Nógrád. 1964. augusztus (20. évfolyam. 146-170. szám)

1964-08-04 / 148. szám

1964. augusztus 4. kedd NÓGRAD 5 Évente majdnem negyvennégymillió forint KINEK A DOLGA? Bírósági döntés a munkaköri kötelességről AZ ÓZDI KOHÁSZATI MŰVEK néhány éve az 5,5 milliméteres huzalok gyártásáról 6,5 milliméte­resek készítésére tért át. Ilymódon többlettermelés jelentkezett a huzalokból, amelyek további megmun­kálását a Salgótarjáni Acélárugyárra bízták. Az anyag feldolgozására fel kellett készülni. Nagyváthy László terve­ző technikus és Tóbik Ist­ván tmk-technikus őszinte lelkesedéssel látott a nem mindennapi feladat megol­dásához. Buzgón tanulmá­nyozták a külföldi szakiro­dalmat; tervüket mind el­méletileg, mind gyakorlati­lag igen alaposan kidol­gozták. Állami tervezőinté­zet csupán az utóbbi munkáért hetvenezer fo­rintot számított volna. A technikusok újítása sikeresnek bizonyult. Al­kalmazásával a dróthúzó gépek hatásfoka negyven százalékkal nőtt, a fel­használt energia pedig a korábbi ötven helyett ki­lencven százalék erejéig hasznosult: Az újításnak köszönhető az Acélárugyár­ban évi negyvenhárom- millió-nyolcszázezer forint termelési többletérték mu­tatkozott. Államunk a szocialista fejlődés gyorsítása érdeké­ben lehetővé teszi, hogy az üzemek az újítókat er­kölcsi, anyagi elismeréssel buzdítsák munkálkodásra. Sajnos az adott lehetőség­gel nem élnek mindenütt megfelelően. Az acélgyár a techniku­soknak mindössze néhány- tízezer forint díjat kívánt adni, mondván, hogy az újítás kidolgozása munka­köri kötelességük volt. A salgótarjáni járásbíró­ság számos neves szakem­ber meghallgatása után ítéletében úgy döntött, hogy a technikusok tevé­kenysége csak huszonöt százalékban tekinthető munkaköri kötelességnek. A többletérték egy száza­lékának hetvenötszázaléka tehát megilleti őket. Fellebbezések folytán a megyei bíróság alkotott jogerős ítéletet az újítási ügyben. A megyei bíróság lényegében a járásbíróság álláspontját tette magáé­vá. A technikusok lelemé­nyét. fáradozását azonban az előbbinél is jobban mél­A szurdokpüsDÖki Béke Termelőszövetkezetben kombájn aratta a gabona jelentős részét, s így a szö­vetkezet történetében elő­ször július 25-re befejezték a búza betakarítását. A kombájnok azonban igen sok szalmát hagyták ma­guk után, amelynek beta­karítása most gondot okoz a termelőszövetkezetnek. tányolta. Megállapította, hogy a nagyjelentőségű újítás kimutatása Nagy­váthy Lászlónak és Tóbik Istvánnak csak tizenöt százalék erejéig volt mun­kaköri kötelessége. A megyei bíróság íté­letének kihirdetése után beszélgettünk Nagyváthy László tervező technikus­sal. A kiváló szakember megelégedését fejezte ki a bíróságok állásfoglalása fölött. Ugyanakkor közöl­te, hogy társát és őt már a tavalyi esztendő termelé­si többletértéke után há- romszáznegyvenezer forint illeti meg. A TECHNIKUSOKNAK érdemes volt fáradozniok. Szebb, társadalmi rendünk­höz méltóbb lett volna azonban, ha jutalmukért nem kellett volna a bíró­sághoz fordulniuk. Vasárnap azonban segít­séget kaptak a szövetkeze­tiek. Tizenhat tűzhelygyári dolgozó érkezett a község­be .hogy segítsenek a szal­ma betakarításában a szö­vetkezetnek. Reggel hét órakor kezdték a munkát. Tamás István A különféle munkahe­lyeken gyakran támad vita egy-egy feladat elintézése miatt, amelyről hirtelené- ben nem tudják megálla­pítani: kinek a