Nógrád. 1964. július (20. évfolyam. 119-145. szám)
1964-07-19 / 135. szám
10 IM O G R A D 1964. július 19. vasárnap A kislegény mohón, egy hajtásra üríti ki a jókora vizes poharat. Nyög egy jólesőt, a verejtékét is lecsapja a homlokáról és így szól: — Pazar volt! Isteni! Nem tetszik szemtelenségnek venni, ha egy cigarettát is kérek? — Tessék — nyújtok oda neki egy csomag Kossuthot. — Itt van, az egész pakli a magáé. Errefelé már úgyse talál trafikot. A kislegény szabódik, köszönetét mormog, még el is pirul, s miközben a terasz lépcsőjére ereszkedik,. mentegetőzve mondja: — Döglesztő ez a meleg. Hát még a háztetőkön, és így, ebben a gumírozott mundérban. A nyakát s a kabátujj át mutatja, majd kormos, megizzadt bőrén a gumi virítóan piros nyomát, ami egyébként rendjén is ván, hiszen kéményseprő a kedves, göndör, mézesen szőke kislegény, s előírásosan, egészségügyi okokból visel „gumírozott mundér”-t. Már a betoppanása is megnyerő volt. Ahogy köszönt, és kissé fontoskodva tudomásul vette, hogy a házban villanytűzhely „üzemel”, s így megspórolhatja á tetőre kapaszkodást, majd a koromat és írógépemet respektáló habozás, amellyel vizet kért, olyan üdítő érzést keltett bennem, mintha fekete rigó röppent volna a teraszra, vagy mintha magam is egy pohár jeges vizet ittam volna a tikkasztó kánikulában. — Gyufát? — kérdezem, amikor aa kislegény már kényelmesen elhelyezkedett a lépcsőn, és papucsát is lerúgta. — Van! Az van! —nyúl bele könyékig mindkét nadrágzsebébe, s először egy apró, bumfordian nagyfejű bazári babát, majd egy doboz gyufát rámol elő. URBÁN ERNŐ: ijnunihaha ,Á krónikás tollával" c. ősszel megjelenő kötetből — Maga még tanuló?, Mikor szabadul? — Én? Még égyszer? — hangzik a sértődött önérzetes válasz. — Ez már nekem a második helyem. Erősítésnek, a gárdát erősíteni, Palotáról pályáztam ide. — A szülei? — Palotán. — És elengedték? — Noná! Vita se volt, hogy elengednek-e. — Hány éves? — Én? Húsz. Jövőre bevonulok. Most töltöm a regruta-időt. A folyamőrökhöz vonulok be. — Szép. És... mondja csak: kijön? — Miből? — A fizetéséből, kis- öreg. Mennyi a havi gázsi? — Olyan . .. kétezer körül. De több is összejön majd, ha igaz. Még nem tudom. Még csak most járom föl a körzetemet. E lismerően bólintok. — Ez is szép. De .. . mennyit ad ki, például, kosztra, kvártélyra? Ahogy én tudom, csak a szállásért magáért is valóságos kis summát kérnek el egy üdülőhelyen. — Hát... nem szívbajosak. Nem — nevet a kislegény. Nekem is havi négyszázban van az albérleti szobám. De klassz! Fürdőszoba, különbejárat meg gyümölcs is, amenpyi belém fér. A házinéninek szőleje van, tetszik tudni. Aztán ... bort is dosztig ihatnék, de nekem nem esetem a szesz. Még a rö-> vidital is csak ritkán. A koszttal meg úgy vagyok, hogy menüre vagyok előfizetve, viszont a fogyasztásom két, meg három adag a pénzemért. — Hogyhogy? — Mint a konyhamalacnak. Ilyen kormosán nem ülhetek le terített asztal mellé. Igaz? Hátul, a konyhában meg az a mottó, azt szokta kérdezni, Mária néni, a szakácsnő: „Ízlik? Enne még, Sanyikám?” Mit mondjak? Tegnap is tíz lekváros buktát kebeleztem be. Tízet. Pedig a pénzemért csak kettő járt volna. Bizony. A kislegény feláll, hamutartót keres, s miközben