Nógrád. 1964. június (20. évfolyam. 94-118. szám)
1964-06-07 / 99. szám
a NÖQRÄD PAKOCZAl GERBSLV: t/ VASÁRNAPI MELLÉKLETE Legyen rangos a véleményünk Irtai Czinke Ferenc festőművész N apról-napra fokozódik, és szinte esztétikai feszültséget vált ki belőlünk, itt Salgótarjánban, s nagy csodálkozással állunk a nyilvános, szemünk előtt lejátszódó születésnél. Város születik —a mi városunk. Elegáns- bárhelyiségből pár lépés, s már mészhabarcsokat, törmelékkúpokat kerülget az ember, a vakolat még friss, de a pázsit is zöldell már az új házak tövében Hatalmas daruóriások, dömperek, új, elegáns lakóház-negyedek fitymálják a percek alatt szétvert régi épületek szúvas gerendáit. Szinte megszokja az ember az újat, naponta bontakozik ki előtte, szemével hizlalja, mint gazda a jószágot, s a végén sajátjává válik. Örül neki. Nem találkoztam még emberrel, akinek ne tetszene a korszerű épületek vasbeton, üveg, kerámiával színezett egyszerű formavilága. Hasznos. célszerű, egészséges. Vele születik, a lényegre törő emberrel, ez a korszerű építészeti formarend, s kialakítja észrevétlenül a XX. század ma már szinte természetesnek vett építészeti formanyelveit. Az egyszerű szemlélő el sem képzeli, milyen hosszú utat tett meg az építőművészet bonyolult, elvont törekvéseken keresztül, amig idáig jutott, pedig ez a kor még ma sem megállapodott sti- lusprobélmákkal terhes. A huszadik század művészetén — a szocialista realizmus vonatkozásában is — , nyomot hagyott az elvont törekvések bonyolult folyamata. Nem könnyű ma az építőművészek, sőt tovább szélesítvé, a képzőművészek munkája. Nehéz már csak azért is. mert a bomló burzsoá kultúrában szánalmas dadogássá torzult a képző- művészeti nyelv, s a művészeknek újra meg kell tanulniok beszélni, felismerni a logikus mondatfűzés régen ösztönösen használt,, természetes sza- 'bályait. A városok kialakulása természetesen nemcsak gazdasági, de .művészeti vonatkozásbari is bonyolult folyamat. Igényli egyik dolog a másikat, s ez így van rendjén. Egy régi kialakult várost az épületek, terek s. a társművészetek; szobrászat, díszítőművészet tesznek igazán várossá. Ezek nélkül a rideg, csupán építészeti formák sivárnak tűnnek A.z építőművészei egy egyenrangú társművészete a köztérre, épületre kerülő műalkotásokat létrehozó képzőművészet Ahogy alakul, formálódik városunk képe, úgy születik az igazán várossá alakulás igénye a köztéri alkotások vonatkozásában. Vezető szerveink sokrétű munkájának ezen a területén is megvan az eredménye. Már készülnek azok a műalkotások, melyek feloldják a rideg építészeti formákat, és eszmei kisugárzásukkal , liraiságukkal társadalmi hatóerővé válnak. E lap hasábjain már egy bemutató hírül adta ugyan a fentieket, de most engedtessék meg, hogy ismét egy szobor-kompozícióról szóljak itt a művész meggyőződésével, röviden . elemezve, miért szép ez a szoborcsoport! / A megyei tanács mögötti új városrész egyik szép terére kerül Tar István Munkácsy-díjas szobrász- művész: Tereferélők című alkotása. Az igazi művész — tudatosan, vagy öntudatlanul — mindig saját korának problémáival viaskodik/ kora társadalmának lényeges kérdéseit veti fel és igyekszik rájuk válaszolni. A művésznek csupán illúziója az a hit, hogy elvont formaproblémákkal tusakodik. Ha igazi alkotó művész és nem valóságmásoló mesterember, vagy formatrükkökkel játszó bohóc, akkor formaküzdelmében is a kor lényeges problémáinak adekvát művészi tükrözésén fáradozik, E törekvés hogyan valósul meg ebben az új kompozícióban ? E lőször azt kell néznünk, hová kerül a szobor. Egy teraszosan beépített hegyoldal házal közé, ahol lépcsők és a házak lépcsőzetesem épített formarendje a maga zárt világával rideg lehet. A szobor építése követi a lépcsőzetes formát, tartó alapzata úgynevezett postamense is lépcsőzetesem kiképzett. Két álló és egy ülő figura ritmikus egybékompo- nálása alkalmazkodik a házak statikus rendszeréhez. A mereven egymás mellett álló házak nem bírnának el egy mozgalmas szobor- csoportot, Állnak a házak, mint a jegenyék, a szobor is áll, de szolid mozgalmasságával, finoman érintett mozgásával oldottá teszi mégis a merev épülettömböket. Az. ülő figura az alsó teraszok, az álló alakok a magasabb szinten épült házak rendjére utalnak. Hiába, minden művészeti ágnak mindig voltak és lesznek műfaji törvényei, úgynevezett szakmai műhelyszabályai. Szükségszerű, hogy a szobrász az építészeti elemekkel együtt gondolkodjék, térileg úgy oldja meg feladatát, hogy ezeket a törvényeket figyelembe vegye. Formai szempontból tehát úgy állította be a művész az alakokat, hogy a több oldalról épített házak rendszerében minden oldalról szemlélhető legyen. Egyik oldalról sziluettben két figura, harmadik már szembe néz. Másik oldalról kettő profilnézetből, a harmadik szemben. És így sorolhatnám a nézőpontokat. Most miután elemeztük a beállítás szükségszerű, célszerű meggondolásait, vizsgáljuk meg az egyes alakok formáját. Az egyes alakok nem követik a természetes ember formator- vényeit. Kicsik a fejek! — mondhatná valaki. Igen, ez így igaz. De miért mintázott mégis így a művész? A már kialakult tapasztalatból törvénye a műveszetnek, hogy ha valamit monumentálissá akar tenni, akkor felfelé kiseboíti a formákat. A templom tornya is felfelé összetartó, ezért tűnik magasabbnak. A szobrot lentről nézi az ember. Ha a fej a testhez igazított kánon törvénye szerint készülne, úgy alacsonyabbnak, s mi több, „nagyfejűnek” hatását keltené. A házak lépcsőzetesen felfelé épített rendszere nyomott alaktalanságot kölcsönözne a szobroknak. így kecsesebbek, szebbek az alakok/ sőt magasabbnak látszanak, s ezáltal a felfelé épülő rendszer könnyű térhatását keltik. Egyszerűen, szépek, plasztikusan mintázott figurák. Régi törvény, hogy a fény és árnyék teszi a szobrot kellemessé, mert így plaszticitásuk érvényesül. Erre is gondolni kellett a művésznek. Elhagyta a lényegtelen, felületes jelenségformákat, és a nagy összefonódó formák rendszerében gondolkodott. Ennek köszönhető, hogy az árnyékok a legömbölyített formákon nem törnek meg élesen, a finom fény-árnyék átmeneteken keresztül a körülötte mereven álló házak szigorú rendjét, ezzel is oldva, lírai hangulatot teremt. Túllép a művész az elmúlt évszázadban uralkodó naturalisztikus. pasz- szívan konstatáló művészet Benned Őrül a föld a fiL& fa Oly hirtelen jött észrevétlenül Ahogy a fáradt '' < álomba merül Ä a Oly meglepőn, hogp fenn a háztetőn ezüstlő füstnyi dér az érkezőn egy illanással „ elcsodálkozott ’ , Pedig csupán az ismétlődött meg ami szokott a gyapjas tél utáni Kisimult az ég s a szárnyas ablakok visszatükrözték a csillámló napot És az — magát látva —» oly bolondul fénylett hogy minden minden csupa-csupa fény lett S a fákat is — amíg ágaik, kitárták — i fűszeres jó ízek árama úgy járt át hogy rügy-szemeikkel fuldokolva nyelték a fény csapongó könnyű-szárnyú lelkét De jó de jó e kitárulkozás e zaj-nélküli fény-Niagara!- Érezni tudni; az vagy: folytatást Benned örül a föld a fű a fa Benned örül egy egész zenekar: a tavasz füttyre-gyúlt madarai — csak mit ők tudnak — édes hangzavart — pittyegve-fújva olyan könnyedén neked e versben — boíZó költemény — dadogva adatott elmondani. m ■ ií (Bit i 15V.#S| &1§ Hr r* » mm l 2 BjB! ^ 1 I"'' i:: ■ . i,.''..-ív . ... ■ .-,1 korlátáin, s erőteljes szépséget, feszültséggel teli monumentalitást hoz létre művében. Hosszú a nyakuk! — mondhatná a szemlélő. Ez esztétikai kérdés. Ugyancsak évezredek tapasztalatát használja fel a művész. szinte már túlzott formában, hogy kihangsúlyozza a női szépséget. A nők napjainkban is azért hordanak kivágott ruhát, azért viselnek kontyot. mert így hosszabbnak tűnik a nyakuk, s ezáltal kecsesebbek, magasabbak, szebbek lesznek. Vannak olyan népek, amelyek különféle gyűrűk rendszerét rakják a nyakukra, hogy így hosszabb nyakkal szebbek lehessenek. Ez is az optikai látványra apelláló műhelyfogás. Ezeket a törvényeket nem is szabad a ma és a jövő számár^ dolgozó művész alkotó tetteiből kihagyni. A műalkotás elemzésénél természetesen nem a formai, hanem a tartalmi vonatkozásokból kell kiindulnunk. Azért foglalkoztam azonban elsődlegesen a formával, mert a szobor formailag a művészetben járatlan szemlélő előtt kicsit szokatlannak tűnhet, elsősorban azok előtt, akik a múlt szazad naturalizmusán, vagy a népművészet primitivizmusán nőttek fel. T artalmi vonatkozásban: „Tereferélők” a címe a szobornak. Három asszony beszélget. Szinte örök téma. Egyik a termelékenység szimbóluma, kis rug- dalódzó gyermekkel. A másik kakast tart a kezében. Szimbólum is lehet — némi szatírával —, de inkább a családról való gondoskodás jelképe. Az ülő figura vizeskorsót tart a kezében, combjára állított helyzetben. Kapcsolódik az előbbi szoborhoz, annak kifejező erejét szinte felfokozva. Nem nagy mozgású. heves vitáról van itt szó. Az anyagi gondoktól mentes fiatalasszonyok derűs hétköznapi jelenete ez, nem nagy pátosszal, hanem a naoos dél élőt tök meghitt, emberi hangulatával. Zsaners zobor; Ebbe a műfaji csoportba tartozik. Itt, ezekben a házakban élik az emberek , munka utáni pihenésüket, életüket. Nem egy felvonulási tér, nem egy munkásmozgalmi emlék színhelye. Lakótelep. Tele nevető kisgyerekekkel, derűs öregekkel. oihenó dolgozókkal. A háztetőkön TV-antennaerdő. Nem, is lehetne ide méltóbb szobrot komponálni. Különösen, amikor a tereprendezés a rózsadombbá alakulás teljessé teszi ezt a környezetet, akkor lesz igazán a miénk ez a szép szoborcsoport. És! Természetesen akkor, ha megtanulunk műalkotást elemezni, mert egy szobrot, képet nem elég szemlélni. Kutatnunk, fel kell fedeznünk a sok miért bonyolult összefüggéseit. s igy válik sajátunkká. Miénk a város, nagy csodálkozásunk sokszor elsiklik az új lakótelepek szépségén, de rangos legyen a véleményünk. Gondolkodjunk, emlékezzünk barátkozzunk az újjal. E gy cikk keretében természetesen nem lehet a teljesség igényével elemezni egy műalkotást, de ha már elindulási alapot adtam e kis ismertetővel, akkor megérte a fáradságot. Minden varosunkba kerülő műalkotást egy ilyen ismertetővel, rövid elemzővel igyekszünk majd köszöntem. A szobrokat, köztéri alkotásainkat segítsük belopni az emberek szívébe, hogy igazán a miénk lehessen ez a szép, kecsesnek ígérkező fiatal város, minden új világával együtt.
