Nógrád. 1964. november (20. évfolyam. 224-247. szám)
1964-11-29 / 247. szám
IMM. new, 29. vasárnap NÓGRA D íí C sendesen esteledett. A tőkék térdig sötétségben álltak már, de a karók hegye látszott még a nyugati ég világosságában. Gergely nyakán úgy lógott bánatos feje, mint egy veszni készülő rnggomb, amire — látszólag — semmi oka nem volt. Pár nap múlva lehet szüretelni; a tőkék majd összerogynak a fürtök alatt, a présház rendben, a kukorica már otthon van és mégis ... mégis ■.. vállán mintha valami keserves vénasszony lovagolt volna, időnként megsarkantyúzva a sanyargató gondolatokat. Ballagott, dülöngélt, s az ilyen értelmet. n dülöngé- lésnek az a vége, hogy az egyén nekimegy valakinek. — Na! — mondja a valaki — föl akarsz lökni? — Elgondolkoztam ... jóestét! jó estét! Aztán csak álltak. Szép csendes este volt, hát álltak, mintha a tücsköket hallgatták volna, akiknek csodálatos őszi muzsikáját érdemes meghallgatni. Végül az öregebb megszólalt: — Nem gyüssz be? — Bemehetek... És elindultak a füves csapáson a kis pince felé, amelynek fehér falán egy kis ablak hunyorgott. A kulcs nyikkanás nélkül tárta fel az ajtót, aztán fellobbant a lámpa, s az öregebbik a tarisznyát az asztalra tette. — Nem ülsz le? — Leülhetek ... A tarisznyából két pin- tes üveg nyújtogatta a nyakát és Bakó János mérgesen állította talpra az üvegeket, mert a tarisznya dőlni kezdett■ Gergő feje még mindig lógott, mint az érett napraforgó, ezért a házigazda keserűen mondta: — Ügy ülsz itt, a fene egye meg, mintha én ütöttem volna pofon a te lányodat és nem te az enyémet. — Hát — kár is lenne tagadni — ez megtörtént! Csúnya dolog s ezen nem változtat az sem, hogy János bácsi lánya ennek a bánatos Gergőnek a felesége volt, illetve ma is az, de ebben a pillanatban a szülői háznál tartózkodik és válni akar. A nevezetes pofon óta pedig az após és a vő most találkoznak először. — Iszol valamit? — Ihatok — mondta Gergő —, mert sanyarú lelkiállapota sehogy sem oldódott. Ittak, de nem koccintottak. — Aztán hogy vetemedtél arra, hogy megüsd az asszonyod ? — A ménkű jobban tudja. Nekem jött, mint a sárkány. Azt mondom, nyolcra otthon leszek — hordóért mentem Berták Jancsihoz — aztán csak kilencre értem haza, tudja, milyen marasztalás ez a Jancsi.. ■ — Tudom. — Nahát. Tudja, söprűt fogott a Vera. Az após legyintett. — Ismerem a fajtáját... — Töltött újra és most már odaütötte poharát a vejééhez, — de azért .pofoncsapni? ■.. ámbár talán el lehetne igazítani a dolgot, ha nagyon akarod ... — Persze, hogy akarom, de — hogyan? Bakó János kiitta maradék borát és Gergőre nézett. — Úgy, hogy én itt most azonnal pofonváglak. Gergő elvörösödött, a homlokán kidagadt egy ér. Aztán fölállt. — Nem bánom! bben az időpontban anya és lánya, Bakó Vera a sublód- ban rakosgattak és szóltak is egymáshoz, meg nem is, mert a pofont már ötven- szer meghányták vetették és Vera már szívesen visz- szament volna Gergőhöz, de anyja nem engedte. — Gyüjjön ide a híres! De azt megemlegeti ■.. Csak énvelem kezdjen ki. Vera hallgatott, egy szép kis régi pruszlik em akadt a kezébe s azt nézegette. — Vedd fel! Vera belebújt a pruszlik- ba és — ezt meg kell vallani — a tükör ragyogó szépségben mutatta meg a pár hetes menyecskét. Az anya szeme büszkén csillogott. — Most látna meg az a félnótás Gergő, de táncol az még bagóért... Gergő a szavakat nem hollotta, de Verát igenis látta, mert közben megérkeztek és az ablakban les- kelődött; ámbár táncolni nem