Nógrád. 1964. november (20. évfolyam. 224-247. szám)

1964-11-07 / 229. szám

1964, november 7. szombat.

nögrád

ti

Molnár Zoltán;

BÁLINT

iátyám így mesélt azokról t napokról:

Krindacsevka mellett iolgoztunk egy bányában. Mikor februárban a cárt elkergették, másképpen cezdtek beszélni a hadifoglyokkal, nekünk is mondo- jatták: tovaris.

Októberben, a forrada- ialom hírére már nem volt kedvünk a hadifogsághoz, nem is nagyon őriztek minket. Jónéhányan össze- szedelőzködtünk és elhatároztuk, hogy elmegyünk haza. Nyugodtan vonultunk végig a bányák mellett, senki sem állított meg, s baj nélkül beértünk Je- 'catyerinoszlávba. Odaözön- löttek mindenfelől a hadifoglyok. Ilyen nagy városban könnyebb tájékozódni: merre felé dől a világ sorja.

A jekatyerinoszlávi lágerben addig vártunk, vitatkoztunk, míg egyszer csak hallottuk, hogy sebesen nyomulnak előre a németek. Mi lesz velünk, ha itt érnek minket? Akadt, aki azt mondta, várjuk meg őket, hamarabb hazajutunk.

Hogyne, mondták mások, hogy megint kivigyenek valamelyik frontra.

Járt be hozzánk a táborba egy bolsevik agitátor. Nem állt fel az emelvényre, hanem leült közénk, szívta velünk a rossz ma- horkát, s csendesen elmagyarázta:

— Látjátok, mi nem tekintünk benneteket ellenségnek. Olyan emberek vagytok, mint mi, parasztok, munkások, Titeket a császár, minket a cár ker- 7etett ki a frontra. Mi nem ikarunk többet ellenetek

emlékezve

harcolni, azért is zavartuk el a mi tábornokainkat. S nemcsak a cárt, látjátok, még Kerenszkij is: senki se kell nekünk, aki tovább akarja folytatni a háborút.

Hát ezen nagyon el kellett gondolkozni.

— Jól van, igazad van. Nem akarunk hazamenni, amíg tart a háború; nem akarunk mégegyszer ellenetek jönni, de senki ellen‘ sem, az olasz frontra sem, sehova. Ám mit csináljunk, mindjárt a nyakunkon vannak a németek?

— Adunk nektek vonatokat, elmentek beljebb az országba.

Hanem ez az út nem volt öröm. Hamarosan tapasztaltuk, hogy nem csak a németek vannak a vörösök ellen, hanem a fehérek is szervezkednek. Láttuk, hogy ebben az országban nagy seregek gyűrköz- nek egymás ellen. S valószínű, hogy nem nagyon szeretik azt, aki sehova sem tartozik, csak a kenyeret fogyasztja.

NEM TUDTUK,

kik azok, akik Moszkva ellen zászlókat bontottak. Egyet azonban a magunk eszétől is megértettünk.

Zötyögünk, zötyögünk fiúk, de nem tudjuk, hova visz végül minket ez a vonat, valamibe meg kellene kapaszkodnunk.

Kuporogtunk a vagon padlóján megtiport szalmán, s hánytuk-vetettük a sorsunkat.

Amikor kisütöttük, mit kell tennünk, néhányan átkapaszkodtunk a szomszédos vagonba, azután a következőbe, s mindenütt elmondtuk a magunk véleményét.

Nem nagyon kellett a javaslatunk mellett viaskodni. Benne volt az már a levegőben. Még ott a vonaton megalakítottuk mi. hadifoglyok, a vörös ezredet.

Harcoltam sokfelé. Nyáron a kozákok ellen Csa- pajev alatt. Vasfogú decemberben, mikor Gyeni- kintől egy néma éjjelen váratlanul elvettük Bori- szoglevszket. Futottam Pet- Ijura elől Kamenevszk-Po- dolszkból. Védtem napokig száznyolcvanadmagammal a hajdamánok ellen Jar- molincit. Ott voltam, amikor elvesztettük Kievet, s ott voltam, amikor visszafoglaltuk.

Amerre jártam, mindenütt találkoztam magyarokkal.