elnyomja a ferdére szívott cigarettát, pillantása írógépemre esik. — Mit ír a ... kartárs? — kérdezi tisztelettel. — Mi olyan sürgősét ebben az állati melegben? — Regényt — feleltem. — Szeret olvasni? — Hát. .. regényt csak ritkán, de a bunyós meg a kalandos könyvekből egész kis kollekcióm van már. Azokat bírom. Azokra nem sajnálom a pénzt. — Ügy. Aztán.. . ki a favorit magánál? Melyik író? — Melyik? Több is van. Itt a Molnár Gábor, meg a Széchenyi Zsigmond, ugye. Aztán a Heyerdal, az Aku-aku, meg a Tutajjal a Csendes-óceánon írója. Szóval... az ilyen vadászó és utazó pacákok. Világos? — Nagyon! — mondom nevetve. — Azt hittem ponyvára pazarolja el a keresetét. — Á! — legyint és nevet a kislegény is. Még nőkre se, nemhogy ponyvára. Azt a havi négy-öt darab százast, amit megspórolok, anyunak szoktam hazakül- deni. — Nem is udvarol? — Komolyan? Semmi értelme. Komolyan a katonaság után is ráérek udvarolni. A nőkkel egyébként is úgy van az ember, hogy ... tetszik látni? A kislegény oldalt fordul, és a váltig babrált, váltig gyú- rogatott gumibabával arcélére mutat. Rózsás, szinte meghatóan tej bőrű ez az arcéi, de mély, vastagon varas sebhely csúfítja. — Baleset? — kérdezem. — Nem a! — tiltakozik kedélyesen a kislegény. — Csúsztam. Az aszfaltot törölte föl velem egy féltékeny muki. Nővel volt, a nő unatkozott mellette, aztán ... A mondatot én fejeztem be: — Maga kikezdett vele. A kislegény jót nevet: — Isszen, há én lettem volna a provokátor... De két haverom okoskodott, én csak betyárbecsületből, a védelmükre keveredtem bele a bunyóba. — Tettleg? A kislegény legyint. — Hol voltam én attól! Azonnal fejre álltam, pedig csak egyet ütött a muki. Csak ám ... bajnok volt, bokszbajnok, ahogy utólag kisült... Kérhetek még egy pohár vizet? Miközben jól kiereszteni a csapot, és hideg vizet veszek, hogy harmatos lesz a pohár hasa, egyre derülök és egyre mosolygok. Olyannyira, hogy a poharat is nagybácsis, megbecsülő mosollyal nyújtom át neki. Mire a kislegény: — Mit csináljak? — fintorog. — Ég a pokol. Bekonyakoztam az éjjel. — Maga? — nézek egy nagyot. — Sz’ maga nem ivós! Azt mondta: utálja a szeszt. — Attól még ihattam. Nem? És ittam is. Egy nő, egy kempingtáboros cicababa dumálta belém a konykot. A kedvem úgy lehervad, mintha nehéz kumulusfel- hők takarták volna el váratlanul a napot. — Egyszóval... kilengett — mondom. — Szép. Csak ... néhány százasa bánja? — Százaso-o-óm — méltatlankodik a kislegény. — Még egy tízesem se. Ha mégúgy máiénak néz is a ... kartárs. Vállat vonok. — Felőlem... potyázhatott is. — Az se szokásom — vigyorog hamisan pillogat- va a kislegény. — A táncnak viszont bolondja vagyok. Pláne a twistnek. E rre megenyhülök kissé, mert a twist „dvizt”-nek hangzott a kislegény száján, és jóakaratú sem- mitmondással jegyzem meg: — Szemre nem az a szép tánc, de hasznos. Hasznosabb. mint a rádióban a reggeli torna. A kislegény lelkesen helyesel. — Azt meghiszem! Pláne, ha órákig járja az ember. Van itt egy fiú, „Feró, a twist-király”. Ö volt a rekorder, két és fél órás volt a rekordja, amikor idekerültem. De most már enyém a csúcs, én tartom, csaknem három, óra hosz- szat vadultam egyfolytában. És még csak vizet se ittam közben. Bizony. — Verseny volt? Twistverseny? semmi fölhajtás, magányos pipi egy se. Hanem aztán twistet kezdett zörgetni a zenekar, és nekem muszáj volt kiszúrnom valakit. Fekete volt, akkora konty- tyal, hogy csaknem bele- ferdült a nyaka, és idősebb is nálam. Éppen öt évvel idősebb, amint megtudtam később. Társasággal volt, de partner nélkül, és mindene mozgott, amikor az asztalnál egyedül maradt. A kislegény elmélázik, majd felcsillan a szeme, és büszkén, kivetett mellel folytatja: — Haláli sikerünk volt! Haláli! Az semmi, hogy szólóztunk, s hogy az egész presszó megtapsolt bennünket a végén! De a nő, Baba, tudta mit mondott? — Mit? — Aranylábad van, s magad is aranyos vagy, gyere az asztalunkhoz, Szöszi. ( — És maga ment, persze. — Nehezen. Nem szeretem a potyát, csak egy tízes volt velem, mondtam. De a nő addig huzigált, addig vacakolt, hogy muszáj volt mennem ... Soproni volt a társasága, Sopron megyei, és csudára tudott inni. És ... heccelőd- ni is, hogy ilyen pólyás meg olyan szüzike vagyok. Mert én nem ittam, nem és nem, megkeresem én a magamét, hozzám senki se legyen nóbel. Csak később, záróra után és kettesben Babával. — Hol? A kislegény ismét fintort vág, és csúnya, alamuszi mosollyal mondja: — Nála, a sátrában és egész hajnalig. Ezt kaptam tőle — mutatja a szutykos, bumfordi babát. — Emlékbe. Mivelhogy ő is Baba. Muris, mi? — Állati muris — mondom. — Hát még az milyen muris, amit én feleltem neki! — kacag és dörzsöli meg a babéval pisze, mulatságos orrát a kislegény. Sziliéin ni es apó lók — Ja! Persze... nem hivatalos, csak amolyan csendes verseny. Magnószóra. De attól még rekord a rekord. Mit is akartam ebből kihozni? A kislegény eltöpreng, még a homlokát is megdörzsöli a szutykos gumibabával, aztán toppant is, úgy megörül, amidőn visz- szatalaj, elvesztett fonalához. — A Móló presszó! — rikkantja. — Ott kezdődött, oda mentem levegőzni tegnap ... Egy málnát kértem, jeges málnát, úgy vettem szem ügyre a terepet ... Korán volt még, — Mit felelt neki? — Hogy ... muris ez a baba, muris, de az még murisabb lenne, a szezon vicce, ha tőlem viszont egy igazi babát vinne haza. Szintén emlékbe. E s mulat, nevet, ha- hotázik a kislegény. Majd megszeppen, elhallgat, s csak bámul, pillog azzal az ártatlan nefelejcs-szemével, s nyilván hülyének gondol, süket és réges-rég lerobbant vén szivarnak, amiért hallgatok és olyan a képem, mintha kőbe haraptam volna. Ó idők, ó játékok A pedagógusok azt állítják, hogy a gyermekek játékai és a társadalom élete között kimutatható az ösz- szefüggés. Más szóval: mondd meg, hogy mit játszanak a gyermekeid, s megmondom, hol élsz. Az Egyesült Államokban a legnépszerűbb játékok közé tartozik a „Monopollá.” E társasjáték segítségével a gyermekeknek a következőket kell elsajátí- taniok társaik félrevezetécsony áron való felvásárlása és felemelt áron való továbbadása, a partnerek nyomorba döntése és börtönbe ültetése. A legügyesebb fiú vagy leány, társainak anyagi tönkretétele után, megkapja a „monopolista” címet. Van egy másik játék: a „Diplomácia”, amely a gyermekekben az olyan szükséges tulajdonságokat fejleszti ki, mint a hazu- dás, az álnokság, a zsaro(C zinke Ferenc linómetszete) se. iálékzsetonjaik ala- lás. stb.
