Nógrád. 1965. június (21. évfolyam. 127-152. szám)

1965-06-27 / 150. szám

4 néGttAtt M65. JŰníus 27. vásárnál» A ,,roncsa“ is rontja nyelvünket Nem valami titokzatos új fogalomról van itt szó. A „roncsa” szó nem főnév, mert nem jelenti senkinek és semminek a nevét. A kelle­metlen háborús emlékeket idéző roncs (hídroncs) szóhoz nincs semmi köze. De léte­zik, találkozunk vele, és ha alkalmatlan helyen tolakodik szavaink közé, bántja a fü­lünket, csúfítja kiejtésün­ket, rontja beszédünket. Előző mondatunk dűlt be­tűs szavait a helyesen olva­só így ejti: — bántya (a fü­lünket), csúfíttya) kiejtésün­ket), rontya (beszédünket). Igen ám, de sokan — talán a palóc tájnyelv itt bizony semmiképpen nem helyesel­hető hatására is — így ejtik a kérdéses szavakat: — hán­csa (a füleket), csúfíccsa (kiejtésünket), ron cső (be­szédünket). Nos, az utolsó kiemelt szó példája már sejti, hogy mit rejt A „roncsa” is rontja nyelvünket cím. Bizony szám­talan ilyenfajta nógrádi (és nem nógrádi) munkahelyen hallunk ilyenfajta helytelen ejtésű igéket: „Most minden­ki pontosan megigazí c c s a gépét, nehogy elron ccsuk ezt a kényes export-munkát — Ha ezt a kart elmozdi- c c s a, azzal már a tartályt is kifordí c c s a. — Ez az egy csak lóg, egész nap még a ke­zét is alig mozdíc c s a, hiába szólí c c s a meg az ember.” Az elrontott szavakat a kő­vetkező módon kellett volna ejteni: megigazít 11 y a (a gé­pét), — elron tynk (ezt), — (a kart) elmozdít ty a, — (a tartályt is) kifordí tty o, — (hiába) szólít ty a. írásmódjuk pedig ez: meg­igazítja, elrontjuk, elmozdítja, kiforgatja, szólítja. Tehát más­ként ejtjük és másként írjuk ezeket a szavakat. A „t” és „j” hang összeol­vad, és „ty” hangnak ejtjük. Ha a „t” előtt mássalhangzó van, akkor rövid „ty”-ét ej­tünk. (Például: ejtjük — ej- tyük.) Ha a „t” előtt magán­hangzó van, akkor hosszú „tty”-ét ejtünk. (Például: ki­lódítjuk — kilódíttyuk.) Az a beszélő azonban két­ségtelenül rontja (ejtés: ron­tya) nyelvünket, aki a „ty”-ét önkényesen „c”-re vagy hosz- szú „ccs”-re torzítja. (Ejtés: torzíttya, és nem torzíccsa!) Rovatunk rendszeres olva­sói, ha nincs is különösebb nyelvi (iskolai) képzettségük, már biztosan sejtik, hogy ez a nyelvhelyességet sértő hi­ba is a suksük-nyelv egyik jelentkezési formája. Igen, va­lóban sokarcú ez a csúnya suksüközés. Nem könnyű a felismerésük, emiatt nehéz az ellenük való harc is, de szük­séges is és lehetséges is. Csupán szív, fül és egy kis nyelvér­zék kell hozzá. Szívünk van, fülünk is, és ha szeretjük anyanyelvűnket, a nyelvérzék is megszerezhető. Talán senki sem ijed meg, ha még azt is elmondom, hogy a suksüközés „ördöge” a következő mondatok hibás szavaiban is ott bújkál: — Valami mozga s s a az ágat. — A kisbaba sírás s a az anyját. — Ági hallga s s a a táncze­nét. — A kocsis megfutta s s a a lovat Ezekben az igékben ugyan­csak a „tj” találkozott (moz­ga t j a, sira t j a, hallga t j a, megfuttatja.) A suksükőzö ezúttal a „ty" hang helyett hosszú „ss"-t ejtett, és nem „cs”-ét Most próbáljuk meg a „sokarcú suksüközés” négy­féle jelentkezési formájának egyetlen öszetett mondatban való bemutatását! Csúnya mondat lesz, de a suksük- nyelvet szidják érte! „No, majd ha kifo s s z u k a kukoricát, akkor meglás- s u k, hogy fu s s a-e új füg­gönyre, mert a régi már csak csúfí c c s a a házat.” A „suksükös” szavak így írandók: kifosz tjük, meg- lá t j u k, fu t j a-e, csúfí t j a. Mindegyiknél a tj találkozott, és mindenütt ty-ét