Nógrád. 1965. július (21. évfolyam. 153-179. szám)
1965-07-18 / 168. szám
1965. július 18. vasárnap NÖGRÁD ^-Palócok földjén-^ „Kultúrértékcikk-védelem“ ?! ? Idestova harminc éve, hogy egy fiatal szociológus. Szabó Zoltán járta ezt a tájat, s a Palócföld munkásságának, parasztságának, értelmiségének akkori reménytelen, kiúttalannak tűnő helyzetét tárta a világ elé Cifra nyomorúság című könyvében. Nyomába indultam, —immár a mai tájat, a mai emberek anyagi, társadalmi, Jc-ul turális viszonyait kutatva. Szirák Bizony ismeretlen ez a fogalom. Sőt, ismeretlen és furcsa maga a szó is. Pedig van ilyen. Legalábbis megyénkben létezik. A Hazafias Népfront Nóg- rád megyei Elnöksége nemes célkitűzéssel (és valószínűleg jelentős gyakorlati haszonnal is) létrehozott egy társadalmi szervezetet. A neve: Hazafias Népfront Nógrád megyei Elnökségének Műemlékvédelmi, Természetbarátvédelmi és Honismereti Akció Bizottsága. Szükség van ilyen szervezetre? Ha cselekvőképes és cselekszik is, akkor feltétlenül. Történelmünk viharos századainak vad pusztításai nagyon is indokolttá teszik még meglévő műemlékeink védelmét. A természet védelme ugyancsak indokolt, hiszen az emberi beavatkozás árthat is a természetnek. Ami pedig a honismeretet illeti; lassan már jobban ismerik a salgótarjániak a Lengyel-Tát- rát, mint a Karancsot. Pedig elsősorban abban kellene meglátni a szépet, ami a miénk. Az Akció Bizottság tevékenységét közvetlenül nem ismerem. (Amennyiben pontatlanul tájékoztattak volna és ennek következtében valamiféle félreértés csúszna cikkembe, előre is kérem az érdekeltek szíves elnézését.) Gondolom azonban, hogy az eddig elmondottak csak használnak a tiszteletreméltó szervezetnek, a következőkben sincs más szándékom. Értesülésem szerint júniusban a Bizottság a kétségkívül hosszú nevet határozatta] megváltoztatta. Az új név a következő: Hazafias Népfront Nógrád megyei Elnökségének Kultúrértékcikk- védelmi Akció Bizottsága. Anyanyelvűnk védelmében is szót kell emelnünk e jószándékú, de káros határozat ellen. A „Kultúrértékcikk- védelmi” szó szerencsétlenül sikerült szóalkotás. Először is; semmiképpen nem jelent műemlékvédelmet, természetvédelmet és honismeretet. A régi név — mivel a szónak a fogalmat kell kifejezni — sokkal szerencsésebb. A „kultúrértékcikk-vé- delem” hallatára mindenki hanglemezek, képek, könyvek, tehát eladásra szánt cikkek védelmére gondol. Es nem érti, kiktől, miktől kell védeni. Persze a műemlék, a természet és a hon nem is eladásra szánt cikk. Másodszor; ez az önkényesen alkotott szó helyesírásilag is helytelen. Négyelemű többszörösen összetett szóról lévén szó, az elő- és utótagot kötőjelezni kell. Ha egyáltalán ennek a szónak lehet valamiféle jelentése, akkor érzésem szerint így kellene kötőjelezni: kultúr értékcikk-védelem. Elismerem, hogy az Akció Bizottság fárasztóan hosszú neve okkal késztette gondolkodásra az illetékeseket. Az is tény, hogy a megfelelő kifejezés megtalálása nem köny- nyű feladat. Nem ritka a nyelv történetében az a jelenség, amikor az élet rohanó fejlődése mögött a nyelvfejlődés (rövid ideig!) viszonylag elmarad. Ha már javasolnom kellene, talán a Kultúr av é d eint i Akció Bizottság szerkezetet javasolnám. (Természetesen nem „egyedül üdvözítő” megoldásként!) De ezt a kétértelmű szót jobban elviseli a fülünk és a nyelvérzékünk. Kötőjelezési probléma sem merülne fel. Es ami a legfontosabb, kevesebb szóval többet mond! A kultúra fogalmában elfér az anyagi és a szellemi értékek összessége. A műemlékek mindenesetre igen. De talán a természet is, hiszen van például ilyen szavunk is: erdőkultúra, vízkultúra. A honismeret már kicsit nehezebben. Természetesen az Akció Bizottság célkitűzését, szervezetét és tevékenységét legjobban annak lelkes tagjai ismerik, a név esetleg másodlagos, fő a hasznos közérdekű cselekvés. Ami az elnevezést illeti (a takarékossági év ellenére is), legjobb lesz megmaradni a határozat előtti hosszú, de jó név mellett. Tóth Imre „A falvak népe magának és magában él. Kommunális ellátottság szinte semmi. Ha kö- vesút van, akkor tengelytö- rően rossz. A gyermekek ijesztően magas százalék- arányban halnak és ha mégis életben maradnak, akkor gü- rmőkór, tébécé, biir.lő teszi őket félnyomorékká, gyenge szervezetűvé, köhögős, negyvenéves aggastyánná... Az ember azt hinné, hogy valahol a legsötétebb Afrikában jár... csak a térkép és egyik-másik nagyhangú hivatalnok figyelmezteti. hogy Európa közepén van, a Palócföldön” — írja háborgó lélekkel Szabó Zoltán. Szirákon az öreg iskolában van a napközi otthon. A negyven főre engedélyezett intézményben 48 gyerek tízóraizik, ebédel, uzsonnázik, szakszerű gondos és szerető felügyeletet kap átlag napi három forintért. Az épület kivülről öreg, de belül vidám világos- ságú helyiségek, új asztalok, székek, óriási labdák, ugráló kötelek, sakkok és egyéb játékok várják a gyerekeket. Tavaly ősszel 76 jelentkező volt, de helyiség hiányában nem tudták mindet fogadni. A községi tanács ez évben tervezi a napközi kibővítését, hogy lehetőség szerint minden igényt kielégítsenek. Szentes Ferencné, a napközi pedagógus-vezetője mondja: — Édesanyám az első világháború után jött ide óvónőnek. Egy öreg, rozzant épületben volt az óvoda. Mi volt akkor a „divat” a gyereknél?... Hát például zsebkendő nem. Egy-egy családnál összesen kettő-három ilyen alkalmatosság volt található, aminek nem az volt a „funkciója”, hogy orrt fújtak bele, hanem hogy ünnepen legyen mit zsebretenni, vagy az eladó lányoknak az összekulcsolt kezükben tartani vasárnap, templomba menet. Ha például egy hatodikos gyerek kapott ebből a „féltett kincsből”* mert szerepelni fog a vizsgán, akkor külön a lelkére kötötték: „Aztán nehogy belefújd az orrod! Ott van a kisrongy a zsebedben.” A kisrongy — melyet avitt lepedőből, dunnából hasítottak — unokatestvére volt az otthon, házilag, gép és szakértelem nélkül varrott ingeknek, alsónadrágoknak. Nos, továbbmenve: „divat” volt még a hosszúra nőtt vagy lerágott, piszkos köröm, a retkes fül és nyak, az elhanyagolt sebek és az elvakart pattanások... Félelmetes, ha visszagondol az ember, hogy még tizenöt-húsz évvel ezelőtt is milyen „gyógymódok” járták a faluban: Ha a gyerek szája kipattant, akkor éjszaka holdvilágnál kivitték a kertbe, a szilfa alá, s háromszor visz— szakézből erősen rányomtak a fájó sebre egy késpengét Ha maláriás volt a gyerek, akkor reggeli vizeletet itattak vele.... Azért reggelit és azért felnőttet, tehát nem is a sajátját, mer akkor igazán hatásos. A tudatlanságból eredő babonák és hiedelmek egész sora fojtogatta itt a gyermeket, fiatalt és felnőttet egyaránt. Életerős legények például éjfél után nem mertek átmenni a Nagyhídon, mert egy öreg cigányasszonytól féltek, aki — az egész falu szent hiedelme szerint — boszorkány volt, s éjfélkor a patak vizéből hívogatta őket, mert már öreg volt, közeledett a halála és át akarta adni a „tudományát”... A tizenkétéves fiatal alig került ki az iskolából, már — ha nem volt saját föld — a Dégenfeld, vagy a Kasszay birtokra indult napszámba, ahol napkeltekor kellett je^e/Iűdú Ul egen tfő rqalm un k Modern népvándorlás — az emberek áradata hömpölyög át évről évre az országhatárokon — a nemzetközi statisztikák szerint 1963-ban ösz- szesen 130 millióan vettek részt turistautazásokban, s hozzávetőleg 15 milliárd dollárt költve el külhoni tartózkodás során. Ebből az utóbbi számból is kitűnik: az idegenforgalom egész sor ország előkelőén magas bevételi forrása. Ha a mi idegenforgalmi elképzeléseinket a realitások mérlegére helyezzük, világossá válik, hogy aligha kelhetünk versenyre például Olaszország műkincseinek, vagy Svájc hegyeinek vonzásával. Ám a legszerényebb megítélés szerint is, van vonzása Magyarországnak a határokon túl, lehetőség nyílik arra. hogy évről évre jobban részesedjünk a turisták elköltésre váró, korántsem jelentéktelen pénzéből. Mindenekelőtt vessünk egy pillantást idegenforgalmi statisztikánkra, amelyből kiderül: hazánk az utóbbi években mind örvendetesebben kezd „divatossá válni” a turisták között, egyre többen kémek bebocsátást határainkon. A beutazó külföldi állampolgárok száma: 1961 336 696 1962 463 975 1963 584 688 1964 1 302 351 meredek ívelésű számsorok láttán jogos a kérdés: mit hoz számunkra az idegenforgalom? Nos, ennek megítélésénél figyelembe kell vennünk, hogy voltaképpen olyan „exportról” van szó, amelynél nem az áru megy a vásárlóhoz, hanem fordítva. Ráadásul e különleges export keretében olyan „cikkeket” is devizáért értékesíthetünk, mint a táj szépsége, nem is szólva például a hazai anyagokkal dolgozó vendéglátóipar, vagy a belföldi közlekedés stb. devizabevételeiről. Az így nyert deviza úgynevezett G mutatója (az export gazdaságosságát jelző szám) azt bizonyítja, hogy 1 dollár „termeléséhez” átlag mintegy 24 forintnyi költség szükséges, sokkal kevesebb, mint a többi exportágazatban. (A külkereskedelemben ugyanis előnyösnek számít a 40—50 forintos G-mutató). A költségek jobbára hazai anyagokból, sőt, anyag nélküli szolgáltatásokból adódnak. Jellemzésül elég arra utalni, hogy például a sertéshús idegenforgalomból nyert devizahozama mintegy 1600 százalékkal több, mintha exportra adnók el, a kecskeméti barackpálinkánál az 1700 százalékot is meghaladja ez a különbség. Természetesen, az idegenforgalmi bevételek növelése egész sor feltételtől függ, amelyeket folyamatosan kell megteremtenünk. Legfontosabb nyilvánvalóan a szálláshely: egy tavaly született határozat értelmében 1970-ig hozzávetőleg 10 000 szállodai férőhely épül, (nem szólva az évről évre örvendetesen gyarapodó camping férőhelyekről: csak idén a Balaton mellett 21 új, illetve bővített camping várja a vendégeket). Az idegenforgalmi kiadások skálája ezen túl is rendkívül széles, a nyári szórakoztató programok szervezésétől a megfelelő üzlethálózatig, az ajándéktárgyak előállításától az autós turisták sajátos igényeinek kielégítéséig. Az erre a célra fordított költségek azonban itt sokszorosan megtérülnek. Pénzügyi szakértők kiszámították: a múlt évi, mintegy 6—8 millió dolláros bevételt viszonylag gyorsan 25—30 millió dollárra emelhetjük. Az összeg realitását jelzi, ha hozzátesz- szük, hogy például Jugoszlávia a múlt évben mintegy 60—70 millió dollárt szerzett idegenforgalomból, és erre az évre hozzávetőleg 100 millió bevétellel számolnak. Ismeretes, hogy tavaly az idegenforgalom „előlépett” a népgazdasági tervezés „ranglistáján”: önálló ágazattá vált, a közvetlenül miniszter- tanácsi felügyelettel működő Országos Idegenforgalmi Hivatal vezetésével. Ez a változás rendkívül jelentős idegenforgalmunk jövője szempontjából, hiszen ilymódon tervszerűen, koncentráltan lehet irányítani, szervezni azt a bonyolult szerteágazó fejlesztési munkát. Készültek is már hosszabb távra szóló terveik, külön például idegen- forgalmunk „csomópontjáról”: a Balatonról. A 20 éves terv kimondja: „ ... elsődleges célja az idegenforgalom fogadását, komplex ellátását és a hazai üdültetés kiszolgálását célzó sokoldalú kapacitás fejlesztése, továbbá a gyógyhelyek, Balatomfüred és Hévíz korszerűsítése, bővítése és modernizálása”. Mindezek mellett külön kell szólni az idegenforgalom egyik fontos — talán a legjelentősebbek közé sorolható — feltételéről: az ország külföldieket fogadó pszichikai légköréről. Akik jártak a hagyományos turista-fogadó országokban, például Olaszországban, jól tudják, ott úgyszólván mindenki személy szerint felelősséget érez azért, hogy a külföldi kellemes benyomásokat szerezzen náluk. Valójában „ingyenes”, tehát külön beruházások nélküli, mégis elsőrendű feltétele ez az idegenforgalmi vonzásnak. Természetesen kötelességünk arra törekedni, hogy vendégeink jó emlékekkel távozzanak tőlünk. De az sem másodlagos: jönnek-e ismét, növelik-e újra idegenforgalmi bevételeinket? S ez — a sokmilliós beruházásokon túl —, némileg mindnyájunkon múlik. Tábori András lentkeznie, kint a munkahelyen, s ha tíz percet késett, fordulhatott is vissza: aznap nem kellett. — Mikor kezdett változni ez a helyzet? — A felszabadulással. S ha a múltat a kicsikkel kezdtük, akkor induljunk most is onnan: Azt hiszem, ötvenegyben, egy esős őszi napon jegyezte meg édesanyám, hogy „nézd már, mennyi gumicsizma és hócipő sorakozik a folyosón!” Húsz évvel ezelőtt néhány pár volt csak. A felszabadulás után jött divatba a táska, egy darabig a muff, majd azt felváltotta a kötött kesztyű. Ma már sok fehér kötött holmi: kesztyű, sál, sapka, kabátka — gyapjúból •.. ...A nyolcadik általánost elvégzetteknek kétharmada évek óta gimnáziumba, vagy valamilyen középiskolába megy, a többi az állami gazdaságba, vagy máshova, ipari tanulónak. Évente alig egykét fiatal marad itthon iskola, szakma nélkül... Néha — ha visszaélem magam a múltba — nem hiszek a számoknak, pedig így van..„ A sziráki ifjúságról így kapott és többszörösen kontrolált kép derűs, kiegyensúlyozott és megnyugtató. A gyermekhalandóság sokszorosan alacsonyabb a harminc év előttinél, s ha néha akad egy tüdőbeszűrődéses fiatal, azt rögtön küldik szanatóriumba, ahonnan a teljes lokalizáció előtt nem távozhat: a morbus hungaricus nincs többé. Megszűnt. Történelmi emlék. Annyira az, s ezt annyira tudjuk, hogy már nem is nagyon emlegetjük, nehogy unalmassá váljon. Rekkenő szombat délután voltam a faluban. Az utcán kevesen jártak, mert a sok eső után minden épkézláb ember igyekezett a határba. Akik mégis itthon voltak, azokat nehézség nélkül befogadta az apró cukrázda és az italbolt. A cukrászda teljesen kulturált hely, megfelelő lenne Tarjánban, vagy Pesten is. A kocsma kivül-belül lehangoló. Csak a púit és annak berendezése új, a poharak tisztasága és a kiszolgálás kifogástalan. A padló öreg, a falak reménytelenül sivárak, s raktárhelyiség híjján a ládák és hordók az egyik sarokban terpeszkednek. A két árválkodó asztalnál csendesen sakkoztak, a fogyasztók nagy csoportokban álltak és türelmesen izzadva nyelték a jó hideg sört. A megafon hangja behallatszott: téesz gyűlést hirdetett, utána láncot. Ezen többen derültek. Hisz egyetlen fiatal sincs a szövetkezetben... De azért nem lesz baj, mert a bemondó hangoztatta, hogy ..mindenkit szerettei várunk.” A tánc kilenc előtt kezdődött valamivel. A zenekar nagyjából azokat a számokat játszotta, amik az én fiatalkoromban voltak slágerek. Tizenhat pár táncolt, s vagy tíz lány árult petrezselymet a fal mellett. (Mama nagyon kevés volt: ők addig inkább tévét néztek a szomszéd teremben.) Kimentem az országútra, ahol Kisbágyon és Palotás felől ereszkedik be az út a sziráki völgybe. Egymás után húztak a motorok, köztük nem egy autó; a busz már korábban megérkezett: a pásztói, apci és erőműi strandon voltak. Most hazaszaladnak, átöltöznek és megtelik a bálterem — gondoltam, de tizenegy után is ötven körül lehetett a létszám, s a lányok továbbra is fölösen. Éjfél felé emelkedett valamit a hangulat, a lányok arca kipirult, szemük csillogott, a fiúk pedig megszüntették a majomszigetet. Ekkor sem láttam azonban sem itt, sem a záró kocsmában hangoskodó, duhajkodó embert: Szirák közönsége, s benne fiatalsága, kulturáltan használta ki a szerény szórakozási lehetőségeket. A szórakozóhelyeken talált fiatalok többsége a helyi állami gazdaságban dolgozik. Ez érthető, mert nemcsak, hogy nekik van jó pénzttk — a törzsgárda átlagkeresete 1600—1800 Ft, hanem ők vannak itthon. Az iparba eljáró fiúk nagyrésze még szombat este kilencre sem megy háza. Ottmarad Aszódon, Hatvanban és Petőfibányán. Megkérdeztem az egyiket, hogy miért? „Jobb a szórakozási lehetőség” — felelte. Elgondolkoztam, míg lassan baktattam a szállásom felé: mi jobb Tarjánban, Aszódon vagy Gödöllőn? A zenekar? Igen. Nagyobb a bálterem? Föltétlenül. Több helység van nyitva és ha egyikb n megúnom, átmehetek a másikba? Nyilván ezekről van szó. És Szirák, -a maga 1600 lakosával ezt nem tudja nyújtani. A magyarázat elfogadható, de nem teljes- Nem egy öthatszáz vagy ezer lakosú községben jártam, ahová hétvégén hazazúdulnak a fiatalé'-: Pedig még presszó sincs, s esetleg az italbolt is remén v- telenebb, mint Szirákon. Hol találjuk hát akkor az okot” Szirák már nagyon régen nem igazi földműves közseg volt, hanem hivatalnok-falu. Az itteni cseperedő lány nem arról ábrándozott, hogy egy nagygazda fia veszi el, hanoin valamelyik hivatalsegéd, vagy járásbírósági írnok. A sziráki suhanc már két emberöltővel ezelőtt sem lovat akart hajtani, hanem állami szolgálatra kerülni. S ellentétben más környező falvakkal, itt ma is aránytalanul sok a Pásztora és máshová járó hivatalnok. Ez tradíció ugyanúgy, mint az, hogy itt már nagyon régen nincs népviselet, tatán ki sem alakult és nincsennek népszokások, közösek az egész falut összekötő játékok, mint például Bujákon, és közös a le- génybíró-választás. Szirák népét a dzsentri hivatalnokok életének helyben található példája szétzilálta, s most egyedül az állami gazdaságnak van ereje, hogy a lakosság és a fiatalok egy részét rögzítse, segítsen szocialista átformálódásukban. De az egész faluval — területe megosztottsága miatt — az sem bír. — Igen az, de mi a veszély abban, ha Szirák lakossága az elkövetkező egy-két évtizedben lecsökken, az elköltözés miatt? — kérdezték többen. Nem feleltem. Hiszen igazuk van. Még abban sincs veszély, hogy Magyarország mezőgazdasági foglalkoztatott- ságú lakosságának tovább kell csökkennie. Sőt ez az egészséges fejlődés iránya. Az is természetes, hogy a népsűrűség periodikusan változik: az iparvidékeken nagyobb, a mezőgazdasági területeken kisebb. — De az már egészségtelen lenne, ha az olyan, iparvidékektől jelenleg messzebb fekvő falvak, mint például Szirák, Cserhátszentiván, Becske — nem azért néptele- nednének el részben, mert a gépesített földművelés kevesebb munkaerőt kíván, hanem azért, mert ezekhen a falvakban soha ki sem alakult — vagy elkopott — a faluközösség érzete. „Földjük nincs, munkaalkalom nincs, elvándorolnak” — írta Szabó Zoltán ezelőtt harminc évvel. Ma van föld is, munkaalkalom is. A folyamat, ami Dei- táron egészséges, az Szirákon már-már nemkívánatos. Amii az urak jelenléte a múltban megakadályozott, azt most kell pótolni: kialakítani éhben a községben is a „mi falunk” a „mi határunk” fogalmát — de most már szocialista tartalommal. Ennyivel nehezebb és ennyivel könnyebb a dolgunk. Kunszabó Ferenc
