Nógrád. 1964. augusztus (20. évfolyam. 146-170. szám)
1964-08-26 / 166. szám
4 NÓGRÁD A régi magyar színpad „c?# izuifLadi kalál“ MINDIG egy különös, furcsa viszolygás vesz erőt rajtam, ha a színpadon szerepem szerint meg kell halnom. Arról nem is be- szt.ík, ha a ravatalon kell íi tdnöm! ^agy Pista, a színészéit örök egyik kiválósága sohasem fizetett a szállásért. A mindenkori színpadon lakott és egy kellékkoporsóban aludt. Ezt azonban annyira megszokta, hogy testamentumában azt kérte, hogy abban az öreg alkalmatosságban helyezzék örök nyugalomra. Igv is történt! Persze sok humoros, vára lan eset is adódik, a „színpadi halál” ábrázolása közben. Várady Antal jegyezte fel, hogy részt vett egy Bánk Bán előadásán, amelyen a halott Gertru- disz eltüsszentette magát a koporsóban, mert a szemfedő csiklandozta az orrát. Hiába sugdosta szegény; Izidorának, hogy egy kicsit emelje fel a leplet. Izidora nem mert hozzányúlni és bekövetkezett a katasztrófa: „Hapci!” így Pontio di Cruce levelét kacagva olvasták fel, a kacagó Endre király és a fuldokló „gyászoló” udvar- tarás előtt. Együd István megírta emlékezéseiben, hogy egyszer, mint „hulla” felkacagott! Valahol vidéken játszották Jókai: „Szigetvári vértanúk” című darabját. Ö alakította Szolimán szultánt. A játék szerint a halott szultánt a trónusra ültetik és előtte vonul el az ostromló török sereg, — nem akarván bevallani, hogy a szultán meghalt —, nehogy a sereg bátorságát megtörje. Ott ült Együd a trónuson és adta a halottat. Valamelyik pályatársa, aki az egyik vezírt alakította ott okvetetlenkedett körülötte, addig, amíg egy váratlan pillanatban a bő török bugyogója belakadt a rossz trónszékből kiálló nagy szögbe és hátul végigrepedt. No, hiszen idáig semmi baj. De miután a szögtől megszabadulni nem tudott, megindult lefelé dühösen a trónusról. — Ám így sem sikerült a manőver! Persze azt hitte, hogy tréfából Együd tartja vissza. Egy hatalmas mozdulattal ki akarta magát szabadítani és akkorát rántott a trónuson, hogy az a halott szultánostul, lépcsőstül felborult! Hát ezt már Együd sem bírta ki és hangosan felkacagott. .. Hát még a közönség!!!. .. VAN AZONBAN olyan eset is, amikor a színész nem figyeli meg, hogy hová kell esnie a halál pillanatában. így történt meg, hogy Vásáry Kovács a III. Richárdban kénytelen volt, mint halott feltápászkodni, és a közönség tomboló kacagása közben eltűnni a függöny mögött. — Ugyanis a föggöny vonalán kívül esett össze. A kortinát ráeresztették, így hát nem volt más megoldás, szégyenszemre fel kellett támadnia. Persze ez éppen olyan illúzióromboló, mint az a helytelen rendezői és színészi felfogás, ami manapság is előfordul itt-amott, hogy a függöny leeresztése után a halott feltápász- kodik és a tapsra mosolyogva jön ki meghajolni a függöny elé. Jászai Mari, a legnagyobb magyar tragika, ha szerepe szerint meg kellett halnia, még az előadás végén sem ment ki — a legnagyobb hosz- szan-tartó ünneplésre sem — megköszönni a tapsot. De térjünk vissza elődeinkhez! A szabadságharcban Eg- ressy Gábor kormánybiztos volt Szegeden. Egy alkalommal beszédet tartott a néphez. A szónoklat heve egyre tüzesebb, hangosabb lesz. A nép áhítattal hallgatja a beszédet. De az egyik szegedi magyar odaszól a szomszédiához: „.. .Komám! nézze kend, most mindjárt meghal! ........Csak tán nem???!” — szól ijedten a koma. „.. .De bizony — feleli a magyar — sokszor láttam Pesten a diátrum-házban, valahányszor ilyen erősen kiabált. mindig meghalt! — ...” Előfordult azonban, hogy a „Kaszás” csakugyan megjelent és bebizonyította. hogy vele merészség komédiázni. Moliére-t, a franciák halhatatlan szí- nész-vígjátékíróját is a „Képzelt beteg” című színdarabjában látogatta meg a színpadon. Ugyancsak Egressy Gábort is a régi Nemzeti Színház deszkáin és eg.ypár esztendeje a Déryné Színház tagját, a közismert és nagyon szeretett Lénárd Bélát. ELESNI a csatamezőn hősiesség. Nekünk pedig a színpad a csatamezőnk. ígérem, legközelebb majd derűsebb történetekről szólok. Fehér Tibor Mikes György: i = i; = f=i Szatirikus kisregény Ecce homo — gondoltam magamban. — íme. az ember! Ilyenek építik a mi jövőnket. Ilyenek, mint Brandschultz Gusztáv — Olyan lelkiismeret- furdalásom van, hogy egy perc nyugtom sincs... De mit lehet itt tenni? ... Már semmit. .. Késő ... Holnapra már nem tudunk elkészülni... Adjon tanácsot, mit csináljak, mit csináljunk? A.z építésvezető szálfa- t.p -uetű, szélesvállú óriás, de most olyan, mint egy ije'_ i gyermek, a szeme peri ? . . . Ó, azok a szemek! .. Szomorú kutak, bánatos csillagok ... Most én fordítottam el a fejem, nem tudtam ezekbe a szemekbe nézni. *. — Tudom már, mit fogok csinálni — mondta Brandschultz, lehajtott fejjel, a körmét rágva — el fogok bujdosni, igen, elbujdosom, kiszököm a világból ... En nem jövök be holnap... Nem! Nem! — No, azért nem keli kétségbeesni — vigasztaltam. — Szedje össze magát! Kövessen el mindent, hogy legalább a következő határidőt betarthassák. — Nem fogunk elúszni! Ezt megígérem! — emelte fel a hangját Brand- schultz építésvezető. A szemeiben mintha zászlók lebegtek volna. — Soha többé nem fogunk elúszni! Ez ő. Brandschul t.z. Brandschultz Gusztáv. Különleges ember ő? Nem. Olyan, mint a többi. Egy ember a sok közül. Elbúcsúztam tőle, aztán bementem a házba. Mindenütt lázasan dolgoztak: asztalosok, parkettázók, vízvezeték- és- villanyszerelők. Be akartam nézni az egyik szobába, de valaki az orrom előtt becsapta az ajtót, és azt kérdezte: — Ki az? Megmondtam a nevem és hogy hogyan jöttem. — Nem lehet! — hangzott a válasz. — Most nem lehet bejönni! — Csak egy nercre! Körül akarok nézni egy kicsit ..._ — Most? Nem, most nem lehet bejönni! Kíváncsi voltam, miért nem nézhetek be a szó- ^■íhq? Lenvrvnf^m a kili*-»- eset, és erőszakkal benyitottam az ajtón. Egy borostás arcú, sárga svájci sapkás férfi állta el az utamat. — Mondom, hogy nem lehet! — visította rémülten. Átnéztem a válla felett. A szobában nem volt senki. — Ne nézzen a parkettára! — esdekelt a svájcisapkás, fülig pirulva. — Könyörgöm, ne nézzen a parkettára« ~^7on csúaagua*m 3*, s«9P*a A HÁTRA TITKAI Igazában csak napjainkban folyik szervezett. és komoly tudományos alapokon folyó kutatás hazánk természeti kincsei után. Az eredmények biztatók. A legkülönfélébb talajokon más-más módszereket alkalmaznak az alaposan felkészült kutatócsoportok. A túristák képzeletét már régen foglalkoztatta, hogy hegyeink büszkesége, a Mátra, mit rejteget a mélyében? Ez a vulkáni eredetű hegységünk hozzávetőlegesen három millió esztendős, földtörténeti szempontból tehát fiatal. Mindamellett megvannak a maga „titkai”. És a magyar tudósokat éppen ezek a „titkok” foglalkoztatják. E célból Mátraszentimre község felett, a hegygerincen fúrótornyot állítottak fel. A fúrótorony állandóan működik és mind mélyebbre hatol le: a pompás szerkezet már elérte az 1200 méter mélységet. A tudósok alposan megvizsgálják a mélyből felszínre kerülő kőzetmintákat. Ennek alaptan teljes bizionyossággal lehet következtetni a hegy mélyében lévő kőzetek elhelyezkédesére, s ezek természetére. A tudományos munkát igen nagy mértékben megnehezíti az a körülmény, hogy a rendkívül kemény kőaetben jelenleg csupán 10—20 centimétert tudnak lefelé haladni. A szakemberek lelkesedése azonban nem ismer lehetetlent. A Mátra titkai