Nógrádi Népújság. 1963. augusztus (19. évfolyam. 62-70. szám)

1963-08-19 / 66-67. szám

1963. augusztus 19. NÓGRÁDI NÉPÚJSÁG 7 4 Áz érem két oldala Dr. Halász József orvos Toldi Miklós vérnyomását méri. net adjanak az ország vérke­ringéséhez. Ez lenne tehát az érem egyik oldala. De nézzük a má­sikat. s ezt talán bővebben. AZ MÁR SZINTE ÉRTHE­TŐ NÁLUNK, hogy az em­berek igen-igen jól ismerik a törvény biztosította jogaikat, s arra nem is egyszer hivat- koznak^ Vannak azonban szá­mosán olyanok, akik a tör­vénynek csak azt a részét ve­szik tudomásul, amely előnyö­ket biztosít, s a kötelesség­ről már gyakrabban megfe­ledkeznek. Valahogy így van ez Kányáson is. Mielőtt fél­reértés esnék, megmondjuk: nem a nagyszerű derékhadról van itt szó. Nem azokról, akik mindent elkövetnek, hogy a kaDott forintot a termelt szén­nel viszonozzák, akiknek jó munkája nyomán ebben az évben már csaknem 7300 ton­na szenet termeltek terven felül. Nem! Erről a munká­ról csak az elismerés hang­ján lehet szólni! Inkább azok­ról kell beszélnünk, akik ki­játsszák törvényeinket és ká­rokat okoznak népgazdasá­gunknak. Mert elfosadható-e az. hogy csupán betegség cí­mén az év első felében több mint 12 800 műszak esett ki a termelésből. 2 252 műszak­kal több. mint az előre vár­ható volt! Maradjunk csak ennél a 2 252 műszaknál, és számol­junk. Ha a bánya teljes ‘lét­számára vetítjük, akkor ez 2 500 tonna szén kiesését je­lenti. Ha viszont a többlet kiesés a szénfalon történik — hiszen zömmel innen hiányoz­nak az emberek — akkor ez a kányási bánya első félévé­ben 6 390 tonnás kiesést je­lent. Ez a szénmennyiség ér­tékesítve csaknem kétmillió forint. Ennek bizonyos része hiányzik a népgazdaság kony­hájából, másik része hiányzik majd még a becsületes em­berek fizetési borítékjából ép­pen a bányásznapi hűségju­talomnál, avagy a nyeerség- részesedesnél! Arról a káro­sodásról. ami — éppen az indokolatlan betegműszak miatt — a családot elsősor­ban sújtja, nem is beszélünk. Azt a feleségek, gyermekek már most is érzik, arról a pénzről nem is szólva, amit egyesek éppen a betegműszak alatt talán a kocsmákban köl­tenek el... Tehát félév alatt 2 252 mű­szak. Nem azt állítjuk, hogy ebben nincs benne a valódi betegek hiányzása. Nem! Azt azonban mondjuk, hogy szá­mos notórius „beteg” növeli a kiesett műszakszámot. Állí­tásunk bizonyítására álljon itt három kányási példa. Sza­bó József már megjárta a különböző üzemeket, maga sem tudná megmondani, hány helyen dolgozott, milyen mun­kaköröket töltött be. Éppen Szabóra jellemző: havonta kétszer-háromszor megjelenik az orvosi rendelőben, rend­szerint ittasan. Ha a kezelő orvos nem fogadja el beteg­ségét. kiabál meg nem en­gedhető módon beszél azzal az emberrel, aki éppen egész­sége felett őrködik. Szabót a felülvizsgálati orvos még egy­szer sem fogadta el betegnek — ugyanakkor egy-egy felül­vizsgálati útja több mint 150 forintjába kerül. Miért? Hosz- szú az út az SZTK-ig. Pedig beteg felesége, két kis gyer­meke mást érdemelne. Vagy itt van Tóth Márton esete. A döntőbizottság előtt nem jele­nik meg. Vajon miért? Ta­lán azért mert beteg? Kóta István is rendszeres látoga­tója az orvosi rendelőnek. Hol köhög, hol a hasa fáj, vagy ki tudja, mit talál ki az orvos előtt. Arra viszont, hogy csépelni járjon — táppénz­állománya alatt, már van ere­je. ÉS MÉG EGYET. Nagy a száma azoknak az állítólcgos betegeknek, akik éppen akkor jelennek meg az orvosi ren­delőben. amikor dolgozniok kellene. De mer*- m az orvosnál, az kénytelen ki­adni megjelenéséről szóló or­vosi igazolást, ha nincs is betegség, a bányánál pedig a legtöbbször elfogadják ezt az írást a mulasztás igazolá­sára. Igv fest az érem két olda­la. Az egyik, amikor gondos­kodnak a