Nógrád. 1965. június (21. évfolyam. 127-152. szám)

1965-06-13 / 138. szám

1965. fünros TS. vasárnap

NÖGRÄD

Szőnyi Sándor

Kaporillut

VELEM SZEMBEN ült 8

villamoson. Csendesen szemlélődött Kövérkés képe önelégültségtől ragyogott, nagyszé- tű, vadonatúj barna kalapja csárdásán állt a fején; vaskos orra alatt, játékpemzlihez hasonlatosan szürke bajusz hety- kélikedett Jobb karja az ablakfán nyugodott, könyöke kilógott az utcára.

Kaporral megrakott teherautó zúgott el mellettünk, a leiógó koporfejék megcsapkodták a villamos oldalát, s a férfi könyökét. A kavargó légarammal erős kaporillat zúdult be az ablakon, jólesett mélyeket szippantani belőle.

A mindent átható illatra megmozdult a férfi szemet- szúró bajúszkája, s mohón tekintett a sárga foltokkal ékes, haragosaöld autórakomány után.

— Ez igen! — mondta, s merőn nézve tudakolta; az íliatáradat tett-e rám valamiféle hatást

— Nemes illat — bólintottam, megerezve, hogy nem lehetek résztvetlen, abban, amit ő jónak lát, vele kell tartanom.

— Valakinek jó üzlet ez a kapor — mondta, felfogva, hegy nem hagyom cserben, társa leszek a témában.

— Valakinek? — szóltam megütközéssel.

— No, igen! — állította. — Munka alig van az ilyesmiben. Elvetik a magját, kinő magától, szaporán gondozás nélkül. Kaszálni kell és össze- nyaláboíní...

— Ezzel mér nem maszek üzletel! — mondtam. — Talán szövetkezetiek, de lehet, hogy állami gazdaságban kaszálták la. Viszik a kxmasrv- gyárba, uborkát savanyítani.

— Attól, hogy nem masziek, még jó üzlet — vetette ellene Fészkelődbe az ülőkén, félszemmel végigmárt, majd bizonygatni kezdte, hogy ne- gyedküó kaporból, ami néhány fillér érték, milyen summa pénzt lehet begyűjteni a

kasszába. Tekintete nyílt lett, szeme firtató.

MAGA ELE EMELTE húsos tenyerét — hatalmas, érett munkaeszköz, stík helyen azt mondanák rá, nokedliszagga- tó — s hozzáértéssel azt kezdte magyarázni, az Alföldtől szerte az országban, hol, /miféle konzervgyárak vannak, s a gyártmányaik miben vetekszenek egymással. Megérezhette: olyan területre vitt, ahol biztosan áll a lábán. Dicsérte a konzerv töltött' káposztát, elismeréssel szólt a hal- és gulyáslevesekről. Váratlanul nagyot suhintott bárdszerű tenyrével,

— Hasemberek vagyunk! — mondta minfcgy záradékul.

— Tudunk és szeretünk enni — mondtam sietve, mert attól tartottam, hogy megrekedünk a beszéddel. Felkeltette érdeklődésemet s alig vártam, hogy megtudjam, kivel akadtam össze. Jól táplált, levitézlett valakinek véltem, aki megtartotta életerejét, s elnyűhetetlen derűje mindenen átsegíti; majd szolid hentest sejtettem benne, aki jó ideje csak irányít. *

— Tudunk enni! — bökött felém az áljával. — Hát még etetni!... Ezt a külföldiek megmondhatják igazán. Becsületes hírünket el is viszik világgá.

Zavarba hozott; milyen tájékozott ez az ember!

Francia, olasz, angol gyomornak egyaránt finom ételkölteményeket kezdett felsorolni, s azt is, melyikhez miféle anyag kell; mint a tit- kot, súgva közölte; specialitások! Mindegyik magyar ízlésre vaLL

El kellett ismernem.: tudósa a területnek, amelyről beszél. Alakját, kezét figyelve, ismét hentesnek véltem, de beszédkultúrájáról vaskosabb- ra sikerült papot is sejthettem benne.

— Ebből kellene még ügyesebben élnünk! — mondta. A jó konyha — ezt én tudom — gazdaggá tesz! — Hunyorítva közelhajolt hozzám; —

oiks kiszorította Maüld kisasszonyt a moziból. A mikrofon elgurította görcsös ujjai alól a zongorát

Néhány évvel később a kültelken találkoztam vele. Gyúrta a zenét a mulatók talpa alá.

