Nógrád. 1965. július (21. évfolyam. 153-179. szám)
1965-07-04 / 156. szám
8 WÖGE «f> Í9S5. fStim '£ basámat* Kaszáló Bodó Béla A SZOBOR Óbudán jártam ezekben a napokban, ebben az öreg városrészben, Így, ahogy van, műemlékké kellene nyilvánítani, hangulatával, romantikájával — a Krúdy-járta kocsmákkal, a latin cirkusz kőmaradványaival; a városrész elé tábla illene: gyertek, szerelmesek, sétáljatok erre, a töpörödött házak, az öreg dús- lombú fák közt. Félrebillent háztetők, apró ablakok, tágas-mély udvarok vén fákkal, friss bokrokkal, nyíló virágokkal. Legyen az egész műemlék, persze lakni csak az új részben laknék, dehát ez más dolog. Ahogy barangoltam, már messziről megláttam a magas kőfalat, elborították a kúszó növény apró levelei. Mintha csak díszletből lett volna idetéve ez a kőfal, mögüle gesztenyefák terebélyesedtek, piroslott a futórózsa, távolabbról egy megroggyant kis fakapu, nagy fekete kilinccsel Mivel alkonyodon, az alkony rózsás színei tovább festegették a kőfalat, most már határozottan olyan lett, mint egy színházi díszlet, csak igazi volt, igazi kőből, igazi levelekből, igazi futórózsákkal. Hogy közelebb jutottam, egy öreg néni arcát pillantottam meg a kőfal mögött, vagyis inkább egy öregasszonyt vállig. Valamin állhatott a kőfalon túl, valamire felállhatott, hogy kitekinthessen az utcára, amely ebben az időben teljesen elhagyatott volt. Hogy máskor milyen az utca, nem tudom: először jártam arra életemben. Lépéseimet meglassítottam, hogy sokáig'és jól lássam az alakot, meg is néztem alaposan. Viseltes fekete fejkendő rajta, állón összecsomózva. Arca szelíd, ősz lehet a haja a kendő alatt. Vállán fekete kendő, a vállak keskenyek, szinte szelídek, öreg anyavállak, gyermeki kezek átölelik, magukhoz szorítják. Arca csupa ránc. Tudom: az emberi ráncok közt van különbség. Sokat rajzolt az öregség, de sok ráncot rajzolt a gond, a baj. Ha elemezni kellene: a szarkalábak a szemek alatt akkor sűrűsödtek, amikorde mit soroljam fel a régi idők keserveit, a szegényemberek bajait. Közelebb érek, látom a nénike szemét, szelídkék, de mintha a nézése merev lenne, aggódó egyben, mintha valakit várna, itt a kőfalnál. De nemcsak a tekintet merev, a néniké is mozdulatlan, — közeledem, nem fordítja felém sem magát, sem a nézését, mintha nem is járnék arra, mintha cipőm orrvédő vasa sem csengene a macskaköveken. Nézem a mozdulatlant a homlokomon túl érő kőfal felett, már nem is lépek, csak csosszanok lassan előre, hogy tovább nézhessem: merev a tekintete, mint a szobroké. Megtámad varázsával az alkonyat, a hangulat, valahonnan a hársfa méz-illata is érkezik, megtorpanok. Talán nem is élő a szelíd nénike, talán ittfelejtett, furcsa merev szobor. Talán fafaragás, ismeretlen mester nagy müve, gondosan kidolgozva rajta a kendők drapériás hullása, a ráncok részletessége a kedves arcon, a középkori szobrásziskolák mesterei faragtak ilyen megdöbbentően élethű, teljes részletességű műveket, ki is színezték őket, — most az alkony rózsaszín fényt dob a mozdulatlan öregasszony-arcra. Megállók a pillanatnyi varázsban, — most már szobor nekem a mozdulatlan nénike: remekmű, nagy mester alkotása. Kőfal, futórózsák, egy nénike szobra, — különös játék ez. Arra gondolok, akárki lehetett a kedves szobor modellje, valamikor fiatal leány volt; nem lenne jó a szobor, nem lenne remekmű, ha nem őrizné kívül-belül a volt fiatal nőnek, modelljének lényegét. Itt élt tehát a modell és ebben az óbudai képben, — megy a macskaköves utcán, formás a lába, üdén ringó, dús keble, arcán kis gödör, ha nevet, régi mosolyát most is őrzi öregkori szobrának szelíd kedvessége. Valaki átölelte annak idején a gesztenyefák alatt, lehet, hogy azt mondta neki: — Te vagy a legszebb Ián Átölelte a vállát, hogy magához húzza, aztán elment, talán át Pestre, a gyárba, vagy kivándorolt Amerikába, ahogy abban az időben, szegénységben, annyian. A lány pedig felállt a kőfal mögé, várt várt, — igy lett belőle nénike, vagy szobor. Most már a varázslat eltéveszti lépéseimet az elmúlt időben, mert vagy ott lett. belőle szobor az időtlen várakozásban, vagy a szép hajdani modellt faragta meg így a művész, hogy megéreztesse művével az idők kérlelhetetlen múlását, egyben az igazi várakozás szerelmes konokságát — Visszajössz estére? Visszajössz-e valaha? Valaki £U és vár, így várnak az igazi szerelmesek, egy percig, évekig — halálig, mint a veronai Júlia. Nézem aggódó mozdulatlanságát, most már teljesen értem a művészt: igen, igen a várakozás szobra az öreg nénike, a mű ezt mondja szemlélőnek. Szerelmeséi várja a lány; — visszajössz-e estére? Fiát az anya: visszajössz-e valaha? Micsoda várakozás a hallgatag homályban, micsoda várakozás, szembeszegülés az idővel, a múlással, szoborrá válik, aki így rtár: — Vissza jössz-e? Nagy művet látok, ezt érzem, csak nagy mű. ejti így hatalmába az embert, keresem a kőfalon a mester nevét A megoldás is milyen — a kőfal, omló voltával. A világból kirekesztem magam, mondja a kőfal, mert nincs másom, mint a várakozás. Rád várok a végtelensé- srifl. Az utca végén ekkor pufők kisfiú bukkan elő. Kezében labda, foci. Messziről kiált: — Olyan jól játszottunk, nagymama, azért maradtam ilyen sokáig. A szobor megszólal: „Gyere már, a vacsora régen kész. Finom vacsora—” Marokszedő FARKAS ANDRAS RAJZAI Szenti vány i Kálmán: Buzgár A következő történetet a kitelepített falu iskolaigazgatója mondta el az üdülőben; különben ötvenes, zömök, őszülő férfiú, vigyáz a gyerekekre s egy könyvön dolgozik, megírja a szigeti falvak történetét. Közben lenézegettünk a hegyről. Széles a Duna, még mindig mossa a leányfalusi parton a fák lombját, hétvégi házak falát, a folyamra szolgáló utcák derekán csónakok vesztegelnek kikötve. A szigeten, a töltés tövén dömperek vonulnak, a legázolt eperföldeken nemcsak a Vízművek cementgyűrűi látszanak, hanem a buzgárok homokzsákkal ledöngölt kráterei, mint furcsa sebhelyek. A kiürített falvak némák — vékonyan szakadozik a kutyaugatás .A szennyes folyam felett fülledten reszket a nyári délután. Az iskolaigazgató hunyorogva beszél. ... — Az első jelentések hallatán csak félfüllel figyelt a nép, hogy milyen magas ár készülődik lefelé a Dunán, hitetlenkedtek, nem jön ilyen időben a zöldár, mindig aratás utolján lep meg bennünket... A Dunától, az áradástól nem félnek úgy a szigeti emberek, mint az avatatlan hihetné, őseink évszázadok óta itt élnek, vérükben van a 1 veszély érzete, a gát mögött. a régi ártéren terem a legre- mekebb eper, könnyű ott öntözni — lefelé folyik a kiemelt víz — élnek is a folyamból... Négy falu van a szigeten. Kisoroszit hamarosan körülfogta a víz, Tótfalu is elég magasan van. Amint jöttek az árhullámok, nálunk magasítani kezdték a töltést, hozták a rengetek homokzsákot. Pócsmegyer és Szigetmonostor már mélyebben volt a vízszíntnél. Nemcsak a katonák szorgoskodtak a gáton, hanem a szigeti férfiak is, — az asszonyok meg kapkodták az eper elejét féléretten, kaszálták a takarmányt, kiteregették a dombokon... S mindenki az eget kémlelte, mert az eső naponta többször eleredt, a szembeni hegyekből felhőszakadások zúdultak. Éjjel is szólt a rádió, figyelték a híreket. Mentek a napok, a Dunát, a töltéskoronára hevenyészett nyúlgát tartotta. Felköltözködtek sokan a padlásra, alápolcolták a kőalapú házakban a bútort — ne érje majd a bezúduló áradás. Az iskolaigazgató egy pepita füzetben minden nap felírta a vízállást, mérte maga is a falu alatt, egy parti fa derekán, amelyhez a csónakja van kötve. — Mikor az első buzgárok feltörtek az eperföldeken a töltés mögött, asszonyok futottak a hírrel a faluba s azonnal félreverték a harangot is, mint nagy veszedelemben szokás— S az asszonyok is azzal foglalkoztak már, amivel a férfiak- Gátat magasítottak, lefojtották a buzgárok erejét. Egyébként— de ezt ne írja meg— a szigeti falvakban még ma is asszonyuralom van, maradványa ez a messzi múltnak, mikoris a férfiak Mátyás fekete seregébe álltak, hajóvontatók, dereg- lyések lettek- itthagyták a családot, az asszonyoknak kellett helytállni; sütötték a dombos kenyeret a visegrádi udvarnak, s dereglyéken csorgatták le Budára is, külön árulóhelyük volt a Hal-téren. Az áradás és a történelem elmosott már több szigeti falut, Pusztamonostort, Bolgárt, Szemtét; itt van Királyhalom, egy dűlő nevében, ahol Béla király egy ideig a tatárok elől rejtőzködött, a szájhagyomány szerint. Maradjunk csak a buzgároknál. Mikor kidobolták. hogy Monostort és Megyert ki kell üríteni, fellázadtak az öregasszonyok. Mondom, megvannak a nőuralom maradványai... Ennek a régi világban megvolt a haszna, ma már terhes, a fiatalság a pomázi. kalászi, óbudai gyárakba jár, másképpen akarna élni, de felettük sötétlik a hagyomány, az öregasszonyok árnyéka. Most is a nénék mondták ki, sehova sem mennek a faluból, nem is igaz a veszedelem, hanem át akarják vágni a gátakat. öntse el a szigetet a Duna, így mentenek Pestet... Ha mindenki a házában marad, ezt nem merik megtenni. Közben a gátak mögötti lapályon, katonák verekedtek az örvénylő buzgárokkal, egyre több helyen áttört az átszivárgó víz, áztak a töltések— A kényes holmit régebben a padlásra hordták. Bejártak a teherautók a faluba. Járt a motorjuk, siettették a népet, de vijjogtak az öregasszonyok! Nem mind. csak néhány, de azoknak a hangja betöltötte az estét.. Gyalázták a férfiakat, bújto- gattak, hogy maradjon mindenki a maga portáján! Még a kiürítéssel megbízott katonai parancsnok is megzavarodott, mint csináljon? Mert a hangadó öregasszonyok ráadásul még el is bújtak. Kutassanak utánuk? — Nekem támadt az ötletem, összehívtuk a nagyobb iskolás gyermekeket, kiszese- ket, kérjük a segítségüket így aztán nem volt nagyobb kavarodás. A fiatalság fogadta a katonákat, munkásőröket a kapuban, odavezették őket a néne rejtekhelyéhez... Egyik öregasszony a padlásra felvitt szekrényben lapult, másik a kiürített búzáshombárban, harmadik a vetett ágyba rejtőzködött. Maguk az unokák mutatták meg, hová bújtak el. Volt olyan, ölben kellett kihurcolni a teherautóra, jajongott, hogy a maga lábán egy lépést se, mintha vesztőhelyre vinnék! Az iskolaigazgató kissé te- kervényes példázatokat mond még s neveket sorol; nemcsak a gátak mögötti lapályon, az emberek gondolkodásában is vannak feltörő buzgárok, szidták Pestet, a fővárosi, amelynek védelmében — agy vélik — át akarjuk szakítani a szigeti gátakat. S őket elviszik
