Nógrád. 1964. október (20. évfolyam. 197-223. szám)
1964-10-25 / 218. szám
íö NÖGRAD 1964. október 25. 'vasárnap. Barna Tibor: A sokoldalú Tibai MINDENFÉLE akasztó- fára érdemesült cimboráim közül legszívesebben a vörös Tibaira emlékszem. S emlékezünk mindig barátok, valahányszor társasággá verődünk s ifjabb idők hőskorát idézzük. Vörös Tibai mindig kibotlik valame- lyőnk nyelvén s a szokásos mi van vele kérdésre közénk lép legendás alakja. Mert vörös Tibai nem halt meg, sőt amióta ismerjük, egyenesen keresi a halhatatlanságot. Ennek érdekében volt már örömházi zongorista, színházigazgató, részestárs egy üveg és pocelánkereskedés- ben, leánykereskedő és jegyüzér, majd kardalos, cirkuszi szervező, Elvira, a póktestű jósnő partnere, akihez ilyen kérdéseket tett a nagyérdemű közönség előtt: mondd meg nekem Elvira: hány csillagja van az őrmester úrnak? Vagy: Mondd meg nekem Elvira, hány pengőt húsztam ki ebből a tárcából?... — Húszat, — hangzott a látnoki válasz. Néha már legendákat meséltünk róla. Olyanokat, amik nem is vele estek talán mind úgy illenek rá, mással meg sem történhettek volna. Egyet mégis bizonyosan tudok, hogy vele történt, annyira klappolt minden: körülmény és leleményesség: nincs okunk kételkedni a tulajdonjogot illetően. S főképp, mert maga mesélte nekünk. Kikopott már valameny- nyi sorolt mesterségből, de szerencséjére törvényes következmények nélkül. Ügy gondolta: itt az ideje, hogy héhőjjön a feje lágya s felajánlja magát támasztéknak a demokrácia épületéhez. Ám sehogy nem méltányolták valahogy ezt a kétségkívül nagy lelkierőre valló ajánlatát; nem csináltak belőle vállalatvezetőt, nagykövetet, — amikre széleskörű tapasztaltságával magától értetődőn aspirált. Kénytelen volt újabb bizonyságát adni, milyen nagyformátumú embert mellőz a szocialista rezsim. — Egy Tibait nem lehet csak úgy, közönségesen víz alá nyomni. — jelentette ki gőgösen. S úgy döntött, ezentúl ismét művészi kvalitásait kamatoztatja: vándorszír házat verbuvál... A társulatoktól kikopott ri- pacsok, szilenciumos színészek, akikkel tárgyalászni kezdett, abbéli aggályuknak adtak hangot, hogy reménytelen a dolog, nincs már falu a hon térképén, ahol elsőnek is ne a do- kumentot, azaz a játszási engedélyt kérnék, de Tibai fölényes legyintéssel intézte el ezt. — Bízzák csak rám, az én ügyem. A SZTÁRGAZSI varázsa megtette a magáét, ha egyelőre csak szép ígéretben tündökölt is, — de együtt volt a társulat. — Akkor hát, emberek, három nap múlva Lápos- falván premier. Odautazás kinek-kinek saját költségére. Rendben? — De hogyan... mégis? — Mondtam, hogy bízzák rám. De, ha kétkednek, válasszanak maguk közül bizalmit, ahogy nálunk szokás, az jöjjön velem, meglátja, hogyan. így esett, hogy még azon órában vöröshajú úriember állított a postahivatalba, valamikor csinosnak mondható hölgy társaságában, s interurbánt kért Láposfalvával. A fülke üvegfalán mi sem szűrődött ki, de a valamikor csinosnak mondott hölgy bent a fülkében így regisztálhatta a fejleményeket: — Halló!.. Láposfalva?.. A községi tanácselnököt kérem... Igen? ... Itt Szabó miniszteri osztályvezető beszél. .. Kérem tanácselnök elvtárs, járt-e már maguknál bizonyos Tibai nevezetű színigazgató?.. Egy vörös emberke ... Hogyan? .. Még nem?.. Na, kérem, arról van szó, hogy ez a Tibai itt felejtette a minisztériumban a működési engedélyt s úgy tudom, magukhoz készült, Lapos- falvára. Megkérem hát, ha jelentkezik, mondják meg; ne aggódjék, az engedély itt ván nálam, ha visz- szajön Pestre, átveheti. Szóval: fogadják szívesen őket és sok sikert nekik Láposfalván... Köszönöm, elnök elvtárs... A FOLYTATÁS talán felesleges is, de elmondom a teljességért, talán még adalékul szolgál vörös Tibai valaha megírandó élet-regényéhez. — Szabadság!.. Szabadság. .. Ha nem csalódom, a tanács nagybecsű elnökéhez van szerencsém?.. Tibai színigazgató vagyok. Eljöttem az elvtársakhoz, hogy elhozzam fővárosi erőkből álló társulatommal Láposfalvára is a szocialista-realista művészet színpadát. Kérem műsorunkhoz szíves támogatásukat, ahogyan írásos engedélyével támogatja felsőbb szervük, az illetékes minisztérium is. Van szerencsém bemutatni legfelsőbb szerv papírjait. — Sose keresse, kedves ... izé . . . — Tibai. Hogyne keresném kérem. Ami szabály, szabály . . . Ma már nem lehet partizánkodni a művészettel, mint azelőtt! Az az idő elmúlt kérem. Pénz besz . . . akarom mondani: dokument beszél, Tibai ugat . . . Hehe ... Na, hova a fenébe tettem . . . — Hagyja csak, kedves művész úr . . . Tudjuk mi jól, hogy megvan. Sőt! Nagyon jó helyen van. Telefonált ám Szabó osztály- vezető elvtárs a minisztériumból. Csak tessék majd befáradni hozzá, ott maradt. — Nahát! . . Ilyen is csaik Hóbortos művészemberrel eshet. Most mit tegyek? — Mit tegyen? , . Tartsák meg az előadást. Megtisztelnek minket. És ahogy Szabó elvtárs üzente: sok sikert. így várták széles e honban Tibai truppját, hová csak hébe-hóba vetődnek el Thália szocialista-realista papjai. Hanem nincs az a hosszú, aminek egyszer vége ne volna. Elfogyatkoztak lassan a falvak, az egésznek meg az volt egyedüli bökkenője, hogy nem lehetett megújrázni őket. Bojtor Károly: VÖRÖS SALAKHEGY Sok vihart megért szíaháztörténelünknek így is alighanem emlékezetes szakasza marad Tibai munkássága. UTOLJÁRA vagy három éve hallottam róla. — Mi van a vörös Tibai- val? — vetődött fel akkor is az ominózus kérdés. — Remekül él, — sietett informálni bennünket a kis asztalkompánia egy tagja. — Brixolos ember Pesten. — Mi — a — fene? — Tudjátok, hogy nyilvános Illemhelyeken, presszók vendéglők mellékhelyiségében szagtalanítót használnak. Az a brixol. Tíz forint az egész. Na,vörös Tibai szerzett egyet. Nem éppen háztartási boltban, hanem ahol sikerült kiemelni a tartóból. Azzal alapította meg új vállalkozását. Szerzett valami szerelő táskát, bele a csomagot s nyakába vette a várost. Szisztematikusan, kerületről kerületre boldogítani a vendéglátó egységeket így akadtam össze vele az Arany Fácánban, a Kis Kakasban, az Ibolya presszóban. — Brixolcsere! — jelenti harsányan s vonul egyenest az illemhely irányába. Cseréd, táskába dobja a régit, jegyzéket ír a pénztárnál s kéri a tí2est Megy ez, mint a karika- csapás. De így sem erőlteti meg magát. Naponta tíz-tizenöt helyet látogat, ahogy kedve tartja. Ez az utolsó bizonyos hírünk a vörös Tibairól. KI HITTE volna, hogy ez az alapjában művészlelkű ember sokoldalú érdeklődését egyszer még a közegészségügyre is kiterjeszti. S napi potom százszázötven forintért. Ahogy kedve tartja. KASSÁK LAJOS: Á szerelem hulláma Ne nézd az arcom ne kérdezd a nevein a megváltás pillanata ez mikor késélen áll az áldozat és vakon egyensúlyoz. Állok és várakozom. Ne nézd az arcom ne kérdezd a nevem rég elfelejtettem. A mezőn felejtettem el mikor egy kislány szoknyája után rohantam. Mondom, egy kislány szoknyája után rohantam. Csak azt a szoknyát láttam amint ég és föld között repült és egy nevetést hallottam vörös és kék nevetést valahonnan már a távoli erdő sűrűjéből. Ó játékaink, zsendülő szerelmeink