Nógrád. 1965. június (21. évfolyam. 127-152. szám)
1965-06-20 / 144. szám
Í-9S5. Június 20. vasárrwsT» noghAd Q Bárány Tamás Vakvágány Anya vásárolni van,| amikor a fiatalasszony megérkezik. A kulcsért benéz Szi- koránéhoz, Gyurkát is ott találja. Óvatosan nyomja le a kocsi fogantyúját, úgy tolja át a gyereket magukhoz, vigyázva. Most itt alszanak mind a hárman, amióta ő otthagyta Károlyt és hazaköltözött a gyerekkel. Gyurika ébredezik már, amikor anya megérkezik a körútjáról. Nyűgösködik; mindig ilyen ébredés után. Felveszi, dajkálja. Anya körülnéz; megpillantja az asztalra készített új ruháját. — Elmégy még? Szótlanul bólint, s a gyereket ajnározza. De idegeiben veszélyt neszei; úgylátszik, készül valamire. Ha nyomja a begyét valami, akkor ilyen fojtott, ideges, halkszavú. De halksága mögött éles hangok feszülnek — ó milyen jól ismeri ezt a vihar előtt csendet! Tessék, már itt is áll előtte. — Szóval, mit akarsz? Eldöntötted már? Széttárja karját tehetetlenül. Anya messzire néz, valahová a semmibe. — Itt járt az este1 Gyuri megint nyekereg. Milyen szerencse! Te, apád fia! Mintha csak Györgyöt látnám, nézze! Szakasztott az apja! Anya sóhajt. — Megijedtem tőle, annyira megváltozott. Lefogyott. Valósággal lötyögött nyakán az ing ... A gyerek lassan megnyugszik, mindig így szokta. Felébred. zsémbel, aztán megbékél a világgal. — No, menj szépen! — Feláll, Gyurit a földre huppant- ja. S most fordul csak anyához. — Mit akart? — Azt se vettem észre még soha, hogy ennyire húzza a lábát.. í Biccent. — Ha ideges,' húzza. Hogy utálom olyankor! — Ivott is! — int komoran anya. — Még ezt is?! — Fejét rázza. — És mit mondott? — Nem szólt, csak körülnézett. Még a kamrába is benyitott utánad. Csak aztán beszélt. — Máskor se nagyon beszédes. .. — Felcsattant. — Épp ez a baj vele! Órákig ül és hallgat. Ha meg beszél, mindig csak az üzemről. Űr- isten! Anya a tűzet piszkálja, hátra se fordul. — Harmadik napja nem alszik. — Miattam? Anya most ránéz. — Hogy odabent se lát, az üzemben ... Nem érti. — Első ránézésre kiírt az orvos... De ma már bent voltam. Anya feláll a kályha mellől, nehézkesen, öregesen. Elébe áll. — Meddig akarod ezt még csinálni, mondd?! — Nem tudom. Talán már örökké. — Innét pedig elmégy! — csattan fel az öregasszony. — Délelőtt nálam, este a barátodnál?! Nem! És nem palástolom a szégyenedet, vedd tudomásul! Egyszer csináltam csak, hogy megmentselek ... De a cinkosod nem leszek, abban ne reménykedj! Megvonja a vállát. Tudja, hogy ez boszantja anyát. A nemtörődöm hangot gyűlöli. — Elmehetek. Majd nézek valami albérletet. Vagy végleg odaköltözöm őhozzá. — Én meg vesződjem a gyerekkel, míg a hölgy éli a világát, mi?! — Jó. Akkor viszem Gyurikát is. Anya a gyerekhez ugrik, felkapja, magához szorítja. — Dehogy adom! Úgysincs mása szegénynek, mint a nagyanyja! Mosolyog. — No látja! Egy ideig csend van. De még nincs vége a csatának, látja jól, még nem adott ki mindent. Kimegy a konyhába, behozza a zöldséget, leül és tisztogatni kezdi. Idő- multán megszólal. — Miért, és ez mondta, hogy elvenne? — Még nem. Anya ránéz. Cseppet tűnődik, aztán elmosolyodik. — És fogja mondani? —Olyan kedves, hogy az elmondhatatlan. Minden nap hoz valamit, mozijegyet, süteményt, narancsot. Gondoskodik a szórakozásról. S ha nem, hát ülünk otthon. Beszélgetünk. — Odaugrik anyához; szinte boldogság önti el, hogy végre beszélhet erről valakivel. — Mert ezzel van miről! Érti? Minden gondolatunk közös! Ez a hozzám való ember. És micsoda feje van! Süteményt, narancsot... — Anya felnevet. — Te liba! így kezdődik a lánykérés? — Miért? így is kezdődhet. Herseg a vastag répa oldala, ahogy futkos rajta a kés foka. — És nem félsz, hogy megunja? Elmosolyodik. — Ez? — A másik! — Anya hangja csattan. — Az. sajnos soha. Bárcsak megunná! És én végre megint szabad lehetnék! — Nagyot sóhajt, aztán a tükör elé lép és vetkőzni kezd. — Tett fel vizet mama? — Tettem. — Köszönöm. Anya végzett a kövér sárgarépával, megöblíti; de nem nyúl másikért. — Vigyázz! Nem lehet a végsőkig feszíteni! A férfit is tudni kell tartani, fiam. Azt is fogni kell... Károlyt „fogni”. Nohisz! Türelmetlenül int. Ügyem, anya! Az öregasszony leteszi| a kést feláll és odalép hozzá. — Menj vissza Károlyhoz, fiam — mondja csendesen. S szinte könyörög a hangja. — Gondolj a gyerekedre! A blúzát húzza le éppen; bosszúsan ránt a vállán. — Megőrjít a féltékenységével! — Istenem... legyint anya. —De arra emlékei, amikor melléd állt a bajodban, szégyenedben! Ilyen jó embert nem kapsz még egyet! Maga elé tartja a blúzt, megfordul és az öregasszony szemébe néz. — Nekem nem jó ember kell, hanem szerelem! Jogom van rá, nem? Egyetlen életem van! Ez az, amit nem kapok még egyet! Anya hallgat, hallgat, aztán mélyről sóhajt. — Egy asszonynak tűrni kell fiam. Az az ember leányának sorsa itt a földön •.. Rámered. Hirtelen olyan mélyről törő, vad keserűség vesz erőt rajta, hogy a torkához kell kapjon, mert úgy érzi, megfullad. — Múltszázadi mese ez, mama! — kiáltja nyomorultul. S felnevet kínzottan. — Ennek köszönhetem, hogy itt tartok! Bár sose hallgattam volna erre a pokoli bölcsességre! Nézzen rám! Itt vagyok huszonkét évesen, élve eltemetve! — Megcsendül fülében anyja hangja; még a hanghordozásra is emlékezik. — „Mire vársz? Az álruhás hercegre?” így mondta,igaz? Hát ez most nem álruhás herceg, csak rádióműszerész, és nem is kellett volna olyan sokáig várni rá! Csupán egy esztendő türelem ... Anya rémülten néz; ilyennek még sohasem látta. Bátortalanul végigsimít a vállán. — Ilonkám... Ellöki a karját.[ — Mert ezt szerethetem a fejemmel is mint Károlyt, ahogyan maga prédikálta, de a szívemmel is mint Györgyöt annak idején! Érti?! — És most már kitört belőle a sírás. — Ezzel boldog lehetnék, ha maga engedett volna várni. Ha nem irigyelte volna tőlem ezt a boldogságot... A díványhoz támolyog, s lehull rá; fél délután rázza az elfojtott zokogás. Az öregasszony meg csak áll, áll, nem érti mi ütött a leányba. Hiszen világéletében csak jót akart neki — hát nem az volt az egyetlen vágya, hogy legalább az egy- szem lánya boldog legyen? lehajtotta fejét, karjával takarta arcát, s köziben a lány sikoltozott. — Hagyják abba! Hagyják abba! Miért ütik? — Ezért! — szólt Dániel, torkonragadva a férfit és olyan erővel vágta álion, hogy feje hátracsuklott és tompa puffanással ütődött a mögötte húzódó betonfalnak. — Ezért, hogy fehér lánnyal mászkál. C sodálatos módon a látszólag elhagyatott utcában azonnal csődület támadt. Villamosvezetők és kalauzok, néhány fehér suhanc és egy idősebb fehérbőrű asszony, s egy csoport hallgatag afrikai állta körül őket. Daniel megfogta és hátraszorította a férfi karját, s most újra Japie ütött a ragadóssá puhult arcába. Izgatottsága minden csapástól egyre nőtt, vére a fülében dobolt, úgy érezte, hogy harminc férfi ereje szorult az öklébe. — Ez az! Ez az! Üssék csak! Üssék! Mutassák meg neki! — ordított öklével saját tenyerébe csapva az egyik villamoskalauz. A lány magas, hisztérikus hangon rikoltott — Hagyják abba! Én is színes vagyok! Hagyják abba! Átkozott disznók! Mondom, hogy én is színes vagyok! — Hívni kell a rendőrt! Hívni kell' — mondta egy fehér asszony idegesen és a mellette álló bámészkodó karjába csimpaszkodott. Az fölényesen lerázta. Az afrikaiak óvatos kémlelő tekintettel figyeltek. Japie a szeme sarkából valami sötét tárgyat pillantott meg. A lány hozzávágta a kézitáskáját. — Én is színes vagyok! Én is színes vagyok! Hagyják abba! — dühödten karmolta Japiet. — Én is színes vagyok. Színes. — Hangja éles és átható volt. — Én is színes vagyok! Japie keze lehanyatlott a kimerültségtől. Amikor Daniel elengedte a férfit, az lerogyott a kövezetre. A lány letérdelt hozzá, 9 fejét karján nyugtatva törölgette a vért az arcából. Csukott szemhéja dagadt volt, orra eltört, ajka felhasadt. Alig volt eszméleten. A tömeg oszladozni kezdett, s a fehér nő még mindig hatástalanul ismételgette. — Igazán hívni kellett volna a rendőrséget. A villamostársaság emberei nevetgélve távoztak, kivéve art az egyet, aki az előbb oly fontoskodó és izgatott volt. Most Japieről Dánielre bámult és ostobán hápogott. Csak ő és a csendesen figyelő afrikaiak maradtak a helyszínen. Japie mint egy álomban látta maga előtt az eszét vesztett, térdelő leányt. Aztán össze-vissza karmolt, véres kezére, vérfoltos ingére meredt, és a nehezen lélegző Dánielre. aki épp oly csatakos volt, mint ő. TorkotsriAkasztó bosszúság éledezett benne önmaga ellen, mert bolonddá tette magát, fehér nőnek nézett egy színest. Milyen képtelenül bolondok voltak, 6, meg Daniel Az ember mérföldnyiről láthatja róla, hogy színes. Vastag ajkú, széles csípőjű szi- nesbőrű. A lány hirtelen talpraugrott, megragadta Japíe karját és az arcába dőlve sivította. _ Ezért még megfizetsz! Bebortönöztetlek! Beperellek ká rtérítésért! Japie ellökte. Még ez merésze!! hozaányúlnfl Daniel lehajtotta a fejét. — Gyerünk — szólt Lassan elindultak, de a lány Japie után vetette magát és ordított. — Nem lehet. Maga nem megy el innen, Gondoskodom róla, hogy börtönbe kerüljön. A fiú megfordult, keményen mellbevágta, nekilökte a falnak és elvonult. Daniel már befordult a sarkon és mikor Japie feltűnt, mindketten szaladni kezdtek. Két, háztömbbel arrébb bementek egy nyilvános WC-be, ahol lemosták kezükről a vért és eredménytelenül dörgölték összemocskolt ingüket, nadrágjukat. Sokáig szót sem szóltak egymáshoz, majd hirtelen egyszerre kezdtek beszélni. — Késő van... — így nem is mehetünk oda..: Üjra dörzsölni kezdték ruhájukat, de a foltok csak terjedtek a víztőL — Gyere — mondta Japie dühös keserűséggel, mert tönkrement, a délutánja. — Menjünk a cukrászdába. Ez utóbbi a közelben volt, régi, kedvelt búvóhelyük, ahová gyakorta elvitték lányismerőseiket. Odabent néhány látásból ismert fiú a wurlitzer köré csoportosult Belép- tükkor éppen recsegő, ropogó hangláva tört ki onnan vörös fényvillanás kíséretében: dobok, zoncom. trombiták ár ember hangok zuhataga. Japie és Daniel magukra erőltetett közönnyel tartottak az asztalhoz, amikor az egyik suhanc megpillantotta őket. — Hát ti?! — kurjantott és kikapcsolta a zenegépet. — Ti meg hol működtetek? — A hiri'úen csendben minden szem rájuk szegeződött. A tulajdonos Kelletlen arccal jött elő a pult mögül. Bíborvörös arccal megfordultak és kimentek. Néhány másodpercig tanakodva álltak az utcán. A járókelők rájuk bámészkodtak és megjegyzéseket tettek a külsejükre. — Na gyerünk — szólt Daniel is — jobb, ha hazamegyünk. S zó nélkül, kitérő nélkül vágtak át a végállomáshoz. Japie már látta magát, amint beoson a házba, kerüli a találkozást az anyjával, tudván, hogy nem ússza meg a történteket. Szentsége« isten, hogy még egy inget se moshat ki anélkül, hogy az anyja ott ne lenne. Micsoda elpocsékolt délután! Egy százszázalékig elpocsékolt délután. Az ő villamosa jött előbb. Amikor felugrott, még gyű- lölködően visszaszólt Dánielnek: — Ha még egyszer összefutok azzal a szajhával, beverem a képét, hogy megemlegeti. Fordította; Zilahi Judit • Ftiyllls Altman Johannesburgban, a Délafrika! Köztársaság fővároságban született, gyermekkorit is ott töltötte. Ifjöságának éveiben i/igv tanulta, hogy a faji megkülönböztetés törvényei hazájában örökek és meg változtathat,rtlanok. De az egyetemen, ahol jogot és orvostudományt tanult, arra Is rádöbbent, hogy milyen sokan küzdenek az embertelen megalázó törvények ellen, megszerezte a művészeti tudományok kandidátusa címet, s a fajüldözés elleni harc aktív részese. Cikkeket, novella kát és regényeket ír. SZENTGYÖRGYI JÓZSEF: LÁNYFEJ VÁCI MIHÁLY: A cigánylány Egy rég elhamvadt nyáron láttam a cséplések arany porában. Ment fel a porszínű mennybe, szalmafelhővel gömyedezve. Az ostorrá font sugaraktól a bőre ki-kicsattant olykor. Ment fel a szőke kazalra, ő, a szomorú barna. Szipogva táncolt a törekbe* térdét hűs vödrökkel törette. A pelyvahordó nyele két sebbé csókolta tenyerét Ha ő vágta fel, mintha élne, úgy bomlott vállára a kéve. És Irgalomért a kalászos rozs-szál mind lehajolt a hajához, — éj-arca körül olyan tűz lett, mint a czesztohovai Szűznek. A hajába pergett magoknak fényei este felragyogtak, s a kontyára hullt kalász pelyhe fejét éjjel körülderengte. Könnyű szép kicsi melle mintha madárka lenne, az inge alatt félve verdesve bújt a szívére. Ha a férfinép kikacagta, tenyerét remegőn odakapta, A szeme kék volt, mintha belőle vadgerlice inna. Soká a falombra ha nézett — a galamb odarakta a fészket. Ha fáradtan ült le, a forró szél Is kikerülte, s lábalnál, mint a komondor, lihegett, fulladva a portól. Ha jól tudom, talán még ntána is ment a faárnyék. Hazafelé zöld hűvösök cirógatták a fű között A holdat nézte, — mendegélt, s mennybevitték a jegenyék. * Az egész nem igaz: — álom. Fekszem és kitalálom, csakhogy valami fájjon. XANTUS GYULA: SZŐLŐBEJ»