— Hívtak egy moziba pénztárosnak — mesélte életútját Matild kisasszony. — Mehettem volna ruhatárba is, de nem m»nwn Maga tudja legjobban mennyire összenőttem a zenével. Hiáoa, a művészet... a muzsika... — Még folytatta volna a meghitt vallomást, de a tömeg közepéből berikoltott egy hang;

— Gyorscsárdást! — Es Matild kisasszony leült a zongorához s egy pillanattal később felharsant gépiesen a Liszt rapszódia.

A zene úgy csapódott utánam, mint egy tragikomikus üzenet, életemnek abból a korszakából, amelyben csókol ódzó filmszínészeket ábrázoló plakátok hátára írtam verseimet. Akkor azt hittem: azért olyan gyönyörűek azok, mert a Liszt-rapszódia, a Barcarola, a szökőkút-variació es az ismeretlen ábránd hangulata kergette világra őket, holott olyan gyötrő és gyatra volt valamennyi, mint Matild kisasszony rettenetes rapszódia-, vagy szökőkút-torzója. Azé a Matild kisasszonyé, aki nem tud élni muzsika nélkül és arra a legbüszkébb, hogy nyomorúság, nélkülözés és nehéz lemondások sodrában is erős tudott lenni és hű maradt a zenéhez.

Utoljára a gettó egyik sötét odújában láttam Matild kisasszonyt, öreg volt és töpörödött. Citromsárga haja meg- ószült. Hasadt üvegű, drótkeretes pápaszem ült ráncos orra nyergén és remegő kezében óriási könyvet tartott. Olybá tűnt ott a pince sáskában egy alig pislákoló gyertya fényudvarában, nagy könyve fölött görnyedezve, mintha a biblikus idők homályából csalogatták volna elő misztikus erők.

Amikor a közelébe értem, észrevettem, hogy sovány és sápadt gyerekek ülnek körülötte és ő elrekedt hangon mesél nekik.

— A művészet erősebb a halálnál, kicsikéim, mert az aűkotók elmennek ugyan, de a mű, amit teremtettek, további századokon át is gyönyörködtet

A gyerekek tágranyitott szemmel hallgatták Matild kisasszonyt. Mögéje kerültem. Belestem a bibliájába. Nem hittem a szememnek. A könyv, amit kezében tartott a dúlás dühe elől, a pusztítás romjaiból, a világégés lángjai közül kimentett legféltettebb kincse, a Liszt-rapszódia partitúrája volt.

M

eghatottan néztem ezt a különös kis sovány emberkét, megcsodáltam áhitatos rajongását és azt hiszem, abban a pillanatban megértettem: lehet, hogy Matild kisasszony sohasem jutott el a művészetig, de érzelmi világa tiszta volt és nemes. És nehéz eldönteni, hogy a kettő közül melyik emeli fel jobban az embert?

Konyhasói vagyok, nagyszállóban ...

— Gondolhattam volna — mondtam magamban.

A séf méregetve figyelt. Rám nézve nem valami jó bizonyítványt sejtve tájékozottságomról, megismételte:

— Séf... főszakács.

Mentegetni akartam magam

szótlanságomért, s bizonygatni, hogy nagyon is tudom, mit mondott, de nem hagyott szóhoz jutni. Ecsetelte foglalkozása nagyszerűségét, s a felelősségét, amivel a mestersége jár; érzékeltette a meleget, mélyben kánikulai nyáron pácolódnia kell. Harminc év alatt azonban megszokta és. .. szenvedélyesen szerelmes a mesterségébe; akkor halna meg először, ha valami okból nem művelhetné tovább.

LASSAN BESZÉLT, mégis annyi tűzzel, sejtenem lehetett azt a szerelmi szenvedélyt, amelyről vallott. Érzékeltette: vég nélkül tud beszélni róla. s nekem más dolgom sincs, mint hegyezni a fülem és megittasulni.

— Tessék elképzelni — firtatva nézett, eléggé figyelek-e, és érdemes vagyok-e arra, hogy belső, hivatali titkokat is felfedjen előttem. — Tessék elképzelni, egy nagyiizemben mindenféle ember dolgozik . .. Azért, hogy íecskefar- kú ka' tot hordanak, keményített inggel, még a gono&zt Is dédelgethetik testűkben. Nó mármost: a nyomtató ló elmélet itt is érvényes — vagy itt igazán. Megkapják az adagjukat — persze, nem éppen az ínyencségekből, hogy is bírná azt el bármilyen üzleti vállalkzoás! — de az ember ma még olyan, amilyen. Hozzányúl a finomabb ételekhez akkor is, ha száz szeme van a főnöknek.

Nevetett, majd hűvejkujjá- val megtörölte a száját, s folytatta:

— Szóval, nem lehet szabadjára engedni őket... Mi is lenne egy üzleti vállalkozásból, ha harminc-negyven ember elkezdene csipegietni az edényekből? Sokszor négy-ötszáz ebédet visznek ki főidőben zajtalan — a rendelés elhangzik, s utána csak az edény zörög, csörren a tál, és csoszognak a cipők, ki. be, ki, be... Kevés beszéd, de annál több áhitatos munka! így még a meleget is könnyebb elviselni, a torkosokat pedig könnyebb szem- meltartani...

CSIKRODULT A FÉK. A

séf a térdére csapott. Fölállt. — Nagyon őröltem — mondta. — Hátrált, udvariasan meghajolt, hurkás mutatóujja a kalapja széléhez emelkedett Szabálytalan, hanyag tisztelgés volt ez, de amit egy tekintélynek örvendő, s tekintélyes küljesű séftől tisztelettel kell tudomásul venni.

—Én is leszállók — mondtam.

— Legyen szerencsém egyszer ...

— Nincs akadálya — mondtam, telve sodróerejű vágyakozással ételei iránt, és kérdeztem volna, melyik hotelben boldogítja a magyar konyha éhes idegeneket, de az emberek közt hol eltűnt, hol felbukkant széles hátával.

A séf befordult a keresztutcába, új kalapjának szalagját megvillanni láttam a perzselő napban. Ügy éreztem, kár, hogy már elváltunk. Visszaidéztem piros képét, meggyszínű ajkát, csupa jóság szemét, s kaporillat höm- pölygött a levegőben.

A

lighogy elfoglaltam új

munkahelyemet, egy pokolian csinos leányzó könyökölt íróasztalomra. Kábítóan illatos szökő haja végigsimította arcomat.

— Jenőkém — suttogta bizalmasan —, három nap múlva lesz Bandi születésnapja. Remélem, hozzájárulsz az ajándékhoz.

— Ki az a Bandi? — kérdeztem gyámoltalanul mosolyogva.

— Ö, egy nagyon aranyos

kolléga — csicsergett és nyomban orrom alá tolta a gyűjtőívet, amelyre már körülbelül hatvan kartárs jegyezte fel hozzájárulását. Némi lelkitusa után öt forintot adományoztam a vadidegen Bandi születésnapi ajándékára. A szöszke hálásan meg- paskolta arcomat.

— Juci vagyok! — mutatkozott be.

Az esetről már teljesen

megfeledkeztem, de három nap múlva ismét megjelent Juci.

— Bandi hálás köszönetét és ezt a csekélységet küldi — tnllázta, s közben lerakott

íróasztalomra egy dupla feketét, egy oroszkrémtortát, és három mandulás csókot. Ördög és pokol, gondoltam, ez aztán kifizetődött — öt forintért!

A második héten felkeresett egy kis kövér kartárs,

akit még sohasem láttam.

Bambán, bánatos szemmel nézett rám.

— Szegény kis Gizellánk válik — szólalt meg tompa, gyászos hangon.

— Az ördögbe is, ki az a kis Gizella? — robbant ki belőlem szívtelenül.

— Hát csak ismered Gizellát! — kiáltotta szemrehányóan a kis kövér. — Nem emlékszel már a három hónappal ezelőtti pompás esküvőre? A gyönyörű ajándékunkra, a rengeteg tojáslikőrre, amivel ldnálgattők?

— Nem, valóban nem =— ráztam a fejem.

—■ Persze — kapott észbe a kis kövér —, te még akkor nem voltál nálunk. De azért adhatsz valamit. — S máris

nyújtotta a gyűjtőívet.

— Nálatok a válást is megünneplik? — kérdeztem nyilvánvaló ingerültséggel.

— Ne légy már ilyen cinikus — könyörgött a kis kövér. — Szegény Gizellának annyi kiadása van a válással meg a költözéssel, igazán segítenünk kell rajta.

Kicsit húzódoztam, de végül mégis megpuhultam, és a szegény kis Gizellára is áldoztam öt forintot. Mérgelődtem is miatta, míg csak haza nem indultam.

Mikor lei akartam lépni a

kapun, egyszerre csak észrevettem, hogy egy csomó kartárs ácsorog ott. Hirtelen felcsattant a kis kövér hangja:

— Jenő, te is hozzánk tartozol, el ne menj! A kedves kis Gizella nem akar hálátlan lenni és meghívott minket egy rundóra!