dolgozókról, mert már testet öltött, hogy ná­lunk legfőbb érték az ember: a másik, amikor egyesek fe­lelőtlenül fittyet hánynak a törvényekre, amikor a tör­vény kijátszásával súlyos ká­rokat okoznak egész népgaz­daságunknak. De itt az ideje, hogv ebben is érvényt szerez­zünk anp^k a törvénynek, amelyet alkotmányunk is rög­zít. ameiv népünk akaratát foglalja írásba: Somogyvári László :: Palicza Pál 1948 óta -bányász. A bányaüzem rendelőjében kvarcolással pótolják a napfényt. TÖBB MINT KÉTSZÁZ­MILLIÓ FORINT. Népgazda­ságunk ennyit költött eddig a kányási bányaüzem építésé­re, fejlesztésére. Ebből az ösz- szegből építették meg a füg­gőaknákat, képezték ki a vá­gatokat, hogy végsősoron meg­kezdhessék a termelést — korszerű módon, jó körülmé­nyek között. Azok a bányászok, akik több mint egy évtizede dol­goznak ennél az üzemnél, bi­zony már nem szívesen em­lékeznek vissza az 1949— 1952-es évekre, azért, mert abban az időben ennél az ak­kor létesülő üzemnél bizony még sem fürdő, sem más egészségügyi felszerelés nem volt. A bányászok ma viszont nagyon is büszkék erre a bá­nyára, amelyik — ők mond­ják — a legkülönb az egész szénmedencében. Megtalálható itt minden, ami a korszerű bányához szükséges. Míg ezelőtt tíz évvel még lavórokban, vödrökben mosa­kodtak az emberek, ma min­den igényt kielégítő fürdő és öltözködő áll a bányászok rendelkezésére. Csaknem ne­gyedmillió forintot költöttek a szénmedence legkorszerűbb üzemi orvosi rendelőjének be­rendezésére. Megtalálható eb­ben a rendelőben a mikrohul­lámú gén — reumás kezelés­re. Komplett fogászati felsze­relés áll a bányászok rendel­kezésére. Két kvarc-lámpa pó­tolja — különösen télen — a napfényt, bárki igénybe ve­heti. Az úgynevezett felol­vasóban nagyteljesítményű ózonfejlesztő készülék biztosít­ja a friss levegőt. És mind­ezekért néDagzdaságunk art várja a kányásiaktól, hogy ma már naponta 83 vagon sze­Győri Ferenc szocialista brigádvezető vérvizsgálaton vesz részt. •:••> <*-o*:*'>v*>*>*:'*>*:**>*>*x*'>*>*:**:“>*>'>*>'>*>*>'>*>*v*«c*‘>%*':**:**x*‘>-x.^.>.;.v'fro*:* lem olyan fekete az Talán két hete, hogy fönt jártam az építők központjában. A mélyépí­tők versenykihívásának utolsó so­rait kopogta le a gépírónő. Az első oldalt már olvashattam, azon veit a következő bekezdés: „Segítséget nyújtunk ahhoz, hogy a pártszerve­zettel és szakszervezettel karöltve, legjobb brigádjaink közül legalább egy a szocialista brigádok sorába emelkedhessen.” Mikor a főépítésvezető, Balázs Péter — magas és sűrű, vas­tag bajúszú ember — végzett a diktálással, s újra együtt átolvastuk az egész dokumentumot, megáll­tunk ennél a passzusnál: — Mi akar ez lenni? A főépítésvezető bizonytalan fél­kört írt le a levegőben: — Van néhány brigádunk, ezek munkája minden elismerést megér­demel. Kubikosok, de ha kell beto­noznak. zsaluznak, csatornáznak, értenek a kőműves munkához is. Sokat magyarázni sem kell nekik, megkapják a munkaterületet és a brigádvezető, akár rajzról, „műve­zet” is. Van ilyen brigádunk, hir- ttlenében, három. A teljesítményük nagyszerű, soha fegyelmezetlenség, késés. De már évek óta csak ennyi. A szocialista címért felvenni a har­cot — mintha idegenkednének et­től... — Talán a tanulás? — Lehetséges. — Vagy talán azt sem tudják, mi kell ahhoz, hogy elnyerhessék a szocialista brigád címet? — Az is lehetséges ... — Talán — ha valaki egyáltalán eljutott hozzájuk — túl sötétre fes­tette az ördögöt és azért riadnak vissza? — Ez is lehet. És most éppen ezért akarunk ... — És kik azok? Milyen brigádok? — A Birinyi Istváné, a Molnár Jánosé és a Vraskó Andrásé. Még akkor elhatároztam, hogy megkeresem én ezekett az embere­ket. Ha másért nem, hát azért, hogy megmondjam nekik: vágjanak neki! Nem olyan fekete az ördög, mint amilyenre festik. Aztán tegnap ve­szem a telefont, hívom a mélyépí­tőket. Az adminisztrátoron kívül senki. Mindenki kint van az épít­kezésen. Derék, de hol találom így meg az én kubikosaimat? Tárcsá­zom a művezetőt, Fábián Pista bá­csit, ő biztosan tudja. — A Birinyi? Birinyiék most éj­szaka dolgoznak. Molnárék Taron vannak. Vraskó? Igen, Vraskó reg­gel hétkor kezd. Hát ahogy gon­dolja. Szóljak nekik? Ne? Jó, akkor nem szólok. Töprengtem, Birinyiéket keres­sem-e föl, vagy Vraskóékat. Legyen Vraskó! Reggel megyek az építkezésre. A kultúrház mögött, a domboldalban, egy-kettő — számolom —, hat em­ber faragja a hegyet. No, ezek ku­bikosok. Megkérdezem őket, biztos ismerik Vraskót. Megindulok to­ronyirányt, a következő pillanatban bokán fölül cuppogok a sóderes­agyagos talajban. A kubikosok messziről hadonásznak a kezükkel, de már késő. Mire egy csapnál vég­re sikerült a cipőmet megszabadí­tani a sár nagyjától, eleredt az eső. Más már nem is hiányzott. Azért a hangulat vidám, a kubikosok rá sem hederítenek az esőre, dolgoz­nak tovább, egyik-másik csak a ka­bátot keríti magára, hát abba ha­gyom én is a kacsingatást fedett építmények irányába. Előbb kerül­getem, mint macska a forró kását, de aztán csak kérdezem Vraskó Andrást: — Mondja, miért idegenkednek maguk a szocialista brigád címtől? — Mi? — csodálkozik rám Raskó. — Hisz most egy hete tettünk újra vállalást! Bennem elhűl a vér, fogaim közt hangtalan átkokat csikorgatok. Mi lesz a riporttal!? — Most már másodszor — folytat­ja Vraskó gyanútlanul, aki termé­szetesen nem sejtheti, hogy én elő­zőleg már a címet is kigondoltam, sőt, itt nemcsak riportra, hanem egy kerek kiselőadásra is készül­tem, hogy azt mondja: nem kell félni azoktól a követelményektől, igaz, tanulni is kell, dehát ki lehet azt bírni, meg más efélét szándé­koztam elzengeni. — Mert — azt mondja Vraskó —, tetszik tudni úgy volt eddig, hogy körüljártuk mi a megyét, Vác, Bükkszék, Ba­lassagyarmat, megint Vác, itt há­rom hónapot, ott kettőt, mindig új munkahely, új munkavezető, talán az értékelés sem megy így. De most már itt vagyunk, úgy látom munka is lesz bőven, talán nem visznek el bennünket máshová ... — És mit vállaltak? — kérdem alig leplezve lehangoltságomat. Vraskó rátámaszkodik a csákány­ra: — Hát csak így, fejből, mert a papír a Pista bácsinál van. A ha­táridők rövidítése, a teljesítmény növelése, példamutató munkafegye­lem, anyagtakarékosság... — És — rebegtem kissé bizonyta­lanul — és más? Mást nem vállal­tak? Vraskó kíváncsian tekint rám: — Hát — mondom — például ta­nulás ... Vraskó szeme felcsillan: — Nem, erről nem volt szó. Ez is kell a vállaláshoz? Most az én szemem csillan fel: Ahá! Hát mégis! De már magyará­zok, megállíthatatlanul: — Hogy-hogy erről nem veit szó? Enélkül nem is kaphatják meg a szocialista címet. Mert tanulni kell... Ha valakinek nincs meg például a nyolc általánosa... Vraskó, az én hangulatváltozá­saimból mit sem sejtve, közbevág: — Az bizony jó volna! Mert ne­kem is csak hét osztályom van. Le­tenném a nyolcadikat. Csak idáig nem sikerült. Pedig hiába, ha nincs meg a nyolc általános, meg se moz­dulhat az ember. — Más is van a brigádban, aki tanulna? — élénkülök. — Hogyne! Itt van a Pista, a Fá­bián István. Aztán a Majdan Ist­ván. Az öcsémnek is hat van, a bá­tyámnak — mert hárman testvérek együtt vagyunk a brigádban, — hat. Még ö is eljönne az iskolába. Be­szélgettünk is erről a szállóban, csak idáig lehetőség nem vált... —De— akadékoskodom — tanulni nem könnyű... — Áh! — vágja rá Vraskó. — Nem félek én attól. Olvasni például na­gyon szeretek. A politikai könyve­ket is. De regényeket még jobban. A többiek is mind olvasnak. Időnk van, nem kocsmázunk. Nem