hatásköré­be tartozik. Packázó# Nem egy tanácsházán vagy vállalati igazgatósá­gon küldözik a szegény panaszost egyik szobából a másikba. Az elnöktől az i Inökhelyetteshez; a mun­kaügyi osztályról a norma­irodára sok kilincset ki­próbál és esetleg még ezekután is várnia kell, míg kiderül, hogy kinek a dolga az ő ügyében rendet teremteni. S a termelőszö­vetkezetekben is hányszor előfordul, hogy az elnök az agronómusra hivatkozik, az meg a brigádvezetőt hívja tetemre, s ahelyett, hogy intézkednének, hosz- szasan vitatják, kinek a dolga a kérdéses ügyben kimondani az igent vagy a nemet. A mai rohanó vi­lágban gyakran adódhat­nak olyan elintéznivalók, amelyek nincsenek senki nevére jegyezve. A külön­féle munkahelyek vezetői napról napra beleütköznek olyan teendőkbe, melyek­ről nem tud a régebbi ke­letű „szervezeti szabály­zat” sem, nincs rá semmi­féle paragrafus vagy uta­lás, kinek is a kötelessége elintézni. Mi hát ilyenkor a teen­dő? Várni talán, amíg a minisztérium vagy valami­féle bizottság vagy albi­zottság eldönti, hogy a ne­vezetes ügyben kié a dön­tés joga? Állón meg az élet és várja be, hogy a külön­féle cikkelyek és bekezdé­sek „felzárkóznak hozzá”? Vagy pedig élni a néptől kapott bizalommal és vál­lalni a felelősséget, amely nélkül a mi világunkban semmiféle beosztásban nem lehet eredményes munkát végezni. Nem ne­héz eldönteni, hogy ez az utóbbi a követendő út. Csakhogy nem ilyen egy­szerű a dolog. Hiszen nem csupán olyan esetekben támad vita, amikor az il­letékes szabályzat nem rendelkezik. Olyankor is, amikor a szabályzatból nem hiányzik ugyan a „megfelelő bekezdés”, de marad valami keskeny rés, egy-egy parányi kiskapu, amelyen át még ki lehet bújni a felelősség alól. Né­mely bürokratának elég egy-egy pontatlan megfo­galmazás, vagy lehelletnyi kétértelműség ahhoz, hogy azonnal mossa a kezét, át­hárítsa a felelősséget, s a néhány perc alatt elintéz­hető aktát elindítsa eset­Páncél a kiállításra készül Segítettek a tOzhelygyóri munkások Szurdokpüspökiben „REKORD“-KEMENCE (MTI Foto, Mező Sándor felvétele) Annyi hivatalos ember, mint amennyi ezekben a napokban Felsőtoldon meg­fordul, nem mindennapos. Felsőtold kis község, az országos forgalom is el­kerüli, csak ha halasztha­tatlan dolga van, fordul meg benne idegen. Igaz a kör­nyéke festői. Itt a Cserhát közepe. De nem emiatt van az idegenek nagy sürgése, forgása. Klátyik Istvánt, a termelőszövetkezet egyik brigádvezetőjét látogatja, helyesebben mondva a ház­táji gazdaságban nevelt Páncél nevű bikaborját né­zik, amellyel az idei Mező- gazdasági Kiállításon is résztvesz. Azt mondják az állat- tenyésztési szakemberek, arany keze van ennek a Klátyiknak. Olyan hozzá­értéssel tudja az állatot nevelni, amilyennel keve­sen megyénkben. Valóban nagyon szép állat. Telt­idomú hatalmas jószág. Re­mélik a kiállítás egyik mintapéldánya lesz. Klá­tyik a látogatók tiszteleté­re minden alkalommal ki­vezeti a tágas udvarra és megsétáltatja. Története van annak, hogy Páncél a kiállításra mehet. Tizenöt évvel eze­lőtt Klátyik ifjú hitvese jussként egy kis borjúcskát vitt az új családi fészekbe. Gyengécske kis állat volt. Cuclis üvegből táplálták. Lassan azonban szép tarka tehénné növekedett. Úgy is nevezték, hogy Piros. De akkor még nem sejtették, hogy milyen kiváló tulaj­donságokat rejteget magá­ban ez az állat. Csak mi­kor fejésre fogták, ismer­ték meg. Esztendőről esz­tendőre több tejet adott. Felfigyeltek rá a szakembe­rek és kiderült, hogy 52 ezer liter tejet termelt, 2287 kilogramm tejzsírral. Feltűnően magas tejterme­lés. Keresték az okát, és kiderült, hogy a tehénnek svájci őse van. Klátyikék hozománya tényleg hozo­mány lett. Piros hat évvel ezelőtt országos kiállításon komoly elismerést kapott. Ennek a tehénnek a bor­ja a Páncél, amely az idei mezőgazdasági kiállításon képviseli a megyét. A kiállításra való készü­lődés tölti most el a Klá­tyik családot. Féltő gond­dal kezelik az állatot. De már nemcsak Klátyikék ügye, hogy a Páncél Buda­pestre kerüljön, hanem az egész falué. A felsőtoldiak, de az egész megye büszke­sége lesz, ha a kiállításon ország-világ előtt igazolja a nógrádi állattenyésztők hozzáértését, állatszerete- tét, szorgalmát. — B— A PARKŐR Építménynek: gepeket, termeket, hatalmas beren­dezéseket magábanfoglaló épületnek sem lenne kicsi. Pedig egy berendezés „csak”, egy hatalmas üzem egyetlen műveletre alkal­mas része. Csőgyári körke­mence. Csepelen, a Fém­művek Egyedi Gépgyárá­ban készült, szovjet meg­rendelésre. Ebben hevítik fel a csőgyártáshoz szüksé­ges öntecseket 1250-1300 fokra. Közép-Európa legna­gyobb méretű ilyen kemen­céje: átmérője 32 méter, súlya 480 tonna. Teljesít­ménye is szinte egyedülál­ló: teljesen automatikusan működik, s percenként két öntecset bocsát ki. S még egy adat — rekordról be­szél ez is —: a vállalt ha­táridő előtt 3 hónappal el­készült! Átadása rövidesen megtörténik. (—) Még a legszebb épületek, a modernül kiképzett utca­sorok is ridegek és barát­ságtalanok parkok, virágos terek nélkül. A park azon­kívül, hogy szép látvány, üdítően hat az emberekre, padjain sokan pihennek meg néhány percre. A vá­rosok e kedves színfoltjá­nak tisztaságára a parkőr vigyáz. Észrevétlenül dol­gozik. munkája azonban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kelemesen töltsük szabadidőnket a parkok vi­rágai között. A Tanácsköztársaság-téri közkedvelt szökőkút és park őre Oravecz József bácsi, 64 éves. Négy évti­zednyi fpldalatti munka után került ebbe a munka­körbe. Éppen a virágok kö­zött gyomlál, amikor be­szélgetésre invitálom. Egy pádon foglalunk helyet a néhány évvel ezelőtt ülte­tett, de ma már lombos fák árnyékában. — Milyen érzés a bánya­munka után a virágok és a szökőkutak gazdájának lenni? — Világéletemben sze­rettem a kertészkedést, ezért jöttem ide négy év­vel ezelőtt. Eleinte szolcat- lan volt, de most már eb­ben a munkakörben is ott­hon érzem magam. Napi nyolc órát dolgozunk fel­váltva három társammal, egy hónapban két hetet. Ezen a héten délután ket­tőtől este tízig dolgozom — mondja, — Fürkésző te­kintete beszéd közben is az embereket figyeli: nem tesz-e kárt valaki a gondo­zott növényzetben? — Legtöbb baj a gyere­kekkel van — folytatja, de az arckifejezésén látszik, hogy azért nem haragszik rájuk, őket is szereti. — Melyek a leggyako­ribb teendői Józsi bácsi? — Hát kérem szépen van itt munka elég. Öntözés, gyomlálás, felügyelni is kell, és a szökőkutát is mi kezeljük Óránként leállít­juk, hogy pihenjen egy ki­csit a masina. — Mit csinálnak, ha esik az eső, és mi a dolguk a parkban a téli hónapok­ban? Huncutul mosolyog, mint­egy, előkészíti a választ: — Ha esik elbújunk az Áruház tövébe, nem kell minket félteni. Eső után ismét hozzáfogunk a