táncolt. — Jó estét — lépett be Bakó János és szigorúan nézett. — Hát ti itt mas- karáztok? Vagy lakodalomra készültök újra? Az öreg Bakóval, ha pincéből jött haza, nem volt tanácsos kikezdeni, ezért az asszonyok hallgattak, de a lakodalom említésére Vera szemét elfutotta a könny. — Hát hiszen, ha neked nem jó az a Gergő... — mondta apja — akkor meg mit szipákolsz? Visszamégy hozzá? — Vissza hát — lehelte Vera s tenyerébe hajtotta arcát, mire az öreg diadalmasan kivágta az ajtót: — Gyere be fiam! J lyen esetekben a részletekkel nem érdemes foglalkozni. A fiatalok egyedül maradtak, csak Bakó János lépett be később és megbökte a lánya vállát, mert háttal ült és Gergő ölében. — Csak még azt akarom mondani Vera, hogy a pofonra ne legyen gondod, már megadtam. Fekete István; Két pofon tágítottak. Horthynak, dühöngve bár, de megszégye- nülten kellett távoznia a vörös Cattaróból. De Cattaró felkelése mégis elbukott. Horthyék blokád alá vették a kikötőt. A hajók nem juthattak élelemhez és szénhez, és a parti ütegek legénysége se csatlakozott a felkelőkhöz, mint kezdetben gondolták... • Tizennyolcban, egy felejthetetlen szombati napon jött a második felkelés. Simán, olajozottan, kikerülhetetlenül. Fógel Pál, mint rendesen, aznap is kiosztotta a Népszava számait a megbízottaknak és annyit mondott: — Na, most megkezdjük! A szalonhoz, ahol éppen tiszti gyűlés folyt, matrózszakasz közeledett. Az élén egy horvát őrmester haladt, és amikor az ajtóhoz értek, a szakasz megállt, s lábhoz helyezte a rövid tengerészkarabélyt. A horvát rátette a kezét a kilincsre. Kifújta magából a levegőt, mint a bánatot és felrántotta az ajtót. A szélesre tárult ajtón át kimutatott a várakozó szakaszra. — Tiszt urak! Ma déli tizenkét órától ismét a matrózkomité vette át a tataimat. Kérern, adják át i lőszer és az élelmiszer- 'amra kulcsát. Jobbkeze szórós öklével hátratolta kerek tengerészsapkáját, s dikciója befejezéseként nyitott tenyérrel suhintott egyet a levegőben, mint aki elvág valamit. — Szereljenek le, uraim! Maximilán von Nyegowant éppen felemelkedés közben érbe a csattanós befejezés. Német és horvát átkozódás ömlött ki száján ebben a furcsa testtartásban. A horvát oszlopként állt és várta, hogy a viceadmirális befejezze át- kozódását. Aztán előrelépett és nyugodtan mondta: — Uraim, kár az izgalomért. A hajón már mindenütt megszerveztük az őrséget, ellenállás felesleges. Ez esetben semmi bán- tódásuk nem esik. Maximilián von Nyego- wan különös testhelyzetéből székébe hanyatlott. Gyorsan felhajtott egy kortyot az előtte csillogó pohár vízből. — Nos; uraim? — nézett szét megzavarodott tekintettel. ♦ Fógel Pál egész délután az árbocokon mászkált, hogy a Tegethoff ünnepi kivilágítását elvégezze. Estére a kikötő minden hajója fényárban úszott, és szép vörös lobogókat csattogtatott a szél. Harmonika hangjai felelgettek egymásnak a hajókon. A matrózok összegyűltek a fedélzeteken és asszonynép híján egymással járták, szi- lajul, önfeledten a táncot. Csak a tiszti kabinok hallgattak makacsul, sötéten. Nem tartóztatták le a tiszteket, de azok igyekeztek nem mutatkozni, és megbízottjaik útján lázas, titkos tárgyalásokba kezdtek egymással. REGGEL a parancskihirdetést a matrózkomité elnöke vezette. Megkezdődött a cirkáló rendes élete. Egyszerre csak egy fehér csónakra lettek figyelmesek. Két tiszt ült benne. Az egyik tölcsért formálva kezével így kiáltott: — Hé, matrózok! A hajót aláaknáztuk. Tizenöt perc múlva robban. Aki nem akar meghalni, azonnal hagyja el a hajót. Siessetek! Az emberek megdermedtek. Még egy pillanat és kitör a pánik. De a horvát résen volt.