Hetvenen vonultunk le a legközelebbi eszpresszóba, ahol Gizella fejenként hat pohárka konyakot fizetett. Valóban, megint kifizetődött

— öt forintért!

Ezek a rejtélyes esetek elgondolkoztattak. Itt valami nincs rendben. Valahol, valami bökkenő van, de egyelőre még nem jöttem rá, hogy mi. S így ment ez folyton: születésnap, névnap, eljegyzés, lakodalom, ezüstlakodalom, jubileum, s mit tudom én, még mi minden. Fizettem az ötforintos normámat, ahogy azt elvárták tőlem, és rendszeresen visszakaptam befektetésem két-háromszorosát. Amikor azután Károly ünnepelte

a születésnapját, akleor végre bepillanthattam a kulisszák mögé. Károllyal ugyanis egy szobában ültem, asztalunk egymás mellett állt. Most nekem kellett gyűjtenem. Naphosszat vándoroltam a gyűjtőívvel egyik osztályról a másikra, míg nyolcvankét kartárstól összegyűlt négyszáz forint. A befolyt összegből vásároltam Károlynak egy virágcsokrot és egy csodálatos bólé szervizt. Ezután Károly revan- sálta magát. A legközelebbi cukrászdából hozatott a nyolcvankét kartárs részére egy-egy dupla feketét, oroszkrémtortát még három-három mandulás-csókot. Az égsz kis móka belekerült neki summa summárum ezerkét- tőszáznegyvenhat forintba. Károly kénytelen voü előleget felvenni. Htdegvérűen, de kissé sápadózva viselte el sorsát, majd hamoítte a bólé szervizt, hogy odaállítsa meglevő hal bólé szervize mellé.

Végre világosság gyűlt az agyamban, s ugyanakkor jeges félelem szorította össze a szívemet. A saját születésnapomra gondoltam! Titokban másik állás után néztem, s amikor már vészesen közeledett a rettegett nap sietve f elmondtam.

— Nem érzed jól magad a mi kis kollektívánkban? — kérdezte fájdalommal teli hangon az osztályvezetőm.

— De, de igen! Sőt, nagyon,

nagyon is... családias! De tudod, bizonyos személyi körülmények ... — dadogtam.

— Kár, nagy kár — sajnálkozott az osztályvezetőm. — Ugye, neked nemsokára lesz a születésnapod? Ó. milyen jo lett volna, ha együtt ünnepelhetjük és milyen szívesen megleptünk volt valamivel.

— Egy darabig rámszegezte tekintetét, majd hirtelen felkiáltott: — Tudod mit, Jenő? Kapsz egy kis emléket tölünk és tartunk egy jó búcsúösszejövetelt.

Megtörtén vonszoltam ki magam a szobájából. Elvesztem! De egy jóságos véletlen s segítségemre sietett. Másnapra megbetegedtem. Orvosilag igazolt influenzával feküdtem ágyamban elrejtve. Gondtalanul is békésen teltek felmondási időm napjai, míg távol hivatalom veszélyeitől kúráltam, magamat. De egy napon, oh, jaj kinyílt a betegszobám ajtaja és besétált a hivatal küldöttsége: a támogatásommal elvált kis Gizella, akinek második esküvőjére röviddel ezután ismét gyűjtöttek, a pokol ián csinos Juci és az osztályvezető.

— Jenőke, te szegény! zó-- kagta Juci és aranyhaja arcomra borult.

— Hatvannyolc kartárs kíván jobbulást — zengte mély bariton hangján ünnepélyesen az osztályvezetőm,

Gizella virágot és csomagocskákat rakott takarómra -= miközben negédesen felkiáltott:

— Es ha felépülsz, megünnepeljük gyógyulásodat? Meggyőződésünk, hogy kiteszel magadért!

E

ste felkeresett a kezelőorvosom. Egyszerűen nem tudta megérteni, mi okozhatta visszaesésemet.

(Hollósí Tibor fordítása)

TÖTH ELEMÉR;

rßeM

őrzik a messzeségeket az utak. Szerelvény-kígyók kúsznak a vasúti hidak alatt. Az állomásokon megdöndül utánuk az üresség.

Társaim gyárak remegését hordják szivükben. Az erdők nyiladékai is őrzik az iramló szarvasok dobogását.

Perc. A legmélyebb csend máglyái lobognak.

RADICS ISTVÁN: RAJZÓBAN