mun­kához. TéUn meg havat söprűnk és lapátolunk, az ünnepek idején a kará­csonyfa körtéit is mi gyúj­togatjuk. — Mit szokott csinálni,ha hazamegy és végez a ház­körüli munkával? — Olvasgatom a Nógrá- dot meg néha a Népszavá­ba is beletekintek. Ha dél­előtt dolgozom, és este rá­érek, akkor a lányomnál megnézem a televízió adá­sát. Egyszer voltam filléres­sel Hajdúszoboszlón is. Pár évvel ezelőtt. És tessék mondani tényleg az újság­ba tetszik írni rólam? Nehezen sikerül meg­győznöm, hogy való igaz, amit a beszélgetés eleién közöltem vele, és még bú­csúzáskor is kissé hihetet­lenkedve mondja: — A forgácsiak néznek majd egy nagyot, ha meg­látják a nevem . . . Csongrády Béla leg sok hónapos vandorut- jára. Mert csupán nagy- jelentőségű ügyekről van szó, melyekben valóban meg kell rágni a döntést. Aprócska, személyes ügyek esetében is sokszor elhang­zik: „Nem az én dolgom kérem, miért zavarnak ve­le?” Majd más S az ilyen emberek, akik legszívesebben mindent másra hárítanak, nem tö­rődnek azzal, hogy mennyi bizalom rendül meg, meny­nyi anyagi érték megy ve­szendőbe az ilyen lelketlen „ügyintézés” során, meny­nyi felesleges papír tor­nyozódik halomba, mennyi felesleges munka és idő­pazarlás történik más el­intéznivalók rovására. Hi­szen az időt rabló labdá- zás helyett legtöbbször elég volna egy telefon vagy egy gyors aláírás és pecsét, s egy elakadt üggyel már­is kevesebb, egy olyan em­berrel pedig több lenne, akiben a gyors intézkedés csak erősíti a meggyőző­dést, hogy a mi világunk­ban komolyan veszik az emberek gondját, baját. Száz és száz ügyet el le­hetne intézni a tanácshá­zán, s nem kellene tovább kanvarogtatni az aktákat a járáshoz, vagy a megyéhez is. Nehéz volna megszá­molni, hány esetben dönt­hetne egy-egy vállalat olyan ügyekben, mely vé­gül a tröszt, vagy a mi­nisztérium magasába emel­kedik „elbírálás végett”, mert odalenn nem sikerült megállapítani: kinek a dol­ga a mondat végére oda­tenni a pontot. Nem csupán a paragra­fusok akadályozzák az ilyen stílusú ügyintézőket abban, hogy önállóan és felelősséggel percek alatt döntsenek; ez csak köny- nyen tettenérhető védeke­zésük. Az ok legtöbbször másban, kisebb-nagyobb emberi gyengeségekben ke­resendő. Aki ugyanis min­den lehetséges alkalom­mal azon töpreng, hogy az eléje kerülő ügy vajon kinek a dolga, az vagy gyáva ember, aki fél a fe­lelősségtől, vagy bizonyta­lan és önállótlan, vagy pe­dig egyszerűen csak lusta, akinek semmi sem drága, legkevésbé az idő; aki jobb megoldásnak tartja a törődés és a fáradozás he­lyett „áthelyezni” a gon­dot egy másik szobába. De lehetnek más okok is. Például az emberi sorsok, gondok iránti közöny; ez viszont teljesen méltatlan a szocialista közösség dol­gait bármilyen szinten in­téző közalkalmazotthoz. Ax én dolgom is Kinek a dolga? Néhány hivatalnok, aki hosszasan és buzgón keresi a választ erre a kérdésre, az elfecsé­relt idő alatt tíz ügyet is elintézhetne, megnyugvást teremthetne, tiszteletet éb­reszthetne hivatala iránt, ahelyett, hogy a packázás- sal eljátssza az önmaga és az általa képviselt mun­kahely tekintélyét. Csak egy kis emberség kell és nagyobb felelősség- tudat. Hiszen a mi társa­dalmunkban van egy írat­lan szabály, az emberies­ség, mely a tisztségviselők lelkiismeretére apellál és arra int, hogy a te gondod az én gondom is legyen. Kékesdi Gyula

Next

/
Oldalképek
Tartalom