ejtünk. Ugye, nem is nehéz? A suksüközés leginkább abból adódik, hogy a beszélő megfeledkezik a cselekvést je­lentő igék módjáról, és kije­lentő módban való közlés he­lyett felszólító módot használ, ezzel akarva-akaratlanul pa­rancsolgat Ugyanis a fenti idézetben szereplő szavak a felszólító mondatokban — a maguk he­lyén — éppen a fönn szereplő ejtésmóddal használandók. Tehán nem mindenképp hely­telen s kiküszöbölendő sza­vak azok, csupán helytelenül (rossz helyen) alkalmaztuk azokat, kijelentő mondatban. Felszólító mondatban hasz­nálhatjuk őket, például így: Fosszuk meg a kukoricát! Lássuk meg a suksük-nyelv veszélyét, és ne engedjük, hogy elcsúfítsa nyelvünket! Tóth Imre Palócok földjén—^ Idestova harminc éve, hogy egy fiatal szociológus, Szabó Zoltán járta ezt a tájat, s a Palócföld munkásságá­nak, parasztságának, értelmiségének akkori reménytelen, kiúttalannak tűnő helyzetéi tárta a világ elé Cifra nyo­morúság című könyvében. Nyomába indultam, —immár a mai tájat, a mai em­berek anyagi, társadalmi, Icai turális viszonyait kutatva. Mihálygerge — Apám mindig azt mond­ta: Fiam, ha savanyúbabot eszel, mert semmi másra nem telik, akkor is maradj a ma­gad gazdája, maradj függet­len !... — mondja L. J. nyug­díjas téesztag. — Én be is tartottam. Ismertem urakat, tisztviselőket — mert benne voltam a vadásztársaságban —, azoknak mindig főtt a fe­jük, mindig acsarkodtak va­lakire: a főnökükre, a kollé­gájukra. Én meg! Oda se ne­ki! Ellőttem előlük a legkö­vérebb vaddisznót, mert ők nem láttak a méregtől... Mondtam is mindig a két fiamnak... — ök most hol vannak? — kérdek közbe. Megigazítja a kalapját, az­tán az arcát simogatja, és a hangja csendes, tétova lesz: — Az egyik Szécsényben van, a járási tanácson, a má­sik meg Tarjánban, a megyén. • Ha Bujákról és Hollókőről a múltban azért jártak el dol­gozni, mert a helybeli földes­úr nem adott nekik munkát; ha Dejtárról azért, mert a homokos talaj mostohán fize­tett — akkor Mihálygergéről a legutóbbi időkig azért, hogy a meglévő földhöz új darabo­kat vegyenek. És nemigen van a faluban negyvenen felül férfi, aki kis gondolkodás után el ne sorol­ná, hogy mikor, kitől, meny­nyit, milyen manőverekkel vásároltak. Legtöbbször hi­telre, de a párját ritkító szorgalom, takarékosság és le­leményesség mellett mindig volt egy kis szerencséjük is: a tizenegyben vásárolt föld árának egy részét a háború utáni inflációs pénzből sike­rült visszafizetni, míg a hu­szonnyolcban vásárolt erdőre egy képviselőjelölt vágási en­gedélyt szerzett, s a fa árá­ból a hitel visszafizetése után még kézpénzük is maradit. JSzécsényben veszünk, Tar­jánban eladunkF — mondták a mihálygergei gazdák, s mi­közben földjeiket vetették, jó­szágaikat ápolták, mindig er­re gondoltak. Mire Szabó Zol­tán ideér, szinte a két kezén számolhatja meg azokat a csa­ládokat, akiknek nincs leg­alább három-négy hold föld­jük. A falu lakosságának het­venöt-nyolcvan százaléka meg tudna élni földművelésből, mégis, a környéken talán in­nen jártak legtöbben ipari munkára: délelőtt a gyár, délután a föld; hétközben a gyár, vasárnap a föld. — Meddig bírták volna ezt idegekkel és erővel? — kér­dem Miklós Miklós téesz dol­gozót. Néz rám, hallgat. Aztán va­lahová messzire, a falon túl­ra néz: — Bírni kellett. Ha mi nem állunk mindig résen pénzzel és hajlongással a kör­nyékbeli dőzsölő, birtokaikat vesztegető nagyuraknál, ak­kor jöttek volna más faluból, és nekünk felkopik az állunk. Ha születtünk, élni