Nógrád. 1965. június (21. évfolyam. 127-152. szám)

1965-06-27 / 150. szám

v«»fl3 A D 9 1965, fflnfuR 2T. vasárna» Sásdi Sándor K é z f Az állomáson szekér várt, rajta vadonatúj üléskosár. A gyeplőszárát gyérbajúszú, ősz- hajú ember tartotta. Amikor forogni kezdett a kerék, elő­ször azt kérdezte: — Mi újság maguknál, a városban? Én az időjárást firtattam; megtudtam, hogy a múltheti eső jót tett a kukoricának. A tisztára gereblyézett ga­bonatábla felett jóllakott ma­darak szálltak, szélén sora­kozott a csaknem egymást érő sok búzakereszt. Azt mondja az öreg: Holnap rámegy a traktor; kezdjük másodvetés alá a tarlóhántást. Ahogy kifordultunk a hársfával szegett útra, meg­láttam az aratókat. A fér­fiak nagyrésze rövid klott nadrágban, a marokszedő lá­nyok lábán gumitalpú szan­dál. Az elevensövény mellett, az árnyékon négy-öt süllyesz­tett, divatos gyerekkocsi. Az öreg, mintha tudná, hogy mi­re gondolok rákezdi: — Azelőtt négy kereszt­lábra szöszvászon pokrócot feszített ki a szegény ember felesége, abba fektette a köly- két... Azelőtt... — elhall­gat, leszáll kereket kötni, kér­dezi: hallom-e a messziről úszó, furcsa zúgást. — Kom­bájn ... A negyvenkétholdas Vadi-alji táblán aratja a bú­zát. Ügy aratja, hogy mind­járt ki is csépeli; olyan tisz­tára, hogy öröm nézni... Sok­félét megértem életemben; egyszer olyan aratást is... Mondjam, vagy jobban sze­reti, ha hallgatok? Belevág a mese kellős kö­zepébe: — Rossz volt az a búza nagyon. Nemcsak konkolyos, de vadlencsés is; az pedig úgy megdöntötte, hogy kaszás le­gyen, aki megbirkózik vele. Sztrájkba léptünk. — Nem tegnap, nem teg­napelőtt történt. Ügy számí­tom, negyven éve lehet... Én voltam az aratógazda: öt­venöt kaszával, ugyanannyi marokszedővel álltunk belé a rendbe. Beszéljük az intéző­nek, hogy szívlelje meg a panaszlásunkat, másítson ja­vunkra a szerződésen, adja nekünk a tizedik keresztet, mert másként felkopik az ál­lunk ... A hosszú sovány ká­romkodik egy nagyot, felül a hintájára, meg se áll a szendő kincset. Közbe révi­csorított a tolvajra: — Te lo­pós! Enyém a pénz! Én ko­pogtam! Te lopós, te lopós!... Már majdnem négykézlábra állt a nagy igyekezettől, ami­kor a sofőr, akinek éppen kézreállt, hatalmasat húzott az ülepére. Mint a keljfeljan- csi, úgy szökött talpra Lajos- ka és pltyergős csecsemőszáj­jal nyöszörögte tovább a ma­gáét: — Te lopós! Te lopós!— Újra kitört a röhögés. A su­nyi málnaszörpös, félretette az újságot és tudós képpel ma­gyarázott a szomszédjának! — Egyszer olvastam, hogy egy angol profeszor közös ket­recbe zárt egy betanított ku­tyát és egy ilyen idiótát. A feltételes reflexeket tanulmá­nyozta és képzelje.... D e a szomszédnak úgy­látszik kisebb gondja is nagyobb volt az an­gol professzor kísér­leteinél, mert könyökig a zseb­be véjkált és vihogva kotort elő néhány aprópénzt. A publikum meg kórusban biztatta Lajoskát: — Dobolj Lajoska! Dobolj! — és vastapssal idomították, verték a taktust a dobolás­hoz. A mulatság egyre vadabb szeánsszá változott. Úgy tűnt, mintha nem is Lajoskát biz­tatnák. hanem a pénzcsináló ajtót. Mintha annak szólt volna a sóvár taps. Csakugyan. Hiszen az alibi vendég, meg az a sunyi mál­naszörpös sem a tenyerét csapdosta már, hanem az asz­tal