Nógrád. 1964. október (20. évfolyam. 197-223. szám)
1964-10-11 / 206. szám
MM. október 11. vasárnap NÓGHAD fi Srsytntemátus nem volt, s fiehér függöny is elég tevés, szerte a városban; & előtte annyi sétálgató diái, hogy szegény kislány odabent az ablak mögött azt a függönyt akár egész nap libegtethette volna. Igaz, a gimnáziumba vettek fel lányokat ,,bejác<ó magántanuló” címen, # minden osztályba jutott belőlük egy-két mutatóban. A csínosabbakhoz huszonöt-harminc fiú is ellátogatott vizitelni vasárnap délután, körülülték a nagy asztalt, és azt hiszem, mindnyájan rosszul érezték magukat, a házrkisasz- szonnyal együtt. Mert ha a lányból megárt a kevés, az udvarlóból is megárt a sok. Ez a kemény diáksors újra összehozott Nyeszivel. Mi nem álltunk be sokadiknak a vasárnapi vizite- lók hadába; feltérképeztük inkább — függöny szempontjából — a város perifériáin a fehér foltokat, és hol Kispatakon, hol az Újtelepen kergettek meg bennünket az odavalósi su- hanook, csak Hécén nem, mert az volt a Nyeszi hazája. Közös szerelmeink te voltak, de sosem haragudtunk össze emiatt. Ugyanígy megértettük egymást másik nagy közös szerelmünk, az irodalom dolgában is. Tervekkel voltunk tele, csorduló nagy érzésekkel, feszengő akarattal. Persze amolyan tehetetlen és zabolátlan akarattal, sem a cél, sem az út nem volt tiszta előttünk, csak az a bizonyosság, hogy: tenni kell, tenni, tenni. A felszabadulás után ellátogattam egyszer Patakra, egy őszbe hajló vasárnapon. Sétálgattam az iskolakertben, futballoztam a gesztenyékkel, és sokáig elidőztem a kétlábú fánál. Magamat is megmosolyogva, egy száraz ággal kotorni kezdtem a tövét, ott valahol, ahová a kibelezett gesztenyét dugtuk húsz évvel ezelőtt. A fiil-t ledt avar alól szótmálló! gyufésdoboz került elő, va~ volt a bicska, lenyiszál- tunk néhány szálat az ő göndörülő fekete hajából, majd az én fakó, szálkás tincseimből is. összesodortuk a hajszálakat, és egy kibelezett vadgesztenyébe dugtuk. Aztán mély lyukat fúrtunk a lándzsával az öreg fa tövén, az ipszi- lon két szára közt s belenyomtuk a lyukba a gesztenyét. Most következett volna az eskü. Baj volt vele: lehet, szé- gyelltük hangosan kimondani. Kitéptem hát a zsebnaptáramból egy lapot — a szeptemberi első hetet, mert az már lejárt akkor —, s arra írtam az eskü szövegét. Ilyesmit írtam, csak ceruzával, hevenyészve: ropogott benne a papiros), mennyi párna alatt vasalt hosszúnadrág — és ki veszi észre?! Sehol egy lányiskola vagy lányintemátus, melyet napközben többször is útbaejthetne az ember. Legalább a környéken lett volna, Kispatakon vagy akár a szomszédos falvakban valahol, mert miből áll az egy szerelmes diáknak: az iskolától a kon- viktusig — az utca szemközti oldaláig— menet útbaejteni Végardót vagy akár Makkoshetykát is azzal a dobogó reménységgel, hogy annak a bizonyos lányintemátusnak bizonyos ablakán meglibbenjen a fehér függöny. De ilyen lamilyen íoszló papirossal a bőseiében. Mi ez? Utódaink is tesznek egymásnak fogadalmat? Üres volt az iskolákért, és kihaltak az utcák. PATAK áhítatos csendben várta a szeptembert, mint évszázadok óta annyiszor; várta diákjait, akiken nem fog az idő. Örökké fiatalok maradnak, szépek, töprengők, álmodozók, s az iskolakertben évről-évre megvívják a világról mintázott harcaikat, és meg' teszik szent fogadalnaaiksl (Gonda Zoltán tífP'ajza) t**k**kAk-k k-kickkk k kirkickkk ******** **★★★★★★** -kk+A *kkk * A kk kkkkrk* KOMPOZÍCIÓ QaüÁmu utédfa Baskírjából jött Kijekbáj, küldötte volgai kies táj, végtelen füves tér, ahol vad őseink együtt kóboroltak. Vidám szavú, szöghajú férfi: a magyar szót nemcsak hogy érti, de egy-egy magyar mondatot a társalgásba be-bedob. (A társalgás megy jól-rosszul, hol németül, hol oroszul.) Hársfából vájt kerek köcsögben mézet hozott! Én örömömben alig tudtam hálát motyogni, úgy felkavart a drága holmi, szinarany méz, rajta virágpor gyűjtötték erdei virágból a baskír méhek. Méz s virágpor hírt hoz Magna Hungáriából, ahol Juliánus barát most éppen hétszáz éve járt. S velük még magyarul beszélt — ezt mondta itt, hogy visszatért. Hol vagy Magna Hungária? Mongol had sistergő nyila s mokány lovak fergetege belemorzsolt a semmibe... De tán mégsem a semmibe — Nem semmi az, hogy most ide eljött követségbe Kijekbáj! Ami elmúlt, az néki nem fáj — nekünk se fájjon! Dióbarna szeme megvillan minden bajra, mit említ szánk és sikerünknek — szinte halljuk, hogy szive lüktet, úgy megörült. A múlt, a múltunk, melyből keservesen tanultunk, nem