Nógrádi Népújság. 1963. augusztus (19. évfolyam. 62-70. szám)
1963-08-10 / 64. szám
4 NÓGRÁDI NÉPÚJSÁG \ 1963. augusztus 10. VERA PRÁGA/ ÚTJA MIÓTA KITÁRTA AZ ABLAKSZÁRNYAKAT, az asz- szony még mélyebben lélegzik. Ö pedig kihajol és a hajnali tiszta levegőben füröszti tüdejét. Most nincs a szájában semmi keserű íz. Ha hátra tekint az ágy felé, már nemcsak képzelete rajzolja elé a csupasz fehér test vonalait. Teli van a szoba kettejükkel. Hányszor állt itt, a nyitott ablakon kiáramló vastag cigarettafüstben csüggetegen, kutatón tekintve a sötét éjjelek semmijébe? Hetek, hónapok, évek múltak el meddő várakozásban s már talán csak a megszokás vonta a kívül csörgő nyárfalevelek közelébe. Néha, ha vonatra ült, hogy bevigye a városba egy-egy kiagyalt hazug történet kínnal írt lapjait, mindig úgy indult, hogy találkozik vele. Állt a gyorsvonat ablakában a sötétbe hulló szikraesőre szegezve tekintetét s várta vállán az érintést: „Te is erre utazol?” Kiment a Duna-partra, ha esett az eső és leste, mikor bukkan fel lihegve, csapzott hajjal s bújik az ő bő ballonja alá. A színház pénztára előtt ténfergett órákon át, hogy nevetve kiálthassa a csapóajtó felé, há belép: Már vettem jegyet neked is, mit rohansz:” vásárolt külön Nagyvilágot — pedig vidéki lakására pontosan vitte a posta — hogy a pályaudvar várótermében Geraldy versét olvashassa a remélt reá-várakozó- nak. A Múzeum-kőrúton antikváriumok eldugott sarkaiban böhgészett fél napokon, és — mert Vera nem jött — Szép Ernő sem nevetette meg már. A fiatal „gólyák” tenyerükbe fojtották mosolygásukat múltkorában, mikor harmadszor hallgatta végig ugyanazt a professzort az egyetem előadó termének tizedik --'dsorában. Többé nem ment oda sem. Ritkultak pesti útjai. Csak az emlékék nem koptak árnyalatnyit sem. Cpak az a hang, csak azok a mozgások, csak a hőség nem szállt el mellőle soha. A szemek egy-egy villanása, furcsa fintor játéka, az ujjak intése, s a puha kis nevetések: Vera képzelt lénye töltötte be egész világát az ájult pihenéstől a tivornyákig. Minden gondolata, tette summája az volt: „így akartad-e?” A Láthatatlan mindent, mindenkit eltakart előle, s átok, lemondás, züllés — mind csak feléje sikoltó kiáltását jelentette. Most a kitárt ablakszárnyakra támaszkodva friss hajnali levegővel füröszti tüdejét. Vera két lépésre tőle mélyen alszik s ő nem mer lámpát gyújtani, hogy így a homállyal szövetségben jobban őrizze, mi végre nem hitten, de vártan már valóság. ... Nem szokott ajtót nyitni hét óra után. De az este olyan kitartóan zörgettek, az írassál is csak vergődött, kinézett. Vera volt. — Itt vagy hát? — úgy kérdezte, mintha két órája ment volna moziba. — Nem is csodálkozol? Nem is kérdezel? Hogyan kerülök ide? — A sálj át sem vetette le, mikor a füstben úszó szoba közepén fotelba ült. A férfi csak állt egy vázára támaszkodva, s nézte hogy a nyitva felejtett ajtón hogyan húz ki vastagon a füst. Zsebébe tette az asztalra vetett fekete csipkekesztyűt, aztán bekapcsolta a kávéfőzőt. Megint az asszony szólt elébb. — Igen, egy fekete jól fog esni, aztán megyek. — Hova? —>• Elmosolyodott, cigarettát kínált, 6 is rágyújtott. — Hova, Vera? Hát ide jöttél. — Magabiztosan ült le a szőnyegre a lábaihoz. Az asszony nem válaszolt. Másról kérdezett. — Mit írsz? — felvett néhány lapot az asztalról. — Ja persze, gondolhattam volna: római és görög arab és kínai mesefordítások. Még mindig az a bajod, hogy ma élsz? — A mában annyira, a mának annyit senki nem élt, mint én, tudhatod — eléje tette a csészét. — De te a múltba menekültél, igaz? Ez kudarcra ítélt vállalkozás még neked, az írónak is. Mondtam már egyszer. — Magamat kivonhatom abból a mából, amely elhagyott. Nehéz volt, roppant nehéz, de mór többször sikerült, mint nem ... Idáig ... — Ha megiszom még egy pohár konyakot, már jól is érzem magam. Tíz perc — lehúnyta a szemét — aztán bezárhatod mögöttem ismét az ajtót. — Újra rágyújtott. — Nem hiszed? — ÚSTem. Hiszen itt vagy. Hiszen itthon vagy, Vera? — Más, ami volt, nem érdekel? Miért jöttél? Nem érdekel? Örök kiváncsi ember — tette hozzá félig magában. — Nem. Semmi. Ügy van. ahogy mindig is tudtam. Kész. — Hát... most megint tévedtél... Komám. — Komám mosolyra késztető megszólítás. Emlékeket idéz ... A Csárdás- királynő után sokáig, ha összeperlekedtek valami ostobaságon, vagy összebeszéltek valami közös csínytevésre, ez volt a pecsét: „Komám vagy, vagy nem vagy Komám, Kisko- mám?” De az asszony most komolyan mondta. — Te álmodozó jó ember, ne gondolj csodára: Prágába utazom s itt a határon közölték, hogy a csatlakozó vonat késik egy órát. Most itt vagyok. Ennyi az egész. — Ennyi az egész — visszhangozta kábultan. Aztán felugrott és villanyt gyújtott. — De ez nem igaz! Nézz rám, olvasd le rólam, hogy hazugság, amit mondasz. Mért hazudsz? -— Két tenyerébe fogta a fejét s az ablakhoz állt. — Négy éve élek hülyén, a múltba temetkezve, részegen, ringyók nyoszolyáit nyikorgatva, templomi szentekhez bárgyúivá: esdekelve. Teérted! Hogy hívj, vagy idejöjj. Nos, látlak és a kezed fogásáról érezlek is. hallom a hangod. És a te várt hangod, a rimánkodott hangod most, esküszöm, mást mond. mint ami idehozott. Mért szégyelled kimondani? VERA FELÁLLT, MÖGÉJE LÉPETT, megfogta a válTETÖK FELETT (Pataki József rajza) lát, maga felé fordította és nézte a remegő száját. Most kell kimondani! — És Zenthe?... Ö sem érdekel? ... Hogy ott hagytalak érte, hogy becsaptalak, felborítottam az életünket? ... Egyszerre elfelejtenéd, te, Sándor Endre „a prózaírás szép ígérete”, hogy az a négy év előtti megmagyarázatlan szakítás fojtotta beléd a szót s az „igéfet” tengődő létfenntartássá sekélyesült? ... Mondd, s ha itt maradnék, ahogy akarod, meddig kínozna és te meddig kínoznál engem, négy esztendei idegen ágyasságom miatt?... Bandi, Ba.'i- dikám térj eszedhez hát! — Ez is a sorsunkhoz tartozik . . . Mikor a legszebben éltünk, mikor még diákok voltunk mind a ketten és miénk volt a világ minden gyönyöre, mikor szegényei^ gyalogoltunk mindkettőnk emberi és közös sikere felé, én a fatalista mondtam, hányszor mondtam, hogy a nagy örömöknek ára van. Mi belecseppentünk akkor, talán fel se fogtuk az értékét — fizetés nélkül... Nos hát fogd fel úgy, én annak könyvelem e’-’ hogy vissza is, előre is lefizettük a helypénzt a mi boldogságunkért. Zenthével és az én hányattatásommal együtt. Zenthe? Azon a nyáron, egyetemi éveink után hónapokig nem találkoztunk. Én itt készültem a diplomára, te a klinikán, Zenthe Pál professzor mellett, az ő segítségével. Én is oka vagyok, hogy ott hagytalak. Hogy nem mondtam meg neked, te kicsi, kevés vagy ahhoz, hogy tudós, felfedező orvos légy, amint a füledbe duruzsolta a nagy tekintélyű úr... Ki tehet arról már? — Istenem, mit tegyek? Prágába indultam, oda kell mennem. A vonaton, Pesttől idáig elkapott az a régi hangulat, amikor először jöttél ide s én elkísértelek. Alig ismertük még egymást, te ide szántál orvosnak engem ebbe a kisvárosba. „Majd én hordom neked a fővárosi pletykát, úgyis hetenkint utazom a kia dóhoz” — így mondtad. — így s vedd úgy, hogy ezt most mondom először, Vera. — Az mintha nem is hallotta volna a közbeszólást. — Erre gondoltam az úton, s arra, hogy jaj, csak nehogy találkozzunk. Eszembe jutott a szomorú arcod — hogy megnyúlt azóta — mikor azon a szeptemberi délután újra találkoztunk és én megmondottam, hogy asszony lettem. Nem hitted, viccnek gondoltad s mire bebizonyosodott eltűntél... Szenvedtél. Mondjam, hogy én se kevesebbet? Az üzeneteid, leveleid s a magamba fojtott hang, amikor — olyan hamar — már csak panaszkodni tudtam volna ... Aztán elhallgattál és én mikor jöttem volna, már azt se tudtam, kit találok itt. Te leszel-e te?... Most, most is féltem a találkozástól s látod, ez a vonat... Hiszel a véletlenben? Most mozdult meg először a karja. Kigombolta az asz- szonyon -a felöltőt, gyöngéden lehámozta róla, ügyetlen ujjaival a lázas arcot simította, s szemére csókolt és ágy nyögte lehúnyt szemmel. — Ez törvényszerű... A vonatod elment... Te ma nem mégy Prágába ... Sehová, drága ... . . . Már felveszik nappali alakjukat a tárgyak, hirtelen kifényesül a homály, ő még mindig a kitárt ablakszárnyakra támaszkodva idézi a tegnapot. Nem kíván cigarettát, szájában csókok jó íze van. izmaiban egy roppant ölelés. Már a reggeli friss levegővel füröszti tüdejét és nem gondol Ghizere, amelynek piramisát barangolta még egy nappal előbb képzeletében, titkos jelek után kutatva. Nem gondol másra, mint az eltelt forró éjszakára s hátra tekintő Szemeivel issza a fehér test most már éles vonalait. Jó, menjen most tovább. Ez az fit még hátra van. Prágából férjének egy ismerős orvos kollégáját hozza magával. A világhírű gyomorspecialistát. Zenthe beteg és nem hagyja, hogy más kezelje. Rendben van. Ez is meglesz, aztán az asszony idejön. Becsületesen megmondja az idős profeszornak, hogy itt várnak rá, hogy aki eddig is várta, szerette, csak azé. A régi álmok most válnak valóra. De beteljesülnek, gazdagabban, mint bármikor. KÉT NAP MŰLVA TÁVIRATOT KAPOTT az asszonytól, hogy menjen Pestre. Egy napal elébb utaltak át a nevére nagyobb összegű honoráriumot. Szertelen költekező kedvvel bérautót rendelt, a délutáni gyorsig sem volt türelme várni. Két óra múlva már a kiadójától hívta telefontál Verát. — Máris, kedves-? — volt az első meglepődő«: kérdés. — Csak holnapra vártalak ... — Miért, most nem találkozhatunk? — idegesen szólt közbe. — Dehogynem. Azonnal gyere. Itthon váriak. — Valami furcsa messzeség volt a hangjában. — Otthon? Dehát az mégis ... Vagy? — Mit? Ja ... Hát nem olvastad az újságban? — Mit kellett volna olvasnom? Azóta se volt újság a kezemben. — Veszélyt sejtett, de Vera hamar befejezte. — Nos, jöjj hát Majd mindent elmondok neked. Ülj taxiba, Bandi, siess! A Margit-híd budai hídfőjénél virágot vett Szegfűt. Négy szál szegfűt, mint valamikor. Ahányat annyi színűt. Szimbólumnak. Véglegesnek. A csöngetésre Vera nyitott ajtót. Talpig feketében. A fejében éles görcs indult. Aztán átadta a virágot és dadogott valamit. A lábai nem akartak megmozdulni. A dolgozó szoba ajtaján a füstös szobába látott. Zenthe nem bírta a dohány füstöt. — Mi van? — alig jött ki hang a száján. Aztán oldott a görcs és előre lépett. — Mit jelent ez rajtad. Vera? — Még mindig nem mert hozzányúlni, előremozduló keze úgy maradt a levegőben. — Beszélj Beszélj hát! — a nyomás . visszhangos kiáltásban szakadt ki belőle. Az asszony megfogta a kezét és némán húzta be maga után. Helyet mutatott a székben, cigarettát vett elő, megkínálta, rágyújtott, leült, a nagy íróaszalra tekintett és megszólalt. — Meghalt. Az utcán élesen csikorgott egy fék, csörömpölés. Aztán csend. Az órájára pillantot ösztönösen. Háromnegyed egy. A fürdőszobából behallatszott a víz csöpögése. Hallgatták. Mind a ketten erre a távoli hangra figyeltek. Kép. Latinóra a gimnázium ötödik osztályában. Tóth tanár úr névnapja. Ö köszöntené latinul. Feláll, az öreg meglepetten feltolja a szemüvegét. Neki nem jön hang az ajkára. „Na, mi iaz fiam? Jelenteni akarsz valamit?” Már verítékezik. Végre. ..Gutta cavat lapidem” ... kitör a röhögés és ez olyan neki. mintha fejbe vágták volna. „A csepp kimossa a követ...” — Mi volt ez. Vera? — rekedten buktak ki torkán a szavak. Az megrezzent, visszakapta kontyos fejét a csöpögés irányából s már teli volt könnyel a szeme. — Beszélj, tovább! — ingerült volt a hangja. — Meghalt Zenthe — mondta mégegyszer. — Azt hittem tudod, hiszen híre volt. Vártalak is, hogy segítesz. Borzasztó volt — egyedül. — Dehát mégis, hogyan történt? — sürgette. — Várj. főzök egy feketét — Behozta a gépet, két csészét vett elő, aztán újra leült. — Fekete Gézával együtt jöttem másnap Prágából. Hozzá küldött a férjem. Valamikor mellőle vitték külföldre. Bejárta Európát. A csehek „megfogták”, felismerték a tehetségét. Szabadon kísérletezhetett, mindent biztosítottak neki. — Ne róla tájékoztass most! — szólt közbe durván. Az asszony mintha nem is hallotta volna. Felállt, kiöntött, cukorért nyúlt az íróasztalba. — Tessék, igyad. Zenthe itthon feküdt már akkor. Orvost nem engedett magához. Egy ápolónő volt itt, az asszis- tense. Este érkeztünk. Fekete megvizsgálta, aztán telefonált a klinikára, egy gyógyszer után érdeklődött. Nem tudtak róla. Prágát hívta. A hajnali repülőjárattal hozták. Beadta dupla adagban. Ja, előbb mondta, hogy rákra gyanú. Késő volt. Két napig agonizált Akkor már Bernáth is iL volt mellette, Pécsről is hívtak valakit. Hiába.:. Az Akadémia temettette el. Szörnyű volt.., Ez történt. — És te? — Én? Hát én már nem tudtam vele beszélni.., arról. Nem is akartam, mikor láttam, hogy van. így maradtam ... Itt vagyok ... — Vera — szólt a férfi és felállt. — Vera ,te orvos vagy. Ebben az esetben az nem mindegy. Amikor nálam voltál, mit tudtál a férjed betegségéről? — Semmit. Titkolta. Gyomorbántalmakról panaszkodott. Akkor már nem sokat beszéltünk egymásnak egymásról. Másfél éve nem éltünk házas életet. Élhidegültünk. Én a tudóst, ő a fiatal szépséget tisztelte bennem. Reprezentáltunk ... Most arra gondolhatsz, hogy számításból mentem hozzá. Igen, így is felfoghatod. — Várj, ne vágj elém, Vera. — A csöpögés megint a fülébe' kopogott a fürdőszobából. Felállt és becsapta az ajtót. Aztán az ablakhoz ment. Leeresztette redőnyt, az arcán vékony csíkokat hagyott az átszüremlő napfény. — Várjunk csak — és az asszony felé fordult, — Mit akarsz? — riadt fel az. — Várjunk. Te szerettél engem altkor — Szeretlek most is ... — Szerettél engem akkor, négy éve, míg meg nem szédített a hírnév. Igen. Okosan mérlegeltél ezután. Sándor Endre egy bohém. Kiforratlan. Néhány írása megjelent. Beszéltek és írtak róla: lehet belőle valaki. Regényeket fog írni. Felkapják. Amíg megfelel. Amíg jó lesz azoknak, akik felkapják. Az író sorsa ingadozik. Egyszer olyat fog írni, ami nem tetszik. Vagy változik a politika és már nem az kell, amit Sándor Endre íe. — Nem igaz! — Várj. Gyerünk tovább. A másik pólus Zenffce Pál. Az Akadémia és még három külföldi akadémia tagja. Amit végzett már eddig, az is elég egy életre. Egy fiatal életre is. Más. Zenthe tudós. A tudomány örökké való, azt csak tovább lehet fejleszteni. A tudós nem bukhat meg politikai áramlatok változásában. A szív betegségek gyógyítása kutatása mindenféle társadalmi rendszerben a kor s a még következő évtizedek legfontosabb emberi problémai a marad. így van. Győzött az orvos. — De Bandi, ez nem igaz, ez őrültség! — Várj még. Ebben a fókuszban te is eltérsz. Esetleg ,ha tényleg úgy van, ahogy elámított, te folytathatod a kutatásokat, öröklöd a hírt, mint Pierre Curie a feleségétől s megmarad a folytatás... Megpróbáltad. Aztán rájöttél, hogy te nem vagy Zenthe mellett, az, ami Madame Curie mellett a férje volt. Rájöttél, hogy a nagy profesz- szor hazudott neked, elkápráztatott csupán. Ezzel, mert a férfi mivoltával arra úgyis képtelen volt. — Hallgass! Hagyd abba! Ezt nem lehet kibírni! — Várj még. Mindjárt befejezem. Majd főzök: kávét, ha szabad, jó>? Tehát. — Tudom, hova akarod vi+tni ezt az esztelen következtetést. Most te hallgass engem! Mert nem igaz, amit mondasz. Nem igaz, hogy ezután rájöttem az elhibázott életre. Nem igaz, hogy számításból végeztem, ahogy mondani akarod s így jutottam el hozzád. Nem igaz, hogy tudtam Zenthe végzetes bajáról, azért késétt a vonatcsatlakozás. Nem igaz, hogy sejtettem a halálát s akkor, azért menekültem hozzád. Nem igaz, hogy hazudtam azon az éjszakán ... Nem igaz, nem igaz, ne ronts el mindent Sándor Endre, hiszen te mondtad: az törvényszerű. — Mi az igaz hát végre? Az íróasztalra nézett. — Hogy Zenthe tudta, szeretek valakit, talán azt Is hogy téged. De azt minden bizonnyal, hogy elrontotta az életemet, mert látta, bármit ad, kevés ahhoz, hogy nyugalmam legyen mellette. Elém rakott f oly óira tóikat, hogy olvassam el s azokban a te írásaid pirossal voltak megjelölve. Nem beszéltünk rólad soha, de hiszen emlékezhetett, hogy tervezett házasságunkhoz őt kértem tanúnak Mit tegyek, hogy higgy nekem? A FÉRFI MEGINT FELHÚZTA A REDŐNYT, aztán kitárta az ablakot. Behúnyt szeme mögött a csörgő levelű nyárfát látta most. Hiába, hogy szikrázott a nap* és odalenn zajlott az utca, hajnali derengést képzelt és fülébe a hűvös szellő fuvalmát érezte. S mint akkor, jól esett meg- füröszteni elfáradt tüdejét a felszabadultan hullámzó érzések üde levegőjében. Ott állt s a percek, az eszmélés, egy gyötrelmes-keserves időből való felébredés áramában tisztán tudta, hogy most kezdődött el valami. Ami a most még zajongó kérdések válasza lesz. Kondoros! János Hogy mik vannak! A REKORDER NAGYMAMA. A napokban megszületett Angliában Alice Auker asszony ötvenedik unokája. Alice Aukert Anglia ..rekorder nagymamájá- nakM titulálják. Tíz gyermeke mind házas, s egyik leányának 11. a másiknak 10 gyermeke van: EZ IS PÁRIZS. Az egyik, vezető párizsi napilapban fedeztük fel a következő apróhirdetést: ..Könnyelmű, de igen törekvő ifjú, akinek nem ártana némi ellenőrzés, keres szigorú anyóst, kevésbé zord leányzóval. Megkereséseket anya és leánya képével .Párizsi védangyaU jeligére kérem a szerkesztőségbe ” FRISSÍTŐ TDEGSZÖNYEG. Egv angol cég úgynevezett idegszőnyeget áúit elő fáradt lábak számára. A szőnyeget elektromos árammal töltik, ami rálé páskor autmatikusan megújul. Az áram a masszőr szerepét tölti be, s rendkívül kedvező hatású a fáradt és érzékeny lábak kezelésénél. EGY CIGARETTA MIATT. Egy Qi tóból Guayquil-ba tartó autóbuszt súlyos szerencsétlenség ért. A társasgépkocsi égyik utasa gondtalanul egy benzinkút közelében dobta el cigarettáját. Hatalmas robbanás következett, s a keletkezett tűz az autóbuszra is átterjedt. A pánikba esett utasok közül hat ember nem tudott kimenekülni a szabadba, s elégett a lángokban. CHURCHILL ADÓSSÁGA, Most derült ki, hogy V/inston Churchill- a volt brit miniszterelnök — már hatvannégy éve tartozik egy shilling és hat pennivel egy dél- afrikai borbélynak. Welgemoed pretoriai borbély írásban pidja bizonyítani, hogy Churchill 1899 december 12-én — egy nappal mi- előtt megszökött a burok börtönéből a börtön borbélyánál hajat vágatott. A hajvágás után kijelentette: ,,Majd holnap fizetek.” Másnap azonban megszökött a börtönből. Az akkori borbélytól Welgemoed vette át az üzletet, s a régi könyvekben felfedezte a nevezetes tartozást. , VANNAK MÉG AMATŐRÖK. Az emberek világszerte készülődnek az 1964. évi olimpiai játékokra. Japánban egy 84 esztendős férfi jelentkezett a szervező bizottságnál azzal a kéréssel, hogy részt vehessen az olimpiai távgyalogló versenyen. Szerinte helyes lenne, ha külön kategóriában az öregek is benevezhetnének az olimpiai versenybe. A szicíliai Calániából egy 27 éves bár- mixer gyalog indult neki, hogy idejében megérkezzék Tókióba. Útközben bárokban fog dolgozni, hoc/y a szükséges útiköltséget és a megélhetést a japán fővárosig megszerezze. A maratoni futá<? osztrák bajnoka, a 43 éves Adolf Gruber is szeretne mégegyszc" résztvenni egy olimpián: Gruber jelenleg Amerikában él. Mutika- ja jóformán nincs és igen kevés a pénze. Ezért úgy határozott, hogy az _ utat Tokóig 6 r is nagyrészt gyalog teszi meg.
