Nógrád. 1965. augusztus (21. évfolyam. 180-204. szám)
1965-08-01 / 180. szám
s NŐGRAD r085. augusztus 1. vasárnap. KÉMÉNY ERZSÉBET Jltlni a fxxmeiák Egy eldugott kis faluban jártam a napokban „ellenőrizni”, mert e megalázó ténykedés is a foglalkozásomhoz tartozik; ellenőrizni egy embert, aki magam is vagyok, ellenőrizni, mert megbízhatatlanok vagyunk, csak akkor dolgozunk, ha figyelő szemek firtatják megtesszük-e, amit kell, a kötelesség határáig legalább, mert lusták vagyunk, önzők, lopjuk az időt és az állam; mindnyájunk pénzét, embertársaink bizalmát, érzéseit, a szeretet aranyát feleségtől, férjtől, hitet a gyermekeinktől; ellenőrzés... naponta öntik a vonatok, autóbuszok, gépkocsik az ellenőröket Pestről, a megyeszékhelyekről és visszatérve vasúti jeggyel, aláírással bizonyítjuk ml ellenőrök felettes ellenőreinknek, hogy kint a területen hasznos munkát végeztünk, az az egy-fcét óra, amiről hallgatunk fel sem tűnik, titkaink vannak, mert emberek vagyunk, távol as otthontól is iszunk, szeretkezünk, jól akarunk élni... Jól élni! — Nem ez a jelszó? — kérdezte tőlem a napokban az eldugott kis faluban az a huszonötéves férfi, akit ellenőrizni küldtek. — Jól élni, mint a franciák. Három pohár sör naponta, de lehet több is, tíz, tizenkettő, és persze enni is jókat, jó ruhában járni, — valami kimaradt — igen a nők, a szeréten, a franciák ehhez is értenek — elvörösödik, beszélni azért nehéz erről, és Igazolásként: — A jelsző, jő! élni, nem...? —* De, persze, hanem valahogy másképp. — A szocializmus jelszava: jól élni — ismétli csökönyösen. •— Igen, de kevés ez, valami hiányzik, hamis, hamis az értelmezés, jól élni... Jól! Nem szennyeződni be részegséggel, házasságtöréssel, munkaidő-rablással, idegen pénzzel, hogy saját alacsonyé águnkon okulva, he kelljen ellenőrökké alázni önmagunkban az embert, Az erdő fáinak fríssen-zöld lombjait lágy ujjakkal fésülte a tavaszi szellő. A levelek meg-megrezdültek és fénylésük aranyszínűvé vált, ott, ahol az alkonyati napfény egy-egy sugara foltot rajzolt reájuk. Az országúton autó autót ért, de a lovak reájuk se hederítettek. Az egyik almásderes, a másik szürke. „Virslibe valók” — gondolja Mihály és gondolja még azt is: valamikor ilyen gebéket nem fogott volna a saját kocsija elé. Akad a tsz-ben sokkalta különb is, olyan, amelyik akár a hegyet elhúzná a helyéből, de hát Deli sógor, az állatgondozó, aki szegről- végről rokona is, azt mondta: — A négy malacodat ezek is elviszik a városba. El is vitték. Igaz, hajnalban indult és már javában állt a vásár, amikor beállt velük a piacra. Szerencsére, a portékája hamarosan elkelt, a pénz a bukszájában lapul- Ugy értve, hogy a maradék, mert vett a boltban két kész inget, vánkoshuzatot, a hússzékben öt pér kolbászt és akkora rúd szalámit, hogy eltöri a lábafejét, ha ráejti. Nem szégyen az, hogy a péktől hordozza a kenyeret, hentestől a füstöltet, mert Mihály őzvegyi sorsra jutott. Hárem éve elmúlt, hogy eltemette a feleségét, azóta úgy tengődik, hogy a tsz-beli asszonyok közül egyik is, a másik is kitakarítja a szobáját, a korosabbak, a ráérősebbek a levetett szennyesét is kimossák. Rágondolni js keserves arra, hogy otthon magányos szoba várja, és ha félkattintja a villanyt — tavaly vezették be a faluba — ülhet összetett kézzel a ládán, vagy a karosszékben. nincs aki kérdezze: „Megjöttél? Elfáradtál?” — Jónapot adjon isten! Kalapja széléhez nyúl, víszszonozván a köszönést és mondja szóval is: — AdjonAlacsonytermetű, kövérkés asszony lépeget az erdei úton. A nagyobbik gyerekét kézen- fagvást vezeve, másikat, a