Nógrád. 1964. október (20. évfolyam. 197-223. szám)
1964-10-17 / 211. szám
4 NÖORÄD 19W. ofcMber CT. A munkásművész életműve Dési Huber emlékkiállítás a Nemzeti Galériában Színházi igényeink — és a feltételek s most már egvr* Februárban emlékeztünk halálának 20. évfordulójára, nemrég pedig emlékkiállítása nyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában Dési Huber Istvánnak, szocialista munkás-festőművészünknek. A kiállítás 110 olajfestményével, 159 rajzávalés 60 rézkarcával teljesebb értékű bemutató, mint 1947 tavaszán az Ernst múzeumban rendezett első. Hitelesen és meghitten, ugyanakkor repre- zentatíven tisztességtétellel mutatja meg Dési Huber helyét a magyar nemzeti festészetben és az egyetemes képzőművészetben. Egyidejűleg híven tanúskodik a munkásművész kifinomult közösségi tudatáról. Az emlékkiállításon azt is nyomon követhetjük, hogy mi mindent kellett lektiz- denie Dési Hubernek, az elszegényedett órásmester fiának, aki gyerekfejjel anya nélkül maradt. Proletársorban ezüstkovácsoló munkásként, a formális képzés alkalmaiból kirekesztve, a túlterheltségből-.armazó, s korán jelentkező tüdöbaja miatt fokozatosan gyengülő állapotban meglehetősen későn, íérfikora delén találta meg a maga egyedülálló dinamikus formanyelvét. Bepillantást enged a kiállítás arra is, hol érezzük belető- ziittnek Dési Huber életművét. Milánóban és Észak- Ilália több városában élt és dolgozott, mintezüstmü- ves munkás a huszas évek derekán. Ott keltezett rézkarcai még joobára csupán részletekbe menő tanul- mánymunkak városképekig Komolyan mondom, néha már zavarba jöttem annyira törtek magukat, hogy minden rendben legyen. Különben az én esküvői előkészületeim nem ártottak a többi betegnek sem. Nálam látogatási időn túl is mindig volt valaki. Annyi ennivalót hoztak, hogy egy kisebb Közértnek elég lett volna és az üvegről se feledkezett meg senki. Vicceket meséltek és étellel-itallal kínálták a szomszédaimat. Ha jól emlékszem, az esküvő előtt három nappal meglátogatott Koltai elvtárs, az igazgató és Fekete elvtárs, a párttitkár. Amikor az ajtón belépve körbenézték a termet, nem ismertek meg. Különben nem is csodálom. Magas, sötétbőrü, fekete emberre emlékeztek, aki voltam, de ahelyett egy nyúzott, — mészbemártott fejet láthattak a párnán. Mondom, nem is vettek észre. Nekem kellett szólnom: — Fekete elvtárs, hát meg se ismernek? A psrttitkár meglökte rőb emberekről. Hazatérte után 1928-ban szakít ezzel a műfajjal, s áttér a tömörebb költői kifejező készséget kívánó linole- ummetszésre. Ebben a sokszorosított grafikai műfajban már éretten, önálló szerkesztőkészséggel agitál a munkásosztály érdekében. Rákoscsabáról naponta jár be dolgozni, és éjszakáit rövidíti meg, hogy belemélyedhessen és élete fogytáig kutathassa az olajfestés titkait. A napi munka mellett, a pihenés óráiban rajzolt. Korának úgyszólván minden formakísérletét sorra tanulmányozta és legbelsőbb élményei alapján alakította ki saját stílusát. Ilyenek a monumentális igényű szénrajzos grafikái: az önkínzó önarckép (1938), csakúgy mint leghitelesebb József Attila portréja. Töprengő ifjú munkása, stb. Valamennyi síkba átfogalmazott kőszobor. Vastag határoló vonalaik szenvedélyes izzásúak, ott is, ahol természetet jelenít meg. (Budakeszi park, 1936, Budakeszi táj.) Ilyenek még: Viharmadarak, Napraforgós táj, Falusi temetés, (1940) és az utolsó szülőföldi látogatásának élményeiről szóló megrázóan szép képei. Legérettebb festményei már-már kitörnek a táblaképi keretből, monumentális sík- és térhatásukkal nagy felületet követelnek. A Nemzeti Galéria ezzel az emlékkiállítással méltóképpen dokumentálja a szocialista Dési Huber István gazdag életművét. Koltait. Előbb mindketten felém, azután gyorsan egymásra néztek. A tekintetük ezt mondta: ^.Úristen,mi lett ebből”! Megijedhettek, -hogy észreveszek valamit az ámulatukból, mert gyorsan es nagyon hangosan kezdtek beszélni. — Szép kis vőlegény — mondta Koltai elvtárs és a vállamra ütött — he- verészik. Jól esett, hogy nem siránkoznak. — Eljöttünk megnézni már, hogy mi van veled — szólt Fekete és leült az ágyam végébe. Közben véletlenül jól meglökte a rossz lábamat. Azt hittem, elszédülök. Mondták: nagyon örülnek, hogy megházasodom. Kérdezték, mire van szükségem, azon a kétezer forintos szakszervezeti segélyen kívül amit kiutaltak. — Segély... Segély... — Ne bolondozz, nem i? segély ez, hanem jutalom. Az aknáról beszéltek, Kivel mi van és főképpen a Verát dicsérték, hogy micsoda szerencsém van SENKI ÁLTAL nem vitatott, hogy a népművelési munka egészének igen fontos területe a színház- művészet. Népszerűsége és hatékonysága széles rétegekben kiváltságosán becsült és rendkívül intenzív. Nem közömbös tehát, hogy ez az élő szó szug- gesztivitásával ható művészet milyen eszmei szándékkal közeledik közönségéhez. Az eszmei szándék mindenkori hűséges tükre a műsorpolitika, amelyet elfogadunk, vagy elutasíthatunk asszerint: mennyiben szolgálja szocialista céljainkat, törekvéseinket, kulturális, népművelési politikánk irányát. Ebből a nézőszögből a legutóbbi esztendőkben volt min vi- tatkaznunk színházainkkal, van min vitáznunk ma- is éppen elég, szűkebb 'hazánkban Nógrádban is. Különösen sok szó esett egy minap tartott népművelői tanácskozáson az 1962—63- as esztendőről, amikor a Déryné Színház műsorát is aránytalan módon uralta el a könnyű múzsa terméke, az operett, a zenés vígjáték, a habkönnyű semmiség, s tette másodrendűvé a majdnem kizárólagos anyagi meggondolásra épített műsortervezés a szocialista színház hivatását A Déryné Színházzal s egyéb, megyénket látogató együttesekkel folytatott beszélgetések eredményeként az 1964—65. színházi esztendő tartalmilag lényegesen gazdagabbnak ígérkezik az előbbieknél. A Déryné Színház a műsor- tervezésen túl, komoly erő* feszítéseket Ígér általános ilyen szép, értelmes és hűséges lányt kifogni... Megígérték, hogy máskor is eljönnek. Fekete elvtárs az ajtóból jött vissza: — Nézd. még elfelejtettem — mondta és az üzemi újság egy példányát húzta ki a kabátzsebéből. — Olvasd el, hátha érdekes lesz... — mondta titokzatosan. Mit tagadjam, nagyon őrültem a látogatásuknak. Mégse csekélység, hogy annyi dolguk között találtak időt, hogy eljöjjenek hozzám. És érdekes, utólag eszméltem rá: a balesetemről, a rossz lábamról nem is esett szó. Ügy látszik, nem is olyan nagyon szomorú az én helyzetem. Ügy beszélgettünk, mintha semmi különösebb bajom nem lenne, mintha a jövő héten mehetnék visz- sza. Csakugyan, mikor is megyek én vissza a bányába? Várjunk csak, hogy is van ez? Ekkor jutott ilyen határozottan először eszembe Egyáltalán mi lesz? Visz- szamehetek-e valaha is. színvonala fejlesztésére. Ezek a törekvések azonban csak akkor lehetnek valóban eredményesek, ha mi is minden szükséges elemi feltételét megteremtjük, hogy a hozzánk látogató társulatok beválthassák elgondolásukat, eleget tehessenek a velük szemben támasztott igényeknek. Ennek érdekében jónéhány, önmagukban talán apróságnak tűnő, ösz- szesséeükben mégis lényeges és halaszthatatlan tennivalónk akad. Ismeretes, hogy a Déryné Színház a korábbi időszakban olyan kísérletet tett a teltházas akciók biztosítására, amely nem egyszer igen súlyos anyagi megterhelést rótt legtöbb művelődési otthonunkra. Ezt a gyakorlatot már ez év januárjától felszámoltuk, de ezzel egyidejűleg nem gondoskodtunk arról, hogy a színházlátogatáshoz megfelelő rendszeres közönséget neveljünk. Egyik végletből a másikba jutottunk ezáltal. Ahogy nem vállalhattuk azt, hogy a színházi előadások anyagi tehertétele művelődési otthonainkra háruljon, éppúgy nem kívánhatjuk azt sem, hosv pusztán igényeket támasztva, a színháztól várjunk anyagi áldozatot. Valamit valamiért nyújtanunk kell, hiszen az érdekeltség kölcsönös. KOMOLY FORMÁBAN kell tehát foglalkoznunk minden számbajöhető szervezési lehetőséggel, ami anélkül, hogy művelődési otthonaink vezetőit kizárólagosan ennek kötné le, állandó közönséget biztosít a színháznak. ElsősorMegérdemelnéd, hogy kétszer jó alaposan nadrágon billentsenek — szidtam magamat. Nemhogy örülnél: három nap múlva feleségül veszel egy világszép lányt (nekem a Vera az), megvan mindened, Nem feledkeztek meg rólad. Még mi kell. Mit szóljon a Zoli bácsi? Itt fekszik melletted, mindkét lába térdből hiányzik. Az asszony havonta egyszer jön be hozzá. Negyvenöt éves. A legrosszabb. Már nem remélhet semmit, de niég húsz évet is elkínlod- hat. ö panaszkodhat... nem én, akinek mindkét lába megvan, ha darabokban is, de megvan, él... és meggyógyul. Ügy felvidultam, hogy már nem is értettem az előbbi rossz kedvemet. Az esküvőig hátralévő idő az én ugratásommal és az összestoppolásommal telt. Ezt a kifejezést az alorvos úr használta. Bejött, megállt az ajtóban és nevetve kérdezte: — Na, hol kezdjük ösz- szestoppolni ezt a férjjelöltet? Jószagú. vidám áprilisi napon jött értem a mentőautó. Szerettem volna ne- i ki iramodni a szédítő tavaszi világnak. Futni, futni, azután megállni és nagyokat fújtatva belehunyorogni a napba. (folytatjuk) ban a bérleti rendszer meghonosítása kínálkozik mindkét „fél” számára kielégítőnek. Bár a bérletes közönség szinte új fogalmat jelent nálunk, lehetőségei azonban kínálkoznak s nem kivihetetlenek. Példa erre már többek között Szécsény, Szuha, Mát- ranovák, Sóshartyán s néhány más község, ahol szívesen, bizalommal látott vendég a színház s ez a bizalom bérletszervezésben kamatoztatható. A bérleti rendszer mind a színháznak, mind a művelődési otthonnak megnyugtató állapot, s az esetenkénti szervezés gondját lehet elvetni vele A másik eddig korántsem feltárt lehetősége a színházi közönségszervezésnek a termelőszövetkezetek intézményes bekapcsolása. Gazdaságaink kulturális alapja ma már legtöbb helyen igen tetemes összegre rúg, okos felhasználásával azonban még igen kevés helyen büszkélkedhetnek. Nincs tehát anyagi akadálya, ’hogy termelőszövetkezeteink akár esetenként megvásároljanak színházi előadásokat, akár rendszeresen fordítsanak bizonyos összeget színház- látogatásra s ezzel legjobb dolgozóikat jutalmazzák. Egyedi példákkal már találkozhatunk a megyében, a gyakorlat általánossá tételében mezőgazdasági és népművelési szerveink meggyőző munkájára van szükség. A rétsági példa azt mutatja, hogy színház és termelőszövetkezet szoros kapcsolatot teremthet több követelmény is, hogy teremtsen. t A SZÍNHÁZI estek közönség és anyagi feltéte-i lein túl, joggal támaszt a színház olyan kívánalmakat művelődési otthonainkkal szemben, hogy fejle«- szék a legszükségesebb technikai feltételeket, teremtsenek kulturált köri nyezetet közönségnek, szereplőknek egyaránt. Hiába ugyanis a színház mindert erőfeszítése, ha korszerű technikai eszközeit képtelen céljának megfelelően alkalmazni; ha rosszak a színpadvilágítás lehetőségei, a nézőtér látási viszonyai, ha nézők és szereplők hideg teremben dider- gik át az estet. Sajnos, ma még olyan községeink is vannak, ahoi a rendelkezésre álló lehetőséggel sem élnek. Hiába adott például légkondicionáló Hittings kályhát a MOKÉP a karancskeszij nógrádmegyei, mátraszelei művelődési otthonnak, ha a községi tanács nem gondoskodik a szükséges kémény megépítéséről. S találkozhatunk sok más jelével még a helyi közömbösségnek, amelyek összességükben a legjobb törekvéseknek is visszavetői lehetnek. Korszerű színházat te-i remteni kétoldalú kötele-i zettséget jelent Bízva a színházak kötelező ígéretét, rajtunk is áll tehatj hogyan válik valóra. Barna Tibor A bujáki iskolában Rajzórán az V. osztályban (Koppány György felvételei
