Nógrád. 1965. augusztus (21. évfolyam. 180-204. szám)
1965-08-01 / 180. szám
1365. augusztus 1. vasárnap. KÖORA D 3 Kettős ű szakban A Börzsöny felől viharfelhők integetnek. Ebben a határban azonban még a meleg az úr. Kókadtan csüngnek a növények. Fuvallat sem lebben. A dermedt csendet csak egy lánctalpas traktor monoton zúgása töri meg. Lomhán közeledik. Egyre erősebben hallani a lánctalpak csikorgását. A vezető észreveszi, hogy várunk rá. Felgyorsítja a motort, hogy hamarabb érkezhessen. A gép mögött vastag, zsíros hantokat forgat ki az eke. A tábla végén megfordul, s megáll. Markáns arcú egyenes tartású ember lép ki a fülkéből. Az arcáról Ítélve már a negyedik évtizedet taposhatja. — Magyar Imre — mutatkozik be, s még hozzáteszi — innen a gazdaságból. — Csak egyedül dolgozik? — —kérdeztem, s a néptelen határra intek. —Itt egyedül. Azaz, hogy kettesben — helyesbíti előbbi szavait — Az életem párjával. Egyébként mindenki dolgozik a gazdaságban. Csupán messzebb innen, azért nem látni őket — Csak nem azt akarja mondani, hogy az asszony is ezen a gépen dolgozik? — kérdezem tőle hitetlenkedve. — De igen, éppen azt — erősít meg. Hallottam már női traktorosról, de nem manapság. Az ötvenes évek elején, a gépállomások megalakulásának hőskorában országszerte sok volt a női traktoristák száma. De hol van már a tavalyi hó? — Régi traktoristá az aszdezi. Még mindig nem akarja elhinni? Látja, hogy mennyire ta- máskodom, családi látogatásra invitál. — Itt lakunk a szomszédban, amott a szalmakazal mögött áll a lakókocsink — int a gazdasági épületek irányába. Beülünk a traktorfülkébe. Beidegzett mozdulattal nyúl a gázszabályzóhoz, megmarkolja a botkormányt s a barázdába irányítja a gépet Beszélgetni nem lehet a motor zajától. Várni kell még megérkezünk a szántás másik végére. Ezt a munkát nem a türelmetlen embereknek találták ki. A fülébe kiáltok: — Egyhangú ez nagyon! — Megszoktam — harsogja vissza, s mosolyog. — Tizenöt éve csinálom... Ez igent Kiabálni már nem akarok, s így csak az arcát figyelem. Nem sokat tudok leolvasni róla. Kevés ránc, egy-két mélyebb szöglet, kutató szemek, s valami állandó derültség. Újra fordulóba érünk, a másik oldalon. Helybe állva fordul a gép. Feldübörög a motor, s azután elhalkul. A lakókocsi felől alacsony, . kék munkaruhás nő közeledik. — Jön már az asszony — jegyzi meg Magyar. — Azt gondoltam, hogy már valami menyecskét hozol magaddal, — mondja az nevetve, miközben üdvözöljük egymást — Az éppen nem hiányzik — vág vissza az ember. — De hoztam valakit, aki kíváncsi rád... — Nono, csak nem — szól az aszony álmélkodva, s lopva megigazítja dús haján a svájci sapkát. — Be is mehetnénk, de a mi lakásunk akkora, hogy nem férünk benne — pironkodik. A lakókocsi bizony szűk. Pedig ez a két ember az év felét ebben tölti el. ' — Mióta csinálják ezt igy, kettesben? — siet a magyarázattal az asszonyka, de a férfi körbevág. — A gépnek két műszakban kell dolgoznia, ez a gazdaságos, s a mezőgazdaságban az idő is mindig sürget. A váltóm meg hol ilyen, hol olyan volt. Nem rossz emberek, de mindig volt valami hiba. így meg köztünk marad minden. Megismertem Margitkát, s összefogtunk... — Én is értek a géphez, mert régen traktorista voltam — szól közbe ismét az asz- szony. — Mikor traktorra toborozták a lányokat is, az iskola után elmentem a gépállomásra. Még ezerkilencszáz- ötvenben történt. Tetszett is ez a munka, meg élni