Nógrád. 1965. április (21. évfolyam. 77-101. szám)

1965-04-11 / 86. szám

1965. április TI. vasárnap.' nögräb díjusmimh Garai Gábor Kossuth-dijas költö, műfordító. 1929-ben született Budapesten. Volt pénzügyi előadó és csoport- vezető, felelős szerkesztő. 19G4 nyaráig az Élet és Irodalom szer­kesztőjeként dolgozott. Azóta az írószövetség titkára. Első versei 1948-ban láttak napvilágot. Egyik költeménye volt címadója a Tüz- tánc (1958) versantológiának. Az utóbbi években megjelent verses kötetei: Ének gyógyulásért (1958). Embrei szertartás (1960), Mediter­rán ősz (1962, 2. kiadás 1963). amelyért 1963-ban József Attila díjban részesítették és Artisták (1964). Széleskörű műfordító mun­kásságot, valamint kritikai tevé­kenységet is folytat. Szocialista eszmeisegű, intellektuális érettsé- gű költeményei nagyon népsze­rűek. Április elején tüntették ki Kossutü-díjjaJL ajaho üszkijíioz Ki hirdetted, hogy „nem merni: halál”, lazíts fel, légy velem, ha szívem — dolga bár robbanások időzítése volna — mint a metronóm mutatója kocog türelmesen, s nincs vágya, dühe sem, csak méricskél jót-rosszat, jobbra-balra biccentve, s vissza — Indulat Kadarja, ádáz költő, vezéreld szent haragra lent-szálló énekem! Ne dekázzam igazát a hazugnak, ki magának kapar csak, s másra tol bűnt, színlelést; ki erkölcsről papol, es veszteget, s előnyért élre rugtat. <vi parancsra hisz, árul, öl, ha épp kell, de önként csak csörgő haszonra kémlel, mit semlegesen besöpörhet; ki meghurcolhat igaz szeretőket, mert gyönyört kéz alatt ad, vesz, cserél; ki számlát nyújt be mindenért, s oly gőgösre és pohosra dagad, hogy láttán a hétköznapi halandók, e gyarlók s türelmesek szelíd ajkai közt a jófalat is megkeseredik! De legyek lángja a hűségeseknek, a holnapért fölbátorult seregnek, mely. bár tegnap gáncsokba botol ma. csalókon s csüggedokön átnyomulva itt árad, itt sokasodik, és embermód eszmélni ihlet; fél-boldogsággal már nem alkuszik meg, a Mindenség szüretiét fölvirrasztó nyarat boa, hát nem tapad kicsiny bálvány-javakhoz — testet így ád a hitnek, s tisztulni kényszerít, mint lúg a vásznat, hogy ne vallják, vállaljak soha mást, csak egy-élű szót, emberséges fegyelmet s szigorú munkát: örömet a szemnek, szív vigaszát, ha szenved, — és csak halált feledtető szerelmet és csak tömegből felnövő hatalmat, s békességet csak milljomod-magamnak! Ö, költők bátra, add hogy tenni merjem > jót, s győzzem a rosszat, — lásd, kono) bú. keserű mámor s kacér gyilok kísért — szenvedélyed váltson meg engem! Vagy essem el — ha élni nem tudok — egy álmaimhoz méltó ütközetben. F estő barátnőm falun töltött két hetet, ami nem szokása. Kíváncsi voltam, hogy tetszést neki a tsz, melyiek agronó- musa hívta meg. Hamar én is meghívtam; jött kigömbö- lyödve, kisimult arcéul, vidá­man kacagó szemekkel. Már a kapuban kezdte mondani meséjét, bár még nem értet­tem, azt hittem azon mulat, hogy a kutyám annyira sze­reti a vendéget, majd lehúzza örömében, ez aztán a házőrző, még jó, hogy a kaputábla ha­rapóst ígér. — Ezt még az előde kapta — mondtam —, az igazán ha­rapott, élete utolsó telén ezer forint ára kárt tett a vil- lanyleolvasónőben. Kártérí­tést, új nadrágot, harisnyát, orvosi kezelést, táppénzt kel­lett neki fizetnem. — Aranyos, Aranyos — ölelgette óvatosan a kutyá­mat. — Bodri a neve. — Nekem ezentúl minden kutya Aranyos — nevetett... — Egész megfiatalodtál. — Ügy éltem két hétig, mint Szüzmária kötőjében. Kicsit féltem, mi lesz velem ebben a nagy télben, de nem volt szívem kitérni előle. Tu­dod, régi barátaim ezek ne­kem, valamikor a kút fene­kéről húztak ki, nagyon de­rék emberek, az az igazi, tu­dod, igazi rendes, alapos, ko­moly népség. Irt nekem az asszony, hogy kéthetes