Ezért mondom, hogy az októberi forradalom a miénk is. Papp és Szántó elvtársak, az első ezred parancsnoka és helyettese, Koszta Béla, akivel haza akartak küldeni minket a Magyar Tanácsköztársaság megsegítésére; a volcsinszki ezred magyarjai, Taliga, a félelmetesen pontosan lövő tüzér és mind a többiek, akiknek rohamra torzult, verejtékes arcát, vagy a halálos seb után lefogat- lan maradt szemét nem felejthetem el.

— A vörösök, látjátok, nem azt mondják nekünk, hogy ti csak hadifoglyok vagytok, ausztricki, hanem továris. S ők nem csak az ő uraik ellen harcolnak, hanem a világ minden népe szabadságáért.

| elOre|

néznek ezek a halott szemek ma is, az emberi jövőbe, ahol népünk megbecsült és tisztes helyen

ül az egyenlőjogú népek asztalánál.

tűk Vrangelt. Azután pedig lesz bőven a mi országunkban gomb is, meg minden egyéb hasznos holmi. Nem kisebb lelkesedéssel fogjuk gyártani ezeket. mint ahogyan harcoltunk, Addig azonban arra kérném, kedves elvtárs. hagyja békében az én gombomat.

— Bocsánat — hebegte a német, aki heves vitájuk során mindvégig csak csavargatta Lenin kabátgombját.

Később együtt indultak egy munkásklubba, ahol Leninnnek gyűlésen kellett felszólalnia.

H

yár volt, Leninnek a sietségtől melege lett, kigombolta kabátját, s ekkor lepattant a gomb, amelyet vitapartnere oly buzgón csavargatott. Lepattant és elgurult a járdán. Lenin észre se vette. De nem úgy a német, ö észrevette, még nagyobb zavarba jött, felvette és zsebre tette a gombot. Minden eshetőségre — ezt gondolta —, aztán valahogy majd módja lesz helyrehozni baklövéseit.

Miután a klubban a gyűlés véget ért - Lenin a szovjet hatalom időszerű feladatairól, a katonai és a termelési arc von álról beszélt - ismét kiléptek az utcára. F.kkra- ~ ' émet elképedve látta, hogy Lenin kabátjának minden gombja a helyén van. Hát ez miféle csoda? Hiszen Lenin alig tíz percre tette le a teremben a kabátját és maga mögé, a székre rakta. Kinek sikerült ezalatt felvarrni a gombot? És honnét vette? Kétségtelen: az ország vezetőjének öltözékét egy külön ember figyeli állandóan, másként nem is lehetne megmagyarázni a történteket - hiszen a lepattant gomb még változatlanul ott lapult meg a német vendég zsebében...

Néhány évvel később, amikor Lenin már nem élt, az említett független szociáldemokrata, aki kommunista lett, újra a Szovjetunióba utazott. Örömmel tapasztalta, hogy az ország feléledt, pezsgő építőmunka folyik benne és sok mindenféle árú kapható nemcsak Moszkvában, hanem az általa felkeresett falvakban is.

Az egyik parasztházban, amikor belépett, mindjárt Lenin képe vonta magára fiigyeimét. A fényképből nagyított képen Lenin kabátot, sapkát viselt: pontosan ugyanazt, amely az emlékezetes séta idején volt rajta. Az idős háziasz- szony látta, hogy a külföldi vendég figyelmesen nézegeti a képet, büszkén mondta hát neki:

— lljicsnek ezt a kabátját különösen jól ismerem.

— Mit akar ezzel mondani? — kérdezte értetlenül a német.

Az asszony erre elmesélte, hogy öt évvel ezelőtt, amikor még a városban dolgozott — egy gyári klubnak volt a tá- karítónője —, Lenin odaérkezett egy gyűlésre, ö szokás szerint egy pohár teát tett a szónok elé,' s közben egy gyors pillantást vetett Leninre, majd a széken fekvő _ kabátjára. Feltűnt neki,’ hogy a nem új, de még jól. használható bársony galléros kabátjáról hiányzik egy gomb. Lopva elvette a kabátot és bevitte saját kis kamrájába a lépcsőfeljáró alá. Node ezután mit tehetett? Tartalék - gombjai nem voltak, és hát az idők is megváltoztak. Azelőtt elszaladt volna a boltba vásárolni... Nos, gondolta, hátha sikerül, és letépte saját mellényének egy gombját (persze nem volt ugyanolyan, mint Leniné: kisebb és az alakja is más), aztán jó erősen, legves- tagabb fonalával hozzá- varrta a kabáthoz.

