Nógrád. 1965. május (21. évfolyam. 102-126. szám)

1965-05-23 / 120. szám

1965. május 23. vasárnap. WŐGRAd 7 Solohov GO éves A Csendes Don, a Feltőrt ugar, az Emberi sors íróját nem kell bemutatni a ma­gyar olvasónak. Ezért hadd pártmunkás, szovjet funkcio­nárius köszönheti megmene­külését Solohovnak, a bátor és igaz embernek. Az írónak, ragadjuk ki mnidjárl Mihail aki nagyon szereti az embe- Solohov emberi portréját ab- reket. ból a hosszabb méltatásból, amelyet Vitalij Zakrutkin írt róla, s most az APN szov­jet sajtóügynökség juttatott el hozzánk abból a kettős ünne­pi alkalomból, hogy a vi­lághírű szovjet regényírót az elmúlt napokban Hazánkban üdvözölhettük, röviddel hat­vanadik születésnapja, május 24-e előtt. Az egyik emlék, amit Zak­rutkin Solohovról felvillant, az író emberi és kommunista helytállását példázza. A har­mincas években, a szocialista építés hőskorában — mint tudjuk — volt egy időszak, amikor a személyi kultusz legrosszabb vonásai — a gya­nakvás, a bizalmatlanság, a törvénytelen letartóztatások — A hitleri hordák Szovjet­unió elleni támadásának más­napján, 1941. június 23-án tizenöt esztendőn át dolgozott a Csendes Donon. A híres re­gény kézirata a második vi­lágháború éveiben elpusztult, csupán néhány lapját sikerült megmenteni. Ha azonban a kutatók egyszer mégis a ke­zükben tarthatnák az író egyenletes írásával telerótt Mihail So.ohov táviratilag papírlapok kötegét, a meg­felkérte Tyimosenko marsall annyi kéziratváltozatot, lap­honvédelmi népbiztost, hogy széli jegyzetet, betoldást, váz­a Csendes Donért kapott ál­lami díj összegét írja a hon­védelmi alap javára. Mihail Solohov a Vörös Hadsereg tartalékos ezred politikai biz­tosa a táviratban egyúttal je­lentette, hogy „bármely pil­lanatban kész bevonulni a Vörös Hadseregbe és vére utolsó cseppjéig védelmezni a szocialista hazát”. Az író állta a szavát. Nincs az a hivatalos jegyző­könyv és szakértői jelentés, nincs az a tanúvallomás a szovjet töldön elkövetett fa­rendkívül élesen rajzolódtak siszta háborús bűntettekről, amely teljes mélységében fel tudná tárni mindazt, amit a szovjet nép átélt. Vajon nem a nép szenvedéseinek mély, ségeiből merítette-e erejét és meleg, emberi együttérzését Solohov Emberi sors-a?... Ez ki. E hullám csúcspontján, 1937—1938-ban Vesenszkajá- ban letartóztattak négy járá- fi vezetőt, akiket Mihail So­lohov személyesen jól ismret. (A négy vezető: Lugovoj, Kraszjukov, Legacsov, Lima­latot, a temérdek újra meg újra írt oldalt: megdöbben­nének .látván, milyen roppant az író munkabírása, amelynél talán csak önmagával szem­ben is kíméletlen igényessé­ge nagyobb. Solohov szívesen időzik órák hosszat valahol a folyópar­ton, figyeli a halak játékát a sárgászöld vízben, hallgat­ja a szakállas kolhozparasz­tok tempós elbeszéléseit. Sze­reti az erdőt, a vadászatot. De bármennyire is szereti Solo­hov az erdőt-mezőt, a folyót, a földszagot, a legjobban az embert szereti. Minden jóra- való, dolgos ember: a barát­ja... Emlékezés egy örökhagyóra Bene Géza (1900—1960) ama országjáró festők közé tartozatt, akik Nógrádban is gyakran megfordultak. A harmincas évek közepén és második felében hat éven át, nyaranta három-négy hó­napot töltött felesége és Gö- nyei Sándor, a neves nép­rajzkutató társaságában. A művész 1900-ban Szlo­vákiában, a Liptó megyei Csácán sületett. Tízéves ko­rában megnyerte a münche­ni nemzetközi gyermekrajz kiállítás első díját. Középis­koláit Iglón és Ruttkán vé­gezte. A főiskolán Vaszary János és Olgyai Viktor ta­nítványa volt. 1922-ben római ösztöndíjat kapott. Egy év­vel később elnyerte a Szí- nyei-dijat. A huszas évek ele­rev). Hasonló sorsra jutottak “ t alkotás egyike azoknak a más vesenszkajaiak is. Külön­böző cellákba kerültek, még­is egy-két hónap múlva már mindannyian értesültek róla, hogy Solohov letartóztatása szintén előkészületben van. A letartóztatottak egy kicsem­pészett