sza­badságra mehetnének valami üdülőbe, de ők Pestre szeret­nének, színházba, koncertre, kicsit élni, szórakozni, nem adnám-é nekik kölcsön a tá­lcásomat. Azalatt menjek el hozzájuk, gyönyörű a falu a nagy hóban, festhetek rogyá- sig kényelmesen. No jó, ösz- szepakoltam a betyárbútort. Ügy jött ki a lépés, nem tudtam szombaton utazni, egyszerre indultunk vasárnap reggel, a kulcsot én is, ők is a szomszédban hagytuk. Még gondoltam, kellett volna sze­net felhozatni, dehát majd­csak megtalálják a pincét. Ez az angyal taxit rendelt nekem, a sofőr várt a vonat­nál, vitte a festőállványomat, ládámat, kofferemet és a vé­gén nem fogadott el fuvardí­jat, hogy ki van fizetve. Kint laknak a világ végén, jó öt kilométerre az állomás­tól, igazán szép helyen, ha­lastó partján, azok a szép gömbölyű füzek, behavazva. Soha meg nem találom a szomszédot a sofőr nélkül. Legalább húsz ember őrizte a kulcsot, csupa modell, a mai világ minden típusú fej­kendős öregasszonyától, csiz­más bérestől, ragyogó fiatal, nagymamához saját autóján vendégségbe jött orvosházas­párig. Ha én olyan gyorsan és úgy festenék, mint a fény­képezőgép, csinálhattam vol­na róluk szocialista reklám­képet, a tavaszi tárlaton fő­helyre akasztanák. Barátaim háza jó kis zömök sárga típusház, sarkán egy- oszlopos nyitott tornáccal. Finom meleg volt bent, re­mek cserépkályhában égett a tűz, a tornácon rengeteg fa, gyújtás odakészítve. Szégyel- tem magam a szén miatt. A konyhában ez az angyal nagy fazék töltöttkáposztát hagyott, másikban rántottcsirkét, meg egy vájdling remek szalagos fánkot, hogy legalább egy dig Sándor már meséit Tarká­nak valamit. Nem <s érti, miért hiszi az a csacska lány, hogv a nyereségrészese­dés új találmány. Majd futhat ö is a pénze után... Egész éjjel nem hagyta nyugodni a dolog. Máskor is tossz alvó volt, de most még éjfélkor is azon töprengett, hogy Te oka valami bajt csi­nálhatott. Mennél többet ví­vódott. annál bizonyosabb volt balsejtelmében, abban ugyanis, hogy a tapasztalatlan leánygyereket valaki, vagy valakik becsapják. Milyen károsodás érhette szegényt? — morfondírozott. Aztán, hogy sötét gondola­tai idáig vitték, először ötlött agyába: ha Terkát rászedték ií a részjegy íratásra, honnan vette hozzá a pénzt? Mert az igaz. Terka egy éve dolgozik, minden fillért hazaad. .'órava­ló lány. Ilyen természetű volt az apja is. Megkapta az ebéd- és a villamospénzt, fodrászra könyvrészletre ami kell, a lobbit közösen költik el, együtt vásárolnak ruhát, ci­pót NAGYNEHEZEN valahogy mégis elaludt. Ál­mában azonban folytatódtak a nyugtalanító képek, amelye­ket kései elalvás előtt két­ségbeesetten végiggondolt. Reggel, amikor felébredt ösz­szetörten, első gondolata volt, hogy Terkát kivallatja, miből íratott részvényeket. De mert a szokásosnál későbben pat­tant fel a szeme, leányának már hült helyét találta. Egy cédula feküdt az asztalon, raj­ta ennyi: — Ma korábban kellett be­mennem, csókollak: Terka. Máskor nem ütközött volna meg ezen a levélen, de most ebben is csapdát sejtett. Bár­mennyire is fájt kimondani magában, egyszülött lánya nem őszinte hozzá... Mivel azonban az anyai szív felül tud kerekedni minden sérel­men, az estig való várakozás idejét nem a neheztelés töl­tötte ki főleg, hanem a baj­ba jutott lány miatti szoron­gás. Terka, ha lehet, aznap még az előző estinél is viharosab­ban érkezett meg. Táskájából kivette a borítékot. Az öröm, a büszkeség nem hagyta nyu­godni. El kellett ezzel dicse­kednie még akkor is, ha a mama kicsit nehézkes felfogá­sú. — Nézd Anya! Mennyi! Na. mit szólsz hozzá? — mutatta a boríték tartalmát. — A mindenét! — csapta össze kezét az öregasszony. — Mennyi részjegyet vásároltál? — Részjegyet? Egyet se! — Hát akkor, mi után ka­pod a nyereséget? Terka már dühös volt. — Mi után kapnám? A munkám után! A mama úgy érezte, teljesen kimegy belőle az erő. Csak azon igyekezett, még mielőtt a nagy gyengeség elérné, va­lahogy bejusson a szobába, s becsukta maga mögött az aj­tót. Leült az olyan nehezen vásárolt nyoszolya szélére és hosszan sirdogált magának. TERKA NEM TUDTA mire vélni a dolgot. Mindig a mama tálalt. Vajon most miért futott be? Ilyen kiszá­míthatatlanok ezek az öreg­asszonyok. .. Mivel sürgette az idő, hi­szen a fiú lent ül a presszó­ban, maga szedte ki a lencsét és nagy sietve evett. Közben azt latolgatta, új szivacsbal­lonra adja-e a nyereségrésze­sedést vagy hozzátegye a ne­hézkesen szaporodó bútor- pénzhez. Kiürítve a tányért, kutya­futtában megfésülködött és az ajtón át kiáltott be. — Puszillak mamikéin. Nyolcra itthon vagyok! Csűri mama nem válaszolt Szája gyorsan, hangtalanul járt, mindhat imádságot mor­molna. Ez egyszer magában, úgy befelé, különösen nagyon megmondta véleményét a vi­lág dolgairól. Móricz Virág: Aranyos darabig kenyérért se kelljen mennem, a fánk friss marad, csak át kell melegíteni min­dig. A kamra tömve kolbász- szál, disznóöléssel, lekvárral, konzervvel. Odakészítették a nagy halina hócsizmát, abban festhetek, nem fázom. Az asz­talon még egy fürdö-füzet- jegy is volt a levéllel, hogy jó kis fürdőt építettek a falu­ban, próbáljam ki, milyen finom belebújni, ha össze­fagytam a szabadban. I lyen részletekig gon­doskodott rólam. Csak arra kér, hogy a ku­tyának naponta főzzek egy kis rántottlevest. De én bizony lusta voltam rá, meg aztán, mikor magam rántott­csirkét eszem? Aranyosnak is azt adtam. Képzelheted, első dolgom volt kiszabadíta­ni a láncból. Majd megbolon­dult a boldogságtól. Tapodtat nem mozdult mellőlem. Jött velem festeni, ahol felállítot­tam az állványt, borzasztóan kellemetlen, rögtön körüláll­ták, gyerekek, felnőttek, moz­dulni nem bírtam tőlük, Ara­nyos elmarta őket. Rengete­get dolgoztam, majd meglá­tod, nem akarom magamat dicsérni, olyan szép részlete­ket találtam, valami remek rajza van a hóban a lombta­lan fáknak, és az új piros háztetők, meg a behavazott szérűskert, kukoricagóré, meg a „gépesített” tehenek. No, de ezt majd meglátod a ké­peimen. Csuda kedves volt mindenki. Tudod, hogy szere­tek beszélni, mit mondjak, mindenkivel összebarátkoz­tam. Hordták nekem aZ enni­valót. akár hiszed, akár nem, két hétig egyszer sem főztem. Viszonoztam nekik egy pár portréval. Bevallom, kár volt, csalódtak bennem. Azt hitték, fényképész vagyok. Ne ne­vess. No és elmentem a fürdőbe. Az csak valami! Csempézve az egész, közös medence, kü­lön szobácskák kismedencék- kel. priccsel, csodás simo­gató szénsavas és jódos, meg nem is tudom hányféle gyógy- tartalommal. És az egyetlen ember a fürdősnő, kedves, ba­rátságos, fiatal, örült, hogy rákaptam a boltjára. Azt mondja, nyáron ezren is stran­doltak a szabadtéri uszodá­ban, meg a házifürdőt is hasz­nálták, de így télen félnek is a megfázástól. Elég messze van a falutól és igaz is, át­forrósodott testtel, dermesztő hidegben hazagyalogolni nem tréfa. Ha meg le akarnak hűlni, ahhoz sok idő kell, ak­kor már inkább bemennek vonattal a városi gőzfürdőbe. Előtte vásárolnak, utána mo­ziba, cukrászdába mennek, az Programm, a helyi isteni für­dőt még nem szokták meg. Mondja a fürdősnő, micsoda h/vreiasan követelték, a meg­építését, hiszen nyolcezer la­kosú község, vagy ötezer, nem emlékszem, de nincs benne harminc fürdőszoba, se víz­vezeték, kútvízben mosdanak az emberek. Majd rákapnak a fürdőjükre, nekem nem hiányoztak, mondhatom. Éltünk Aranyossal, mint Marci hevesen. Tudod, meny­nyire nem szeretek gyalogol­ni, pláne hidegben, hóban, göröngyös