Nógrád. 1964. április (20. évfolyam. 43-67. szám)
1964-04-24 / 62. szám
1984. április 24, péntek Lnflc*Ad Párbaj a szociális otthonban A ludanyhalászi szociális otthonban több mint 300 idős, beteg, lelkileg sérült ember tölti napjait. Délutánonként legtöbbször kiülnek a verőfényes teraszra. Kézimunkáznak, tereferélnek. Csendes, békés órák ezek, naplemente előtt. Szinte hihetetlen, hogy ezek a meghitt órákat, éppen azok zavarták meg kicsinyes ügyeikkel, pletykák áradataival, akik- \nek elsősorban őrködniük kell azon, hogy a sors viharaiban megtépázott öregek életének szomorú hajói, most végre békés vizeken ringatózzanak. A kezdet Amikor Bódi Jánosné, az intézet igazgatója négy esztendeje Ludányhalásziba került, még nagyon jó barátságban volt Tóth Ferenccel. Kapcsolatukban senki nem talált kivetnivalót, hisz ez a barátság igen régen szövődött a két család között. Azon sem bot- ránkozott meg senki az intézetben, hogy Bódiné éppen ebből a közvetlen viszonyból adódóan „apó- kámnak” szólította Tóth Ferencet, akit a könyvelési csoport vezetésével bízott meg. Tóth Ferenc meg csak „mamókámnak” szólította az intézet igazgatónőjét De az igazi barátság, ez a nagyszerű emberi érzés kizárja az elvtelen engedményeket, s az igazi barát nem húny szemet a másik hibái fölött. Bódiné viszont hozzájárult ahhoz, hogy Tóth Ferenc, minthogy egészsége a korábbi években megrendült, hamar fárad, hadd fejezze be félórával korábban a napi munkáját. Nagyon gyakran folytattak bizalmas beszélgetéseket is az intézet belső gondjairól. Kezdetben ezekből a megbeszélésekből még mindketten olyan következtetéseket vontak le, „mi kommunisták vagyunk elsősorban felelősek az intézet belső rendjéért, a gondozottak nyugalmáért”. Mert valóban mindketten égi tagjai a pártnak. Jogtalan előnyök Az állhatatos, szilárd jellemű embereket a tisztség- viselés még inkább megerősíti elveikben. Tóth Ferenc azonban azt gondolta, hogy a párttisztséggel együtt jár a haszonszerzés, a jogtalan előnyök élvezete. Bódi Jánosnéval, az intézet igazgatójával folytatott bizalmas beszélgetéseket csakhamar arra használta fel, hogy különböző megjegyzéseket tett az intézet dolgozóira. Különösen Kocsis Jánost, a főkönyvelőt igyekezett befeketíteni, illetve „fehéríteni1”. Nem, nem a munkáiéra tett megjegyzést. Elő- káParta a nálunk régen megbukott módszert: Kocsis János politikai meggyőződését vonta kétségbe, alantalanul. Az egyik nap a főkönyvelő fehér zászlót talált az asztalán, míg Tóth Ferencén piros színű díszlett. „Erőfeszítése” azonban hiábavalónak bizonyult. A főkönyvelő a helyén maradt. Ezután az eset után ki- sebb-nagyobb vélemény- különbségek mindig adódtak közöttük, de az első komolyabb nézeteltérés^ re két esztendeje került sor Bódiné és Tóth Ferenci között. Az igazgatónő, mintegy 35-40 intézeti dolgozót jutalmazott, eredményes munkájuk elismeréseképpen. A jutalmazottak között volt a gondnok és a felesége is. Az asszony napi munkája mellett tanult, kitűnően vizsgázott, nyolcadik osztályból, az esti iskolában. Mindenképpen megérdemelte tehát a jutalmat. Bódiné azonban elkövette azt a hibát, hogy mindezt nem beszélté meg Tóth Ferenccel, aki akkor az intézet szakszervezeti titkára volt. Tóth pedig közölte, nem ért egyet valamennyi dolgozó jutalmazásával. S hogy mégis megkapták a pénzt, most már korántsem a régi, szívélyes hangon tett szemrehányást az igazgatónőnek. Ügy van az, ha valaki túl sok időt fordít mások munkájának, életének vizs- gálgatására, nem marad ideje elvégezni saját munkáját. Gondok jelentkeztek a könyvelésben is. Elmaradtak az élelmezési anyagok naprakész könyvelésével. — Késnek az alapkönyveléshez szükséges bizonylatok — védekezett Tóth Ferenc, amikor Bódiné felelősségre vonta. Tény azonban, hogy az 1962-es év végén az élelmezési költségeknél 5 ezer forintos megtakarítás jelentkezett. Az ügyet a járási tanács pénzügyi osztálya is vizsgálta. Bódiné azonban igazolta magát. — Már korábban kidolgoztam az intézet dolgozóinak belső munkarendjét és ebben megszabtam az intézet valamennyi dolgozójára ►- Tóth Ferencnek feladatait is. ö azonban ezt a munkarendet magára nézve nem tartotta kötelezőnek. Ezért nem fogadta el az intézet vezetőjének utasításait kétségbevonta az egyszemélyi vezetést. Tóth Ferenc pártvezetőségi tag volt a községben. Azt tartotta rá nem vonatkozik a hivatali fegyelem. Bódiné- nak levélben közölte a munkarenddel kapcsolatos kifogásait és egy hét olda las beadványt juttatott el a községi párttitkárhoz Is. A levélben egyetlen szóval sem említette hibáit, annál bővebben ecsetelte azonban Bódinénak, a „kommunista vezetőhöz méltatlan” rossz tulajdonságait. „Nem képes elviselni a bírálatot..„Megré- szegült a hatalomtól...”. Nyugalom, de csak két hónapig A pártalapszervezet vezetősége azonban képtelen volt szétbogozni az ügy kusza fonalait. A levelet a járási pártbizottsághoz továbbították és tavaly nyáron a járási pártbizottság és tanács együttesen tett pontot az ügy végére. Legalább is minden jel erre mutatott. Bódiné és Tóth Ferenci egyaránt elismerték: megsértették az emberi. a kommunista együttélés szabályait, s megígérték, gyökeresen változtatnak eddigi magatartásukon. A nyugalom azonban mindössze két hónapig tartott. Amint ez később kiderült, amolyan vihar előtti csend volt. Mert ezt az időszakot, mindketten arra használták fel, hogy feljegyzéseket készítettek egymás munkájáról, magatartásáról, amelyet majd alkalomadtán „bizonyítéknak” használnak, ahelyett, hogy pártszerűen megmondták volna egymásnak hibáikat. Nos, ez az alkalom nem késett sokáig. Bódiné el- bocsájtotta az intézet két dolgozóját, Puszta Borbálát és Puszta Erzsébetet, mert azok megszakították tanulmányaikat az ápolónőképző iskolán. A két lány Tóth Ferenchez fordult panaszával. Tóth melléjük állt és a két dolgozót az egyeztető bizottság határozata alapján visszavetették az intézetbe. A robbanás Tóth ekkor már az intézet dolgozói, gondozottai telőtt sem csinált titkot abból, hogy nem ért egyet Bódiné intézkedéseivel. Nem volt nehéz dolga, hogy maga köré gyűjtse azokat az embereket, akiket Bódiné részéről valami sérelem ért. Az intézetben alaptalan hírek keltek szárnyra, amelyek túljutottak az intézet kapuin is. Beszélni kezdték: az öregek éheznek az otthonban. Gorombán, durván bánnak velük, s ezért az egyik közülük önkezével akart véget vetni életének. Tóth Ferenc ekkor Szeles Ist- vánnéval, az intézet egyikegyik dolgozójával fogalmaztatott egy újabb beadványt, a megyei pártbizottságnak. Ebben a „gondozottak érdekében” kérte, vizsgálják felül és segítsenek megszüntetni az intézetben kialakult helyzetet. Közben Bódiné a fegyelmi vizsgálatig fefüggesz- tette Tóth Ferencet állásából. Később, a TEB határozata alapján Tóth újra elfoglalta helyét az intézetben. De az ügy túljutott a szécsényi járás, Nógrád megyei határain. A Központi Bizottság javaslatára a járási fegyelmi bizottság vizsgálatot indított a lu- dányhalászi szociális otthonban. Ez a vizsgálat derített fényt azután arra, hogy az intézetben valóban vannak hibák a gazdasági vezetésben. Ezek azonban korántsem olyanok, mint amilyenekké Tóth Ferenc felfújta őket, a külöböző párt- és tanácsszervekhez írott leveleiben. Az elfajult barátság A járási pártbizottság mindezeket mérlegelve hozta meg a döntését. Szigorú, de igazságos büntetést szabott Tóth Ferencre és Bódi Jánosnéra egyaránt. Tóth Ferencet elsősorban azért marasztalták el, mert súlyosan vétett a társadalmi együttélés szabályai ellen. Mint pártvezetőségi tag, olyan elvek szószólójaként lépett fel, mint az önteltség, az intrika, az egyéni haszonszerzés, a bizalmatlanság, amelyek merőben idegenek a párttól. Társadalmi funkciót „ügyeinek” tisztázására, vélt igazságának bizonyítására használta fel. Bódi Jánosné, sem makulátlan ebben az ügyben. Eleinte Tóth Ferenc esetében elnézett az apró hibák fölött, amelyek később gondokká növekedtek. Amikor végre erősebb kézzel próbált rendet teremteni, Tóth Ferenc heves ellenállásával találta magát szemben. Elmulasztotta az ellenőrzést, amely a munkafegyelem lazulásához vezetett. Ehhez járult még az is, hogy Bódiné csalhatatlannak képzelte magát. Valóságos udvara alakult ki a hízelgőkből. akik mindig a legszebbeket, a legjobbakat mondták neki munkájáról, emberi magatatásáról. 1 Az ügy tehát most lezárult. S reméljük, ebből levonja a legmesszebbmenő következtetéseket Bódi Jánosné és Tóth Ferenc is. Mindenekelőtt azt: a kommunista vezető ismertetőie- le, hogy szüntelenül, önzetlenül munkálkodik a rábízott emberek munkájának, életének megkönnyítésén, szépítésén. Vincze Istvánná A Tolmácsi Gépállomás két szerelője, id. Féja István és Takács István a nézsai Dózsa Népe Tsz munkában „elfáradt” Utos traktorát javítja. | A FŐTÉRI tizenhármaTél után tavasz jön megalkottak. Ennek az ünnepségnek itt a főtéri ti- zenhármason ■ pedig története is van. Már tavaly decemberben készültek rá, egy kicsiny fenyőfa föl is került a falra. De a gleichtni-avatás elmaradt. A kivilágított fe- nyőfácska lámpásai szomorúan pislogtak a havas estében — hiszen nem a hetedik, hanem a kilencedik szintre szánták. S akik őt oda szánták, sem tehettek arról, hogy az ünnepségre majd négy hónapot kell várni..,. son a múlt hét végén ünnepeltek'. Űj elnevezést még nem tudnak hozzá az építők, ezért a régi nevén emlegetik: gleichtni-avatás. Régi és új. Ennek a kis ünnepségnek az ürügyén érdemes egy pillanatra megállni. Megállni és emlékezni. Egy pillanatra csupán, mert az élet sodrában mediticiókra nincs sok idő. Régi. Például a gleicht- ni-ünnep. Amikor az építők a fal teljes magasságához érnek a munkában egy kicsit megállnak, szusszantanak egyet, a falra kitűznek egy szalagokkal ékesített gályát. Aztán megisznak egy üveg sört — a kőművesek kedvelt italát — s elbeszélgetnek erről-arról, mi volt, mi nem volt, míg ilyen magasba értek. Mert ez az élet rendje. Az ember tudjon alkotni, s tudja szeretni is, becsülni is, amit alkotott. Máskülönben mire való az élet? Űj? íme. nem is új. Csak rég találkoztunk vele, mint a vándormadárral, mely hidegnek találta a mi tavaszunkat, s egy időre hűtlenné vált. S most visszatért. Ügy látszik az építők mifelénk is újra tudnak , örülni annak, amit DCó s zöutű helyett zen a napon nem ^ csupán a poharak csengenek a Györgyök, Gyurik és Gyurkák egészségére, hiszen április 24-e többet jelent a megszokott, jókedvvel eltöltött névnapoknál. Sokkal többet! Szent