lapját és nem is a Lajos­kát lesték, hanem a pergő, guruló filléreket kotorták láb­bal maguk alá. De még nem o g á s kastélyig. Hogyan-mivel, rá­bírta az uraságot, hogy tele­fonáljon a városba, valame­lyik hivatalba, küldjenek egy század katonát, de azonnyom- ban, mert pereg a kalászból a mag. Nem tudtunk minderről semmit. Vártunk, türelmesen vártunk a pusztán, mint jó- gyerek a cuclisüvegre. Heve- résztünk az akácos szélén; né­melyik aludt, de a legtöbb­je a tarisznyában kotorászott, unalmában enni kezdett. Az én asszonyom is dugdossa fe­lém a karéj kenyeret, rajta darabka túrót. Csakhát egy falat le nem csúszott volna az én torkomon. Kiváltképpen akkor, amikor látom, hogy poraik a pusztára vezető út. Szép sorban, vállon a kasza, masíroz a katonaság. Egyre jobban poraik a hársfával szegélyezett út, lát­ják már a többiek is, s ha látják, tudják; kitellett a be­csület, nincs reánk szükség. Faágról leakasztják a kaszát, cihelődünk, készülődünk, a magtár mögött iszkolnánk hazafelé, amikor utánunk ki­ált a bamaarcú, kékszemű tizedes: „Hej, emberek, be­sózták magukat, hogy nincs maradhatnékjuk”? Tudakol­ja, melyik a bandavezér és már kiált is rám, néven ne­vezve: „Hajduska, ide hoz­zám!” Így. Mint valami porosfülű bakának. Káromkodnék én egy nagyot, mert — úgy ér­zem már minden mindegy —, de rámnevet a szép kék szemé­vel a sarzsi és nyújtja a kezét, olyan szívesen, mint amikor messzi vásáron össze­találkozik egyik falubeli a másikkal: „Egy tapodtat se innen, szükség lesz magukra”. Kérdem tőle: „Talán kalász- böngészőnek maradjunk?” — Kézbefogta a kaszát utána a többi. Uramfia, úgy elkezdték pocskolni azt a bú­zát, hogy belémfájdult. Mit szóljon az intéző? A nagysza- kállú istent húzza lábánál fog­va az égből, krucifikszezik kegyetlenül. Több se kell a tizedesnek, levágja a kaszá­ját, úgy, hogy élével fúró­dik a földbe; „Aki jobban tudja: csinálja”. Minek sza- porázzam a szót, a vége az lett, hogy az intéző odafordul hozzám, erősködvén, hogy megkapjuk a tizedik keresz­tet, ha azonnal hozzáfogunk a munkához. volt mersz, hogy hozzá is nyúljanak. Tizennyolc asztal­társaság fizetett be a murira, túl nagy, túl veszélyes lenne már a tét ahhoz, hogy bankot üssenek. Lajoska sem kapzsi már, egyre csüggedtebben veri a varázsdobot, s ha nem sür­getnék annyira azzal a ve­szett tapssal, biztosan abba is hagyná az igézést. Egyszerre csak feláll az asztal mellől az a sápadt szemüveges ember és feltű­nően. hogy mindenki lássa a szándékát, odalép Lajoská- hoz: — Jó ember, itt egy tizes, tegye el! — És amikor látja, hogy Lajoska nem mozdul, újra biztatja: — Na tegye csak el. Ér annyit, mint ez a sok pelyva itt a padlón. Lajoska bambán nézi az embert, nézi a papírpénzt, de nem nyúl érte. A málnaszörpös szólalt meg először: — Na, kopjon le a színről apuskám. Ha nem tudná, La­joska nem koldus. Lajoska a mi emberünk l Az asztaloktól helyeslőén rikoltoztak, és újra felcsat­tant a vas taps: — Dobolj Lajoska! Dobolj! E s amikor a szemüveges kifelé indult, valaki el­kaszálta a lábát. Nem esett nagyot, de furcsa módon úgy nézett ki, mint­ha az aprópénzt akarta volna öss2enyalábolni a padlón. Lajoska visítva kapkodott utána: — Te lopós! Te lopós! Pálinkás György (Sá(/íf/rfaía Gáspár aladar rajza Fdbri Zoltán: É — Ember vagy te? — Mi bajod? — Ember?! — Te megbolondultál. — Tudod, mi vagy?! — Az­zal ott hagyta a folyosón, a kis tanácsterem előtt Az igazgató nem értette, mi történt Kenéz Boldizsárral, nem értette, miért támadt rá ilyen gorombán. Gyermekkoruk óta isme­rik egymást. Mind a ketten erzsébetiek; együtt kezdték a szakmát, együtt tanulóskod- tak a gyárban. Egyszerre emelték ki őket, ötven tava­szán. Annyi volt csak a kü­lönbség, hogy Kenéz Boldi­zsár nem vállalt semmiféle funkciót. „A gyárban is kell maradjon valaki” — ezt han­goztatta, amíg el nem eresz­tették. Évekig nem találkoztak utána, de a sors végül úgy hozta, hogy őt oda nevezték ki igazgatónak, ahonnan va­laha elindult, s ahol közben Kenéz Boldizsárból gyárrész­legvezető lett. Nagyokat ittak a viszontlátás örömére; csap­kodták egymás hátát, felidéz­ték a régi emlékeket, s ka­cagtak, hangoskodtak, ha összefutottak valahol a gyám ban. Most meg így nekihajt, mint valami részeg. Az osztályvezetői értekez­let után lement a szereidébe, s megkereste Kenéz Boldi­zsárt. Behívta a műhelyiro­dába, az írnoklányt meg ki­küldte vízért. — Beszélj: mi bajod? — kezdte most ő, s fél testtel rá­ült az íróasztal sarkára; Az asztal recsegett, nyiszorgott. — Ha nem tudod magad­tól, minek mondjam. — Csak nem amiatt a ré­szeges miatt? — Na, látod! — mondta Kenéz Boldizsár, s hangta­lanul nevetett. — Tudod te, ha akarod. — Jó, jó, de — — Nincs de. Az igazgató bosszús lett. Lehajtotta vaskos fejét; az íróasztal foltos, barna lapjá­ról tompán verődött fel fur­csa lejtésű hangja: — Első a termelés. — És az ember? — Az ember, az ember — türelmetlenkedett, majd azt mondta: — Már aki ember. — Ö is az. — Az a fenét. Egy része­ges . . . disznó. Kenéz Boldizsár hirtelen előredőlt, két kézzel megmar­kolta a szék támláját, s úgy kérdezte, egészen az igazga­tó arcához hajolva: — De miért az? Miért? — Mit tudom én? Az, és kész. — Gondolkoztál már rajta? — Más dolgom sincs. — Széles, erős tenyerével az asztalra csapott: — Az ilyen alakokat ki kell dobni. Nincs más. — Maga elé az asztal- lapra nézett, rajta tenyereid kezére, s észrevette, hogy az ujjal meg-megrándülhak. Bán­ta már, hogy lejött a műhely­be. — Mi lesz vele azután? — kérdezte Kenéz. — Az már az ő baja. — Meg a miénk. — Jő, hohgy azt nem mon­dod: az enyém. —: Gyorsan elhúzta az „é”-t. — A tiéd is. Alacsony, sovány ember volt Kenéz Boldizsár, csupa ideg, csupa mozgás. Az arca, akár a vízgörgette kövek, si­ma volt, ránctalan; csak ha­lántéka két gödre sötétedett minden évvel mélyebbre, s szálkás haja lett ritkább, őszebb. Zsebrevágta a balkezét, s járkálni kezdett a szűk, üveg­falú irodában. A jobbkezével gesztikulált: — Senkit sem küldhetünk el a Holdba. Senkit. Minden­kinek itt kell megélnie. Itt. — Üzem vagyunk, nem szeretetház. — De szocialista üzem, ha jól tudom. Erre az igazgató nem mon­dott semmit. Tükörképét né­zegette az üvegfal egyik po­ros, légypiszkos ablakszemé­ben, s elmosódó arcmása mö­gött a nyüzsgő szereidét. A daru lomhán kocsizott végig a műhely fölött, horgán nem lógott semmi. — Beszéljünk vele — mond­ta Kenéz Boldizsár. — Beszélhetünk éppen, — kedvetlenül gyűrőgette válla tövében a mélyen árkolt, bo­rostás redőt. Behívatták. Furcsa ember volt. Vékony nyakán szokatlanul nagy fej ingott, s pergamentvékony arcbőrén szinte átdöftek a széjjel meredező, hegyes csontok. Mulatságos figura lett volna, ha szögletes csont­Soós Zoltán PARDON Szép, belvárosi panoráma; pisla neonnal ékes este. — Kézcsókom, nagyságos asszony! Vibrál a fény, vibrál a drága prémbe bújt nők lakkozott teste. Pardon. Finom bébik, jótestű kávés nők kelleme zsebemnek zárva. — Júj szívem, hogy milyen hercig a kalapod! — És a te teddyd, drágám! Kozmetikázott múmiák és ügyesnyelvű pincsik világa. Pardon. Sznobok, szőrmék és kardigánok, s szavatoltan nyugati stílus, — és, tudod, írt a Frédi, írja, hogy textilgyára van. Kirakatokban: hatvány-számok; beljebb: ásító ktokodilus. Pardon. Üzlet az élet? — Komám, késik dühöd a felkent törtetőkre. Uraságodnak olcsóbbat? Sajnos, nem szolgálhatok; talán az államiban szíveskedjen ... Pardon. Eszmélő szívünkön tenyészik dísznövényként a törpe Tőke. Pardon. Telt a zsebük, telt a tárcájuk; tokát növelni megvan minden: — Helló! Székelykém! Mizujs? — Elkészült az új garázsom, nacsasa.sszony! S cirádás templom,ban ad rájuk maszek áldást a maszek isten. Pardon! boltozatba zárt, apró szeme nem lett volna olyan ijesztően riadt. — Tesék, velem parancsol­ni, állt meg szolgálatkészen az íróasztal előtt. A hangja vékonyan mekegett. — Mit csináljak magával? — nézett rá az igazgató; ne­hezére esett, hogy el ne ne­vesse magát. — Kérem szépen, én, én megfizetem a kárt. — Olajos, izzadságszagú sapkáját gyű- rögette. — Miből? Ml a fenéből? Kenéz Boldizsár közbe kér­dezett: — Nem próbált még le­szokni az italról? Vagy leg­alább is arról, hogy munka előtt igyon? Az ember feléje fordult: — Nem akarok én, Kenéz elvtárs, sohasem inni. Tudom* megárt rögtön; az első fél de­citől a falnak megyek. Min­den reggel megfogadom, ami­kor felkelek, de amikor ve­szem a kabátot, már az jár az eszemben, hogy a sarkon, Rózsi néninél felhajtok egy kevertet. — Hányadik esete volt ez magának? — kérdezte az igazgató? — Én megfizetem, kérem szépen, én megfizetem. — Kétségbeesetten rázogatta fur­csa, nagy. csontos fejét. A hangja vékonyan hebegett; — Tetszik tudni, a családom. — Én törődjek a családjá­val?! — Négy gyereke van — mondta Kenéz Boldizsár, s az igazgatóra nézett. Az igazgató nem nézett visz* sza rá; megkérdezte az ember­től: — Hogyan is hívják ma­gát? — Nagy János, kérem szé­pen. De inkább csak úgy is­mernek, hogy — nehezen mondta ki — Kecske. — Kecske? — nézett rá az Igazgató, s nevethetnékje tá­madt. — Igen, kérem szépen — mosolygott az ember. — Tet­szik tudni, a fejem — muta­tott az arcára —, meg, hogy a hangom. — — Értjük — szólt közbe Kenéz Boldizsár. Megfogta a vállát, s az ajtóhoz tuszkol­ta: — Most menien szénen. Az ember a nyitott, ajtóban, a küszöbön megállt, visza- fordult: — Úgy gondolja, Kenéz elvtárs, hogy el? — Kapkod­ta a szemét egyik férfiről a másikra. — Álljon vissza a pad mel­lé. Majd még beszélgetünk a dologról. — Megvárta, amíg az. ember elköszönt, kiment, akkor hirtelen utána lépett, s a műhely zaját túlkiabálva még azt mondta: — Mondja meg Biharinak, hogy az ÁS -1 délután kettőkor ki kell állí­tani próbára; jönnek a szer kesztésből is.

Next

/
Oldalképek
Tartalom