mon­dom, megisszuk, én is szeretem a ördög... X bort előfordul, hogy az ember ott­hon be is csiccsent, de ennyi az egész, és hát... — De — akadékoskodom tovább — a számtan ... — Nem mondom, a matematika... Mert mit tanítottak az én időm­ben? összeadás, ' kivonás, szorzás, osztás. Most meg ...! Azért nem félek. Tanulni szeretek, s ha nekem elmagyaráznak valamit, ritkán for­dul elő, hogy meg kéne ismételni... — És az idősebbek? Azokkal mi lesz? Mert látom, idősebb tagjai is vannak a brigádnak? Például ott, az az elvtárs ... Észre sem vesszük a sűrűsödő esőt, belemelegedtünk a tanácsko­zásba: Mit kéne vállalni az 53 éves Lajos bácsinak, Széles Jánosnak, aki már a negyvennegyediket ta­possa. — A sajtóval, azzal nincs baj — magyaráz Vraskó —, mindenki ol­vassa, vitatkozunk. Aztán Bátony- ban mikor dolgoztunk, a katalini utat építettük, még színdarabban is játszottunk ketten. Benne vagyunk mi az ilyesmiben. Politikai oktatás? A múltkor a szakszervezettől be­széltem valakivel, nem tudom a nevét, az mondta, lesz szakszerve­zeti tanfolyam, arra minden tag el fog járni. — Pártoktatás? Párttag — fűzöm hozzá önkéntelenül — nincs a bri­gádban? — Az sajnos, nincs — esik le a hangja Vraskónak. Magamban arra gondolok: valóban sajnos. — És maga? Maga sem? — kísé­relem meg óvatosan. — Én sem. Tetszik tudni — a sza­vai meglassulnak, látszik, hogy gondolkodik azon, amit mond —, nekem valahogy idáig semmi sem sikerült. Méghökkenek. — Hogy érti ezt? — Tetszik tudni, a bevonulás előtt DISZ-titkár voltam. A hadse­regnél kétszer is kaptam kiváló őr­vezetői jelvényt. Tanfolyamra is küldtek. Bent is akartak tartani, rádiós műmesteri iskolába íratni. De aztán... A szüleim öregek, nem akarták, hogy bent maradjak, segíteni kellett otthon, megnősül­tem, jött a család, az első után a második gyerek, aztán lakást vet­tem. Meg ez a csavargó élet! Szó­val sohasem jutottam liczzá ... És mások? — kérdem magam­ban —, akiknek kötelessége eljutni hozzád, Vraskó András, vajon miért nem találták meg ezt az utat? — Talán majd most — folytatja a brigádvezető —, az igazgató elvtárs is mondta a múltkor, lesz dolgozók iskolája, beiratkozunk. A munkás- szállón is együtt vagyunk, több lesz az alkalom ... Míg Vraskó beszél, a gondola­taim kissé elkalandoznak és egyre az jár az eszemben: Ejnye, ejnye tisztelt építőipari pártbizottság! Kö­zelebb, elvtársak, közelebb Salgó­tarján építőihez! Akik közül lassan kinőnek az új művezetők, techniku­sok, talán mérnökök... és a párt biztos támaszai. Míg így magamban morfondíroz­tam, egy autódaruba kapaszkodva kompresszor éviekéi át a sáron. Vraskó fölkiált: — No, hála valakinek! Csakhogy megjött! — s hogy a gép elakadt a sáron, pattog az utatsítás: — Ke­resztpánt, Józsi! Szaladjatok! A töb­biek is, mind! Toljátok meg! Felélénkült az egész csapat: fej­tőkalapáccsal könnyebb, gyorsabb a munka. — Vasárnap? — szólok, ha már a munkára terelődött a figyelem — vasárnapi jnűszakot is vállaltak? — Én voltam az első jelentkező — mondja Vraskó büszkén — a bri­gád is könnyen ráállt. Mert nekem az a véleményem, ha a vállalat ve­zetősége számít ránk, mi nem mondhatjuk, hogy nem. Hogy néz­ne az ki! És ezt olyan sallangtalanul, csen­des, magyarázó, oktató hangon mondja, hogy lehet, a végén még én is elmegyek és lekubikolok né­hány vasárnapot. Búcsúzom. Vraskó elmagyarázza, merre menjek, nehogy újra bokáig süppedjek a sárban, aztán váratla­nul, halkan megkérdi: — És rhit tetszik gondolni, váló­ban fog sikerülni az az iskola? Megindul-e vajon? No, mit szól mindehhez kedves Balázs Péter főépítésvezetlő elvtárs? Ügy látszik valóban nem olyan fe­kete az ördög, mint amilyenre fes- tik ... Csizmadia Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom