Nógrádi Népújság. 1962. december (18. évfolyam. 96-104. szám)

1962-12-12 / 99. szám

1962. december 12. NOSRADI NfPOJSA» 7 Hol yannak most? A „Canzonissima” elmarad Politikai botrány egy olasz TV-műsor miatt Csütörtök esténként, úgy kilenc óra felé, észrevehe­tően csökken a forgalom az olasz városok és falvak utcá­in. Minden csütörtökön este 21.05-kor kezdődik ugyanis az olasz televízió legnépszerűbb műsora, a „Canzonissima”. A politikai kabaré-szerű műsort az egyik legismertebb és leg­népszerűbb színész, Dario Fo írja és játssza felesége, Franca Rame közreműködé­sével. Az ismert művészek közkedvelt műsora azonban az utóbbi időben magára von­ta az olasz politikai és gaz­dasági élet hatalmasságainak haragját. Hoffia a televízióban A múltkoriban például a Dél-Olaszországban ma is dúló banditaszervezet, a jobboldali politikusokat kiszolgáló Maffia került „terítékre”. Mi sem természetesebb, minthogv egyes miniszterek, jobboldali pártok és újságok támadást intéztek a művészházaspár ellen, mert szatirikus mű­sorában bírálni merészelte a kormány tehetetlenségét, ha­logató taktikáját a Maffia fel­számolásával kapcsolatban. A tv-nézők milliói azonban a „Canzonissima” pártján álltak és a művészeket ért támadás után ezrével özönlöttek a le­velek és táviratok a balol­dali lapok szerkesztőségeibe, hogy egyetértésükről és együttérzésükről biztosítsák Franca Ramet és Dario Főt. Áz építési vállalkozók közbelépnek Csütörtökön, november 29-én este a bájos bemon­dónő angyali mosollyal kö­zölte, hogy Dario Fo és Ra­me „lemondta” a Canzonissi­ma soron következő műsorát, amiért a TV igazgatósága sajnálkozását fejezi ki. Az el­maradt műsorban egy szati­rikus jelenet szerepelt volna, arról, hogy az építési vál­lalkozók kockázat nélkül mil- liárdokat harácsolnak össze spekulációk révén. Az érdekeltek azonban „nem tartották ildomosnak”, hogy nem egészen tiszta ügyeiket a TV-nézők sokmilliós tábo­ra előtt szellőztesse a két művész, és közbelépésükkel elérték, hogy a televízió igaz­gatósága az utolsó pillanat­ban visszavonta a műsor­engedélyt. . Bonyodalom a képviselőházban Az eset az egész ország közvéleményét felrázta, és országszerte újabb támadás indult a haladó művészek és politikusok részéről a meg­alázó és önkényes cenzúra ellen, illetve a jobboldal ré­széről a két népszerű szí­nész ellen. Az olasz képvise­lőházban a múlt hét végén kommunista és szocialista képviselők interpelláltak Fan- fani miniszterelnöknél a „Canzonissima” kapcsán a jogtalan és művészetellenes cenzúra miatt. A Fo-házaspár Milánóban tartott sajtóértekezletén el­mondotta, hogy a TV vezetői minden műsoruk forgatóköny­vét ismerték és előzetesen jóváhagyták, bár sohasem hi­ányzott a „gyúrás”, hogy a politikai „pikantériák” helyett valami mást adjanak elő — esetleg olyant, ami nem ké­nyes a jobboldali politikusok­nak és a nagytőkéseknek. A haladó olasz közvélemény és sajtó az eset kapcsán hangsúlyozza, hogy véget kell már vetni a reakcióellenes bátor művészi alkotások ül­dözésének, és törvényes ga­ranciákat kell teremteni a cenzorok garázdálkodásai el­len. (toderó) — ez a címe a Newsweek egyik rovatának. Hol vannak most azok, akikről az olvasó egyszer már — 25—30 évvel ezelőtt — hallott? Á képes­lap a hírekét, értesüléseket régi és újkeletű fotókkal il­lusztrálja. Most például egy náci tiszti egyenruhás férfit és egy tar koponyájú tiszte­letreméltó úriembert állított egymás mellé. Két kép azonos emberről készült — egy-két évtizednyi különbséggel, ami elég volt ahhoz, hogy dr. Walter Dornberger, a hitleris­ta hadsereg altábornagyából és a nácik peenemündei tele­pének V—1, V—2 főszakértő­jéből — az amerikai Bell Ae- rosystems Company vezető kutatója legyen. Az egész múltidézésben azonban nem az a legtanul­ságosabb, hogy „hol van mrat” Dornberger ex-altábor- nagy úr, hiszen például 1945 május 9-én az ő szeme is fel­nyílhatott sokmindenre. De mint szavaiból kiderül — nem nyílt fel, legfeljebb egyenruhát cserélt, egyebek­ben pedig megmaradt ugyan­annak az agresszív katoná­nak, aki volt. És ez az iga­zán tanulságos: „mit mond most” Dornberger úr? Ezt: — A legfontosabb az. hogy felállítsunk egy amerikai vi­lágűr-bombázó köteléket, mert ezáltal elérhetnénk, hogy 90 percenként több száz atom- és hidregénbomba körözzön a föld körül.” Walter Dornberger most 67 éves. Úgy látszik, már so­ha nem fogja megtanulni, hogy az alvilág nagyon ré­gen — nem az a világ többé... A másik professzor Egy oxfordi történelem pro­fesszor. H. R. Trevor-Roper a New York Times-ban csak­nem öt teljes hasábot szentel annak a kérdésnek, hogy az újfasiszták hatalomra juthat­nak-e bármelyik nagy nyuga­ti országban. Gondosan mér­legeli a körülményeket, majd megállapítja, hogy az ameri­kai Rockvellhez, az angol Jor­dánhoz, a francia Poujade-hoz hasonló figurák nevetséges és szánalmas epigonok, akik nap­jainkban nem veszélyeztethe­tik a társadalmat. Noha, mi sem állítjuk azt, hogy az említett „führerek” bármelyike ma át tudná ven­ni a hatalmat, szerintünk mégsem ártana, hogy olyan törvényeket hoznának Nyuga­ton is, amely — törvényen kívül helyezi működésüket. Álláspontunkat hadd igazol­juk egy idézettel, amely Trevor-Roper professzor említett cikkéből való: „1924-ben Hitler börtönben volt. Sokan azt hitték, hogy ezzel Hitlernek befellegzett. Egy kitűnő professzor még meg is jegyezte, hogy Hitler ezután eltűnt a süllyesztőbe. Ez a kijelentés 1929-ben hang­zott el. Négy évvel később Htler Németország diktátora lett.” Trevor-Roper professzor maga mondja, hogy volt már egy másik professzor... K SZ}£R£KjCS£/CZ_ (KISREGÉNY) XVI. Hiába tanácsolta a józan belátás, hogy itt kell hagyni a falut egy időre, Dani még­is úgy érezte magát, mintha azt parancsolták volna neki, hogy fejtse le a saját bő­rét. Talpát egyáltalán nem csiklandozta mehetnék, nap­hosszat hallgatott, Klári fél­tő pillantásai elől kimene­kült a határba. A csatakos őszben keresz- tül-kasul barangolta az éle­tét. Átvágott a dombokon, leereszkedett a völgyekbe, rugdozta az ázott avart és gallyakat tördelt le a bok­rokról. Emlékei fonnyadtan, közönyös haldoklással rém­lettek fel a múltból, hetyke bizakodásai elbújtak a kor- hadozó levelek alá, idegenül vette körül a táj, bizalmat­lan hallgatásukkal mintha azt mondták volna az erdők, szőlők, szántók, présházak, hogy nincsen szükség rád. A barázdák erdőmosta sorai még emlékeztek a csizmája talpára, a magányos gyü­mölcsfák még nem felejtet­ték. hogy alattuk gondolt a szerelemre, most pedig vé­gig kellett néznie a romlást, panasz nélkül, mint ahogy a betakart szőlők sem sirathat­ták gazdag termésüket. Itt akart élni, ahova a haj­szálainál is több béklyó kö­tötte. Itt, ahol a sarjú egy­szerre nőtt az ő borostyánjával, ahol a tűzre vetett fát még lombos korából ismerte, s végignézhette a vándorló éle­tet, amely a búza gyökerei­ben szívódott föl, hogy az­után benne érzésekké, gon­dolatokká változzon. Nem akart kiszakadni ebből a körforgásból, félt idegenné változni a kezével munkált föld számára. Magányos csatangolásain váltig az apjával porolt. Ke­gyetlen átokkal terhelte, ér­velt a nyakas gőg ellen, nem szűnő álmélkodással cso­dálta az ostoba kegyetlensé­get, amelyről még mindig nem tudta elhinni, hogy az ő apjában lakozik. Mégis valami határozatlan, keserű szeretettel gondolt rá, sehogy se akart beletörődni a sza­kításba. Bizonygatta magá­nak, hogy múló perpatvar az egész, nem több egy ál­matlan éjszakánál, hamaro­san elszivárog a mogorva kótyagosság és utána megbé­kéljen nevetnek a saját esz- telenségükön. Bármilyen kevés reménye lehetett az engesztelődésre, mégsem akart elmenni bú­csú nélkül. A tépelődő kó­borlás valójában egy hosszú­hosszú út volt, vissza a szü­lői házhoz. A kertek alatti kaszálók mentén kószált, s mint az ábrándos gyerek, be­lelábalt a tocsogókba. Nézte a sárga, víztől puffadt fűcso­mókat, á taligaút bakhátjá- járól ismerte meg, hogy a kertjük sövénye mentén jár. Bepillantott a fázós kertre, a palatetős pajtára, a fehér tűzfalra és mielőtt egyet gon­dolt, már a portán termett. Ment előre, mintha soha semmi nem borzolta volna föl a családi békességet. Ebéd után lévén az idő, anyja a sötét konyhában mo­sogatott, keszkenőben, sötét ruhában. Töpörödött alakja bóbiskolva hajladozott, mint­ha ájtatoskodott volna, arca nem látszott, mivel a kendő széle mögé rejtette. Dani halkan nyitott ajtót. Félt, hogy megijeszti. A$ asszony a fiára nézett, szíve nagyott rúgott, horgas ujja közül a dézsába pottyant a Ijucskos mosogatórongy. Ha­lálos beteghez hasonlóan cso­szogott az erős emberig, a bőrsipkát levette a fiú fejé­ről és( minden cél nélkül babrálni kezdte a ködmön gallérját. — Neked van igazad... — mondta töredezett hangon. Szerelmesen, a sovány asszo­nyok makacs erejével magá­hoz húzta Danit és őrült sietséggel csókolta végig ar­cát, homlokát, haját. A fiatalember bizonytala­nul, szégyenkezve tűrte a szeretetet, ép szó nem jutott az eszébe, zavarában csak annyit tudott tenni, hogy fé­lénken megsimogatta anyja hátát. A szobából rekedt, borízű hang reccsent: — Gyere be ... Idős Kustán Dániel napok óta a homályban lappangott, hallgatott csendben, itta a bort és szívta a pipát. Agya, teste szinte földdé tompult, mellében nehéz köveket hur­colt, karjai löttyedtté váltak. De a hallása szokatlanul éberré élesedett. Mint vala­mi dugótlan üvegben, föl­erősödtek fülében a hangok. A lépések zaját kiismerte, s ha hosszú időn át senki se ment el az ablak alatt, el­fogta a szorongó türelmet­lenség. Mihelyt nyílott az ajtó, azonnal tudta, hogy a fia érkezett haza. — Gyere be! — kiáltotta újra sürgetőn és pipáját gör­csösen szorongatta. Dani lomha léptekkel ál­lított a szobába. Az ajtótól két lépésnyire állt meg, in­nen mérte végig az apját, aki a méregzöld bársonyhu- zatú díványon üldögélt. — Adjon isten... — kö­szönt komoran. — Ha ad is, de nem a te sza­vadra — mondta az apa szi­gorúan. Fejét félrefordította, térdén heverő ökléből ma­gasra ágaskodott a pipaszár. — Azért jöttem, hogy el­köszönjek — szólt Dani és mozdulatlanul tartotta lesze­gett fejét. Az örég Kustán e pillanat­ban a kutyájával is szívesen cserélt volna. Annyira várta a fiát, hogy már-már könyör­gést motyogott, néha meg úgy érezte, hogy feltétlenül megőrül, most pedig képte­len volt a legcsekélyebb eny­hülésre. Megbánta már, hogy a kevélységet adta jussul. Boldogan átcserélte volna a huszonhat kh földre, a másfél hold erdőre, a három hold szőlőre, a három és fél hold kaszálóra. Csakhogy árat kért ezért, alázatos engedel­mességet, hogy az ő szavára igazodjon a sors, ne pedig a gyerek önfejűsége győzzön. Penészes bajusza, fehér szemöldöke fagyosan deren­gett a homályban, mint a re­metéké. Nyüszíthettek az ér­zései, összenyomhatták belse­jét a szomorúság nehéz kö­vei, gőgje mégsem enyhült, inkább könyörtelenebbnek mutatta magát. — Ha úgy véled, hogy el kell köszönnöd, hát tessék. Minden lépésedet kísérje sze­rencse és az se fájjon soha, hogy nem vagy a fiam. De ha mégis az vagy, akkor hallgass rám. A szegénységet utálom, a kommunistákat még jobban utálom. Hát ak­kor a kettőt együtt, hogy szívlelhetném? Fogadd meg a tanácsom: hozdd át ide a lányt, tagadja meg az apját. El, kell mennetek a templom­ba. Ennyibe kerül az áldá­som. Ha sokallod az árát, ak­kor még azt is felejtsd el, hogy melyik kapu nyílik eh­hez a házhoz. Ügy mondta végig, hogy rá se nézett a fiára. A pipa ki­hűlt a kezében, szeme élesen meredt az ablakra, tekintete átszúrta az üveget, mint a holdfény. Dani nyugodtabb lett. Meg­érintette a végzet, amely egyúttal nyugtató, akármek­kora döbbenetét hoz. — Mindent azért nem fe­lejtek el — mondta csende­sen —, mintegy szoktatva magát a végső • beletörődés­hez. Megfordult és csodálko­zott, hogy milyen könnyű a lába. Indult ki a házból, a küszöbön szembetalálta ma­gát anyjával, aki rémületbe íagyottan, néma könyörgés­sel állta útját. (Folytatjuk.) Külpolitika képekben KUBA ELSŐ RÁDIÓGYÁRA Havannától mintegy 17 km- re található az első kubai rá­diógyár, amelyet lengyel szakemberek irányítása mellett szereltek fel és a kubai ipari minisztérium felügyelete alatt áll. A gyár technikai felszerelését szintén a legyelek szállították. A rádiógyárban az Antillano nevű rádiókészü­lékeket készítik, a lengyel Figaro elnevezésű rádió modellje alapján. Az elmúlt hat hónap alatt 9 ezer Antillano készü­léket gyártottak. Jelenleg Összesen 104 munkás és techni­kus dolgozik, jövő év elejétől 300-an fognak dolgozni (MTI Külföldi Képszolgálat) BEFEJEZŐDÖTT AZ EDELWEISS PARTIZÁN ELLEN ES CSOPORT BÜNPERE Banska Bystrica: november 22-én véget ért az Edel­weiss nevű partizánellenes csoport 14 tagjának bűnpere. A vádlottak egyikét halálra Ítélték, a többiek különböző idő­tartamú szabadságvesztést kaptak. A képen: az Ítélet felolvasása közben. Balról jobbra: Martin Kaniok 12 évet, Bertolomei Gursky 10 évet, Oldrich Vystavel 15 évet, és William Stulc 15 évet kapott (MTI Külföldi Képszolgálat) CSEHSZLO V ÄK—M AG Y AR TERMELŐSZÖVETKEZETI EGYÜTTMŰKÖDÉS A bilinai állami gazdaság tagjai a tavasszal Magyaror­szágon jártak és kapcsolatot teremtettek a dunaszentmik- lósi tsz-el. A magyar tsz-paraszíok cseh barátaiknak auto­mata borjúetetési berendezést ajándékoztak, amelyet egy ember tud kezelni. A magyar ísz-parasztok még ez évben ellátogatnak Csehszlovákiába. A képen: Ludwig Scdlecek az állami gazdaság elnöke a tsz gépészével az ajándékba ka­pott magyar berendezések képeit nézegeti. (MTI Külföldi Képszolgálat)

Next

/
Oldalképek
Tartalom