múlt el: egymáshoz kötöz még. S úgy vagyunk, együtt most, hogy rég jurta mélyén ültek a kánok — vezéreink — késük levágott egy-egy darab húst, kézből ették s friss kumisszal leöblögették. De miközben meghányták-vetették: mit tettek, s mit kell tenniök még. Szemünkkel végig tapogatjuk egymást — tudom: visszafogadjuk testvérnek őt s bennünket ö. Most már a jelen a jövő — nemcsak a múlt — egymás felé visz. Kezdetnek ennyi: szép s elég is. HAJNAL Gf^pOR: Gerinc nélkül Jó fiú vagy, csupa lágy mosoly és mutatós egyetértés, bárkivel ülsz, mindig lelkesedőn helyeselsz. Ámde ha főnökeid szólnak, belerúgsz a barátba s könnyen elfeleded tagnapi társaidat. Élni gerinc nélkül, te puhány, mit is ér? ha a zsíros hangod hallom, már viszket a jobb tenyerem. a beiratkozásoknak, kezdődik az iskola. Tele az állomás, amikor befut a délutáni vonat, s a mozdonyvezető figyelmesebben indít ilyenkor, hogy időt adjon egy utolsó csókra, kézszorításra a búcsúz- kodóknak. „Vigyázz magadra! írjál!" — Mintha összebeszéltek volna, szeptemberi papák és mamák, valamennyien ezt kiáltják még egyszer a lépcsőről, meg a vonat ablakából. A mi korosztályunk sem különbözött a többitől, ugyanolyan megilletődve fogadtuk az első tanárt, aki átlépte az osztályterem küszöbét, mint bizonyára elődeink beláthatatlan sora. Másnap, szünetben már nálunk is röpködött a kréta, meg a szivacs, harmadnap a folyosón nehéz csatát vívtunk az A osztály- lyal. Délutánonként felvertük az iskolakertet, kardot, lándzsát szerkesztettünk és zajos lüiborúkat rendeztünk. Akkor kötöttünk örök barátságot Nyeszivel. Tűnődve piszkálta lándzsájával a süppedős avart. — Tudod mit? — nézett a szemem közé. — Kössünk szövetséget. — Vérszerződést — bólintottam rá, bár nem szó- szerint éltettem én, csak úgy a hatás és a komolyság kedvéért. Hanem Nye- szinek tetszett ez az ötlet nagyon, hogy mi igazi vérszerződést kössünk, igazi esküvel, igazi vérrel, és egyáltalán mindennel, ami KÉZNÉL KÉPES GÉZA: VÉGE Fekete Gyula: ÖRÖK szeptember vérszerződő feleknél szokás. Abban mégis megállapodtunk, hogy nem vágjuk fel az ereinket. — De valami vér csak kellene — vélte ő. Kezdte nyomkodni az orrát, gyúrni, dömöckölni, mondván, hogy ő azt kipróbálta, és ha akarja, elered az orra- vére. — Te meg szúrd meg az ujjadat. Nem akartam gyávának látszani, hát ráhagytam, csak akkor szóltam neki, amikor erősen kiveresedett már az orra: — Tudod ... nem is a vér számít, hanem a fogadalom. Ezen ismét elgondolkoztunk. Én mindenesetre elhajítottam a tövises akácfagallyat. — Jól van — mondta később. — De valami..; valami csak kellene. Épp az iskolakert túlsó végében kószáltunk. Akkor láttam először a kétlábú fát. Valamikor két szomszédos, fiatal csemetét összesodortak, mint a drót két végét szokás. Idővel a két fa egymásba nőtt, csak egy csigavonalú forradást őrzött meg a közös kéreg. Olyan volt a vastag fatörzs, mint egy fejére állított Y. Ott, a kétlábú fa alatt tanyáztunk le. A csupasz fogadalom nem elég, az akár volna, akár se — ebben egyetértettünk. Mondjuk a vér se jó, de akkor ki kell találni valamit helyette. Ott van például az ember haja — jobb híján az is megteszi. „Mi örök barátságot fogadunk, jóban-rosszban kitartunk, egymást segítjük.” Ledugtuk a papirost is, a gesztenye után, s ezzel kész volt a szertartás. Talán hamarabb a kelleténél; én legalábbis úgy éreztem, elsiettük a dolgot, és nem volt eléggé ünnepélyes. A fogadalmat különben sohasem említettük egymás között. Talán szégyelltük a gyerekes felbuzdúlást — nem tudom. Az is igaz, nem lettünk olyan halálra- szánt barátok, mint azt a kétlábú fánál elképzeltük, csak éppen együtt jártunk néha, együtt játszottunk, tanultunk vagy verekedtünk, és csak később, felsős korunkban melegedtünk össze megint. A diák életében van egy furcsa időszak, amikor csupa érthetetlen dolgot követ el. A fésűjét ilyenkor gyakrabban használja, mint a ceruzáját, a nyakkendőjébe újságpapírt dug, soványka zsebpénzéből hajneccet vásárol, a cipőjét minden reggel kipucolja, a fejére illatszert csurgat. S a szobafőnöktől elcseni az önborotvát, és csak úgy szárazon — levakarja áliáról a pelyheket, az orra alól kétszer is levakarja, mert hallotta már, hogy úgy gyorsabban nő a szőr. Nos, a mi időnkben kietlen <orsa volt Patakon a kamaszodó diákseregnek. Gimnázium, tanítóképző, teológia — volt itt annyi diák, hogy déli egy óra tájban majd szétvetetbék az utcákat, de: fiúk, csupa fiúk! MENNYI gondosan megkötött nyakkendő (minden bólintásnál