utakon. De vitt a mérföldjáró csizma és Aranyos cipelte a festékállványomat. Erős, nagydarab boldog volt, hogy ráraktam a terhet. öt is lefestettem, Aranyos nem haragudott meg érte. Egy este iszonyú hideg volt, rázta a zúzmarát a fákról a vihar. Azt mondja a fürdős­nő, mért megyek haza, elal- hatom itt a heverőn. Kemény, igaz, de öt pokrócot tesz alám, jól betakar. Hát én bi­zony elfogadtam. Az aztán valami pazar: egyenest a für­dőből az ágyba., ágyból a für­dőbe. Dúskáltam az élvezet­ben és hogy ne legyen olyan tökéletes az öröm, végiggon­doltam életemet... Reggelit is hozott, kávét friss kaláccsal. Jó tíz óra volt. mire elindultam. Ahogy kilépek az ajtón, a szívveré­sem megállt. Aranyos ott reszket a küszöbön. Mindig mondtam ugyan neki, menjen haza a kutyaházba, de más­kor se ment, mindig megvárt. De egész éjszaka, tíz, tizenöt fokos hidegben! Rákiáltottam a fürdösnőre, miért nem szólt. Még nevet, hogy észre se vet­te. Aranyos, ahelyett hogy szidna, a nyakamba ugrik. Hát nem aranyos? Nem is magamért, miatta fűtöttem be a cserépkályhát. Alig akart bejönni a házba, úgy kellett behúzni. Milyen buta, ilyen hütet eu­re pazarolja az érzelmeit. Soha az életben többé nem lát. Mit gondolsz, most bú­sul utánam? Mert én búsu­lok, az biztos, ö pedig meg­vigasztalódott; visszament a régi gazdája, aki rántottlevest főz neki, láncra köti, és az orrára koppint, ha közel me­részkedik az ajtóhoz. Én voltam a nagy kaland számára, mely gyönyörűséggel és szenvedéssel járt, azután elmúlt és következnek a hét­köznapok. Űristen, mennyire ismerem Aranyos lelkiállapo­tát. Biztosan neki jobb. Bele­törődik a helyreállt helyzet­be. K ülönben, jelentkezett Pál. Azt mondja, ő el tud mindent felejteni, ha úgyis magam ma­radtam, eresszem vissza. Ez a kutyaélet azt erőlteti, hogy a megszokottat sebesül­ten is folytatni legokosabb. De én ember vagyok, nekem nem kell az összeragasztott korsó — pláne, mikor magam törtem széjjel — szeretek és tudok dolgozni, majd festek magamnak másikat C7& udtMt'ias férfi Irta: C. N. Constantiniu A férfiból, aki könnyed verseket ír, aki a Holddal társalog szerelme szépségéről, az álmodozó férfiból, aki középkori lovag módjára haj­lik meg és megható szavak­kal nyújtja át a rózsát a hölgyeknek, tegnap teljesen kiábrándultam az autóbusz- megállónál. Igaz: tülekedés volt. De éppen ilyen körül­ményeik között, amikor szükségben mutatkozik meg az ember, mutatta ki foga fehérét. Mint a Cleo hurri­kán sodort el mindenkit kor­ra és nemre való tekintet nélkül taposott, felborított táskákat és kosarakat, csak­hogy ő legyen az első a felszállásnál. Kiválasztotta a legjobb helyet, kényelmesen elter­peszkedett és beletemetke­zett a reggeli lapba. -Körü­lötte egymást lökdöste két koros asszony, három fiatal nő gyermekkel a karján, négy asszony megrakodva szatyrokkal. Az autóbusz megállt vala­hol. Hősünk igen csinos pehelykönnyű, szemrevaló fiatal nőt vett észre. Ügy ugrott fel, mint egy rúgó és szíves szavakkal, ajánlotta fel neki a helyét, félretolta a gyermekes anyákat, az öregeket, a súlyos szatyrok terhe alatt nyögőket. Valaki ezt már nem bírta el szó nélkül. Kemény szavakban fakadt ki az udvarias férfi ellen, úgy, hogy a jelenetnek a bíróság előtt lesz folyta­tása. Hiszen tény: a terű udva­rias volt és átadta a helyét egy nőnek. A másik viszont udvariatlan volt, mert meg­leckéztetett egy udvarias embert. Szívesen elmegyek tanúnak a tárgyalásra és vallomást teszek arról, hogy az udvariasság néha nevelet­lenség és arcátlanság is lehet. Az életnek olykor helyes­bítenie kéül a szótár értel­mezéseit. (Ford.: Hegedűs Nándor) Lány, fával CalMTíA 7AT.T Ä 5! UETSVIT.TE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom