Nógrád. 1965. május (21. évfolyam. 102-126. szám)

1965-05-09 / 108. szám

WÓGBÄD

19®5. május 9. vasárnap

8

A debreceni gyorsvonat mögött elmaradt Budapest. Az étkezőkocsiban csak elszórtan maradt hely. Egy szovjet katonatiszt ült az egyik asztalnál, élénk beszélgetésben egy polgári ruhás férfival. Az utóbbi hirtelen abbahagyta a beszélgetést. — Pjotr, re vagy? — kiáltotta szinte, egy helyet kereső utas felé. A Pjotr- nak szólított megállt egy pillanatra. Arcán a felismerés öröme suhant át — Nézd csak, Viktor, — kicsit huncutkás lett a mosolya. — Mérnök vagy?

— Ülj ide — intett Viktor- A tiszthez fordult. — Pjotrral a háború végén ismerkedtünk meg. Tolmács volt a hugoméknál — magyarázta gyorsan. — Ismerkedjetek meg Vladimir. — A katonatiszt és Péter kezet fogott.

— Valóravált az álmod — mosolygott Péter.

— Az bizony — nevetett Viktor, örvendezve szorongatták egymás kezét.

— Magam sem hittem volna, mikor Becs alól Zinocskát meglátogattam.

— No, üzért már tizedes voltál Viktor és . •.

— Tizedes — hallod Vladimir? — Mintha az akkor sokat jelentett volna.

— És — folytatta Péter a mondatot — Zina szorgalmasan gyűjtötte a zsoldot, hogy a kedves fivére mérnök lehessen.

— Az nem volt egészen úgy — vágott bele Viktor — az úgy volt...

— Nem volt, hanem történt Viktor — komolyodott el Péter arca.

A debreceni gyors teljes sebességgel száguldott célja felé, de ők visszafelé száguldottak képzeletben.

• • •

P

éter, az az Pjotr 1945 március elején került Vaszilij kapitány csoportjához. Állt pedig ez a csoport magából, a derék kapitányból, sofőrjéből, Antonból, aki amikor nem vezette a kapitány jeepjét, cigarettát sodort, vagy aludt, harmadik foglalatosságot nem ismert szabad idejében. Ott volt Matyej, az öreg bajuszos paraszt és Szergej- Az ő dolguk az őrködés volt. És végül, de Péter számára máig sem eldöntött tény, hogy Zina, az apró termetű őrmester, a derék Vaszilij kapitány előtt, vagy mögött szerépelt-e valójában, parancsolás dolgában.

Magyarország nyugati határához közeledett akkor a szovjet hadsereg. A kis csoport táborhelye, elhagyott, kiégett tanya volt. A berendezés az egyik épület sarka fölé eszkábált tető, mely alá szalmát szórtak a padlóra és egy kapuszárny, no meg egy sú- torlap. Ebben tartotta Zina őrmester a készleteket. Napjaik egyhangúan teltek. A rádiót kezelték, a jeeppel vételezni mentek. Aztán hoztak vagy ötven civil embert, akik sebtében szükségrepülőteret építettek, azt a kezelőlegénység követte. De utóbbiakkal nem igen érintkeztek. Néha átjött a kövér, szőke Dása, hogy sót kérjen a főzéshez, vagy a vidám Szergej szaladt valamit kölcsönkérni- Vaszilij kapitány sokat utazott. Ha megérkezett a kapuszárnyon aludt, mely Zina sátorlapja mellett feküdt. A kapuszámy egyben iroda célját is szolgálta.

Péter, azaz Pjotr dolga a repülőteret építő emberekkel való tolmácsolás volt, ha elvitte az öreg kapitány, neki fordított. Szabadideje nem volt, mert a kis őrmester, aki éppen a hóna alá ért; — de azért mindenkire rendkívül harciasán villantotta nagy, fekete szemét — folyton fát vágatott vele, vizet, hordatott a jó hatvan lépésnyire levő kútból, vagy söpörtetett, szalmát rakatott, szóval befogta. Míg a fiatalember dolgozott Zina a kapuszárnyra telepedett és fejét tenyerébe támasztva dirigált. De a kis csapat többi tagjának sem volt jobb sora.

Egyszer a kapitány nem ment sehová, csak hevert a kapuszárnyon, Zina a gyorsfőzővei babrált, Pjotr éppen a nedves, rothadt szalmát cserélte ki.

— Hé, Pjotr! — hívta a kapitány. — Holnap utazunk. Szükségem lesz rád— Igen — válaszolt Pjotr és tovább zör- gött a szalmával.

— Jártál iskolába? — kérdezte a kapitány. (

— Gimnáziumba.

— Nem baj. nemsokára vége a háborúnak, akkor tovább tanulhatsz.

— Minek az neki — vetette oda Zina. Nem tetszett neki. ha Pjotrhoz szólnak.

— Hallod-e Zinácska — ült fel a kapitány — ez nincs rendjén. — A bögrékre mulatott, melyekbe forró teát töltött a lány. — Eggyel kevesebb a bögre.

— A magyar nem kap — szögezte le Zina őrmesterVaszilij kapitány lassan felállt. Alacsony termetű, vékonycsontú férfi volt, de most mintha megnőtt volna. Parancsnok, szigorú parancsnok volt a iavából.

— Azonnal adsz Pjotrnak is. Meg ne tudjam, hogy éhezteted!

Az alacsony lány kezében a gőzölgő teáskannával felettese elé állt. Haragosan meg- lóbálta. — A magyar az ellenségünk — jelentet’*» ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Vaszilij kapitány megragadta a lány karját.

— Gyere csak velem.

Félhangosan kezdett magyarázni. Zina arca konok volt- Eltűntek a romok mögé.

Az öreg Matyej sodorintott egyet hosszú, szürkülő bajuszán. Jól benne volt a korban.

— Nem árt ennek a gyereklánynak egy kis lecke.

— Tanító az öreg — szólalt meg szokása ellenére a sofőr. — Engem tanított. Egy

városból jöttünk katonának. — Nagyot fújt

aztán cigarettát kezdett sodorni.

— Mindenkit iskolába küld és írni 1 tanít — jegyezte meg a hosszú Szergej. — Tanfolyamot is szervezett a harcok szünetében, de most nincs ideje tanítani.

Az öreg kapitány visszajött. Zina őrmester jó öt lépéssel mögötte lépkedett, feje lehajtva, mint egy iskolásnak. Elővett még egy bögrét. Amint töltött, fekete haja a szemébe hullott

— Igyál Pjotr — mondta félhangosan. —

Nem utállak többé.

Vaszilij kapitány maga meUé ültette Pojtrt

— A háború eltorzítja a nézeteket — mondta.

— Most legyőzöttek vagytok, de szabadok lesztek. Dolgozni, építeni kell majd. Mindenkinek dolgozni kell. No meg tanulni. Mérnök, tanító kell sok, az a fontos, hogy átalakuljon a világotokMásnap elutaztak. A kormánynál ülő Anton nem szólt semmit. Mikor begyújtotta a motort, Zina a jeephez szaladt és egty doboz cigarettát ejtett Pojtr ölébe. Szeme kérdőn villant göndör haja alól. Vaszilij kapitány azonban a kabátját gombolta be. Átvágtak a kopár földeken. Aztán egy sáros útra kanyarodtak, mely a közeli várostól eltérő irányba vezetett. Egy faluba értek. Minden összetörve, romos, rendetlen.

Egy nagyobb ház elé könyvek szórva, félig a sárba taposva. Néhány gyerek guggolva matatott a könyvek közt— Állj! — szólt a kapitány. Anton fékezett.

— Miféle ház ez? — kérdezte a parancsnok. elolvasta a ház falára szögezett címer alatti feliratot.

— Ez iskola.

Vaszilij kapitány haragosan csóválta a fejét

BOKOR ISTVÁN:

— Szedjük össze a könyveket és vigyük be. Te is Anton! — emelkedett a hangja — úgyis rossz tanuló voltál!

Anton morgott valamit, aztán kiszállt ő is. Nekiláttak a könyveket összeszedni. Ijedt emberek jöttek valahonnan elő, mikor a katonákat meglátták.

Előbb szótlanul szemlélték, hogyan tesz a három ember könyveket egy pokrócba, melyet Anton négy csücskénél fogva széles hátára emelt, aztán bevitte az ablaktalan terembe.

— Gyerünk, gyerünk! — intett a kapitány a körülállóknak — ez a ti iskolátok, vigyétek ti is. — Fordítsd le nekik!

Pjotr szólt a parasztoknak, akik ’áthatóan megkönnyebbülve szórtál? be a könyveket az ablakon.

Vaszilij kapitány belelapozott a könyvekbe, de nem értette a szöveget. Pjotr felvilágosította. Többek kört egy füzet vékonyságú Puskin kötet került a liszt kezébe. A szöveg magyar volt, de az első oldalon a költő arcképe nézett az olvasóra.

— Ért elteszem emlékbe — dórmögött maga elé a kapitány. Nehéz köpenye belső zsebébe csúsztatta, éppen a szíve fölé. i

• * *

háború végső hetei következtek. Négymotoros Boeingek úsztak méltóságteljesen az égen. Körülöttük, mint apró legyek, vadászgépek cikáztak. Messziről a németek ütegei tüzet nyitottak rájuk. Valahol egy sziréna utoljára vinnyogta el a riadót.

A repülőtéri munkások szerszámuk nyelére támaszkodva nézt-ék a repülőköteléket.

Zina őrmester Pjotr felé indult. Az megijedt, hogy kikap, miért bámul az égre. Tévedett. Zinocska elővett a zsebéből valamit és zárt tenyerében szorongatta.

Tartsd a tenyered Pjotr. — Néhány szem mazsolát szórt a fiatalember kezébe— A szádba mégsem teszem — jegyezte meg a lány — pedig Vaszilij kapitány képes lenne ezt is elvárni tőlem.

Az amerikai gépek gombostűfej nagyságúra zsugorodtak a látóhatár szélén. Egyenként nyelte el őket a légkör kékje.

— Miféle zúgás ez? — kiáltotta Szergej a házrom felől.

Pjotr meglátta a német vadászokat, amint alacsonyan szállva feléjük süvöltöttek.

— Zina! — kiáltotta és húzta magával a lányt, aki készületlen lévén az erős rántásra, beleesett egy gödörbe. Pjotr ráesett. És máris körülöttük pattogtak, fütyültek a géppuska lövedékek.

Zina kissé zavartan kimászott a gödörből. Nagyon erélyesen csapkodta sötétkék szoknyáját. Szégyelte, hogy ez a civil Pjotr rántotta fedezélcbe á repülőgépek elől őt — az őrmestert.

— Gyere már — szólt hátra, de a fiata’- ember nem jött. A lány visszament a gödör széléhez. Pjotr a bal bokáját nyomkodta. Nem tudott felállni.

Zina lekicsinylőén legyintett és elsietett.

— Húzzátok ki a magyart a gödörből — szólt oda a két katonának — úgy látszik egv kicsit megütötte magát. A két harcos engedelmeskedett. A kis őrmester egy nyaláb szalmát teregetett a kapuszárnyra és égj' nagy köpenyt tett melléje.

■— Nem tad lábra állni — mondta az

öreg Matyej, aki az egyik oldalról támogatta Pjotrt.

— Kificamodott a bokája — tette hozzá Szergej sajnálkozva.

Zina állával az új fekhely felé bökött

— Tegyétek oda, talán orvos nélkül is rendbejön.

Szergej mosolyogva kacsintott Pjotrra, Matyej a bajúszán babrált Óvatosan lefektették a fiatalembert az ajtóra.

Rövidesen visszajött a lény. Megigazította a köpenyt — Nem fázd?

— Nem.

Zina a beteg mellé kuporodott — Majd kapsz forró teát, de nem szabad felkelned, ha fáj a lábadÉjszaka többször is megigazította Pjotr

takaróját

Másnap dél felé rengett és dübörgő« a föld. A romfalak recsegtek. A látóhatárról lassan fekete, piszkosvórös lángnyelvekkel kevert füst emelkedett felfelé.

Mikor este leült Pjotr mellé, kedves arcán tűzfények tükröződtek. Most fáradt, öreg lett a kis őrmester arca. Kis kezét a fiatalember tenyerébe dugta.

— Ilyenek lehettek a tatárok — mondta

— Kik? — kérdezte Tjotr.

Zina maga alá húzta a lábait- Ügy nézett a fiatalemberre mint a gyerekre, ha a felnőtt mesét akar neki mondani.

— A nagyanyám mesélt nekünk mindig a tatárokról, azok ugyanígy gyújtogattak, pusztítottak. De hát a németek túltettek rajtuk.

— Nálunk is jártak a tatárok. Itt is égett minden.

Most már nem tudták, melyikük mesél

a másiknak. És ez nem is volt fontos. Az

a pokróc és a köpeny pedig bőven elég volt kettejüknek éjszakára.

Nem ébredtek fel, mikor Vaszilij kapitány éjjel megérkezett

• • •

A

z öreg Matyej a műveletlen szántóföld szélén guggolt és földet mor- zsolgatott bütykös ujjai közt. Mutató ujjával szétkerrt egy rögöt bőrkeményedéses tenyerében. Vaszilij kapitány hátratett kézzel megállt mögötte.

— Mit morzsolgatod azt a földet, mint valami rózsafűzért?

A vén katona kicsit nehezen zökkent vigyázzállásba. — Műveletlen ez a föld kapitány elvtárs. pedig jo föld. Nálunk ilyenkor már az ekék ...

Vaszilij kapitány leintette. — Nemsokára hazamegyünk. Majd leszereljük a tankok tornyát és lesz elég traktorunk, dehát nektek parasztoknak az sem lesz jó. Semmi

sem jó, hogy a terméssel meg legyetek elégedve.

Matyejből most előbújt a paraszt — Kapitány elvtárs a föld olyan mint az ember. Kényes jószág. Ha nem etetik rendesen, nincs ereje, nem tud termeink

Néhány nap múlva Zina ragyogó arccal közölte, hogy jön a fivére, meglátogatja.

Viktor alig pár órára jött oda. Pjotr távolról is észrevette, hogy pénzt ad a lánynak. Aztán megölelték egymást, Zina sfrdogált egy sort és a teherautó elrobogott a katonával.

— Gyűjtöm a pénzt Pjotr — magyarázta Zina. — Viktor nagyon okos. Mérnök akar lenni. Ahhoz azért pénz is kell. Mire vége s háborúnak, jó kis összeg lesz.

— Milyen mérnök akar lenni a bátyád? Zina mosolygott. — Repülő. Űj gépeket akar tervezni. Mi, ott a Kaukázus lábánál nagyon messze vagyunk Moszkvától. Csak jobb, ha az ember repülőn utazik. Néhány óra és máir ott is vagyunk — kacagott, felkapaszkodott, hogy Pjotr nyakába akasz- kodjan. — Ügy ám.

— Belőled mi lesz? — érdeklődött a fiatalember mosolyogva.

— Rádiós — de a földön — halkult a

lány hangja.

Estefelé jött a postájára«.

Vaszilij kapitány megparancsolta, mindenki írjon haza levelet.

Ceruzacsonkok nyontán girbe-gurl» esetlen betűsorokkal teltek meg a papírok. Szép, egyenlő oldalú háromszögekké hajtották össze és leadták.

A kapitány elégedetlen volt — Miféle írás ez?

— Harctéren vagyunk kapitány elvtárs.

— A katona a harctéren is rendesen ír. Akinek ilyen olvashatatlan írása van, nyilván a fegyvere is ugyanilyen rendetlen, és a gondolatai is, a munkája is. Többet kell iskolába járni, ez biztos. — Aztán elvette a katonától a papirt és a ceruzát hogy helyette tollbamondás alapján megírta a levelet. Hadd tudja meg az öreg szülő homályosod ó szeme, a drótkeretes szemüveg mögött, hogy fia él és ép, egészséges.

• • •

A

zon a napon Zina főzött Az

öreg Matyej és Szergej hitetlenül csóválták a fejüket. Vaszilij kapitány hátratett - kézzel járt fel

alá. Anton a jeep sofőrülésében terpeszkedett, egyik cigarettát a másik

után sodorta.

A kapitány néha megállt Pjotr előtt, mintha mondanivalója lenne, aztán krákogott és továtib sétált

Szergej nagy óvatosan a tolmácshoz sün- dörgött.

— Mit akarsz? — kérdette Pjotr.

— Hát, szóval — akadozott a katona — kellene — vége volt a bátorságának. Csak állt és nézett

Matyej félretette a puskát, melyet tisztított.

— Te Pjotr — kezét a fiatalember vállára tette.

— A fiú udvarol.

— És — kérdezte Pjotr, aki semmit sem értett a dologból.

— Megismerkedett egy magyar lánnyal, arrafelé — mutatott az öreg maguk mögé. — Aztán írjál a nevében egy levelet, hát az kell ennek a Szergejnek.

Pjotr délig elkészült a levéllel.

Zina a kapuszámyra tálalt Mind körül ülték és úgy ettek.

Vaszilij kapitány többször a lányra nézett, aztán Pjotrra. Végül mégis megmondta.

— Art hiszem rövidesen vége lesz a háborúnak, megindul az élet építünk, dolgozunk, tanítunk. Neked is iskolába kell majd menni Pjotr, mert a kultúrát terjeszteni kell. Most már mindenkié lesz a kultúra. Nekünk fiam, holnapután ...

Nem fejezhette be. Szokatlan dolog történt Anton, a sofőr szólt bele a parancsnok mondanivalójába. — Ha vége lesz a háborúnak berúgok, de úgy berúgok ...

— Rúgsz a fenét! — támadt rá a kapitány.

— Még két osztályod hátra van az esti iskolában, addig nem szabadulsz a kezem alól!

A sofőr megsemmisülvén merítette fakanalát a kásába.

Vaszilij kapitány köhintett.

— Ne vedd el art a húst, te Szergej1 — csattant Zina hangja — az MaVyejé. Tudhatnád, hogy kevés a foga.

— Az őrmester szólt — monda a parancsnok szigorúan.

— Te Pjotr — folytatta nyugodtan. — Holnapután továbbmegyünk. Hetekig velünk voltál, szó nélkül engedelmeskedtél minden- lének, még az őrmesternek is — finom mosoly játszott erősvonalú szája körül, -r Mehetsz haza. Holnap reggel Anton bevisz a városba.

Délután újból elutazott a parancsnok.

Még hűvösek voltak az éjszakák és Zrna

fázott. Mégis megosztotta a pokrócot és a nagy köpenyt Pjotrral, hiszen annak nem volt

* • •

debreceni gyors céljához közeledett. Viktor önvendett a viszontlátásnak és nagyon beszédes volt egész úton. — Most már mindent tudok rólad — mondta Péter. — Megünnepeltük a találkozást felelevenítettük emlékeinket Mi lett húgoddal?

— Zinocska? — kérdezte nevetve Viktor.

— A hugocskám? — Hát mi lehetne más mint tanítónő. Annyit mesél a gyerekeknek. Tudod a kicsiket tanítja. Na, rólad is mesél, helyesebben arról, hogy a tatárok nemcsak ott mifelénk gyújtogattak, hanem Magyarországot is elpusztították, hogy a két nemzetnek sokszor közös volt a sorsa a történelem folyamán.

— Ez szép — helyeselt Péter. Aztán kinézett az ablakon, az Alföld szépen megművelt, óriási tábláira.

— Vajon a derék Vaszilij kapitány hol tanít? — kérdezte kis idő múlva.

— Már nem tanit — hangzott a kurta válasz.

— Nyugdíjazták?

— Már nem érte meg barátom — Viktor hangja nagyon komoly volt.

— Csak nem halt meg? — kérdezte Péter ijedten.

A mérnök szomorkásán mosolygott — Szép halála volt Pjotr. Egy golyó szíven találta és a magyar Puskin kötet, melyet a zsebében találtak egészen teleszivta magát a vérével.

1 TANÍTÓ