kell, és a föld az élet!... Ez teljesen világos. De va­jon csak úgy nyerhetem el ezt az életet, hogy a megmű­velhető terület minél nagyobb darabját igyekszem magamhoz ragadni, és cipelem, cipelem napról-napra, roggyanó térd­del, és lüktető halántékkal?!... Ha a falu öregjeitől kérde­zem, kevés kivétellel mind igennel felel. Gyermekeikben azonban nem él te ább ez a szemlélet. • A bevezetésben már idézett L. J-nek huszonöt hold földje volt. Nyugodt magabiztosság­gal nézett a jövőbe: biztos létalapot ad két növekvő fiá­nak. Aztán a dolgok kezdtek megbolydulni. Mindkét fia ta­nulni akart, s mert nem en­gedte őket szépszerével, cselt vetettek neki: Az egyik gyár­ba kérezkedett, s ott „titok­ban” esti iskolába iratkozott. A másik a katonaidő alatt lett „hűtlen” a családi élet­elvhez, és értelmiségivé küz­dötte fel magát. Az apa most kicsit mérgesen, kicsit döb­benten markolja a talicska nyelét, ahogy a szemerkélő esőben a vetnivaló babbal a háztáji földre indul. _ • — Kire szavazott a falu a két háború között? — fordu­lok ismét Miklós Miklóshoz. Arcán megfeszülnek az inak, és ravaszul hunyorít: — Aki többet ígért, uram! — De politikai meggyőző­désük csak volt?! — Mólt! Mégpedig az, hogy ha egy úr azt mondja, hogy ez az abrosz fehér, akkor én tudom, hogy fekete!... Pedig látja — fehér... ötvenkilencben Miklós bá­csi összehívta a gyermekeit, vejeit. Elébük adta, hogy ő már megöregedett, nem bírja úgy a kaszát-kapát, mint ré­gen, ideje lesz, hogy átvegyék a jussukat... Aztán csak el- hülve nézegetett körül, ami­kor nagy hallgatás volt a vá­lasz. Végül a fia szólalt meg: „Nézze, édesapám. Mi segí­tünk magának ezután is, ahogy eddig. Tartsa csak meg a földet. Aztán mikor itt téesz akar lenni, akkor lépjen be. Ott kap nyugdijat, meg ház­tájit. Meg mi is segítjük majd továbbra ts. Mert nekünk a föld nem kell.” Ám nem ő a legjobb példa Mihálygergén. Van ott egy i Iád, amelyik már a húszas években több mint száz hol­dat birtokolt, a vagyonuk egyre nőtt, s nem tudni, hogy a szerencséjük volt-e na­gyobb, mint a fukars ,uk vagy szorgalmuk. A háború alatt kezdték egyik fiúkat is­koláztatni, hogy hadd oko­sodjon, aztán majd jobban ért az immár tekintélyes gaz­daság irányításához. A fiú egv darabig türelmesen hall­gatta ezt, majd fellázadt: ott­hagyta az iskolát, ott a birto­kot, s közvelenül a felszaba­dulás után elment az iparba. Ma is az Acélárugyárban dol­gozik. És a född nem kell ne­ki. ötvenhétben sem kellett, mikor pedig úgy dobálták vol­na utána. Szándékosan olyan példá­kat választottam, ahol a fia­talabb nemzedék még a hábo­rú alatt, vagy közvetlenül utána hagyta ott a földmű­velést; és szándékosan olyan esetekről írtam, ahol a szü­lőknek nem csupán földjük volt elégséges — az utolsó esetben fölös mértékben —, hanem akaratuk is kemény volt. És e három eset mellé sorolhatnám a többit, de sza­bad legyein most már csak egy számadatot: a 860 lakosú köz­ségből a jelen tanévben har­minckilenc gyerek jár közép­iskolába. Ez a szám első pillantásra örvendetes. Hiszen nem is olyan távoli jövő az, mikor Magyarországon nem a nyolc, hanem a tizenegy, vagy ti- zetkét osztály lesz kötelező. „Kiművelt emberfők sokasá­ga...” Igenám, de a múlt fél­évben az első osztályos gim­nazisták negyvenegy, a má­sodik osztályosok harminc- nyolc százaléka bukott meg. Ez pedig — az egyéb vonat­kozásoktól most eltekintve — azt mutatja, hogy a középis­kolába menő gyerekek nagy része nem továbbtanulni akar, hanem — a falutól szabadul­ni; ami persze nem mihály­gergei specialitás, de nagyon érdekes, hogy itt mutatkozott ilyen frappánsan a példa, ahol Szabó Zoltán annakidején ezt írja; „Viszont Mihálygergén, ahol a háború előtt adósságra vet­ték meg a parasztok a parcel­lázott birtokrészeket és a pénz elértéktelenedése révén alig fizettek érte valamit, jó­módban élnek és megelége­dettek ... A példa világos: a magyar parasztság útja a jobb jövő felé ez lehetne, ha urai engednék.” Nos, Mihálygergét „enged­ték” az urak. S mégis, a hu­szonkét éve ott tanító Kele­men József igazgató-tanító elmondja, hogy már negyven­egytől kezdve egyre több és több gyerek kérte meg őt: be­széljen a szülőkkel, engedjék őket tanulni. S a felszabadu­lás utáni hatalmas ipari fejlő­dés csak fokozta ezt a meg­induló hullámot. • Illés János mondja: — Azt nem lehet komolyan elgondolni, hogy sokáig foly­hatott volna még, ami itt volt! Itt az emberek nem vet­ték a földet, hanem ették!... Csak a munka, a hajtás, hogy abba rokkantak bele, és sem­mi szórakozás, semmi vidám­ság, még enni se ettek ked­vükre. Húszéves legény me­zítláb járt az ilyen sárban, mint most is van ... Aztán ősszel, télen százhúsz, száz­negyvenegy kilós hízókat vág­tak, még a gazdaházaknál is. Mert a kövérebbeket eladták.. Aztán befogták az apró gyere­keket is, pedig a kapa még jóformán magasabb volt tó­lük— Én mindig mondtam az embereknek: nézzétek, nem lesz ennek jó vége! Most az­tán tessék. Ha a gépek nem lennének, nem tudom, ka dolgozná meg a földet.™ — De valóban — szók* közbe hirtelen kélt kis szo­rongással —, ki fogja itt tíz év múlva megdolgozni a föl­det? __ — A, hát megijedni azért nem kell! — mondja Illés bá­csi, és sokat látott élénk sze­D1VERTIMENTO PRÓZÁBA N A téma — Salgótarján Felkelt a nap. Látja a várost, su­garai megsimogatják az ismerős tá­ját, a gyárakat, a házakat. Megáll­nak egy ponton, a kubikos szobrá­nál. A hajnali vörös és arany fé­nyek árnyalatai végigtapogatják a kőfigurát, ismerkednek vele, s amint az árnyékkal ingerkednek, mintha életre kelne a szobor arca. Emléke­zik? Nézi a mát? Tán csak szemlé­lődik. Vajon mire gondolhat a pi­henő álak? Sok évig lendítette a kubikos a csákányt, forgatta a lapátot. Mindig a mélybe ásott, s magas épületet ha­gyott maga után. Ismeri a tegnapot és a mát, s ha egyetlen napra élet­re kelne, felismerné a körülötte lép­kedő embereket, mert sok a közös ismerőse az öregekkel, de a fiatalok­kal is. Nehézkesen megy el előtte egy öreg. fejkendős néni, munkásfele­ség, biztosan többszörös nagymama. Egy a sok öreg közül, aki még em­lékszik: Éhség Üt dagadt, akós pocakja attól oly nagy, hogy mind meget­te — azt, ami másnak nem jutott. — És, milyen különös élmény, mi­kor a tányér óriási, — benne az adag oly kicsiny, hogy alig lehet megtalálni. Tovatipegett a nénike, örökre el­halványul Éhség Űr alakja. Amerre egykor járt, toronyházak, bérházak emelkednek, újak, nagyok. Aki le­néz a legfelső emeletről, az alul la­puló régi házakat, nagy fa lábához támaszkodó gombáknak látja. Múlt és a jelen aránya. Fiatalok jönnek, lányok munka­ruhában. Vidáman beszélgetnek, versenyt fecsegnek a szökőkutakkal. Pihenten kezdik a napot. Valami­kor is mentek lányok hajnalokon, lehajtott fejjel, kushadó léptekkel. Es köztük egy: őzbarna szemű, csöppke lány, százötvenhárom centi magas, falat a lába, piciny a keze: — prolilány, kis piszok, kölök — a neve. A többi nevét elhagyom. — A megtiszteltetésért pedig, hogy ilyen néven nevezik — dolgozik hajnal négy órától, este hatig, vagy nyol­cig is. — Istenem, egy taknyos kö­tök — és proli — van kilenc test­vére, ki tudja, melyik kolónián, mi­féle odúban lakik. — Igaz, szemre­való a teremtette7 — elmegy egy­két éjszakára, — hiszen csak proli, a teste szép, erkölcse — semmi. Ezt mondták akkor. Koranyári zápor cseppjei pereg­nek az útra, pattognak a járdán. Pillanatok alatt fedél alá sietnek a járókelők, hogy megvárják az esö- pászta elvonulását. Egy fiatalember megkésve szalad a Karancs Szálló bejáratának fedett részébe, haja csapzottan fénylik az esőtől, öltö­nye, cipője nedves. Am az első napsugárra újra meg­indul a forgalom. Lányok mennek, szűk szoknyában, feszülő harisnyá­ban, tűsarkú cipőben. A megázott fiatalember nézi őket, tekintetéből holmi vidám irónia olvasható: Fiatal büszkeséged varázsával lép­delsz, hegyes kebledet merészen szúrod a levegőbe. Üde ajkad rés- nyire nyitva hagytad. Szemed sarká­ból kissé megvetően lesed — a fér­fiak pillái alatt guggoló éhséget. —t Szép vagy, tartásod királynői. — Nevetve, sietve kopog kis cipőd tűsarka. Édes vagy, csodálom hajad éjszínét, ám — harisnyád csíkja ferde. — Mégis nézlek, s közben el­felejtem, hogy az előbb — nyakam­ba csurgóit az eső. Ez a mi gondtalan fiatalságunk. E A gyárkémény. Régen áll ott, és mennyit látott, mégsem csodáikor zott. Az utóbbi húsz évben viszont volt min csodálkoznia. Elsőizben ak­kor, amikor, újra indult a gyár. Ki­adták a jelszót: Gyerünk kézi erővel, sok ember, sokra megy! Rajta, magadat ne kí­méld! — Es lassan megmozdult a sok mázsás lendkerék. — Moz­dult lassan, kicsit tovább, még egy kicsit. — Erőt bele! — Most már megy — fordul, forog, pörög, pörög! — Százat, ezret. — Hallod? Fordul a szerkezet! — Olajozd meg, húzd a csavart. — Zenél, zümmög, zúg, dü­börög! Ütemben van! Sebességben! — Gyertek ide, itt a csoda! — Ter­mel a gyár! Azóta nőtt, fejlődött a nagyüzem. Automata gépek zúgnak. Ismerik termékeit az egész világon. Csodál­kozhat a gyárkémény, mert a mun­kás az újban az életet látja és csak előre néz: Igyunk barátok, ünnepeljünk, ün­nepeljük a holnapot — a holnap a mi boldogságunk, a holnap a mi ta­vaszunk! Lassany alkonyodik. T' ■•Iával megrakott dömper zúg tova, jelző­lámpái hátul vörösen parázslónak. Álló tehervonat mozdonyának kürtje türelmetlenül bődül. Az egy­kori vásártéren egy kéz vízcsapot zár el, a szökőkút vízsugaras pillá­ja mára utolsót rebben. Este van. Bokor István mével rámhunyorft. — Mióta a világ világ, mindig voltak di­vatok. Harminc évvel ezelőtt az, hogy „Gyerünk a barázdá­ba!” — most meg: „Gyerünk a városba!” Annak vége sza­kadt, elmúlik ez is, és akkor egálban leszünk: A városok, a gyárak megtelnek, a hivata­lok mégjobban. És akkorra majd kedvet is csinálnak az embereknek a földművelés­hez: sok gép, jó gép, nyolc­órai munka, fizetett szabad­ság, havibér, meg minden. Mindaz, amiért most a vá­rosba szaladnak — mondja mosolyogva, és hatalmas csa­ládi esernyőjét becsukva, kö­rülnéz a gőzölgő földeken: — Mert amíg a földnek ilyen jó szagú párája lesz, munkása is lesz annak!... — Felemeli a mutatóujját: — Munkása, és nem rabszolgája! Tévedett volna Szabó Zol­tán abban, hogy a magyar pa­rasztság milyen jövőt vágy magának? ... A tények azt mutatják Mihálygergén is, meg másutt is, hogy igen. S vele szemben Illés János ve­terán kommunistának volt igaza, aki már harminc évvel ezelőtt is azt mondta, amit most Kunszabó Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom