Nógrád. 1964. június (20. évfolyam. 94-118. szám)
1964-06-03 / 95. szám
NÓGE.4D 1964. Június» 14 Barnás G= 6 „Nincs rá paragrafus^?" Egy anya gyermekével védelmet kér A KÖZÉPKORI bünte- tésmemek között olyan is volt ,hogy két embert, akik halálosan gyűlölték egymást, összezártak egy helyiségbe, s tűrniük kellett az együttlétet félévig, esetleg évekig. Sokszor súlyosabb volt az ilyen büntetés még a halálnál is. Ma a büntetőtörvény- könyvben nincs ilyen paragrafus. de arra sincs, hogy ha kéé ember együttéléséből alakul ki az elviselhetetlen viszony, akkor természetes úton megszabadulhassanak egymástól Kénytelenek egy lakásban élni, tűrni egymás szeszélyeit, gorombaságait, gyakran kegyetlenségeit is. Akkor a legszomorúbb az üyen helyzet, ha az egyik fél tehetetlen, gyenge, magára maradt nő, a másik pedig durva, faragatlan, erőszakos férfi. MINT H-ék esetében is, akik Salgótarjánban a Baj- csy-Zsilinszky út 27. számú egy szoba-konyhás lakásban élnék a rájuk, illetve H-néra és hét esztendős kislányára kényszeritett „börtönben” a részeges, erőszakos volt férj, illetve apa társaságában. H-né évek óta szenvedett a nap- mint nap részegen hazatérő férfi embertelen természetétől, ezért — türelme elfogyván — tavaly válókeresetet nyújtott be a férj ellen. El is választották őket Akkor H fogta magát, felmondta az állását, és Kazincbarcikára ment dolgozni. Ott volt egy félévig. Most három hónap óta megint Salgótarjánban dolgozik. És persze ott is lakik,, ott a volt feleségével és kislányával egy fedél alatt. Életmódja mit sem változott: megszakítás nélkül részegeske- dik, Verekszik, veszekszik, ajtót tör-be, hajnali órákban rendez cirkuszokat, gyilkossággal, a család kiirtásával fenyegetőzik. Az idegösszeomlás határán álló asszony és a nem kevésbé agyonhajszolt hétéves gyermek pedig mit tehet? Járnak hivatalról hivatalra, egyik szervtől a másikig: mentsék meg őket, mielőtt tragédia lesz. Költöztessék ki H-t a lakásból, hogy megszűnjön ez a tűrhetetlen állapot. „Nincs rá paragrafus...” Ez a válasz mindenütt. A lakás annakidején szolgálati volt, a bányatröszt adta. Azért annakidején, mert H-t ugyancsak lehetetlen magatartása miatt három évvel ezelőtt fegyel- mileg bocsátották el a bányától, most az ingatlan- kezelő alkalmazottja. A lakás minősítése ma is „szolgálati”, így a hatóság, vagy más szerv nem avatkozhat az ügybe, állítólag még a bíróság sem, hiszen jelenleg is H a főbérlő. A tröszt viszont mást nem tehet, mint felmond a főbérlőnek, ezt' meg is tette. A tanácsnak nincs lakásfeleslege, hogy segíteni tudjon az anyán és gyermekén. Marad tehát minden a régiben. Hát nem lehet normálisan élni? „Nincs rá paragrafus...” DE KELL lepni emberségnek, amely megoldást ad. Hát ha van mit ten- niök, az üyen esetek sürgetik a társadalmi szervek hatékony közreműködését. Hiszen a család vés delem a legtöbb ilyen szerv zászlajára van írva, s e jelszónak, nemcsak vigasztaló szavaikban, nemcsak biztatásban és sajnálkozásban kell megnyilvánulnia, hanem tetteikben is. Mit lehet itt tenni? Például: a tanács és a tröszt közösen kereshet egy olyan hasonló méretű állami lakást, amelyben bányai dolgozó lakik, ennek lakóját átköltöztetik a Bajcsy Zsilinszky út 27. szám alá, s a felszabadult állami laíkást odaadják H-né- nak — volt férje nélkül. Akit pedig elekor már el lehet helyezni munkásszálláson is. OTT LEGALÁBB remény van arra, hogy a környezet megneveli, rászoktatja az emberhez méltó viselkedésre. K. J. AMÍG emlekezel i'T)ési szierkesztőmmel ebedelek, ki első, tétova próbálkozásaimat vigyázva több mint húsz évvel ezelőtt, mikor amolyan pikoló-áú voltam az újságírásban vagy, mint az öreg Heltai bácsi mondta volt: fejnaturalista, mint 36. Rács Laci. Nehogy azt képzelje valaki, hogy fent említett mentoromnak hosszú, fehér szakálla van, akár egy nyugdíjas télapónak, ellenkezőleg: arca sima, járása fiatalos, bár mostanában egy kis Napo- leon-pocakot is kénytelen hordani a fekete haja megritkult kicsit, de szelleme fürge, azt hiszem, éppencsak túllépett az öt- yenen vagy... De hagyjuk a tizedestorteket, ezt a kellemetlen matematikát, mely állandóan arra figyelmeztet, ami már elmúlt; elég annyi: lapszerkesztő ma is én még mindig „fejnaturalista” vagyok. Nem szégyen az, hiszen nálamnál nagyobbak is életük végéig írták a journál-t; hogy Ady szavával éljek a magyar glóbuszon ez már „így rendeltetett.” A népes asztal körül céhbeliek ülnek, írók rheg újságírók, fanyar fenegyerekek, akik elvből nem lelkesednek, s akiknek „objektív” véleményét nem lehet megingatni egy húszíves remekművel sem. Ezt csak- azért említem, hogy az, olvaáő könnyebben maga elé idézze marcona alakjukat; olyasféle jelle-' mek ők, mint Mucius Sce- vola vagy Cato: igazság a vértjük s az érzelmes el- iágyulásokon túllépnek, akárcsak holtakon a győztes harcosok. Erre a hirtelen, teljes-fényű megvilágításra azért volt szükség, nehogy azt higyje valaki, csupán lágyszívű férfiú ült ott, mikor a lapszerkesztő kihúzott sebéből egy levelet, melyen tiszteletet ébresztő, komor bélyegek sorakoztak s nyilvánvaló volt, hogy messzi, kék egek alól jött, avagy kék tengerekről. A levél szűkszavú volt. Arról értesítette a szerkesztőséget, hogy háromnégy, idegenbe szakadt hazánkfia matróz most, valamely távoli nemzet kereskedelmi hajóján, mely a végtelen Óceánon, trópusi vizeken úszik' e pillanatban, hol mélykék és égkék, fekete- meg almazöld színek hajolnak egymásra és a nap úgjr tűz a forró fedélzetre, mintha megállna fölöttük örökre s nem akarna lenyugodni soha. Az alkonyat ugyan lehúzza majd az égről azt az izzó-olvadó hősugárzót, a hőség azonban alig enyhül s mikor a nehéz szolgálat után lebotorkálnak a kabinba, bár a halálos fáradtság szinte leüti őket, mégsem tudnak elaludni. Ébren fekszenek, hanyatt, kezük a tarkójukon, a kerek^ kabinablakon át a tin- takek eget nézik, a megnőtt, elúszó csille jókat és különös társasjátékot játszanak. Hosszú hallgatás után megszólal valaki: „.. .az Erzsébet-téren megállók, pontosan ott, ahol az a kis szobrocska van, melynek talpazatán az olvasható, hogy kisfurulyám szomorúfűz ága és bevárom a lányt...” A másik közbevág: „. ..Pontosan ott? Almás a történet, öregem! Az a szobor ugyanis sohasem volt az Erzsébet-téren, hanem a Nagykörút és Krúdy utca sarkán állt, azon a háromszögletű te- recskén, határozottan emlékszem, mert egyszer, képzeljétek...” A negyedik: „Mindez semmi. Tudjátok, a Rákóczi út és Körút sarkán, ahol az a nagy, malátakávés nebnréklafin vibrált, melyen egy haákós, meztelen gyerek hatalmas kávéskancsóból itta a...” „Először is öregem, a Szent István malátakávé— nem is neonreklám volt, hanem színes körték aludtak és gyúltak ki, körték, érted s nem neoncsövek s nem á Rákóczi út és Körút sarkán volt, hanem... — s így állnak, ülnek, csó- kolóznak, esznek, ténfereg- nek, csavarognak és kergetik egymást Pest utcáin, keresztül-kasul az országon, kisvárosok ,macskakö- vein, éjszakáról-éjszakára, hajnalig. Mint hazajáró lelkek, láthatatlanul, de jelenvalón rohannak el mellettünk a csúcsforga-' lomban, vagy ülnek velünk egy eszpresszó előtt, melynek asztalait már áprilisban kirakták az utcára... ugyan, áprilisban? Már márciusban!... s amíg a hajó egykedvűen úszik, a fekete, trópusi éjszakában, ők minden éjjel hazajönnek, hiszen azt csak meg kell tudniok, hogy az a maláta-gyerek... A szerkesztő felnézett. Mindannyian a fehér abroszra meredtünk, majdnem mozdulatlanul. — ...csupán arra kérnek, írnám meg nekik, hogy az a maláta-gyerek valóban... agy volt a csönd. Az abroszt néztem én is, mely olyan volt most, mint a tenger. Úszott velük a hajó, míg mozdulatlanul hevertek az ágyon, kezük a tarkójukon és olyanok voltak mint a halottak. Mint a holtak, akik mindent tudnak már. Azt is, hogy a hazát elhagyhatod. De azt is, hogy a haza nem hagy el téged, amíg élsz, amíg emlékezel... Körössényi János pestatörvény A postatörvény sok paragrafusa idejét múlta, elavult, nem felel meg a mai élet követelményeinek. Az új törvénytervezet már elkészült, azt a minisztertanács is jóváhagyta. Mi a jelentősége, milyen változásokat tartalmaz az új törvénytervezet ? A postáról és a távközlésről szóló új szabályzat egységbe foglalja az évtizedek során kialakult elveket, amelyek részben különböző miniszteri utasításokban, részben csak a postai szabályzatokban ta- Jálhatók. Biztosítja, hogy csak olyan műsorvevő készülékek kerülhetnek forgalomba, amelyek a mű-' szaki követelményeknek megfelelnek, ugyanakkor szobályozza a vételt zavaró nagyfrekvenciás gépek, berendezések üzembeállítását, működést. A törvény- tervezet a polgári jog fi- gy e lerqjje vételével ad lehetőséget a rádió és a televízió antennák felszerelésére. Az új törvény elvileg kimondja, hogy az állami, a szövetkezeti és a társadalmi szervek — ha ennek szükségessége felmerül — kötelesek a küldeményeket a postától átvenni és azokat a címzetteknek átadni. Ex nem jé takarékosság v Rétság főutcáján kis híd íveli át az árkot. A két hídfő mellett jobbról-bal- ról valaha drótkerítés szolgálta a járókelők biztonságát. Ha tréfálkozni akarnánk, szólhatnánk arról, hogy túlságosan közel az új kisvendéglő, ahol szesztartalmú italokat is mérnek.., Persze, nem csupán ittas ember potyoghat az árokba, de gyengelátású öreg, virgonc gyermek is. Sokat mondunk, ha úgy véljük, hogy egy százasból meg lehetne szüntetni a baleset veszélyét. —Mi I -- É—ma ——W H—-----="-T-rr-. H ÚSZ ÉVE 1944 TÁV ÁSZÁN, a véres második világháború negyedik évében történt, éppen 20 évvel ezelőtt... A menekülő hitleri fasizmus egyre több áldozatot követelt a fronton, a hátországban, levegőben, ví- ,zen és szárazföldön egyaránt. .. A vandál fasiszták farkaséhsége csillapíthatatlan volt. így került sor a hitleri fasizmus legembertelenebb rémtetteire, a magyar zsidóság gettókba, koncentárciós táborokba hurcolására. Ma, amikor mementóul sorozatosan avatják fel a koncentárciós táborokban elpusztított több millió áldozat tiszteletére emelt emlékműveket, szükségesnek látszik, hogy lefújjuk az emlékezés porát a húsz évvel ezelőtt történt helyi eseményekről... Tesszük ezt azért is, hogy a most folyó auschwitzi perhez csekély adalékkal szolgálhassunk, habár egyesek szemében úgy tűnhet, mindez ;,csepp a tengerben. ..” ELŐTTÜNK feikszik a gonddal elkészített gyászkeretes album, a következő címfelirattal: „1940 — 1945. A salgótarjáni gettóból deportált és munkaszolgá-' latban elpusztult mártírjaink emlékére.” A hatalmas könyvből 1200-nál több név tekint vissza ránk.. . Egyik életben maradt résztvevő így mondja el húsz évvel ezelőtti salgótarjáni élményeit: — Május volt, 1944-ben, szép virágos, napfényes, de nem tudtunk gyönyörködni a napfényben. .. Nemcsak a gyász miatt, hiszen a legtöbb családból hiányzott valaki, de az égbolt sem volt biztató, sokszor bombázók tarkították azt... Azokban a napokban nagy rémület uraikon dott Tarjánban... Akkoribán fogdosták össze a városban és környékéről a zsidók apraját-nagyját, hogy a gettó-körletként kijelölt Hochauser-udvar- ba„ Friedmman-udvarba, a Blayer-udvar, Rosen- berg-udvarba, a Régi-posta utcába« valamint a Posta és a mostani áruház mögötti részre tereljék őket_ Ezt a munkát az akkori m. kir. csendőrség végezte. Már áprilisban megkezdték az összegyűjtési; egy éjjel 20—25 családfői szedtek össze. De ha valamely oknál fogva ners volt otthon a családfő, ak* koe az anyát vitték el helyette. Már a gettókban is a legmostohább körülmények között éltünk, koplaltunk, tisztálkodni nem tudtunk, s csak külön engedéllyel lehetett a gettó- zottal beszélni, ez teljesen a szolgálatot tevő személytől függött... A DEPORTÁLASI parancs Budapestről érke-i zett május hónapban, ami- koris Salgótarjánból ésj környékéről 1370 zsidót,| gyerekeket,, felnőtteket,) örgekeket és asszonyokat vegyesen a tarjáni bányai gondnokság istállójába préseltek be. Ebben korábban mindössze 40—60 ló számára volt csak hely._ De semmivel sem volt jobb a sorsuk a marhavagonokban, ahová 90 személyt is belezsúfoltak, az út Auschwitzig pedig három hosszú napig tartott, víz és WC lehetőség nélkül, ., Június első napjaiban indult ki rakományával a vonat. Sokan fuldok- lottak a szomjúságtól, de senkinek sem volt szabad leszállnia. A salgótarjáni gettóból a zsidókat Auschwitzba vitték, ahol a „szelektáláson” mindenki átesett.. Akinek szerencséje volt, azt dolgoztatták, testi erejétől függően, míg a többieknek meg kellett halniuk. .. A legborzalmasabb | látvány az volt, amikor a szülőt elszakították kisgyermekétől és az anya őrjöngött. Az ilyenek soha többé az életben már nem találkozhattak. SALGÓTARJÁNBAN 1944 előtt 450 zsidócsalád élt, mintegy 1800 személy. Közülük mindössze 157 tért haza, csontvázként, élőhalottként... Sándor Rudolf Kondoros! János Ismerem, pontosabban haüóttam már a „majom- szeretetről”. A közelmúltban megismertem a „ku- tyaszeretetet” is, az egyik szórakozóhelyen. Négyen ültek együtt. Komplett asztaltársaság. Három középkorú hölgy (minden ellenkező híresztelés dacára a nők is 35— 50 é\> között középkorúak) és egy idősebb férfi beszélgetett. (Gondolnivadó, hogy a férfi ritkán jutott szóhoz . ..) A ház lakói voltak napirenden, stílszerűen „terítéken”. Kezdték az emeleten az orvosnál, akit megcsal a felesége. Pedig nagyon jól keres. Csakhogy... más is kell a családi harmóniához. _ Különben harmonikusan élnek. Aztán befejezték a földszinten, ahol az a kiállhatatlan géplakatos lakik négy haszontalan kölykével. A múltkor háromszor egymásután meghúzták az édes kis daxli farkát. Summázásképpen'a nagyhangon mesélő hölgy kabátja alól elővette a daxlit. és együttérző csókot nyomott — vagy hármat —, a kutya képére. Eközben Kutyaszeretet tettemre hívó hangon a fülébe duruzsolta: „Édes kicsi gyermekem ... Megfojtom azokat a nyavalyás se- honnai utcakölyköhet, hamég egyszer a farkincád- hoz. merészelnek nyúlni.” Az asztaltársaság helyesléssel nyugtázta a nagyhangú hölgy kinyilatkoztatását. A daxli félszegen, megrémült képpel figyelt. Ugyanakkor fejtartásában volt némi büszkeség, s ez érthető, mert kézről kézre járt. ö volt az asztaltársaság. középpontjában. Márt pedig a kutya megérzi, ha ünnepük. Lassan el is tűnt riadtsága és mosolyogva figyelte gazdáját, a nagyhangú hölgyet, aki éppen róla zengett dicséretet: „Ha mégegyszer kezdeném az életet, nekem akkor sem kellene gyerek. Csak ez a kicsi édes pintyőke. Pín- tyike, ez! Ez kell, egyedül ez! Képzeljétek, éjszaka, amikor alszik, hallgatom a szívverését.., Jó érezni, hogy van nekem ez a kis Pintyikém. És, — hogy jó percben mondjam — Pintyike szobatiszta. A dáriua kincséért nem adnám. A többiek hallgatták a nagyhangú hölgyet Mindegyiknek volt egy-egy szava a vakarcsnyi kutyához, s az most már teljes pimaszsággal élvezte a rögtönzött ünneplést, amelyben részesítették. Oda-oda kapott az asztalra, belenyalt a tányérba. A nagyhangú hölgy pedig dédelgette, aztán durva, kényes /hangon a pincér után szólt; „Halló! Csak az egyikhez hozzon zsemlét... Pintyike nem kér a virslihez.” Mindezt némi büszkeséggel és olyan nagy hangon mondta a nagyhangú hölgy, hogy sokan felfigyeltek. Végüüs, megette-e zsemle nélkül a virsüt Pintyike, vagy sem, nem tudom, mert én közben távoztam. A nagyhangú hölgyet azóta többször láttam Pintyi társaságában. Minden alkalommal okosan magyarázott valamit a patkányképű kutyának. Lehet, hogy éppen beszélni tanítja az ő kis kutyagyermekét? . . Kutyaszeretet, az bizonyos! Víncze György