Nemrég a községi szövetkezeti boltban járt, s ott Lenin nagyméretű képét pillantotta meg. Ráné„Műalkotás

minden

mennyiségben»»

zett és — egek! — ott látta a kabáton azt a gombot (jobboldalt, felülről a másodikat), amely az ő mellényéről származott...

Elkérte a képet, hazavitte és a tükör mellé tette.

Azóta naponta többször is megnézte.

— Az én gombom látható rajta!

A német vendég végighallgatta a történetet, alaposan szemügyre vette a képet, némán bólintott, mintha ezt mondaná: „pontosan így tömént” — majd előhúzta mellényzsebéből a gondosan papírba göngyölt gombot (papíron ott áltt a séta dátuma), s a sok éve megánál őrzött emléktárgyat, Lenin gombját az asszonyoknak ajándékozta. öszine örömmel.

Í

gy gondolkozott

ugyanis: minden

jog és méltányosság értelmében csak ez az asszony lehet annak tulajdonosa . íme, gondolta, bizonyítéka ez annak, hogy a szovjet hatalom belső lényegénél fogva a nép hatalma, s a világhírű politikai vezető meg a takarítónő e hatalomnak nem két pólusát jelenti. Hanem ez a parasztasszony Lenin valamiféle nénikéjének, dajkájának érzi magát... Nos, hát, amint mondani szokás: Isten adja, hogy örökké így is maradion!

(Fordította: Radő György)

I aticel, derék orvos, ^ műgyűjtő szenvedélyét ismerték széles a környéken. Szerette elbűvölni ismerőseit képritkaságai- val. Azzal is dicsekedett; hogy ha alkalma van, bagóért vásárolja a hallatlan értékű alkotásokat. Délutáni pihenője alatt — szokása szerint — terebélyes párnázott karosszékbe ereszkedett és műértő- en hunyorított szemmel gyönyörködött új szerzeményeiben..

Csöngettek.

Furugla bácsi, az öreg képfigynök látogatta meg, aki arról volt nevezetes, hogy vásárlóit sorra letegezte. Ez is a szakmában való rendkívüli jártasságra mutatott. Nagyméretű, aranyozott rámájú, egyiptomi tájon egy nőt kígyóval ábrázoló képet szorongatott.

— Bizony, édes fiam, ilyen történelmi vászna — mutatott a festményre — senkinek sincs a világon. Pora se lesz már a föld alatt az öreg Furugla bácsinak, amikor a te Kleopátrád kacérkodni fog a kígyóval és felbecsülhetetlen vagyont jelent majd a családodnak.

A doktor nem alkudott, mert rendkívül tetszett neki a festmény. Megvette kettő darab ezresért.

Másnap egy közeli községbe karikázott s mivel ideje volt, betért a fodrászhoz borotválkozni.

A szőrspecialista — régi ismerőse — közvetlen^ séggel kezdte pamacsolás közben:

— Vettem egy szép festményt, nézze meg a doktor úr is. Maga aztán igazán szakember ebbem » dologban.

— És mit ábrázol?

— Valami régi királynét# félig pucéran, remek az » kép — és csettintett a i nyelvével.

Laticel, mint akit viper» csípett meg, szappanhabo- san felugrott.

— Mutassa öregem. Iga-1 zán kíváncsi lennék a* Ízlésére.

Majd összerogyott a csodálkozástól, amikor ráismert az egyiptomi király- rőre, markában a kígyóval, amint éppen a túlvilágra mereszti tekintetét.

Alig tudta kinyögni:

— Az öreg Furuglátóí vette?

— Pontosan őtőle. Egyetlen darab a világon. Tízezreket fog érni, mire festője olajra lép ebből az árnyékvilágból.

— És mennyiért vette?

— Ezerhatszázért Bizonylatén, ezernyolcra tartotta a vén gazember, de én már ismerem a szokását, nála aztán lehet alkudni.

Laticel nem válaszolt.) Ügy félig borotválton ki-; rohant. Rálépett a pedálra. A postánál állt meg.; Feleségét akarta értesíteni a szerencsétlenségről.

A postamester jókedvűen fogadta az orvost:

— Vettem egy eredeti Kleopátrát, doktorkám,; megnézheti. Cukor egy nő!| Oda nem adnám semmi pénzért, hiába is kérné!

Ez is az ő Kleopátrája volt, harmadik kiadásban. De ezen a képen a kígyó már valósággal sziszegett feléje.

Hunyadi István