levélben figyelmeztet­ték az írót. Ugyanakkor az egyik becsületes, jó érzésű ál- lamvédelmista szintén figyel­meztette Solohovot a fenye­gető veszélyre. Az ícó feluta­zott Moszkvába. Alig két hét múlva a le­tartóztatott vesenszkajaiak ritka műveknek, amelyeket Solohov egyes szám első sze­mélyben írt. Emlékszünk a regényre — és a regény nyo­mán született Ilimre —: a befejezésre, amikor az elbe­szélő némán kíséri tekinteté­vel a főhőst, Andrej Szokolo- vot, a háború poklát meg­járt katonát és fogadott fiát, Vanjuskát. Vajon ebben az utolsó képben nem magát So­lohovot látjuk-e? Mihail Solohov bölcsőjét Kruzsilin kozák faluban, he­lyesebben egy pusztai tanyán meglepetéssel vették tudomá- ringatták. Kora gyermekségé- ■ • - - • • • —-—* tői fogva földművesek között élte életét. Így tárult ki előt­te a természet is. Ám az ifjú sül, hogy hirtelen fcevagení- rozzák őket. Utóbb Kraszju­kov, aki később szovhozigaz­gatőként dolgozott és nemrég Solohov napjait nem a szem- egy gépkocsiszerencsétlenség lélődés töltötte ki. Együtt élt áldozata lett. ígv beszélte el az emberekkel, együt küzdött, Zakrutkinnak a történteked dolgozott, örült vagy bánko- — Természetesen nem tud- dott velük. S közben megis­Üj könyv DCarriez a s zo eia /izm u s h an Aligha van ember, akit ne laszol arra a kérdésre, érde- érdekelne az érvényesülés, a mes-e nálunk tanulni? A munkabeli előrehaladás. az többi között megbízható és anyagi és erkölcsi megbecsü- konkrét számításokkal bízo- lés. Nyugaton könjrvek tucat- nyitja, származik-e anyagi ja foglalkozik ezzel a kérdéssel, hátránya valakinek abból, legtöbbször „biztos és minden- hogy egyetemre jár, s mikor- ki által megvalósítható” re- ra „éri be” anyagilag a fia- ceptet ígérve elsősorban az tál értelmiségi a vele egyko- anyagi felemelkedéshez. Az rú, de már régebben kereső egyéni boldogulás kérdése szakmunkást. Általában igen azonban nemcsak a kapitaliz- hasznosak a könyvben publi- mus emberét foglalkoztatja. Icáit számítások, statisztikák, Szocialista társadalmunkban amelyek megmutatják, meny- az emberek a jobbat, hasonló- nyit is költ egy-egy család képpen a szebbet akarják a a tanulmányokra, maguk számára is. Ez a téma tehát mindenkit érdekelt, ak- Valamilyen reszletességgel kor is, ha ezt sokáig nem és megnyugtató őszinteséggel akartuk „hivatalosan” tudó- szólnak a szerzők —és ez a másul venni. Erénye a könyv könw egvik legérdekesebb, szerzőinek: felismerték és az érvényesülést ma még részletesen megvizsgáltak egy gátló tényezőkről. így példá- problémát, amelyről eddig ul a végzettségnek nem meg- legfeljebb ’ rövid újságcikkeket felelő elhelyezkedésről, a to­olvashattunk. Persze, Faragó Jenő és Tóth Lászlónak a Kossuth Könyvkiadó gondozásában r-j csak kj igazán — még ma most megjelent könyve — a vábbkéozés és karrier vi­szonyáról, valamint arról a hátrányról, amely — most, a közelebbi vizsgálat során de­már említett kapitalista kar­rier-receptekkel szemben — nem ad gyorsan megvalósítha­tó módszereket az esvén ér­vényesüléséhez. minthogy ilyen receptek — ezt már a nyugati társadalomtudósok is bebizonyították — nincsenek. Ehelyett részletesen megvizs­is éri pályájukon a nőket. A társadalom szinte minden számottevő foglalkozási ágá­ról szó esik a könyvben. A fizikai munkások érvényesü- lésérfől csakúgy részletes ké­pet kapunk, mint a mérnö­kök, agronómusok, orvosok, gálják a jelenséget, az érvé- lakás_ kereseti- és társadat nyesülés lehetőségeit, jelleg- m- körülményeről, vagy a zetessecet és gátjait, s Kon- , . Űrét, társadalmi méretekben pedagógusok a ég g érvényes megállapításokat jén induló KÚT (Képzőmű­vészeti Űj Társaság) és az UME (Oj Művészek Egyesü­lete) legtöbbet dolgozó tag­jai közé tartozott. Amikor a harmincas években a faluku­tatók az írott szó erejével szálltak harcba a Horthy-kor- szak nyomorúsága ellen, ő művészetét állította sorom­póba e cél érdekében. A felszabadulás után so­kat rajzolt a Kassák Lajos szerkesztette Kortársba. 1948- ban a Rippl-Rónai Társaság tagja lett. Életének utolsó évtizedében és 1960-ban be­következett halála után mind sűrűbben találkozhattunk és találkozhatunk ma is mű­veivel hazai és külföldi ki­állításokon. 1958-bam a Mű­csarnokban volt önálló kiál­lítása. Eddigi legszebb kül­földi sikereinek színhelyei: Varsó, Firenze, Velence, Zü­rich, Stockholm, Bécs és Mi­ami (USA), Halála után itt­hon először Pécs (1961), Esz­tergom (1963), és Szombat­hely 1964) tárlalátogatói gyö­nyörködhettek Bene Géza nagyszerű alkotásaiban. Ter­vek szerint művei nemsokára Balasagyarmaton kerülnek a közönség elé. Külön öröm és megtiszteltetés számunkra, hogy Bene Géza özvegye a művész nógrádi festményeit rajzait és vázlatait — alko­tójuk végakarata szerint — a salgótarjáni képzőművé­szeti gyűjteményben helyezi el. Halálának ötödik évfordu­lóján úgy tisztelgünk a ne­ves művész előtt, hogy át­nyújtjuk az olvasónak egyik Nógrádban készült érdekes szénrajzát és naplójának egy gondolatébresztő részletét A művész naplójából Több éve annak, hogy egy gyönyörű forró nyári nap délutánján, jóságos hűsítő és levegötisztító zápor után ki­mentem festeni, illetve előbb témát keresni. Nógrád megye nagyon festői vidékén töltöttem akko­riban a nyarat. A helység és környéke, ahol időztem, szé­pen hajladozó, ütemes mozgású dombok és erdőségek kö­zött feküdt. Nagyszerű hely volt, témagazdag! A zápor után a lehűtött föld párája a dombok között megáit és a rája zúduló napsugárözön rendkívüli színeket varázsolt a ködre. Kristályosán csillogó délután volt. — A fények, reflexek orgiát ültek, és magam is súlytalanná váltam. Alig éreztem, hogy a földön járok, úgy megszaba­dultam testi énemtől. — A magastöltésű úton imbolyog- tam tovább, szédültem a sok és nagy gyönyörűségtől. Mi­kor egy. útkanyarodó után elém tárult látvány megállí­tott, csupa megdöbbenés, csupa csodálkozás voltam, mert, amit láttam, az volt, ami sok idő óta gyötört és bennem kialakulást keresett. Gyönyörű volt! Kép volt! Az út, amelyen állottam, magasan volt előttem. Az erdöfoltókkal és hosszú ámyékú fákkal tűzdelt domb futott felém, két oldalt fény és árnyékkal csillogó domboldalak, alattam frissen szántott föld, melyen a legcsodálatosabb mélysé­gű árnyékok és fények, között a barázdák ritmusa és vagy hárr>m dr<inn-*ó Honra látszol1' ££&£&&---­t esznek. A könyv megírásának alap­tűk, hová visznek majd ben­nünket. Az őrök komoran hallgattak és mi mát azt hit­tük, a mi ítéletünket is alá­írta az a bizonyos láthatat­lan bíróság. Ám végül Moszk­vában kötöttünk ki. A letartóztatott vesenszka- jaiakat a fővárosban még egy ideig fogva tartották, de már­is gondoskodtak arról, hogy megborotválják, megnyírják őket. Végül valamennyien Cj ruhát kaptak, majd behívták ókét a belügyi szervekhez és a párt központi bizottságához, aztán: szabadon bocsátották. — Ez csakis úgy történhe­tett — emlékezett Kraszjukov — hogy Mihail Solohovot akkor már világszerte ismer­ték. Ilyen írónak nem lehetett nemet mondani és ezt Sztá­lin is megértette. Azokban a nehéz fvekben Solohov nem csupán vesensz- kaja' földijeit mentette meg. Sok egyszerű orosz paraszt. merte a fák születésének, a vadmadarak szokásainak, a föld lélegzésének titkait, a természet megannyi szépségét, -.oert műveiben nemsak ki­tűnő emberi jellemekkel ta­lálkozunk, hanem magával az egyszeri és csodálatos termé­szettel is. Solohov nem egy­szerűen ábrázolja a természe­tet, hanem mintegy feltárja a sajátosságait mindannak, ami a földön él és lélegzik. 1959 tavaszán Párizsban francia íróknak és újságírók­nak válaszolva Solohov azt mondta: — A Donnál születtem. Ve- senszkaja környékén éltem, ott, ahol a könyveim cse­lekménye játszódik. Ott élek ma is. Elválaszthatatlan va­gyok a Dontól. Mihail Solohov műveit mil­liók ismerik, de csak keve­sen sejtik, hogyan születik a solohovi mű. Solohov — hogy/ csak ecv nclóót moncTuroJr — Ja a Népszabadság egyik nnev visszhangot keltett vitája. Csaknem öt hónanon keresz­tül adtak választ a lan olva­sói arra a kérdésre- ,T.«>hoi-c nálunk érvényesülni?” Mintegy ötszáz levél érkezett akkori­ban a szerkesztőségbe: mun­kások és mérnökök, színészek és diákok, társadalmunk szin­te minden rétege hallatta hangiát Ezekből a levelekből indultak ki a szerzők s most már a terjedelmesebb írás­mű nagyobb lehetőségei között adtak részletes választ, a vetett gondolatokra, sok tstási eredményt, megállaor­tást és konkrét példát is fel­dolgozva. Nem egyszerűen társada­lomtudományi eszmefuttatás. hanem naevon is mindemv-ni liaszálatra alkalmas, közérde­kű munka ez a könyv. Kézzel­foghatóan vizsgálja és ponto­san leírja a „szocialista kar­rier” fogalmát, vagyis általá­nos szabályokban próbálja meghatározni, van-e nálunk az érvényesüésnek határa, s ha igen mttvwn Pószio+ccnn vá. levő anyagi problémáiról. Erőssége a munkának, hogy először vizsgálja meg — szin­te tudományos alapossággal — a falusi fiatalság helyze­tét. Nagyon őszintén, konk­rét példákkal és országos ada- u „.>.al bizonyítja, mennyire j rnegoldntlan még ennek a 1 rétegnek az érvényesülése. Nem elégszik meg a tény­megállapításokkal, hanem jó példákkal, tanácsokkal is szol­gál. (Csak az — egyébként elég népes — segédmunká­sok táborával, a képesítés nél­küli dolgozók rétegével bá­nik elég mostohán a mű: fel- problémáikat, szakképzetlen- k-j- ségük okait nem tárja fel.) A téma, — érvényesülés a szocializmusban — első pil­lantásra elég elvontnak lát­szik. A szerzők mégis eleve­nen, olvasmányosan tolmácsol­ják az olvasónak megszívle­lendő gondolata4 kát. A sok konkrét példa, a gyakran kö­zölt levelek még érdekeseb­bé, színesebbé teszik a köny­vet, amelyet szülők és fiata­lok, gazdasági, párt és álla­mi vezetők egyaránt haszon­nal forgathatnak. m c' \ Bene Géza: A NÓGRÁDI DOMBOK KÖZÖTT (szénrajz) Ereztem, kevés kell ahhoz, hogy képpé alkossam — hozzáfogtam! Közben a lelkesedés átalakult, megnyugod­tam és az alkotás állapotába jutva festettem! Lassan kezd­tem munkához, közben néztem és gondolkoztam, hogy ezt a sok szépet hogyan helyezzem el az adott területen — mert a természet inspirált —, de én képet akartam festeni Jó ideje elmélyedve festettem, mikor egyszerre arra leszek figyelmes, hogy körülöttem beszélgetnek! Persze, mini rendesen, ha kint a szabadban fest az ember, kíván­csiak gyűlnek köréje —, kicsi és nagy emberek vegyesen! Falusiak voltak, kikben egy kis félénkség is volt! Csend­ben tették megjegyezni valóikat. Érdekes volt, hogy a romlatlan szemű, látású és tiszta agyú falusi emberek milyen egyszerű gyönyörrel vették át festményem élményét! Munkámat erősen figyelték és csodálatosan érzékelték. Az egyik gyerek csendben megkérdi a mellette álló fiú tói, hogy az a domb, amelyik szemben van, és sötét a színe, a képen miért majdnem fekete? Azt feleli, mer árnyéiban van! De láthatod, hogy milyen zöldek is van nak benne! Mikor felfedezik a fák hosszú árnyékait, mé> jobban örülnek, mert ők is úgy látják. — A frissen szán tott föld barázclés a dolgozók, az meg éppen tetszik ne­kik. Az egyi c megszólal lelkendezve, hogy már látja napfényt is! Közben odaérkezik a csordapásztor is, mc szólal, hogy neki olyan érzése van, mintha éppen mc a domb menne lefelé! Ez mán szép! Éppen olyan, ru­mikor a nap mén lefelé! Az egyik nagy lány kijelen' hogy ez bizony szép — talán még szebb is. mint a dóm bök, mert a színek neki nagyon tetszenek! Végül lass' szélednek és sietnek munkájuk után. A pásztor meg • és néz! Kimondja, ami a leikéből kikívánkozik: ő ír érzi, mintha csak ö festené ezt a képet, ha neki vóna fe téke és hozzávalója, ő mindig festene! Mert bizony r riIn- nagyon szép, de festve még szebb! Közreadta: Kovács János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom