Nógrád. 1964. május (20. évfolyam. 68-93. szám)
1964-05-01 / 68. szám
1984. május 1. péntek NÓGRÄD tí M agas, kövérkés fiatalember, a vidéki nagyváros egyik napi lapjának a szerkesztője, sebes léptekkel loholt a temető magas kőkerítése mellett a bejárat felé, ahol bundában s egykedvűen ácsorgóit a kapus. — Melyik részben temetik Kocsis Kálmánt? — kérdezte a sietéstől kifulladva a szerkesztő. — Alázatos szolgája... Kocsis Kálmánt nem temetünk jelentem alássan, csak néhai Kocsis Kálmánt — tréfált a termetes temető őr. — Miért nem felel? — szólt rá a szerkesztő a nevetgélő emberre. — Azt kérdeztem, merre temetik Kocsis Kálmán kubikost? — Igenis, nagyságos szerkesztő úr. Nem is csudá- lom, hogy el tetszett jönni. Mert valami nagy cécó lesz itt. Csak úgy dől ide a sok nép, meg a sok rendőr. Azt mondják, cuculista beszél a sírnál. De ezt nem szabad. Azér ömlik ide a sok rendőr, hogy ne engedje. Várt. S várt a szerkesztő úr is. Erre halkan megkérdezte: — Igaz? Azt beszélik a népek, tiszt volt ez a Kocsis Kálmán a vörösöknél és a csendőrök azért taposták meg, igaz? — a bőbeszédű ember most már egészen megzavarodott. Vi- gyázzba állt s ijedten próbálta kiigazítani szavait: — Nem lehet az igaz kérem — mondta meggondolt, lassú szavakkal. — Nem csinálnak ilyet a csendőrök. — Megmondja valahára, melyik parcellán temetik? — szólt rá a szerkesztő. — Igenis nagyságos szerkesztő úr. — A kapus benézett a sírkertbe, már felemelte karját, hogy az irányt mutassa, aztán mást gondolva. — Nézze csak ezt a keréknyomot — mondta. — Ezen tessék menni. Ha siet, még utoléri a kis kézikocsit, azon szekerezik utolsó útján az a Kocsis. A szerkesztő szó nélkül otthagyta a megszeppent embert és ment befelé az úton, a friss keréknyomon. — Ketten húzzák a kiskocsit — dünnyögte maga elé a keréknyomok között látszó bemélyedéseket vizsgálva. — De hol az a te- méntelen nép, akiről a kapus beszélt? A sötétszürke felhők mélyen leereszkedtek a nép- telennek tetsző temető fölé. — Aha! Értem — nyugodott meg tekintete a síremlékkel teletűzdelt temető szélső szakaszán. — A sírok között szóródtak szét. T íz perces rohanás után lassított. Előtte, a közelben, szekér kenetlen kereke visított. A főút élesen fordult s a kanyarban feltűnt a kis kocsi, amely sokkal rövidebb volt a rája helyezett gyalulat- lan deszka-koporsónál. Mélyen előre dűlve, két gubás, csizmás, süveges ember húzta. Amint a szerkesztő tovasietett mellettük, az egyik vontató felemelte verejtékes arcát. Nagyállú, lógóbajuszú fiatal ember volt. A szerkesztőt, mintha szíven ütötte volna valami... Mert néhai Kocsis Kálmán ifjúi mása vetette feléje fürkésző szemét. A temető hátsó kerítéséhez közel frissen ásott sír kihányt, kis homokdombja mellett kardos, pisztolytáskás, feketeköpenyes, rózsásra borotvált rendőrtiszt fogadta tisztelegve a szerkesztőt. — Miért nem szólt, hogy kijön? — kérdezte kezet nyújtva. — Nem kellett volna ennyire sietni. Megvártuk volna. Csupa izzadtság lett a rohanástól. — Jó fogyókúra az izza- dás — tréfált a szerkesztő. A kézi szekér a sír elé ért. A rúd mellől felmagasodott a két vontató. A szerkesztő ismerte apjukat. Alig egy hete beszélt vele a folyómenti gátépítésnél. Ilyen lehetett Kocsis Kálmán fiatal korában, mint ez a két huszonötév körüli, verejtékben fürdő, sovány, szokatlanul magas és rongyos ember. — Ikrek — mondta a rendőrtiszt. — Nézze csak, még a rongyaik is egyformák. A sírok között szétszórtan várakozó nép összetömörült, közelebb húzódott s tömör falat vont a friss homokdomb, a mély sírgödör, a koporsós szekér, a két Kocsis-fiú, a rendőrtiszt, meg a szerkesztő köré. Fekete ruhás tiszteletes- forma ember sietett ki a tömegből. A koporsó mellé állt, elővette kis imakönyvét és belelapozott. De hangosan rászólt az egyik Kocsis-fiú. — Meghagyta apánk — a szerkesztő összerezzent, mert a fiú hangja messze- szállt, mintha csak néhai Kocsis Kálmán szava dör- gött volna. — Keményen meghagyta, hogy pap nélkül temessük, ha eljön az ideje. — Várt, tán visszamegy helyére a pap. De mert az még mindig a koporsó mellett tétovázott, rákiáltott. — Nem érti? Nem köll az imája! — Nem tilthatja meg — méltatlankodott a pap. — Jogom van imát mondani. — Van — felelte a fiú. — Csak nem most és nem itt. A pap segítséget várón nézett a rendőrfogalmazóra. A tiszt csak a vállát vonogatta: arra nem volt utasítása, hogy papot erőszakoljon az árvákra. A tiszteletes, mint aki enged az erőszaknak, becsukta imakönyvét, biccentett a rendőrtisztnek, meg a szerkesztőnek és sietve eltűnt a tömegben. Apró köhintések hallatszottak. Mintha a sok ember izgatottan készült volna valamire. A rendőrfogalmazó a derékszíját igazgatta. A szerkesztő körülnézelődött. Lábujjhegyre ágaskodott. Az emberfal elfogta a kilátást, de hátul, a tömeg között, mintha fegyverre tűzött szuronyok villantak volna ... Hó szitált s elolvadt a nedves földön, de a kabátokat, süvegeket egyre inkább megfehérítette. A szerkesztővel szemben kidudorodott az emberfal. Néhányan elhagyták Helyüket s félreálltak. A nyíláson kopott télikabátba öltözött zsíroskalapú, csontos arcú, öregedő munkás lépett a tisztásra, a friss sáros földhányás tetejére. Ott kihúzta magát, mint a szónok, aki beszélni készül. Nagyra is nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta, csak nagyot nyelt, GERGELY SÁNDOR: Mgíf A paraszt a robotja alól, ha kidől Biz nem hagy ö fiának mást hátra. Csak viseld az igát, míg eljő az idő, Mikor bunkóval állhatsz a gátra. megismerte a fiatal vasas- kórus szegődött: Hej, te bunkócska, te drága. Hej, te eleven fa gircses-görcsös ága. Te drága! Segíts most! Mert majd eljön a na p, mikor ébred a rab, S lekötött kezét-lábát kinyújtja. Aki ellene volt, az a fűbe harap, Mert a Bunkó a földre lesújtja. só elé botorkált, megkxv- paszkodott a szélében, mélyen meghajolt, aztán visz- szavánszorgott az emberfal mögé. A Kocsis-testvérek kötelet fektettek a sír szájára, ráhelyezték a koporsót és óvatosan a gödör mélyére eresztették. Utána, ahogy a kubikos munkán megszokták, vaslapátjukkal egyenletesen apjuk koporsójára hajították a kiemelt földet. Sokan kérték tőlük a lapátot, hadd adnák meg ők is a szokásos végtisztességet a halottnak: néhány röggel járulva örök nyughelyének megteremtéséhez. De a két Kocsis-fiú nem adta ki a kezéből a szerszámot. A lazuló embergyűrűből váratlanul s csengőn énekhang szökkent a magasba. A sírtól elhátráló emberek megtorpantak. A messzibb állók a nyakukat nyújtogatták. A rendőrtiszt lábujjhegyre emelkedett s így figyelt körbe-körbe. Olyan meglepetésszerűen csapkodta meg az énekszó az elbúsúlt embereket, hogy pillanatokig mindenki a mélyen aláhanyatlott felhőket nézte, mintha onnan csengene a dal. A gyászolók nagy része még soha nem hallotta a furcsa dallamú éneket: bizalmi kalapács-csengésű hangját. S szava mellé váratlanul s ropogva-dörögve De újra felcsengett a magányos acélhang: felemelte jobbját, aztán hurutos hangon kiáltotta: — Drága elvtársaim ... A tömeg, tán ezer ember, várakozott körben, nagygt szusszant. A szónok lassan körbefordult, mintha minden gyászolónak a szemébe akart volna nézni. Szemléjében a rendőrtiszten állapodott meg. — Az építőmunkás szak- szervezet helyi titkára — súgta a tiszt a szerkesztőnek. — Ismerem... — felelte idegesen a szerkesztő. A titkár, bár ősz hajáról már sűrűn csöpögött a hóié, csak nézte mereven a kardos, pisztolyos tisztet, aki a néma szemveréstől megzavarodva, előbb magas gallérjához nyúlt, aztán kihúzta amgát s pisztolytáskájára ejtette jobbját. Így maradt még akkor is, amikor a néma szónok már lelépett a homokdombról, a koporsó elé állt, ahol meghajolt, olyan mélyre bukva, hogy homloka szinte a földet érintette. Odarohanó emberek fogták fel a hangosan zokogó s tántorgó öreget és a gyászolók közé támogatták. Nagyfejű, szélesvállú, vastagnyakú fiatalember állt most a földhányásra. Levette a sapkáját. Dús, barna haja szinte ágaskodni kezdett. — Vasgyári munkás — súgta a tiszt. — Tudom. A főbizalmi. — Elvtársalc! — szólalt meg olyan erővel és olyan csengő hangon a vasas, mint amikor kalapács csap az üllőre. A nép vastag körfala megmozdult, s közelebb húzódott. A szónok válla megemelkedett, melle fújtatott, szája kinyílt s erős fogsora kivillant. A gyászolók kissé előrehajoltak, szinte ugrásra készen várták a sáros homokdombról feléjük készülő riadót. De a fiatal munkás száját sem hagyta el újabb szó. Szeme már csak a rendőrtisztre szúrt. A fogalmazó jobb keze, amely eddig a pisztolytáskához nőtt, hirtelen balra nyúlt, kardja markolatára s arasznyira ki is rántotta tokjából a pengét. De izgatottságát lefékezve, hirtelen hátat fordított a legénynek s a szemverés így csak a tarkóját érte. A szélesvállú, vastagnyakú vasas lelépett a homokbuckáról. A koporsó előtt kifeszült, mint tábornoka előtt a közlegény. Ajka hangtalanul mozgott. Hosz- szú-hosszú pillanatig szoborként állt, aztán mintha vezényszóra tenné, oldalt fordult s katonai díszmeneteknél használatos léptekkel vonult el a tisztásról. A gyászolók gyűrűjéből most egy kubikos lépett ki. Vele is a múlt héten, a gátépítésen beszélt a szerkesztő. Akkor is fáradtnak látszott. Hiszen már két éjszaka és két nap tárgyalt ő, Kocsis Kálmán még néhány másik kubikos a megyei urakkal, a környező uradalmak intézőivel s a szakszervezet embereivel. Bérkövetelésekről volt szó. Az életminimumnak legalább a felét szerették volna elérni., A kubikos halálsápadtan állt a földhányáson, leemelte elnyűtt toronysüvegét. Ezüstszínbe hajló, tömör fakó haja fölött párafelhő támadt. — Az eszme — szólalt meg halkan. Tán csak az elülső sorban hallhatták. De már emelte a fejét és elkiáltotta magát olyan erővel, hogy arca beletorzult. — Az eszme, amelynek győzelméért Kálmán, Kocsis Kálmán a vérét hullajtottá, amiért bármikor az életét is adta volna ... s amely miatt megölték, győz, győzni fog! A rendőrtiszt magasra emelte jobb karját. Intésére a tömeget körülvevő rendőrök vigyázzba vágták magukat. Csizmáik puffanása idáig hallatszott. A fogalmazó karja a levegőben tétovázott, de hamar leesett csalódottan s kielégítetlenül. Mert a kubikos nem beszélt többet. A sáros halomról a koporAmikor idáig ért az énekes szava, a szerkesztő már A dörgés elzúgott. Pillanatokra csudálkozva pislogtak egymásra az emberek. Utána újra zúgott a kórus. Tán húsz ember énekelt. Volt, akinek tátott száján búsan, másokén komoran, s dühödten szállt ki az ordítás. A szerkesztő összerezzent. A zsebkendője után nyúlt. Előbb a szemét, utána hosszan a szemüvegét törölgette. Aztán a mellére szorította mindkét kezét. Mert belülről mintha tépte), marcangolta volna valami. A göröngyök hullása megszűnt. A gyászolók tömör fala szétszakadozott s elhátrált a sírtól. A háztető-forma sírdombot hamarosan már csak harminc- negyven ember állta körül. Az egyik Kocsis-fiú most a kis szekérről barnára festett kemény lécet emelt le. A léc fejére szegezett fekete pléhtáblán fehér betűk sorakoztak. A fejfát a sírdomb elé szúrta az egyik iker. Aztán lapátjuk nyelvével a földbe verték. A maradék gyászolók sorba rendezkedve járultak1 a sír elé s szemüket a fejfa betűire vetve, mélyen meghajtották magukat. — Hogy hajlcmganak — mormogta a fogalmazó. — Nem is magyarok ezek!... Elfajzottak. A szerkesztő vörösen a dühtől fordult a tiszt felé, de a fogalmazó már meg-* előzte. — ír a temetésről, szer-* kesztő úr? — kérdezte barátkozva. — Nem írok —- felelte a szerkesztő. — Nem is volt szándékomban. Csak meg akartam nézni egy proletár-temetést. — Látom, nem sok öröme volt benne. Ilyen hülye nótát énekelni. Temetőben a bunkóhoz fohászkodni! De mi más után epekednének? Bunkó a Bunkóért! — nevetett. — De egyszer... — mondta elgondolkozva. — Amikor az a koszos, hóka kubikos az eszméről ordítozott, már inteni akartam a legényeimnek. — Nem kell komolyan venni — mondta a szerkesztő. — Nono ... — a tiszt töprengve nézegette csizmája orrát. — Jobb lett volna betiltani a nyilvános temetést — mondta. — Nem olyan régen, még csak hal éve volt a proletárdiktatúra. Meg ha elgondolom, ez a nóta se olyan jámbor. A fütyköshöz fohászkodni.. ■ — Nóta, bolondság ... — Nono, szerkesztő uram. Nem szeretném, ha ezek a rongyosok még egyszer a markukba vennék és két kézre fognák azt a megimádott bunkót. — A sapkájához emelte tenyerét, kezet nyújtott a szerkesztőnek, újra tisztelgett, a felsorakozott rendöarsza- kasz élére sietett s elvonult velük. A sír négy sarkára feszesen, mint valami őrszem, egy- egy ember állt. Egyikük a kőművesek őszhajú titkára volt. A sír előtt búcsúzkodva vonultak el a gyászolók. Aki már meghajolt a fejfa előtt, megállt, szembe az őrség egyik tagjával s helyet cserélt vele. A fejfa előtt elhúzódó sor végére odatelepedett a szerkesztő is. A sírdomb mellé asz- szony állt az őrségre. A szerkesztő megismerte: a hóka kubikos felesége ... Fekete foltokkal tarkított vállkendőjét meghúzza a derekán. Válla megrándult a visszafojtott Zokogástól. — Mozogjon! — szólt a szerkesztőre az utána következő a sorban. A szerkesztő betűzni kezdte a fejfa tábláján a felírást: Kocsis Kálmán zászlóalj-parancsnok. Élt négy évet... Cirógatóan a kis táblához nyúlt, ellágyultan olvasta újra a betűket, amelyek világgá kiáltják: ember, talpig ember, az első munkáshaza fegyveres katonája volt a meggyilkolt kubikos. Élt négy évet. Négy emberhez méltó évet... Odakünn Oroszországban, az ember boldog holnapjáért ontva vérét. S megölték itthon, mint any- nyi más, sok szegényt, mert nagyobb karaj kenyeret szánt osztálybélijeinek. A szerkesztő mögött valaki felmordult: — Siessen. Megmozdult s az őrségen álló kubikos asszonyhoz lépett. — Kérem — mondta. — Átvenném a helyét. — Ne álljon meg! Menjen! — 'hzólt rá halkan az asszony. — Ne maradjon annyi ideig közüliünk, mert baja eshet.