kellett... Ez a titók nyitja. Igaz, az asszony hosszú évekig nem ült gépen, de most szívesen vállalta ezt a kemény munkát Két műszakban dolgoznak. Nappal ő, éjszaka meg az ember. Tavaly is megszántottak ezerötszáz holdat. Az igyekezetre jő bizonyíték a keresetük is, hiszen volt olyan hónap, hogy tizenegyezer forintot kerestek. — Hogyan birták ezt á tempót? — érdeklődöm. — Muszáj bimi — válaszol az ember. — Szórakozás? — Mi legyen? — kérdez vissza Maavar. — Arra nem érünk rá. Nem is lenne kivel. Ritka eset, hogy ilyen közel vagyunk a lakott helyhez. Amikor ráérünk szusszantani, hazalátogatunk a faluba. Ott van a kislány az édesanyámnál. .. A kopott, hámló festékfl lakókocsi mellé támasztva áll két keréknár. A közlekedési eszköz. Ritkán bemennek étkezni a gazdaságba. Amikor a munka sürget, az asszony főz valamit Addig az ember üi a gépre. így élnek ők ketten. Hoszú ideig távol a gyerektől, az emberektől — mig a messzi dűlőket szántják a hegyek között. Távol a zajló élettőL Megszokták. Igaz, sok mindent meg lehet szokni, ök ezt választották, szívesen végzik. Visszafelé az asszony Ül a gép kormányához. Avatott mozdulattal engedi le az ekét. Ugyanolyan pontosan kezeli a kormányokat, mint az imént az ember. Érintésére engedelmesén válaszol a dübörgő gép. Pádár András szony is, meg én is — folytatja Magyar, s mosolyogva kér— Két év© Padnak egy betonalkotmányt választunk. Újdonsült ismerősöm sem válogat. Mélytüzű fekete szemében még csak rebbenés sincs, amikor egy nagy betonfurcsaságot utaztat fejünk felett a daru. Ha látna bennünket egy műszaki talán ránk is ripa- kodna. A jegyzetfüzetet forgatjuk egymás között. Borostására ú ismerősöm szép olvasható betűkkel felírja a nevét: OLÁH GYULA. Az írástudományból ennyit szerzett meg. Még csak huszonnyolc éves. Ha ráfogná magát, hamar belejönne a betűvetésbe. Üj szavakat alakítok a nevéből: HAL. — Hát ez mit jelent? Gondolkozás nélkül mondja, aztán egy ékezetet húzok az a betűre és azt is hibátlanul ejti ki. De a kilenc hang, azaz nyolc betű után elakad. Most már folyóírással szeretné papírra vetni a nevét, de ama sehogy sem áll rá a keze. Haragszik is magára miatta. Nem finomkodik a jelzőkkel. S a számok? Na, ebben már régen otthon van. Még a piaci kofa se nézze könnyű zsákmánynak! Hanem más dolgom van nekem Oláh Gyulával, Bár ha rá tudtam volna döbbenteni, mit mulasztott el azzal, hogy távol maradt az iskolától, a kis kitérőt igazán nem sajnálnám, azt sem, hogy esetleg fent a darus nevethet rajtunk. A múltkoriban, amikor itt járt Kádár elvtárs és végigsétált az épülő Pécskő utcai házak mellett, ismerősöm, félretéve a kubikus taligát, odajött ő is köszöntötte a vendéget. Aztán egyszerre csak ő lett a figyelem középpontja. Panaszkodni kezdett. Sok a munka, kevés a pénz. Ezemegyven fo. rintot keres, s az öt gyerek után a családi pótlékkal a havi jövedelme ezernyolcszáz forint — Sokan háromezret fs felvesznek, én miért nem kereshetek ennyit? Komoly ajánlatot kapott, méghozzá a szénbányászati tröszt igazgatójától: menjen bányásznak. Akkor erre nem válaszolt. Nem tudom miért. Talán mondani sem kell, töbNYOLC BETŰ GAZDÁJA ben megmosolyogták őt. Eny- nyi pénz nem minden tanult műszakinak dukál. Üldögélünk, mélyeket szippant a cigarettábóL Átnéz az előttünk sétáló darun, mesél. — Hatan voltunk testvérek. Apám korán meghalt. Egyik bátyám aratni járt, a másik fazekat fódozott, a többiek kicsik voltak. Anyám