hároméves formát karján eepe- li, fújtatva, zihálva. — Nem' nehéz? — kérdezi Mihály, s az aszony restell- kedve felel: — Nehéz, de úgy se sokáig ölelgethetem. A lovak anélkül, hogy az ember megrángatná a gyeplőszárat, avagy másképoen intené őket erre, megállnak és már harapdálják a galagonya-bokor zsenge levelét. — A városba? Az asszony szomorúan bólint. Mintha nem is a gyerek, hanem a bánat viselése lenne a terhesebb, nekitámaszkodik a kocsilőcsnek: — Viszem őket az árvaházba. a két gyereket nézte. A kisebbik ránevetett, már inkább a lőcsszélben ült, mint az anyja, karján. — Kapaszkodjon fel a kocsimra. — Tréfál? — Tegye fel a "~ magának is jut hely az üléskosáron. — A tanácselnök megírta a levelet, várják az árvaházban a Miskát, meg Pistikét. — Hát aztán? Hadd várják. Vagy talán attól fél, hogy énnálam koplalnak? Tizenegy mázsa búza jutott nékem, be se őrlettem, mert nincs, aki megszitálja a lisztet, nincs Sásdi Sándor K 4 T K 4 — Mind a kettőt? — A tanácselnök levelet írt, hogy fogadják ott őket. — Hát az apjuk? Az asszony elvereslő arcáról olvassa le, hogy rossz szóra igazította a száját és próbál is módosítani rajta; — Mindenki a saját baját érzi-nyögi— — Engem az nyőget, hogy nem voltam megesküdve a Laj ossal. Ötödik éve ígérgette... Traktorista, de amióta a baleset érte az éjszakai műszakon, bekerült a tsz-irodára Együtt dolgozik a daueroltha- jú Elvirával... Nem én találtam ki, tudva tudja mindenki, hogy abban a régi világban a főbíró úr kedvese volt. — Ha megesküdtek volna, az se sokat segít, Annyi ma egy válás, mint valamikor... A hasonlat nem jutott eszébe, szerencsére az aszony közbevágott: — Itt a nagy munkaidő, reggeltől estéiig a tsz földjén hajuldozem, a kiesinyjei- met kire hagyjam? Mihály hol az aszonyt, hol aki megsüsse kenyérnek... Négy malacot eladtam, hármat befogok hízónak, terem a háztájiban annyi kukorica, hogy teljen a számukra bőven— Az asszony tétovázik, az al- mésderes hátranéz, türelmetlenül rágja a zablát: „Siessünk, te szerencsétlen...” Megkapaszkodik a ló tomporában, úgy ül fel. A kisebbik elterpeszkedik az ölében, Miska kettőjük között szorong De már kezében a gyeplő- szár és még közelebb húzódva az emberhez, kérdezi: — Édesanyám, hova megyünk? Mihály tenyere Összetalálkozik a gyeplőszáron azzal a másik puha kézzel és úgy mondja, mintha nótába kezdene: — Haza megyünk kisfiam— haza— Csend. Csak a kerék nyikor- dul, és a magas cserfa legmagasabb ágán gerle mondja a mágáét. Mihály rá-ráles az asszonyra. Eél fejjel magasabb lehetne— igaz, jé erőben van, bírhatja a munkát— Ketten megkereshetnek négyszáz munkaegységet... A gyerekek számára ott a napközi, az óvoda... — Az idén négyzetesen vetjük az összes kukoricát. — Ne féljen, az én kezem megszokta a kapanyél szorítását.. Kenyeret olyat sütök, hogy kalácsnak is beillene. A telihold felfényesedik az égen, csillagok koszorúja hunyorog felettük. A hegyoldalon látszik már a falu, az ablakai egymás után sugározzák a villanyfényt Mihály mondja: — örül majd a Bundás. Kérdezi az asszony: — Csak a kutya várja? — Szent Mihálykor múlt három éve, hogy eltemettem az asszonyt — Gyerek nem maradt? — Akár a nyesett fűz,'olyan vagyok én: se ágam, se levelem* A kocsi befordul az udvarra. Nem nagy a ház, zsúpfedelű, a zsúp se új rajta, de talán az eső nem folyik keresztül rajta. Mihály a két karjába szorí- ja Pistikét, úgy emeli le az üléskosárról. A labancosfarkú kutya vinnyogva fut elébük. — Megjöttünk, Bundás — simítja az ember, aztán nyújtja a kulcsot a picike asz- szonynak: — Amíg elhajtom a lovakat a tsz istállójába, gyújtson be a tűzhelyen- Az üléskasban talál kolbászt, szalámit kenyeret... a kék lábasban forraljon tejet, hidegen ne igyák a kiesik. Indul, megáll, topog egyhelyben: — Hogyan hívják? Vagyis— a nevedet kérdezem. — Katica, de a Lajos főképpen eleinte Katkának szólított Fogja a gyerekei kezét megy fel a lépcsőn Csikordut a zárban a kulcs, egy perc se telik bele, fénysugár hull az ablakon keresztül az udvar gazos, gyepes részére. Jut belőle Mihály arcára is, amelyen feldereng a mosoly. András Ida A DUQSEQÉLY ^tkozott emberi természet. Megátalkodott, konok, kö- jk nyörtelen. Nem akarja, nem tudja fél fogni a rosszat. Olykor a szakadék ezé lén táneolva is ámítja magát. Fölényes, jókedvű. Un dorítóan és kötekedőn. Ostoba fecsegéssel brillirozik, noha a józan valóság beletúr, belemarkol a leikébe. Figyelmes tetően. J Ügy utaztam haza, hogy menni is akartam, meg nem is. Haza? Nem! Hiszen jó évtizede már, hogy otthonom a fővárosban van, nem a szülői házban. De nekem mégis valahogy az volt az otthonom. Ott, Egerben, a kanadai kis- templomnál. Szoba, konyhás ház, egy iker-, meg egy tükörablak nyílik az utcám. Jobban mondva a rétre, ahol lobaneos, sáros szőrét csörgetve rohan a konda, álmos lustasággal a tarka csorda. Tavasszal bő tejszag úszik utánuk, ősszel a mezőn töltött nász illata. Odanéz ablakunk a szőlőkre, a szörnyen elöregedett fenyőfákkal övezett császártemetőre, a kőlyukra, a vár alagútjának századokkal előbb beomlott kijáratára. Kert is van a portához. Húsz évvel ezelőtt mindenféle gyümölcs, a rövidszárú májusi cseresznyétől a dércsípte száj csücsörítő berkenyéig, csörgő alma, zaftos körte, sáppadó ananász, méztől duzzadó kecskecsecsű szőlő is termett benne. Most már diófa az egész, árnyas, csendkupola a kert. A többi gyümölcsfa lassan elpusztult. Volt amelyik megfagyott, másikat villám hasogatta, akna törte derékba, vagy elnyomta az uralkodásra vágyó diófa. Hetet ültetett apám. Születésünkkor mindegyikünknek egyet. Nevünket is belevéste a dátummal. Onnan tartotta #**„,-,* ö még tizenöt esztendővel ezelőtt le tudta olvasni legidősebb nővérem világra jöttének napját is. Az utóbbi Időben már csak anyám böngészte a házi anyakönyvet. Nem azért, mert szemüveggel nem látja; az évszámok bújtak el a mohásodó repedésekbe. Ám, ő így is tudja valamennyiünk korát. Mióta elkerültünk otthonról, nagy magányában a kertben tanyáz sokat. Az óriássá nőtt haragos zöldkorona jól illik sáppadt arcához. Szél nem éri a fák alatt, eső sem veri, nap nem égeti. Gonddal ápolja most is őket, jobban mint ültetés után. Első dolga nyáron reggel: vizet húz, amilyen magasan tudja leönti a fák derekát, hogy a repedésekben zsákmányért induló bangya- hadat visszavonulásra kényszerítse. Mindennap körbenézi valamennyit, s ha kikeletkor nem egyformán barkósnak, késő tavasszal pond- ró szúrja le az apró gubókat, vagy pedig ősszel a szeplős burok nem reped időben, ő ennek nagy jelentőséget tulajdonít. A fán keresztül gondol ránk. Aggódón. ír, ha valamit észlel. Az én fámra igen büszke. Gyorsan növő, bő termésű. Kukac sosem rágja húsát, bele négy év után sem szikkadt. Apám szerezte, száz szál muskotály vesszőért cserélte az érseki vincellérrel. Szerinte jó helyre is Ültette, de anyám ebben nem igen egyezett vele. Nővéreim fái ugyanis már elfoglalták a kert sarkait, a barázdát végig, amikor én születtem. Számomra a hely nemcsak a lakásban, a kertben is gond lett Apám egyedül ásta le a kis fát, a beszakadt kút helyére, közvetlenül a trágyadomb szélén. Bosszankodott anyám a merényletért, de a ház ura csendre intette, Nem igen örült neki, hogy a hetedik gyermek is leány a bölcsőben. Halála után azért a mama más helyre telepítette a szemetest. Senkinek nem szólt róla, csak úgy esendben egy kis lócát vert paradicsomos karóból a helyére. Ott pihen-* get, az lett kedves helye, mert közel van a házhoz, ága már függönyt húz a nyitott folyosóra. Nagyon szeretem ezt a dió- fás kertet. Mindig megnyugodtam, pihentem benne. Ha- zamenve első utam oda vezetett. Anyám örömmel csatlakozott hozzám. Csendesen beszélgetve körbejártuk. Megmutatta szaporodott-e a gerlefészek, lám költ a sárgarigó és a macska ellen az alsó ágról magasabbra húzódott, a kút karját erősíteni kell, mert igen zötyög, s hogy nézzem már: a szomszéd megint fel- kapálta a barázdánkat, meg az új település egyetlen vegyesboltjában a régi tulaj, az Erdélyi úr a kiszolgáló és ez nagyon jó, mert azóta a fiatal „csipiszek” is pontosan mérnek. Ilyenkor adtam oda azt a pénzt — tréfásan dugsegély- nek neveztem —, ami megmaradt a vonaton. Kevéske, piroshasú nem igen volt közte. Tudtam, hogy kevés, de ő sohasem számolta, úgy örült neki, olyan soknak hitte. Gondosan összehajtva csúsztatta zsebébe. Kérni nem kért fillért sem, noha tudta, eldicsekedtem vele: jól keresek. Szerény özvegyi nyugdíját, meg a dió árát — ha adott el, de a legszebb termést általában nekünk küldte — spórolósan beosztotta. Most anyámhoz utaztam, mert írták: beteg Kórházban fekszik szegényke. Apró gályát gyűjtött a kertben. Karját megsértette, tetanuszmérgezést kapott tőle. Két vonat ment szombaton délután. Az egyik háromnegyed kettőkor, a másik órával később. Rettenetes meleg veit. A háromórás jobb lesz — gondoltam, a kényelmet keresve. Most sem tudom miért, az ebédet sem vártam meg és a korábban indulóra váltottam jegyet. Elaludtam. F üzesabonyban ismerősökkel futottam össze. Régi prepákkal, akik csak addig voltak gavallérok, édesszájú gyerekek, amíg a líceumba jártak. De ha elvégezték a tanítóképzőt, már nem az egri lányoknak adtak leckét, hanem valamelyik falusi iskolában, és oda is nősültek. Ilyenek voltak ezek is, akikkel találkoztam. A húszéves érettségi bankettre jöttek. Természetesen asz- szeny nélkül valamennyien. Köztük vo/lt a Papp Pál János is, a mindig vidám, szőke prepa, aki párom volt a tánciskolában. Nem a tanár, hanem ő tanított meg a tangó sokatmondó sima lépésére. Nem Is a Kaszinóban, hanem este, hazafelé, ahol már nem égtek a lámpák ,a kerecsendi úton táncoltunk a sötétben. Ügy örültünk, hiába múlt el két évtized, szinte ott folytattuk a beszélgetést, ahol ballagáskor abbahagytuk. Kérték, töltsem velük az estét és megtáncoltatnak majd, mint régen. Pár óránk van csak, ez lesz a húsz év kamatja, ez a rövid idő, amikor nem kell gondolni ismét semmire. Nem megyek táncolni, vágtam el a vitát pereekig tartó, mégis hosszúnak tűnő tusakodás után. Otthon szeretnék lenni, bejárni a kertet. Ott gondolni anyámra, ott köszönni meg neki mindent, csendesen, vagy kiabálva elmondani, amit annyiszor akartam és sohasem került rá sor, mert valahogy úgy restelltem. Mégsem mentem a kanadai kisházba. Húgomékhoz igyekeztem. Jánosék a kapuig kísértek. Mondták: félóra alatt öltözzem át, várnak. Ha nem leszek pontos, jönnek értem... A lépcsőn ugyan felmentem, de a húgomékhoz nem csengettem be. Leszaladtam visz- sza, jártam a várost. A kaszinónál jókedvű férfiak — előbbi kísérőim integettek. — Nem ismertem meg őket. — Már éppen indulni akartunk, órted! — kiáltották nevetve. Gyere, itt a régi kaszinóba téríttetünk vacsorához Egyszem nő leszel! Hogy mondjam meg aeisiif, I