sorra feltárulnak. Vidacs Aladár geológus a leleteket vizsgálja Munkában a magfúró-gép A Művelődésügyi Minisztériumhoz Mzó intézmények dolgozóinak nyetvpóttékáfól Rendeletben szabályozták a Művelődésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó intézményeknél, és vállalatoknál dolgozó idegen nyelv tudásának anyagi elismerését. A rendelkezés szerint nyelvpótlékban kell részesíteni azokat az alkalmazottakat, akiknek munkakörében a magyar mellett idegen nyelv rendszeres használata nélkülözhetetlen. Pótlékot csak odvan dolgozó kaphat, aki a közép- vagy felsőfokú nyelvvizsgát eredményesen letette és erről igazoló bizonyítvánnyal rendelkezik. A pótlék alsó és felső hatara ewopai nyelvek uten közepi oki nyelvvizsga esetén az alapbér 4—9 százaléka. a felsőfokú vizsga esetén 8—15 százaléka, nem európai nyelvek után 8—15, illetve 10—20 százaléka. Csak a második és a további idegen nyelvek tudásáért és használatáért kaphatnak pótlékot azok, akik munkaidejük alatt rendszeresen tolmácsi, vagy fordítói feladatot latnakéi, illetve akiket tolmácsként, vagy fordítóként soroltak, be. továbbá azok. akiknek munkakörében egy idegen nyelv ismeretét alkalmazási feltételként határoztak meg. Nyelvtudási pótlékot nem fizethetnek a nyelvtanári munkakörben foglalkoztatottaknak, és az idegen nyelven oktatóknak. A rendelkezés utal arra, hogy a pótlék összeget nem mechanikusan kell megállapítani, hanem annak figyelembe vételével, hogy’ milyen jelentősege van a dolgozó idegen nyelv ismeretének munkája ellátásában. A pótlék mértéke egyébként százalék helyett forint összegben is megállapítható. Ha a dolgozó idegen nyelv tudása előnyösen segíti a munkát és színvonalát jelentősen emeli, az idegen nyelv ismeretét és használatát a dolgozó alapbérének megállapításánál figyelembe kell venni. A rendelet végül felsorolja. hogy a felügyelete alá tartozó intézményeknél és vállalatoknál milyen munkakörökben ftzetbeW nyelvtudási pótlók. nya ... Tudom ... Fel fogom szedni és újra kezdem az egészet. .. Júj, ne nézzen le . ., Ez nem marad így ... Majd holnap nézze meg!... A harmadik emeleti folyosón találkoztam Kan- dicska Kálmánnal, a Pollack Mihály díjas építészszel. Régóta ismerem őt. néhányszor már írtam is róla. Kandicska megragadta a kezemet, és bevonszolt egy lakásba. — Nézzen körül! — parancsolt t'ám ideges, türelmetlen hangon. — Nézzen körül és mondja meg: tetszik magának ez a lakás? Körülnéztem. — Szép ... Szívesen ellaknék itt... — Nem talál semmi kifogásolni valót? Mégegyszer körülnéztem. — Hááát... Lehet, hogy nincs igazam... De most, hogy jobban körülnéztem... — Na mondja, mondja! — Túlságosan kicsinek találom az ablakokat... Az ablakok! Ez az! Az ablakok! Tudtam, hogy észreveszi . . . Mindenki észre fogja venni — síránko- —ét Kandicska. — Nem olyan nagy hiba — Állítólag kitűnő építész vagyok — kacagott fel keserűen. — Díjat is kaptam! Én! Díjat! És ilyen ablakokat csinálok .. . Egy Kandicska! A következő nillanatbar. már el Is feledkezett rólam: haját tépve faképnél hagyott. Megilletődötten hagytam el az épületet. Az olvasó bizonyára azt kérdi: mi történhetett itt a Ló utcában? Ezt kérdeztem én is az építő vállalat központjában és a következő választ kaptam: „Ez a lelkiismeretesség a jó nevelő, oktató munka eredménye. Vagyis jól dolgozott a párt, a szak- szervezet, a KISZ és a Nőtanács, és nem szabad elfeledkezni a vállalat vezetőiről sem, akiknek sikerült összehoznia, kikovácsolnia egy ilyen remek kollektívát.” Ha az uj lakok majd beköltöznek a lakásokba, néha-néha gondoljanak azokra, akik felépítették a Ló utca 112-es számú házat. Brandschultz Gusztávra és a többiekre. (jólybt+juk)