nagy betegen feküdt otthon. Egyszer bicskával támadtak rá, aztán fel sem kelt többé az ágyból. Rohamok gyötörték. Én ápoltam. Tizenhat éves voltam, mikor elmentem az építkezésre. Aztán dolgoztam a lakáskarbantartó kátéesznéSL De mivel Ludányhalászíba helyeztek, otthagytam. Nógrád- szakálból — ahol lakom —, messzire van. A pénz is kevés volt. Majd a zománcipar) vállalatnál találtam munkát megint. Itt jól kerestem, azt meg kell hagyni, majd egyszer azt" mondták, hogy nagy a létszám, csökkenteni kell, engem is elküldték. — Mást nem? — De, sok paraszt is volt közöttük. Ezután megint az építkezés. Otthon öt gyerek vár. Mindig nézik a táskámat. Néha kerül is benne valami. — Lesz több gyerek? — Nem, azt nem akarom, ahány gyerek, annyi szegénység. — De ha mégis? Elmegy az asszony az orvoshoz? Zavart lesz, hallgat, mint aki sakk-matt előtt áll. — Nem, oda nem engedem, inkább legyen meg. Mit kezdenék öt gyerekkel, ha meghalna. Ki jönne hozzám? Én sem vennék el senkit ennyi gyerekkeL Felnéz az úszó felhőkre, elfigyeli a járkálófcat, a magasra nyújtózkodó épületeket A szeme is nevet egy kicsit Látnivaló, hogy komolyan mondja. amit mond. A szabadságot még soványabb kenyér mellett is többre tartja mindennél. Igaz, egyszer a börtön árnyéka is rávetődött. Verekedésbe keveredett a bátyja, ment segíteni, aztán úgy sikerült, hogy azt sokáig emlegeti. Felkapott egy nagy követ s a szomszédot lekaszálta a lábáról Perbe fogták. Fizetni kellett bíróságot, kártérítést, ki- lenczezer forintot. Sokáig vonták a fizetésből. Most tellett le az utolsónál. — Jaj kérem, dehogy akarok én újat húzni, nem nyúlok senkihez, semmihez. — S a bánya, oda nem megy? — Mennék, de Nógrádsza- kálról nincsen járat, s odaköt a lakás is. Van egy kis szobánk, amit én építettem. —- S az iskola? — Tavaly jártam, de a zománcgyárban három műszak volt. Ezért maradtam ki. Meg aztán nehezen fog már az én fejem. Ha hazamegyek, , veszem a baltát, indulok száraz fáért, s mindig kerül a ház körül valami igazítani, való. — Ital? — ? — Semmit? — Hát azt a három-négy pohárt sört azt szívesen megiszom. Ha azt mondom az asszonynak, adjon egy húszast ad. Ha nincs, hát mit csináljak; nincsen. Amikor elválunk, fogadko- zik, megtanul majd írni, olvasni. Hogy így lesz-e? Nem tudhatom. Szót váltók a művezetőjével is. Alkalmazná pénzesebb munkára is, de nem megy az írás, olvasás, aztán a kőműves munkánál sokat számít a pontosság. Meg aztán: ő másképp látja a három-négy pohár sört Másképp... Oláh Gyula még fiatal. Az élet nagyobbik fele előtte áll. Hogy mire jut, elsősorban rajta múlik. ígérte, majd tanul. Meglátjuk. Ha már megvan az ismerettség, akkor ez kötelez is arra, hogy többet tudjunk egymásról. Gulyás Ernő H át, volt azzal is, a munkával is probléma, nem igaz, nagy nem volt. Mert először is, kik dolgoznak itt a uomhányi Cserép kályhagyárban nálunk? Sokan olyanok, akik azé tóit gyárat nem is láttok, vagy ka lauak, csak kívülről. Jómagam hét esztendeje vagyok itt. Kézijormázó voltam, most meg itt van ez a nagy oereiuiezés. Mond hatnom automata. Majdnem automata. Felügyelni rá, elsősorban azt kell. De nem egyszerű ez a Je.ügyelet, mert technológiai ciklusok vannak, es ezért nem vunciegy, hogy mikor kapcsol az ember a gépen, üe nem ez a lényeg, Hanem az a lényég, hogy sem én, sem a többiek nem dolgoztak azelőtt ilyen nagy géprendszer mellett. Kézijormázó voltam, ezt már említettem. A társaimat, a ürigad tagjait úgy válogattak össze... szóval, hat ez U még nenez vott. Ez az ősszeválogatás. Mert először úgy volt, nogy csak olyanokat osztanak be erre a gépre, akinek megvan a nyolc altalánosuk. Minimálison, ve ez nem sikerült. Őszintén szóivá, sokan vagyunk meg, akik nem végeztük el az iskolát. Volt még egy szempont, azonkívül, hogy jó munkásokat jelöltek ki, megpedigten az, hogy lehetőleg fiatalok legyenek. Ez nem azért történt igy, mert nem uiznak az idősebbekben, de az tény, hogy az idősebbeknek mégis nehezebb átváltani az évtizedeken keresztül megszokott kézműves munkáról a gépire. Mert mi volt példának okáért az én munkám is? Tulajdonképpen kézműves munka. Mármost, megmondom, engem nagyon érdekeinek a gépek, szeretem a gépet. Mégis szokatlan volt. Igen ám, de köztünk voltak olyanok is, akik idegenkedtek tőle, nem bíztak benne. Akadt, aki lefitymálta, hogy azt mondja, hiába, hogy gép ez, olyan csempét még sem tud csinálni, mint az én két kezem. Es valami igaza volt is, mert a minőség még nem éppen ragyogó. Elfogadható. Bár nagy szó ez is, mert a termelékenyseg sokkal magasabb. De nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy sokan idegenkedtek a géptől. Mármost, én vagyok a brigádvezető. Ez annyi, mint a csoportvezető, ugye, csak amióta a szocialista brigádmozgalomba beneveztünk, hívnak bennünket brigádnak. A felelősség egy vezető vállán — nagy. Először én úgy gondoltam, ha valami baj lesz, engem vesznek elő, hát ott kell lennem mindenütt. Most látja, hogy van? Itt áll az elvtárs már félórája, én el sem mozdulok innen. Az előbb jött erre egy asszony, valamit kérdezett tőlem, maga meg sem érthette, mit, mert már fél szóból értjük egymást. Üe ez csak most van ám így! Mert tavaly, amikor elkezdtük itt a munkát, szaladgáltam egyik gépegységtől a másikig. A főművezető elvtárs, itt van. meg is mondhatja, így volt-e. Akkor rám is szólt: Mihály, ha maga ezt így folytatja, megőrül ezek közt a gépek között, A hibákat nem muszáj megismételni... mégsem less rendben semmi. Igaza volt, de mit tegyen az ember, ha a társain látja a riadalmat, meg a bizalmatlanságot, a gyanakvást. Es önmagában sem biztos. Hiszen tisztára újra kezdtük mi itt a történelmet. Ok nem bíztak a gépben, én meg bennük nem. Ez hiba, én belátom most már, dehát nagy volt a felelősség. De azóta egészen más. Megbarátkoztak a géppel, én is rájöttem, hogy a felelősség vállalása nem az, ha az ember nem bízik meg a társaiban, és nem meri megosztani velük a munkát, sem a felelősséget Különösen azóta látom én ezt ilyen tisztán, amióta megalakult a szocialista brigád. Május óta. A brigád belölünk, az öntökből — mert igy hívnak bennünket hivatalosan, csempeöntőknek — meg az anyagelőkészítök- ből áll. Három ilyen szocialista brigád van most. Minden műszakra jut egy. A mienknek, mint hallotta, én vagyok a vezetője. Nagy Mihály a nevem. Az eredményeink? Tavaly még három egész öttized öntés volt a teljesítményünk gépenként. Az idén feltornásztuk négyre. A vállalásunkban három egész nyolctized van. A vállalást tehát már túlteljesítettük. A termelésvezető elvtárs azt szeretné, ha ez a teljesítmény felmenne négy egész öttized öntésre gépenként. Hát majd meglátjuk. Türelem, meg kitartás kell hozzá. Brigádnapló? Nem kaptunk rendes füzetet. Persze, igaza van, egyszerű iskolai irka is megteszi. Nem az a fontos, hogy múbőrkötésű legyen a napló, hanem, hogy mi kerül bele. Es mi már sok mindent írhattunk is volna. Fel is van irkáivá cetlikre, de most már tényleg meg kell csinálni a naplót, helytelen, hogy nincs, igaza van az elvtársnak. A többi vállalásunk? Hát a termelésben most elsősorban a minőségre megyünk, azon kell javítani. Újítást is vállaltunk. Hogy azon kívül? Nézze, a közösségi szellemmel nálunk nagy hiba sosem volt. Igaz, az asszonyok között néha előfordult, hogy összekaptak. De csak annyira, amennyire általában asszonyok között lenni szokott, m?g lesz is talán mindig... de ez sem veszélyes. Különösen, amióta szocialista brigádban vagyunk, vagyis a szocialista rímért küzdünk, jól megértjük egymást. Részeges nincs köztünk, se másfajta, olyan, aki kicsapongana, rossz családi életet élne. Szóval megvan nekünk is a magunk tízparancsolata. Politikai oktatásra ősztől mindnyájan beiratkozunk, a Harsányt László, a Pipó János meg én az általános iskola nyolcadik osztályába is. Juhászáé folytatja a gimnáziumot. ö lesz egyébként a naplóvezető. Igaz, igaza van ebben is, nemcsak nekünk kéne befejezni az iskolát, hiszen huszonhatunkból huszonkettőnek nincs meg a nyolc elemije. De a gyárra is gondolni kell, elvtárs. Mi lenne, ha ez a huszonkét ember mind beiratkozna ősszel az iskolába? A termelésre is gondolni kell, meg az egyéb feladatokra is. Majd szépen, fokozatosan. A lehetőségeket figyelembe kell venni. De abban megintcsak van valami, hogy a vállalásaink egtfjormdk. Annak ellenére is, hogy néhányan iskolába fognak járni, igaza van. Az egyéni vállalás elvét még a termelésben is meg lehet próbálni nálunk. Akik együtt dolgoznak egy-egy gépegységen például, azok is tehetnek külön termelési vállalást. Így aztán még a brigádon belül is lehet versengés. Ez jó dolog. De abban különösen igaza van, hogy nem lehet egyforma a kulturális vállalása egy negyvenen felüli családapának, akinek csak hat elemije van, meg egy tizenkilenc éves fiatal asz- szonynak, aki elvégezte a nyolc általánost. Igaz, igaz. Más életkor, más családi körülmények, más iskolai végzettség, érdeklődési kör. Mindenkinek egyéni vállalást kell majd tennie... ha a brigád amúgy már megerősödött. Mindent egyszerre nem lehet. S hát segítségre is lenne szükségünk. A patronálónk? Nagyon rendes fiatalejnber. ö egyszemély- ben a művezetőnk is. Technikumi végzettsége van, jelenleg egyetemre jár, szilikátipari gépészetre. Aztán, érdekli, azt minden. A katonaságtól tartalékos tisztként szerelt le. ott megszerezte még a nemzetközi gépkocsivezetői vizsgál is, most meg.... de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy van elég gondja neki is. Most főleg a tanulás. Amíg el nem végzi az egyetemet. Egy évből legalább kilencven napot távol van. Néha napján azért találkozunk. Tudom, nem ö tehet róla, dehát itt az elvtárs olyan követelményekről beszélt, amelyeknek segítség nélkül nem tudunk megfelelni. Hogy a szakszervezeti kúlturos, meg a gyári kultúrigazgató? Látja, ez nem rossz. Értenek is hozzá, szeretik is a munkájukat. Biztosan segítenének. Csak kérni kell őket. Hát mi kérni is fogjuk, affelől nyugodt lehet or elvtárs. És jöjjön el néhány hónap múlva, meglá*H napló is lesz, meg jobb termelés, jobb minőség is, jobb kulturális vállalások, meg minden. Mert igaz, hogy mi ugyanazt az utat végigjárjuk, mint azok a Szocialista brigádok, amelyek nálunk korábban alakultak, évek óta benne vannak a mozgalomban. De a hibáikat nem muszáj megismételni. igaz-e?~~ Cs. G.
