Nógrád. 1964. július (20. évfolyam. 119-145. szám)
1964-07-26 / 141. szám
fő n t> a n a D 1964. július 26. vasárnap. VASÁRNAP «ste, amikor a szokásos vacsora utáni duplámat savargattam lözségünk ?enés presszójában, s néz- iegéltem a párokat, mily sönnyedén lejtenek egymáshoz simulva a tánc bó- iltó ritmusára, riadtan és szerényen köszöntött egy fiatalember. Engedélyt sért, hogy asztalomhoz ültessen, és költeményeit feolvashassa. Két szonettet hallottam; sz egyikben ifjú barátom Ószövetségi átkokat zúdított hűtlen kedvesére és máglyára kívánta őt, a másikban pedig — felemlegetvén két esztendő szép szerelmi emlékeit — 4 reményét fejezte ki, hogy « hitszegő leány megbánja vétkét, és visszatér az ö •negbocsájtó karjaiba. A versek nem voltak remekművek. A verselő a rim kedvéért el-elkalando- eott a szándékolt mondatoktól, a hasonlatok és metaforák nem mindig a téma kifejtését szolgálták, a nyelvezetben fel-feltűnt 3 századeleji stílromantika, a jambusok olykorolykor a sor végén is sántították; de mély, igaz emberi fájdalom feszítette a szonettek kereteit, ez sugárzott az ifjú szeméből is, ami részvétet keltett bennem.. — Tanár úr kérem — vallotta az ifjú művének alapélményéről —, én Júlia előtt soha senkinek sem udvaroltam, ő volt és marad is az én egyetlen szerelmem. Diákkoromban irigyeltem a társaimat, akik a párjukkal sétáltak az iskolakertben, meg a patak partján; én nem sétálgattam egy leánnyal sem, mert egyikbe sem voltam szerelmes. És én elhatároztam, csak azt csókolom meg, akit szeretek. — Júliát, ahogy megismertem, megszerettem; dey tessék elhinni tanár úr, hogy ő talán még jobban szeretett engem, mint én őt. Háromszor akart öngyilkos lenni miattam, pedig semmi oka sem volt rá. Tiszta verőfény volt az a két esztendő, amíg együtt jártunk, s a felhők legfeljebb akkor takarták el a napot, ha nem láthattuk egymást. Júlia ugyanis a szomszéd járásba való, és a gyakorló félévet is ott töltötte. Dombháton. Hetenként kétszer írtunk egymásnak, de volt úgy, hogy egy nap három levelet is kaptam tőle. Ám egyszer elmaradtak a levelek. és én gyanút fogtam, Dombhátra utaztam. Ott egy volt iskolatársamtól megtudtam, hogy Júlia jegyben jár egy nemrég odakerült fiatal orvossal. — Hát tanár úr kérem, létezik ilyesmi is a világon? A leányok ennyire becsülik csak a hűséget? A szívük szerelménél többre tartanak egy vacak Trabantot, amellyel egy nyavalyás, keszeg felcserrel furikázhatnak? Megfogadtuk, ha elhidegülnénk egymástól, őszinét bevalljuk. Miért nem szólt nekem Júlia az új szerelméről egy szót sem? Ha ilyenek a leányok, tanár úr, akkpr én sohasem fogok megnősülni! A férfi és a nő észrevette, s egy kis gőzt engedett bele a gépből. Amíg kortyolgattam az éltető nedűt, gondolkodtam a vigasztaló szavakon. Először is a női nemet próbáltam mentegetni: — Hibát követünk el, barátom, ha gyorsan általánosítunk. Nem minden leány egyforma, sőt, tökéletesen egyforma még falevélben, virágban, tojásban sem létezik. Persze, vannak típusok; szép számmal akadnak olyanok. akik könnyűszerrel kilábolnak a nagy szerelmek folyamából is. De ez nemcsak leányokkal történik meg, bizony elkövetjük ezt mi is, férfiak. Látja, ott táncol az a sovány, szőke tanító, azzal az alacsony, hosszúhajú, csinos barna leánnyal. Ha jól számolom, éppen most jubilál: az utóbbi két évben ez a tizedik nő, akit bo- londít. A minap a kollégiumban egy kislány sírva panaszolta, hogy milyen ígérgetésekkel, csalta lépre. — Tudom, hogy akad ilyesféle a férfiak között is — vetette közbe az ifjú —, de én nem akarok ilyen lenni. — Az ilyesféle csak az örömök perceit kergeti, de sohasem láthatja meg a boldogság madarát. Amit azonban Júliáról elmondott, abból még nem következik, hogy ő ilyen volna. Olvasta Tolsztoj Háború és békéjét? — Filmen is láttam. — Emlékezzék az utolsó jelenetre, amikor Anderj Natasa karjaiban meghal, ez a tiszta, széplelkű leány arra gondol, vajon merre lehet most Pierre. A természet törvényei erősebbek az emberek törvényeinél. — De én még élek, tanár úr, kérem! , — Ha igazi mély emberi kapcsolatok megszakadnak, rita az, hogy az egyik fél a vétkes. Engem is hagyott már el asszony, és ez bizony porig sújtott; — De mit vétettem én, tanár úr? Hiszen más leánnyal még gondolatban sem foglalkoztam! — Mikorra tervezték a házasságot? — A kezdet kezdetén megmondtam, hogy csak öt év múlva nősülök. Házat, kertet, bútort akartam venni. .. De Júlia is számtalanszor kijelentette, hogy ő sem akar addig férjhez menni. — A lányok hasonló nyilatkozatait nem kell komolyan venni. Ha betöltötték a tizennyolcat, vagyis megértek a házasságra, a legtöbbje megy, ha viszik. Nem hiszem, hogy tévednék: az a trabantos doktor nyilván egy rövid határidővel ütötte ki magát a nyeregből. De van maga olyan legénynek, mint Júlia lánynak, találhat különbet is. És a belső láz, amely ilyenkor emészti az embert, lassan-lassan elosz- lik majd. A szorítás, amely a szivet markolja, hétről hétre engedni fog. — De tanár úr kérem, SOKÁIG a szakítás fél éve történt, és nekem azóta is hónapról hónapra jobban fáj. — A természet olyanná formált bennünket, hogy sem az állandó örömöt, sem az állandó szomorúságot nem tudjuk egyfolytában, hosszú ideig dajkálni magunkban. Még a mézeshe- flekben is meglátogathat bennünket a bánat, még a börtönben is kikacagják magukat olykor-olykor a bezárt emberek. — Ügy érzem, a magány is börtön... — De nyitva van az ajtaja! — Mit tegyek hát, hogy ezt a csapást el tudjam viselni? — Higgye, hogy egyszer majd felejteni, és egyszer majd újból szeretni fog. A FIATALEMBER kétkedőén nézett rám, amiből láttam, hogy én sem bírtam kiszakítani a kétségbeesés hínárából. Visz- szatért asztaltársaihoz. akik a terem túlsó sarké- ; ban kártyáztak, ö azonban j nem játszott, csak szomo- j rúan mosolygott a nyertesek olcsó diadalain, és í messzibe révedő tekintete i elárulta, hogy a zene, a tánc, a játék nem tudja lekötni figyelmét Csalódása az első szerelemben any- nyira leverte a lábáról, 1 hogy az élet szép lehető- i ségeibe vetett hitét elve- ! szítette, és szüntelenül ar- 1 ra az egy miértre kere- j si a feleletet. De az egészséges fiatal j fa és az egészséges fiatal- í ember kiheveri az élet csa- 1 pásait. Esztendők múlva j a fa és a lélek évgyűrűjén | legfeljebb forradás jelzi a • sebet, amelyet az idő ejtett : a szervezeten... E. Kovács Kálmán Tersánszky J. Jenő: VAK VEZET VILÁGTALANT xy\akok seprűt, kéjét árulnak. Egyik, jobbam meg ' (y van terhelve áruval, mint a másik, és ez a könnyebben terhelt bonyolítja le a házalás üzleteit. Ez megy elől, ez beszél, ez alkuszik, ez veszi át a pénzt. Érdekes, hogy az öregebbik, kész aggastyán ránézvést, de olyan förgén mozog, mint egy gyerek, A másik, aki alig látszik ki a seprűnyelek és sör- i fék, sziták közül, mint egy tüskésdisznó, lomhán, ál-' matagon csoszog. Pedig ez a fiatalabb. . — Nincs szükségem semmire — mondom, amikor becsöngetnek a lakásomba. Mire az üzletszerző, mos- \ gékony vakember így dohog: — Miért nem tetszik venni tölünk valamit? Egy fülért nem kerestünk máma! — Hát várjanak! — nek ,maguk egy seprűn? — Ez üzleti titok — feleli a fügébb rendreutasitóan is. mondom erre. — Afrt kémvak rögtön, panaszkodott még a fiatalember, s közben a kávém kihűlt, mert megfeledkeztem róla. Jolánka, a figyelmes felszolgáló ezt Czinke Ferenc: ANZIO (linómetszet) — Tessék, felajánlok mondjuk, három forintot,1 amit nyernének az árun, ha vennék — szólok, — Azt nem, kérem! — rázza fejét az öregebb, — i Pénzt mi csakis ellenszolgáltatás fejében veszünk eL\ Mi nem koldulunk. Engedélyes árusítók vagyunk. — De ha nem kell semmi! — felelem. — Vegyék'' ágy, mintha vettem volna. — Vegye el, Náci! — szólal meg az öregebb mé-1 gött megterhelt társa. — Maga tartsa a száját! — zördül rá az öregebb.' — Nekem maga elég bajt csinál úgyis. Gyerünk! Már fordulnak. De hát nekem fúrja az oldalamatI a kíváncsiság, miért használt társával szemben az őre' gebb vak ilyen zsörtös hangot? Azért tehát így szólok utánuk: — Minek korholja szegényt? Jól tanácsol, hogy elfogadhatnak tőlem pár forintot. Isznak két kis fröcscsőt az egészségemre. — Hát ilyen formában hálásan köszönjük a szívességét! — tartja markát elém a szigorú öreg vak. Míg elteszi a pénzt, magyarázatul megjegyzi: — De ne tessék csodálni, hogy szidom ezt a mukit, mert nem jövök ki a bajból, ha nem veszekszem vele. — Komolyan? — érdeklődöm. — Hát mit csinál ő? — Semmit! Az a baj éppen! Tessék nézni, ez ti-1 zenöt évvel fiatalabb nálam. De elhagyja magát. Ez le-f ülne a földre sírni, ha egyedül hagynák. Ez végig nem> megy egyedül az utcán, a fal mellett sem. Át az ut-| cán pedig, azt ne adj isten kívánni tőle. Dolgozni] ügyetlen. Üzlet neki legfeljebb csak a kéregetés, holott meg kell élnünk az árulásból. — Hagyjon csak engem el. Náci — motyogja vé-> áekezésül a másik vak, színtelen, meggyöződésteleni hangsúllyal. — Maga vakon született, maga beletanult ebbe a kevergésbe, én negyvennégyben vesztettem el a szememvilágát, én gyermekkoromban látáshoz szok- 'am, én már nem tudok berendezkedni a vakságra! — Ebben igaza van a szerencsétlennek — bólintl az öreg, békebeli, született xxLkárus. — Sokáig látott félszemmel, és még most is lát valamit, mintha viz fenekén járna, ahogy ő mondja. Ez zavarja meg abban, hogy boldoguljon. Hát gyere muki. majd én ellökdös- lek az ügyefogyottságoddál. Köszönjük kegyednek a szívességét! Alászolgája! Totyognék útjukra. Elől a jól tájékozódó, tökéletes vak aggastyán. Utána az általa gyámolított és vezetett fiatalabb világtalan. /^y/em különös? Mennyi árnyalata van mindert állapotnak, ami mellett úgy haladunk el, sőt szólásokat gyártunk róla, mint olyanról, ami mindegy: vak vezet világtalant!