hullámai hízelkedés a szóban, pezsdítő áramok a tapintásban Egy borjú jámborságával éltem kitárulkozva és meghitten. Mezítláb rohantam utánad te kislány s a felvert porban íme eltűntem se fényesség felettem se kísérő árnyékom. Már csak benned élek szalmahajú kislány ajkam mosolya, nevem hangzata nélkül. LADÁNYI MIHÁLY: Járdaszélen öreg paraszt topog a járdaszélen, várja, hogy ott túl zöld legyen a lámpa összeszűkült szemekkel, mint ahogy otthon nézett a szürkülő határba. A verebek nem ismerik meg öt, nincs senki, akinek biccentene. A lámpa zöldre vált át és komótos járással bandukol a semmibe. Nem érzelgek, honvágy nem fojtogat, nem gondolok a távoli mezőkre, Tudom, fűtő az öreg valahol és nem szívesen emlékezne ő se. Cseres Tibor c hűire születni kell A kísértés szele először a kőbástya tövén suhintotta meg Károlyt. Valami terhet cipelt a présház felé, s még az út meredekje előtt pihent egyet. Ledobván terhét, ráült, hátát a köveknek támasztotta, egyszerű arccal s nagyon egyszerű gondolatokkal. Akkor haladtak el fönt, a bástya fölött, s halottá az emberek beszédét a budai zöldről. Mint ablakok közé zárt darázs, csakis az az egy dongott fejében, hogy a budai zöldre odafönt nem kerül sor novemberig. Egy szuszra tette meg a kapaszkodót, s csak a felső út sarkán zuhintotta le terhét. Ez az út kőhajítás- nyira Károly ék kicsi présházához ért, és ez szegte be amarrafelé a gazdaság szóiéit, amelyet kerítés helyett már itt csak a budai zöldek hadrendje védett. Állt s kapkodta a levegőt Károly, akár apja, s belehunyorgatott az októberi napba, s a tó felé tüsszentett, meiy mostan egész nyáriasan világított. Lelépett a tőkék közé. A harmadik-negyedik sorban vette észre: „Csak a fejem látszik ki”. Lépett még kettőt s lehajolt, csípett erre, csípett arra. Egy-egy szemet minden fürtről. S arra gondolt: „Most egyáltalán nem látszom ki.” És: „Csakugyan érni kell ennek még egy kicsit.” Ilyen időjárással beérik az előbb is, mint ahogy gondolják! Apjának nem szólt. Apjának, aki tekintély volt néhány éve még a hegyközségben, de mostan semmi. És ottthon is semmi, csak öreg házpásztor: csirkét etetni jó, de hegyet járni gyenge. Családjukban örökletes volt a szegénység. Heted- iziglen, tizediziglen s valószínűleg az idők kezdete óta. Csak néhány nap múlva mondta: — Választják a hegyközséget apám! Magának benne kell lenni a vezetőségben! Sok a zsivány a hegyben! Mondják a népek, hogy bezzeg, ha Károly bácsi vállalna valamit, mindjárt másképp lenne minden. Szóról-szóra ezt szokta mondani az öreg magáról, amikor nem vállalt a tavalyi, tavalyelőtti választások idején. S fia nem tudott kitalálni semmi újat. De esztendő távlatából a saját szavai megfogták az öreget. Egyik gondolat nem elő»* heti meg a másikat. S » cselekedet sem kerülhet m elhaitározás elébe. Beválasztották. Ifjú Károly szüretelge- tett a magukén. Nem siette el a dolgot. Némelykor naphosszat csak böngészett a levelek alatt. Ha elborult az ég, s a té, megálltak, sőt visszavonultak a hegyet rohamozó szünetelők. S előnyomultak újra a bazaltoszlopok felé, mihelyt kiderült az idő. Egyéb is történt. Akivel találkozott ifjú Károly, szóba vegyült azzal, holott magának való, hallgatag: — Bűn-e poharanként mérni a saját termésű bort, úton-útfélen s dupla áron? Feleltek neki így is, úgy is: Marhaság, hogy bűn! Mindenki azt csináljon a borával, amit akar! Hát még, aki bort csinál! Óraszám el tudott Károly egyféle dolgon töprengeni. Például, hogy ebbe a kádba pontosan mennyi fér bele. Szőlőből, l