György nap volt egykor a pálforduló, az emberi sorsok 'keserves történeteiben. Mert hogy is mondja a hajdani cselédsorsot idealizáló nóta: „Beszegődtem Tarnócára bojtárnak", s az is benne van, hogy „a gazdámmal leszek majd egy kenyéren, Szent György napján jönnek értem szekéren. Felteszik a tulipános ládámat, furulyámat, dudámat’. S hogy „fizetésem tíz forint húsz karajcár, megél abból egy bojtár". Hát bizony ebből a dalból csak annyi volt az igazság, hogy Szent György napján kezdődött s valamikor késő őszön — amikor az eke kifagyott a földből —, akkor fejeződött be a cselédemberek idénymunkája. S mindez silány kommencióért. Persze a tulipános láda helyett többnyire érdes, háziszövésű lenvászon jutott és abba került a kis motyó. Nagy nap volt ez a zsellércsaládok életében. Az asszony némi dicsekvéssel újságolta szomszédjának, hogy az urát egész nyárra felfogadták. S a búcsúebéd zsírtalan bablevesébe a nap megkülönböztetése jeléül, gyenge hagymát főzött, s örömében még a gyerekekkel is kedvesebb hangon beszélt. Mert Szent György nap azt jelentette, hogy ha szűkén is, de télire meg lesz a kenyér. Sőt a szárnyaló képzelet még egy vékony-dongájú malacot is varázsolt az ólba. A tíz forint húsz krajcárból pedig jut majd sóra, ecetre, gyufára, egy baboskendőre, no meg petróra, hogy a hosz- szú téli estéken gyér lámpafény pisloghasson a szobában s amellett a gyerekek megtanulják a legfontosabb betűket. Ugye mindez milyen távolinak tűnik? A mai fiatal Györgyök, Gyurik és Gyurkák számára annyira idegen, hogy talán meg sem értik, mit jelentett nagyapáink és apáink számára Szent György napja. Nem is gondolják, hogy Szent György napon fogamzott meg évről évre a szolgaság és megaláztatás. A kisboj- tárok és felnőtt zsellérek feletti korlátlan uralom a látástól-vakulásig tartó robot, és a szalmából vetett ágy az istálló valamely szK-1''tében. (Ifi ? vegyék rossz né- ven, hogy névnapi megemlékezésül nem a szép tavaszról beszéltem. Nékem ez a Szent György napi emlék jutott, eszembe. Vincze György | AZÉRT ebből a várakozásból is lett valami jó. Az, hogy tulajdonképpen nem volt tétlen várakozás. Ha az építők magasba törő lendületét meg is állította egy időre az ősi ellenség, az anyaghiány, lejjebb mentek s a földszinttől kezdték rakni téglából a válaszfalakat. Nyomukban járnak más szakmunkások ,s szerelnek soksok vezetéket, amelyeken áramlik a víz, a meleget, a fényt adó energia. S e tevékeny várakozásban érlelődtek újabb elhatározások. Az, hogy az idén december helyett októberben befejezik ezt a hatalmas mégis kecses impozáns lakóházat, melyben annyi a lakás, hogy két Garáb népe elférne bennük. Az, hogy — ugyanúgy, mint régen — a bejárathoz, a falba beépítik a márvány- táblát, amelyről nemzedékek múltán is leolvasható: ki tervezte, s ki építette a házat. És még valami. Ezt a hurt már az igazgató pendítette meg. Tudván tudva, hogy igazán nemes és nagy eredményre csak igazán nemes és nagy célok lelkesítenek. — Elvtársak — mondta az igazgató —, kezd rendbejönni a szénánk. Túlteljesítettük az első, a legnehezebb, a sorsdöntő negyedév feladatait. Ha így folytatjuk, s ha a főtéri tizenhármas építői is így folytatják, elérhetjük, hogy jövő ilyenkor élüzem ünnepséget ülhetünk. .. \ | VALÓRA válik-e a remény, vagy sem — előre ki tudná. De hogy 1964 tavaszán egyáltalán felcsillanhatott ugyan ki gondolta volna tavaly ilyenkor. ..? Tél után tavasz jön. S a nógrádi építők szépen köszöntik. Csizmadia Géza T