- Bika hangját kieresztette: — Elvtársak! Forradalmárok vagyunk, nem hagyjuk el a hajót. Fogjátok el a gazembereket! — Fógel! Rohanjatok a lőszeres kamrába. Minden villamosvezetéket elvágni! Siess! Egy csoport matróz rávetette magát a vízen ringó motorcsónakba. — Gyerünk! Fehér tajtékot túrt a motoros orra. s úgy száguldott a tisztek felé, majd széthasította a csónakjukat. — Hét percetek van. Magatokkal törődjetek! Menekülni! — üvöltötte az fegyik tiszt. Egyetlen ütéssel csapták le és mint egy róngycsomót, a motorosba hajították. A horvát izgatottan figyelt: — Zászlójelek a Viribus Unitisről, nézzétek!... „Te... ge ... thoff... se .. . gít... ség .. — Motorcsónak azonnal a vezérhajóhoz! — rendelkezett. A másféltonnás motoros meglódult, s mintha valami óriási kéz taszította volna, bőszülten, hullámról hullámra ugorva rohant a csatahajó felé. Alig ért ötven méterre a hajóhoz, amikor rettenetes robbanás rázta meg a pó- lai öböl levegőjét. A motoros helyén hatalmas fehér vízoszlop kavargott, és a Viribus Unitis félodalra dőlt. Félóra múlva csak a deszkadarabok, fehér matrózsapkák, olaj és törött árbóerúd maradványai úsztak nyolcszáz matróz hullámsírja felett. A Tegethoffon sikerült Fogéi matróznak leszerelnie az időzített bombát, de más, kisebb hajókon még történtek robbanások. A matrózkomité ezek- után már nem tudta együt- tartani a tengerészeket. A flottát egy horvát származású hadnagy vette át, aki a forradalom mellett állt. A legénység jórésze pedig — a monarchia minden nemzetségéből valók — megszállta a pályaudvaro- kat és elindult hazafelé. FÓGEL PÁL tengerész az utolsó szerelvénnyel hagyta el Pólát. Tüzéreit együtt tartotta, géppuskával és élelemmel felszerelve úgy szálltak vonatra, hogy folytatják a forradalmat otthon, Magyarországon. Csak akkor csordult ki szeméből a könny, amikor a vonatablakból utoljára pillantotta meg a tengert. Sötétek voltak a hullámok és háborogtak, mint a forrongó világ. Rózsa László Czinke Ferenc: Üzemi részlet Áprily Lajos: Faust és a Gond Arcod csupa komorság és redő. Ki vagy, te vézna, sápadtarcú nő? — A Gond. A Gond? És mit akarsz velem? — Leheletemet rádlehelem. — Miért? — Azért, hogy megvakitsalak. —* Pusztulj innen, te boszorkány-alak! — Csend. Magas parancsot teljesítek. — Nem engedelmeskedem senkinek! Ki küld? Ne rejtélyeskedj, mondj nevei! — Vég-hirdető vagyok: halál-követ. — Halál cseléde? Végezz hát velem, de ne vakítsd meg két látó szemein! Ne tedd, ha van szívedben irgalom. Én a halált is látni akarom! Látni, hogy láttam az életet, patakokat, forrást, erdőt, réteket, a várat, mely a csúcsról messze láL tavaszok fényét, őszök fátyolát, eget, villámot, formát és arányt, és Margitot, a drága, szfizi lányt. A végső óra mit érhet nekem, ha nem búcsúzhatik tekintetem, s a föld szépségét szemmel nem fogom? Végezz ki inkább! — Nincs hozzá jogom. (Arcára lehel. Faust megvakul.) Demény Ottó: Ha elalszol No gyere, betakarlak! E nyár igen szeszélyes. Védelmem annyi csak, hogy csöndben idehúzlak, a hajad elsimítom s elhessentek egy dongótLásd, minden nagy szavak eltűnnek az időben, de mi még itt vagyunk — nyugtalanul, Igaz, de mégis egymás mellett, — mindig csak egymást védve. Csukjad be a szemed s majd lassan, ha elalszol, hűvös válladra téve izgága homlokom — kigondolom a többit. — De azt is csak veled.
