Nógrádi Népújság. 1963. március (19. évfolyam. 17-26. szám)

1963-03-16 / 22. szám

4

nógrádi népújság

1963. március 16.

Iványi Ödön:

AHOL A SALGÓTARJANI SAJTÓPALOTA ÉPÜL

Felegyenesedett a műtőasztaltól, ledobta a karcsú sebészkést és félrelépett. Befejeződött az operáció. Hat hosszú óráig tartott. Egy gyomordaganatot távolítottak el, miközben hadakoztak a több esetben fellépő szívelégtelenséggel. Egyszer annyira elgyengült a beteg, hogy csak a gyors beavatkozás segített. A terhes munka után a műtőben még mindig nem engedett a feszültség. A levegő megsűrűsödött az étertől, mindenki szótlanul végezte feladatát. Nyomába a segédorvos lépett, összekapcsolta a hason lévő hosszú vágást, aztán ő is átadta helyét és az asszisztensnő gyakorlott mozdulattal fehér pólyával takarta a sebet. A főorvos már a zuhogó csapnál mosakodott. Mire befejezte, friss feketét hoztak, felhörpintette és akkor szólalt meg.

— Idő? — halk volt a hangja, a homlokának két ránca elárulta, milyen fáradt.

— Fél három — érkezett a válasz.

— Mára befejeztük? — kérdezte gépiesen és levette fehér főtakaróját. Sörtére vágott haja kinyújtózott, így megmaradtak fiatal vonásai.

— Igen, mára be — válaszolt a segédor- ^ os és a főorvos felé fordította nyúlánk sápadt arcát.

Csak fejbiccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette, mert gondolatát még mindig a több esetben fellépő szívelégtelenség foglalkoztatta. Nézte a mély álomba merült asszonyt. A műtősök most emelték le az asztalról. Milyen sárga az arca. De ez nem volt szokatlan számára, a kórházban minden sárga, a levegő is, a szag is, megsárgulnak az emberek is. A szíve, a szíve ez foglalkoztatta. A mosakodó segédorvoshoz fordult.

— Búzási kérlek, te vagy az éjszakai lnspekciós?

— Igen. w

— Kísérd figyelemmel Bartánét. — Tudta értelmetlen a figyelmeztetés, hiszen Búzási kötelességét ismerő orvos. Nem is azért szólt, inkább önmaga megnyugtatásáért.

Másnap reggel vastag fekete felhőbe burkolódzott az égbolt. A szél mérgesen ostorozta a felhőt, majd visszazuhant a földre, beszorult a kórházi épületek közé, ott pörgött, nyalábjába kapta a havat és újból az égre tört. Bömbölt, rázta az ablakokat, de a kórtermekbe nem ért be. A betegek szótlanul feküdtek a kisimított ágyakon, csak a szemük beszélt. Az egyiknek fáradtan. fénynélkül, a másiknak semmibe me- redőn, a harmadiknak lázasan. A tegnap délután operált asszony lehúnyt szemmel feküdt. Még mindig sárga volt s nyögésbe fulladt a sóhaja. Vonagló arca, jó tíz évvel megelőzte korát. Egy ápolónő a reggeli vizit előtt még végigszaladt a kórtermeken, ellenőrizte a lázlapokat, rendezgetett, aztán összeszedte a frissen operált asszonyról szóló feljegyzéseket, bevitte a kezelőbe, ahol a főorvos, a segédorvos, a főápolónő és ápolónők várakoztak. Oda adta a főorvosnak, aki gondosan tanulmányozta. A főorvos hangosan olvasta Búzási éjszakai feljegyzéseit..

— A lélegzés akadozik. A pulzus 95 körül. ..

— A vérnyomás? — fordult a segédorvoshoz.

— Száz.

— Alacsony — motyogta. Nézzük meg — és elindult. Nyomában az orvosok, a főápolónő és két ápolónő. Szótlanul mentek, léptük is csak suhogott a hosszú folyosón.

Amikor a főorvos az ágy szélére ült és fülére helyezte a szívhallgató dugóját, a nővérek már két oldalról bontották az asz- szony ruháját, aki fáradtan felnyitotta szemét. Az orvos ránézett.

Nógrád megyei IBUSZ-kirándulók látogatása a Halászbástyán. Az ecscgi kislány biztos arra gondol a szerelmesek szentélyén, akiért érdemes huncutul mosolyogni

— Hogy érzi magát Bartáné? — közber már helyezte a kis mikrofont a szív tájéké ra.

Fáradt mosoly tántorgott az asszony cse- "ppes ajkán, hangja is csak sóhajtás volt.

— Ha mellettem van aranyos doktor úr... — fáradtan felemelte kezét és beletúrt a föléje hajló orvos hajába. Vastag újjai között elveszett a rövidre vágott sörény.

A főorvos felkapta tekintetét. Tudta, önkívületi a beteg mozdulata. Az ápolónők ijedten néztek egymásra és gyengéden megfogták az asszony kezét.

— Aranyoskáim, nekem ilyen szép nagy fiam van. — sóhajtott fájdalmasan Bartáné.

A szomszéd ágyak betegei megmozdultak, kinn kavarta a szél a havat, a kórteremben elszürkült a fény. Amikor végétért a délelőtti vizit a főorvos magához kérette a segédorvost.

— Búzási, kérlek! Délután külszolgálatba megyek. Bartáné szívelégtelensége nem javult. Ha valami történik, azonnal értesíts. Diósjenőn megtalálhatsz. Onnan megyek a börzsönyi egészségügyi állomásra. Az udvaron tölcsérben pörgött a szél és sűrűn esett a hó.

— Ilyen időben? — nézett ki Búzási.

— Igen. Jelentést kell tennem az állomás munkájáról. Máris késtem. A minisztérium már kétszer sürgetett. Most van egy kis időm.

— Te tudod kérlek — belemélyedt az éjszakai feljegyzéseibe. Gondolata kavargóit. Az éjszaka kétszer is felköltötték, mert Bartáné nyugtalankodott. Tudta, nem a műtét miatt, hiszen az előtte zajlott le. Nagyszerű munka volt. Már három éve dolgozik a főorvos mellette, de ügyessége mindig megbabonázza. Nem, inkább insufi- cientia és most mennie kell. A főorvos már öltözött, közben olvasott Búzási arcából, ö is nyugtalan. Nem szabad észrevegye, hogy én is az vagyok, kapta a táskáját és búcsúra nyújtotta kezét.

— Szervusz kérlek, akkor nagyon ügyelj, igyekszem vissza.

— Légy nyugodt kérlek. Jó utat. — Búzási csak erőltetni tudta a jóarcot.

A főorvos előre ült. Itt együtt tudott gondolkodni a gépkocsivezetővel. Áthaladtak a városon és máris kiértek az országúira. A hó sűrűn esett, de a szél mintha elfáradt volna, lomhán bele-belenyalt a hótengerbe Az út két oldalán frissen túrt hóhegy volt. A főorvost nyugalom szállta meg. Nem messze mehet előttünk a hókotró. Az ablaktörlők fürgén táncoltak. Milyen szép fehér minden, a levegő is fehér. És még azt mondják, nem szép a tél. A gépkocsi motorja egyenletesen dolgozott. Nagyon frissnek érezte magát. Megmozdult. A gépkocsivezető ráncolt homlokkal nézett rá.

— Cudar idő — morogta.

— De szép! — válaszolt és csiklandozta a nevetés, mert tudta, a gépkocsivezető nem érti mit jelent számára beletekinteni a végtelen havas tájba. Nem is szólt, mérgesen rálépett a gázpedálra.

A főorvos Diósjenőn beszaladt a tanácsházára, csak a telefon miatt. Nem kapott üzenetet. Indultak tovább. Az autó most már nehezen kapaszkodott felfelé. A főorvos is mintha elvesztette volna biztonság- érzetét. Kiértek az erdészházhoz, amely az erdő széléről büszkélkedett a völgybe lapuló házakra. Tovább nem tudtak menni, olyan magas volt a hó. Az erdészet szánfogattal segítette. Az egészségügyi állomás is az erdészetet szolgálta. Itt kapták az elsősegélyt a bajbajutott munkások. Szükség volt rá, mert történtek kisebb, nagyobb sérülések. Azért emeltek panaszt is, mert legutóbb az egyik munkás fadöntéskor megcsúszott, nem tudott kitérni a lezuhanó fa elől, súlyosan mgesérült és az egészségügyi állomáson a felszerelés hiányában nem tudták ellátni és mire a faluba értek vele. meghalt. A minisztérium őt bízta meg a vizsgálattal.

A főorvos ott állt az erdészet udvarán a hóhullásban. A hegyek tetején vad iramban nyargalt a szél. Megborzongott. Szótlanul nézte a fogatost, hogyan helyezkedik az ülésen és várta, mikor szóllítja őt is. A kocsis lesújtó pillantást vetett az autóra, aztán büszkén megszólalt.

— Itt a bunda főorvos úr, tessék felszállni.

Elindultak. Jól esett a szőrmebélés, de a völgykatlanban megborzongott, úgy érezte fehér pólyazuhatag nehezedik rájuk a világról is csak a fejük felett nyargaló szél hoz hírt. A kocsis biztatta a prüszkölő lovakat.

— No, még egy kicsit.

A főorvos feltekintett a lovak fölött és alig pár száz méterre az oldalban állt a fából épített csinos házacska. Körül magasba kapaszkodó hegyek, sűrű erdővel. Nem tudta szemét levenni a látványról. Csak nézte, nézte.

— Az erdész úr — morgott mellette a kocsis. A főorvos kereste. — Ott a ház előtt

emelte fel ostorát, hogy irányítsa az orvos tekintetét.

A ház előtt tényleg egy ember integetett és kiabált. A kocsis érthette, mert megcsapkodta a lovakat. A főorvos nem tudta mivel magyarázza az erdész magatartását. Figyelt és most már ő is megértette, mit kiabál.

— Ortai főorvos úr! Ortai főorvos úr! Gyorsan, gyorsan telefonhoz.

Alig, hogy odaértek ledobta a bundát és köszönés nélkül rohant be, felkapta a hallgatót. Mintha tenger mélyéről beszélt volna valaki.

— Hangosabban — kiáltotta. — Búzási te vagy kérlek? — és figyelt. — Bartáné. ..? Mi van? — Fene egye meg nem értem — és megrázta a hallgatót. Az erdész ott állt mögötte. Már bent topogott a kocsis is, akit az erdész csendre intett. A szél a hegyről lebukott a völgybe és belekapaszkodott a íaházba.

— Bartánét... súlyos görcsök kínozzák — hallotta most már tisztábban. A főorvost hideg nyugalom szállta meg. Újból átgondolta a műtétet és megnyugtatta magát. Nem, abban nem lehet hiba.

— A légzés? — kérdezte.

— Akadozik. Pulzus alacsony. Vérnyomás süllyed. 95, 90.

Ortai beletúrt a hajába és köszörülte a torkát- Újra kérdezett.

— Pupilla? Epe, máj, vakbél...? — és várt.

— Normál — hallotta.

— Insuficientia, vagy mikroémbolus — mormogta.

Búzási kiabált a telefonba.

— Nem értem kérlek, mond hangosabban főorvos uram.

— Insuficientia?..

— Igen. Ügy gondolom — kiáltotta Ortai.

— Én is arra gyanakszom — hallotta a hallgatóban.

— Szólj Almási főorvosnak és adagolj óvatosan tanogént. Azonnal indulok vissza — és letette a hallgatót.

A szél a hegyről a völgybe sodorta a havat. A felhő feketévé sűrűsödött. Ortai felnézett a hegyekre. Olyan érzés nehezedett rá, mint aki mély szakadékba zuhant. Még a fák is úgy hatottak, mint vastag rácsok.

— Segítsenek kérem! Vissza kell jutnom. Emberéletről van szó, — fordult az erdészhez. Megborzongott, amikor a távolságra gondolt.

A szánfogat átvágott az erdőn, hogy rövidítse az utat. Mire beértek, gőzfelhő borította a lovakat. A gépkocsivezető gyorsan melegítette a motort. Ortai csak éppen megérintette az erdész és a kocsis kezét, máris benn ült a kocsiban.

— Gyorsan, Jancsikám, gyorsan haza!

Ritkán szólította így a gépkocsivezetőt, aki

ebből tudta, valami baj van. Haragudott. Ilyen időben gyorsan haza. És én vállaljam a felelősséget. Még ha az út szabad volna. De ez az átkozott hó. És ez neki még szép idő. De most hallgat...

Ortai valóban hallgatott. Megfesztíette magát. Csak az agya dolgozott. Ez cammogás, ahogy haladunk. Még az ablaktörlők is ellustultak. Mit törődik ez az ember azzal, ha meghal az asszony, én meg erkölcsileg halott leszek... Ordítani szeretett volna: gyorsabban, te gyáva. A gépkocsivezetőre meredt, aki előrehajolva, az utat figyelte. Lenyelte izgalmát.

— Nem lehetne egy kicsit gyorsabban?

A gépkocsivezető nem szólt, csak gondolatban tiltakozott. Most kezdődik. Gyorsabban, gyorsabban. Hová gyorsabban, mikor nyomtalan az út. Gyorsabban a gödörbe, hogy végképp itt ragadjunk. Én meg üljek a börtönbe. De azért megnyomta a gázpedált.

Már áthaladtak két falun. A szél nem pihent. A hó sietve eltüntette nyomukat, a íjnotor erőfeszítve dolgozott. Egy útmenti tanya körvonalai bontakozott ki a hófelhőben. Mindketten szótlanul figyelték az utat. Az ablaktörlők jegesen bizonytalankodtak az üvegen. Az út egy dombvágás közé szorult. A szél mind az útra szórta a havat. Ortai nem látta a veszélyt, annak sem tulajdonított különösebbet, hogy a gépkocsivezető

megdörzsölte szemét és idegesen hátrasimította homlokát, csak azt érezte, nekilendültek. Nagy hófelhő kavarodott, a kocsi belseje elsötétült, azután mintha tengernyi vattába zuhantak volna, megrekedtek. A gépkocsi- vezető még görcsösen markolta a kormánykereket, arca elszürkült és teljes súllyával taposta a gázt. A motor versenyt zúgott a széllel, de egy lépést nem haladt előre. Ortai most eszmélt fel. Felkiáltott.

— Gázt! — a motor fájdalmasan felbődült.

— Nem megy, befulladtunk — nyögött a gépkocsivezető és megtörölte homlokát.

Ortai kiugrott a kocsiból. A hófergeteg arcul csapta. Rohant előre és kézzel, lábbal kaparta az első kerekek elől a havat.

— Indítson! — kiáltotta és nekifeszítette magát a kocsinak. De a kerekek csak pörögtek és mérgesen magasba szórták a havat.

Segítséget várva nézte az országutat, de csak a szél nyargalt rajta. Amikor a tanya felé tekintett, a hófelhőn át két embert látott nyakát húzva bugdácsolni az út egyik oldalán levő házból, a másikba. Szaladni akart. De azok szaporázták léptüket. Arra a gondolatra, hogy nem veszik észre, megijedt. Két kezével tölcsért formált és felordított

— Segítsenek!...

Maga is megrettent, olyat kiáltott és most vette észre, egész testében remeg. Meghallották, mert az egyik ember elindult feléjük, a másik szaladt a házak felé és rövidesen többedmagával követte társát. Szó nélkül nekidőltek a kocsinak és tolták. A motor is nekirugaszkodott és kimozdultak a börtönből. Ortai köszönés félét mormogott és ült is a gépkocsivezető mellé. Már csak foszlányokban hallotta: „Ilyen időben autózni...” Ránézett a gépkocsivezetőre, akinek arca sápadt volt és nedves a homloka.

— Törölje meg a homlokát — mondta halkan.

A gépkocsivezető ránézett. Lassan felengedett az arca, kabátujjával letörülte homlokát.

— Haza érünk főorvos úr — mondta csendesen.

A kocsi havasan, gőzölögve, az alján vastag jéggel állt meg a sebészet előtt. Ortai sietett az osztályra. Éva nővér észre vette, utána ment.

— A kettes különbé, főorvos úr. Oda vittük a beteget — és már rakta az orvos kórházi ruháját.

Tehát súlyos — villant a főorvos agyába. Hiszen én rendelkeztem, hogy a súlyos betegeket a kettes szobába vigyék. Gyorsan öltözködött és sietett a kettesbe. A beteg lehúnyt szemmel, megsárgulva feküdt. Ott volt Almási főorvos, a beiről, Búzási, a fiatal Ágota doktornő. Az orvosságszagtól nehéz volt a levegő. Ortai elsőnek Almásihoz fordult.

— Köszönöm kérlek a segítséget — azután Búzásira tekintett, miközben megfogta Bartáné pulzusát.

— Diagnózis?

— Ügy gondolom insufficientia. A beszélgetésünk óta egy kisebb roham. Egy dózis tonogen után viszonylagos nyugalom.

Ortai nézte a kollégáit. Nagyszerű emberek vagytok — szerette volna mondani, de hallgatott.

— Még mindig szívelégtelenség — mondta halkan és feltekintett.

— Talán strofantint, főorvos úr kérlek, — mondta Búzási. — Helyes. Nagyon okos, — azután Ágota doktornőre tekintett. — Negyed milligramm. Húsz százalék Dextrose és Hi- bernald. Intervénásan.

Már késő este volt, amikor a beteg megmozdult és felsóhajtott, mint aki nagy tehertől könnyebbül.

— Vérnyomás — szólt Ortai kérőn Ágota doktornőnek. Azután félrelépett és várt. Csend volt a kórteremben. A doktornőt nézték, aki figyelte a vérnyomásmérőt.

— Egyszáztizenöt. Egyenletes javulás — jelentette.

— Köszönöm uraim! Köszönöm! — hajolt meg a doktornő felé is. — Akkor mára befejeztük — mondta Ortai. Meleg tekintettel simogatta a többieket. — Ma nagyon csúnya

idő volt.

A kórház elcsendesedett, csak az ügyeletes szobában sárgálott egy asztali lámpa. Erzsi nővér onnan figyelte a betegek légzését.

Bobál Gynla