Nógrád. 1964. június (20. évfolyam. 94-118. szám)
1964-06-28 / 117. szám
1964. ftesíus 28. vasárnap. NÖGRÄD il Bárány Tamást Egyszerű gyomormérgezés | EGYÜTT végeztek huszonnyolcban; 6 jelesen ért, Perkátay csak elégségesre. Sohasem tanult rendesen; mindig másutt járt az esze. Hatodikban már a városszél kocsmáiban kószált, végzősökkel, s a kisvárosban ragadt ősjogászokkal, ö meg csak ült, ült a könyvei mellett, rendszerint éjfélig. „Nem olyanok az idők — •mondogatta —, nem lehet a fiatalságnak korhely- kedm!” Ezt anyjától hallotta így, szegény, öreg anyjától, aki szinte a szájától vonta meg a betevőt, hogy őt taníttathassa. „Nem olyan időket élünk... Vasszorgalom kell!” Hányszor, de háriy- szor kellett ezt elmondja magának a későbbi esztendők során! Az egyetemre még ösztöndíjjal vették fel, de a következő tanévben — a huszonkilencről harmincra fordulóban — megvonták a támogatást, bár vizsgáit az első év végén jelesre rakta le. Gazdasági válság, szanálás, bélista — erről beszélt mindenki. Istenem, „nem olyanok az idők!”... A másodévet végigkoplalta, napjában egyszer evett, szalonnán és kenyéren élt. Harmadévben végre munkát kapott a mentőknél; havi negyven pengője volt, s kis, simléderes, fekete sapkája. „Mentőorvos”. Milyen boldog volt vele, istenem! A gondjai megmaradtak ugyan, de legalább a cipőjét megtalpal tathatta, ha elvásott; nem kellett még arra is anyától kunyerálni. Perkátayt ezekben az években is gyakran látta, hisz évfolyamtársak voltak, ö fokozódó rossz érzéssel tapasztalta, hogy a másik ide is hozta magával a szerencséjét Szolnokról. Most sem tanult különösebb szorgalommal; s ahogy a báli évad megkezdődött, mindegyre olvasni lehetett nevét a báli meghívókon. Egyszer a fényképét is látta, egy színházi lapban. Frakkja szabását külön is megdicsérte a riporter. <5 csak egyetlen alkalommal volt a Medikusbálon, a harmadév derekán, kölcsön szmokingban, tizenöt pengőért bérelte a Toichert és Fiától. De nem érezte jól magát, a szu- pécsárdás után haza is ment. Perkátay épp akkor kérte fel az egyik miniszter leányát. A düh elszorította a torkát, a ruhatárba sietett, és kérte a kabátját. EGYSZER. a negyedik év végén, egy vizsgacsoportba kerültek Elbert professzornál. ö teljes hat hónapot fektetett a bakteriológiába, s tökéletes nyugalommal ült le a profelé. (Perkátay ideges volt, látta rajta.) Megkapta az első kérdést: csupán lapalji, apróbetűs jegyzet foglalkozott vele a tankönyvben. Elbert néha ilyesmit is kérdezett, ha rossz kedvében volt. Az izgalomtól összehúzódott a gyomra, s valamit hebegett. de nyomban tudta, hogy ostobaságot mond. (Az isten verje meg, pedig mennyit kínlódott azzal az átkozott Jpakteriológiával!) A prof a fejét rázta, s ment a kérdéssel tovább, a többi jelöltet is ezzel gyötörte. Végre Perkátayhoz ért. „No ő se! Most ő se!” — mondta magában, de tévedett. Perkátay tudott felelni. „No istenem —vigasztalta ekkor magát —, vak tyúk is talál szemet.” E vizsga emléke aztán évekig gyötörte. Érthetetlen volt és megalázó: ő folyvást tanul, s elégségesekkel csúszik át — Perkátay meg bele-beleszagol néha a könyvbe, két bál közt, s mindig jelest kap. Nem, nincs igazság! Aztán lediplomáztak, s ő állást keresett. Három teljes esztendő ezzel ment el. Közben bejárt az egyik kórházba, a belosztályon megtűrték, mint externis- tát. Perkátay a diploma után — hja, neki nem halt meg az apja! — egy évet külföldön töltött, „tanulmányúton”, mint az öreg Perkátayné mesélte otthon anyjának. Párizsban? Ber- lirtben? Erre már nem is emlékszik. Amikor hazajött, odakerült ő is a kórházba, mindjárt segédorvosnak. Akkor még valamennyire megvoltak egymással. Perkátay nem dolgozott éppen rosszul, meg kell adni, és nem éreztette a különbséget a maga segédorvossága és az ő ex- ternista volta közt. De nem sokáig tartott az együttműködésük. A Kettes Belklinikán váratlanul megürült egy tanársegédség. Perkátaynak épp akkor jelent meg egy dolgozata a toxikációs szájadékszűkü- letről. és F.lbert odavette magához. „Nagy tehetség” — ez volt akkor az általános vélemény róla. Nagy tehetség... Nohisz! Mikor alig tanult! ö akkor mindjárt gyorsan megpályázta Perkátay megürült segédorvosi helyét, de a városházáról elébe toltak valami protekcióst, állítólag az egyik alpolgármester unokaöcs- csét. Nyelt egyet, s dolgozott tovább. Esztendő múltán Felsőszegyen hirdettek körorvosi állásra pályázatot. Akkor még javában udvarolt Gré- tinek; megpályázta az állást. Megkapta — összeházasodtak, és már utaztak is. Tizenkét éve ment el Felsőszegen, aszpirinrendeléssel, reumásokkal, gyermekágyas asszonyokkal. Hát lehetett volna így komolyabban fejlődni? Ördögöt! Aztán végre bekerült ide. Mezőszegr^.. Harmincezer lakos, járási székhely. Gimnázium, tanárok, kórház, patikusok, kollégák, bíróság, bírák. Egyszóval város, mégis. Csak éppen ne volna kétszázhúsz kilométerre Pesttől! Perkátayról azóta csak a lapokban olvas. Negyvenhatban. hogy egészségügyi államtitkárságra jelölték. Negyvennyolcban, hogy rendkívüli tanár lett. öt- venben tanszékvezető, mert állítólag felfedezett valami nyamvadt virus-törzset. Az eset körül még a külföldi szaksajtó is nagy zenebonát csapott. Na, istenem... (Bezzeg, ha néki volna rj ideje és megfelelő laboratóriuma!...) ötvenegyben jött a Kossuth-díj. ötvenháromban: a tudományok doktora, ötvenhatban: levelező tag... Hatvanban aka- émikus. És közben külföl- i utak, kongresszusok, külföldi kitüntetések, ötvennégy óta Varsóban is akadémiai tiszteleti tag,, és díszdoktor a Humboldt Egyetemen. A SZEME) homályosul el néha, a szíve vadabbul ver, elszorul a melle, levegőt alig kap, ha egy-egy képét meglátja a lapokban. Vagy a rádió bemondja este, a hazai hírek közt: Perkátay Imre Kossuth-díjas akadémikusunk ma délben, nagyobb tudományos küldöttség élén Belgiumba utazott...” Nagy isten, már megint?! És soha, soha nem jut eszébe, hogy megeresz- szen neki egy képeslapot...? Hát miért ültek egymás mellett nyolc évig az iskolapadban?! És ő? ö... Negyvenhatban, amikor végre hazavergődött a katonaságtól, alig akarták igazolni, a házacskája miatt, amit összeku- porgatott Felsőszegen, ördög bele, muszáj volt, ha egyszer nem adtak szolgálati lakást! Negyvennyolcban jött Gréti betegsége, aztán Palika agyhártyagyulladása. (Amaz? Kossuth-díjas tanszékvezető...) ötvenháromban rúgta ösz- sze a patkót Csébi Vargával, azzal a mokányber- ci tanácstitkárral. Fegyelmi, fél fizetés, dadogás a megyénél... Gréti újabb betegsége: nem bírja az izgalmakat. (Tudományok doktora...) Hatvanban gyulladt ki a konyha, és szaladt árokba a vadonatúj Moszkviccsal, amire öt évig kuporgatták a pénzt. (Kossuth-díjas akadémikusunk a Harward Eegyetem meghívására az Egyesült Államokba utazott.) Hát csoda, csoda, hogy ha csak a nevét hallotta is, reszketés fogta el? Egy szót, egyetlen jó szót várt volna tőle — s nem Kapta meg. Talán maga sem tudta, de gyűlölte ezt az embert. .. .S ekkor vetette a sors Mezőszegre Perkátayt. Ezúttal valami arab orvosküldöttséget kalauzolt, libanoni vagy szíriai bakteriológusokat. A vadonatúj fogadóba szálltak, s onnét jártak át naponta a szintúgy új közegészségügyi állomásra. Perkátay a harmadik napon lett rosszúl. Reggel hányingerrel ébredt, s tizenegy felé harminckilenc fölé szökött a láza. Déltájban hozták be hozzá a kórházba; akkor már heves hastáji fájdalmai voltak, és néha félre beszélt. Alighogy behozták, nyomban megvizsgálta. Éppen a konzíliumot akarta összehívni — bár gyanította, hogy csupán egyszerű gyomormérgezés az egész — amikor Pest kereste, telefonon. Az Akadémia titkársága: nagyon vigyázzon Perkátay ra! Még ki sem hült a kagyló a keze melegétől, újabb hívás: az egyetem. Dékáni hivatal: maga a dékán. Nagyon vigyázzon Perkátay ra! Szükség esetén telefont kér, és maga is nyomban lejön konzíliumra. SZINTE | öklendezetta dühtől. Az ENSZ-től nem keresik? Vagy a Béke-Világ- tanácstól? Vagy a Marsról, Jevgenyij Vinokurov: Kékség Az erdőntúli víz■ szagú Poleszjéig jutottam egyszer, Van ott egy eldugott falu. Csupa világoskék szemekkel. Hegyről patakhoz jött tele Vedrével egy leány, mezítláb. Kezével árnyékolt szeme aerzselt, mint kéken izzó szikrák. • Egy katona járt odakint, A pajtában egy férfi tesz-vesz. Szólok neki — reá mtekint, S egyszerre minden kék-szines lesz A réten egy öreg mama Gombáskosárral, kampósbottal — öreg szeme tele van a Sötéten kéklő nyu galommal. Sövénynél öt me nyecske áll, Fecseg, sóhajtoz és sipákol, Szemük — lélegze tem eláll! — Olyan kék, hogy már szinte lángol. Lányok, szerény kis öltözet Orcájukon félénk a szépség. Pirulva adják kin csüket: Szemük pillán át fénylő kékjét. (Radó György fordítása) (Vilma Urbová — Kotrbová festménye) Gyermekportré GONDOLAT- MORZSÁK Tévedéseink inkább jellemgyengeségből, semmint észbeli fogyatékosságból erednek. A történetírás nem tudomány, hanem művészet. * Hogyan higgyük azt, hogy a vallási eszmék lényegüknél fogva erkölcs- nemesítők, amikor azt látjuk, hogy a keresztény népek története háborúk, mészárlások és kivégzések sorozata? A tartós illúziónak megvannak a valóság sajátos tulajdonságai, s ha sohasem ábrándulunk ki, sohasem csalatkozunk. Nem a valóságos, hanem a képzelt lények gyakorolják reánk a legmélyebb és a legmaradandóbb hatást. A teológiai fegyelemnek akkora a hatalma, hogy csakis az tudja kitenyészteni a nagy istentagadókat. Az ártatlanság többnyire szerencse, nem pedig erény. * A türelmetlenség időtlen dolog. Nincs az a vallás, amelynek ne lettek volna meg a maga fanatikusai. Mindent kiválónak hiszünk abban, amit szeretünk, és bosszant minket, amikor megmutatják nekünk bálványaink hibáit. * A féltékenység a nőben csak a hiúság sebe. A férfiban kínszenvedés, amely mélységes, mint a lelki gyötrelem és folytonos, mint a testi fájdalom. Csak az ábrándban rejlik az öröm, és csak a tudatlanságban lakozik a béke. (Anatole France) hogy vigyázzon Perká- tayra? Juszt se! És azért se! ö orvos; tisztességgel ellátja minden betegét, erre esküt tett. De neki ne telefonozgassanak az Atya- úristen titkári hivatalából, mert attól megvadul, Nna! Ilyen cirkuszt, egy kis gyómormérgezésért! Valamennyire kifújta a dühét, elszitt egy cigarettát, kezet mosott — szokása volt, ha idegeskedett —, és visszament a hármasba, Perkátayhoz. Viaszfehéren feküdt; nehezen lélegzett. — A pulzusa? ■ — Hetvennyolc — emelkedett fel a kedvesnővér. — Köszönöm. Kérem, küldje be Wessetzky doktort. — A lány felállt, kiment. — Küldöm, főorvos ur. ök egyedül maradtak. A fűtőtest kattogott Csak néha, s Perkátay, a nagy Per- kátáy nyöszörgött. „Csikar neki — mondta magában —, hát nyög. De mi a fenét ehetett a Koronában? Át is kell szólni a tisztiorvosiba, nézzenek utána a konyhájuknak!” A beteg nagyot sóhajtott, összehúzódott kínjában, majd felnyitotta szemét. — Hol vagyok? — kérdezte halkan. — A járási kórházban, Mezőszegen — felelte rekedten, s köszörült a torkán. — Isten hozott nálunk, professzor uram. Perkátay feléje fordult, tekintetük találkozott. — ’ Ismerjük egymást? — kérdezte, s megint lehunyta szemét. Ö, a gyalázatos! „Ismerjük egymást?” Te, te nyomorult szerencsefi! — Ismerjük, professzor uram. Baji Béla vagyok, Szolnokról. Perkátay szenvedő arcán mosolyba rán- dultak a redők. — Bélám! Hát te itt vagy? — Megint görcs mart belé megvonaglott az arca. — De boldog vagyok, hogy éppen hozzád kerültem! fogalmam sincs, mi van velem... Lehet, hogy ez a vég... — Kétségbeesve megragadta a kezét, megszorította. — Segíts rajtam, pajtikám! És pillája megint lezárult; talán az, öntudatát is elvesztette. ö CSAK [ állt. állt; boldog kis hullámok futkostak benne, a szíve tája is megmelegedett. Elégtételt érzett. Harminc esztendeje gyűlöli ezt az embert, szenvedi miatta az irigység és elnyomottság minden kínját — és miért? Hiszen ez egy egyszerű gyomormérgezést nem képes felismerni! Ez hát a világhírű professzor? Wessetzky lépett be, ai ápolónővel. — Gyorsan, gyorsan! — kiáltotta —, azonnal a hordágyért! Gyomormosást csinálunk a professzor úrnak! — Rákacsintott az alorvosra. — Egyik legjobb barátom, kérlek. Tizenkét évig együtt nyüttük az iskolapadot. Tudod, hogy van: az ilyesmi egy életrt összeforraszt két embert!
