Nógrádi Népújság. 1962. augusztus (18. évfolyam. 61-69. szám)
1962-08-19 / 66-67. szám
1962. augusztus 19. NÓGRÁDINBPOíSAS 13 H ogy a hivatalos papíron mi volt, nem látta senki. Csak anyuci arca lett más, egyszerre egészen más. Idegen. S lassan, körül sem nézve, iurcsan imbolygó léptekkel megindult az erdő leié. Rozika ieisnt. Ebes volt, és nem törődött vele senki. Testvérei egy ideig dermedten álltak, aztán anyu nyomába eredtek, szoknyája szele után kapkodva. De az anya egy mozdulattal lésodor ia őket magáról. A gyerekek douöenten, értetlenül néztek lel anyjuk arcába. Megriadva a kilordult, idegenné vált vo- aásoktol, visszabökoltek. Rozika, látva, hogy testvérei elfutnak, köny- ayein keresztül iernevetett. Játszunk! — sik- kantott, s totyogva, bukdácsolva tett néhány lépest, de megDotiott és elesett. Megütötte magát, azonkívül újra eszébe jutott, nogy éhes. A földön fekve keservesen bömbölni kezdett, s mert nem sietett a segítségére senki, egyre hangosabban és mérgesebüen sírt De körös-körül csend volt, csak a szél neszezett a fák levelei között A sírás fájdalmas, megbántott hüppógéssé halkult, s Rozika lassan tapászkodni kezdett Akkorra odaért a novere és felemelte. Öreges-rekedten szólt rá: — No, kelj már fel, te . . . te . . . kis árva! * Apró, alig éledező kebléhez szorította Rozikát s beiecsókolt a hajába. — Mindannyian árván maradtunk — mormogta. Es mintha csak erre a szóra várt volna, elfúló zokogás rázta meg egész testét Nővéré könnyei láttán Rozika is rákezdett A szél mohón felkapta a hangot megforgatva a levegőben, átroppent vele a tanyán, s vitte magával a pusztaságba Aztán, mintegy csalódottan, unottan, szerteszórta Ott libegett a két gyerek sírása még jó ideig a zizegő, sárgára egett íü, tövisbokrok, homokbuckák fölött, mintha két kopott kis hegedű sírt volna cérnavékony hangon, hol összeólelkezve, hol szétválva, egyre távolodva egymástól. Aztán néma lett újra minden. Ahol az ég gondterhelt kékje és a homok megsápadt aranya összetalálkozik a messzeségben, szürke-lila foltos lett a horizont. A nyu két nap múlva jött haza. Mikor belökte az ajtót, először nem ismerték fel, és megijedtek tőle Meg nem is köszont, azt sem mondta, hol maradt el, egy szót sem szólt, csak odament a kredenchez, kivett egy üveget, s nagyot húzott belőle. Undorodva ösz- szerázkódott, köhögött. Mikor a köhögés csillapodott, még ivott, aztán megint és megint. Míg egy csepp maradt az üvegben. Végül lehuppant a székre és ráborult az asztalra. A gyerekek szótlanul, tágranyüt szemekkel követték minden mozdulatát. Mikor felemelte a fejét, mosoly vibrált szája szögletében, énekelni kezdett. Erre a gyerekek is megélénkültek, mocorogni kezdtek, nevetgéltek. Rozika megint sikkantott: Játszunk! Csak Erzsi, a legidősebb nővér maradt mozdulatlan ülve a sarokban, komoran nézve hol az anyjára, hol a gyerekekre, hol maga ■elé. Es a szeméből peregtek a könnyek. A naptárak 1944-et írtak, amikor milliók voltak, akiknek már a könnyei is elapadtak ... • * * A z éjszaka hosszú. Míg zúgnak a ven tillátorok, s a kemence hol kitát ja, hol lezárja telhetetlen szájál egymásnak adják a kilincset a hi ízt i AYiatlfn vendégek, gondolatok, em iékek. Altnak már arra sem maradt ereje hogy űzze őket. J Mint a Szaharában, úgy érzi magát. Szahara . . . Afrika ... Az öcskos vajon merre lehet most? Él-e egyáltalán. Nem írt, csak Marseillesből. Holnap indulunk Afrikába busongott a tinta a feher papnőn, lódulunk Afrikába . . . Minek vajon? idegenlégiós lett? Mi vitte oda, hisz idehaza már mindene meglett volna. Talán a kalandvágy. Volt benne valami mehetnék mindig. Suhanc korában egyszer már elszökött, Prága mellől hozták vissza. Persze, az nemcsak kalandvágy volt Inkább a mostoha Szegény mama, ha élne, tán nem lódul neki a világnak. A mama, az visszatartotta volna. Vissza-e? Hisz szegényt a bánat ölte meg, a bánat Julika után, mert azt sem tudta visszatartani, elvitték akarata eilenere. Mondhatta a gróf úr, hogy jó helyen van a lánya a vejemnél, örzse, hogy is ereszthetné útnak egymagában Debrecenből ide Békésbe, mikor már itt vannak az oroszok. Velük biztonságban lesz Németországban. hiszen mondhatott a méltóságos gróf ar, amit akart, mama ágynak esett. Már negyvenöt volt, augusztus, s még mindig az agyat őrizte, egyre kisebb lett a teste, suli pedig sehol, ő azért mondogatta, jön a »anyom, az én édes, szerelmetes kincsem, aon haza. Utolsó szava is az volt, gyerünk az állomásra, megjött a Julika, azzal ki- húnyt a szeme fényessége, örökre. A Julika *neg, két hónapra rá, valóban megjött, de a mamát már nem láthatta, sem az őt. Csak a fakeresztet öntözte könnyeivel, kinn a temetőben. Aztán az apja, a volt urasági cseléd, aegyvenöttől meg tisztes kisgazda, másodszor is megnősült. Nem haragudott ő rá énért Annyi esze volt, hogy parasztember, aem élhet egyedül, földhöz, jószághoz asz- raony heil. De, hogy miért pont abba az Sötfiők (UQzáíjútjáji úrhatnám, dologtalan jegyzőnébe habarodott bele. Mert azzal egy teljeset fordult fölöttük a világ, csakhogy megint visszafelé. Mások új világot építettek, ők meg újra cselédek lettek, tulajdon szülői házuknál ... A mostoha cselédjeivé. Apjuk meg mindent ráhagyott, el is herdált mindenüket az idegen asszony. Tán így állt bosszút rajtuk, hogy kiesett a régi úri életből? Ki tudja? Az idősebb gyerekek még csak hagy- ján. Például ő mehetett suszterinasnak. Szétszéledtek a többiek is, csak az öcskös, meg a beteges húga, ők maradtak otthon, ketten. A mostoha meg űzte, hajtotta őket. Húgát is, míg az állam védelmébe nem vette. Lám, most tanító. De az öcskös, hej! az öcsköst sikerült elvadítania. S nem akadt mellette senki, akire hallgatott volna, aki visszatartotta volna. . . . Érdekes, vele meg úgy volt, hogy valaki mindig akadt, aki melléje állt, ha rosz- szul alakultak a dolgok. Ott van a Mester főhadnagy, a politikai tiszt, aki volt. Aztán ott van a Csík Péter bácsi, az eleki tsz elnöke, vagy példának okáért, itt van Hajas. Hát nincs neki elég gondja, köllött neki még az övével is veszkődni. Igaz, nem valami jól keresett az első időkben. De hát azért ő nem szólt volna a világért sem, mit is gondolt volna róla a mestere. Hajas tett említést a művezetőnek, hogy tegye már máshová, ahol kereshet is valamit, hisz családos ember, nem mindegy, hogy boldogul, mennyi a forint. így került a mostani mestere mellé. Ezt szereti, ezt a Gullivert, akinek majdcsak derekáig ér. Igaz, mellette mémigen van megállása, néha alig ér a nyomába, marha erő van benne, de nem bánja, munkához van szokva ő is, nem leb- zseléshez, s most legalább keres is. A kemence nehéz vasajtaja emelkedik, lecsukódik, föl, le, föl, le... hosszú az éjszaka. Érdekes, hogy mennyi minden jut eszébe most. A gyerekek vajon hogy vannak. Biztos feketére égtek a napon. És az asz- szony? Olyan üres, idegen most a lakás nélkülük. Szegénykém mennyit szenvedett a lábával. De, hálisten, végre meggyógyult. És végre dolgozhat, tanulhat. Úgy is bántotta — nem mondta, de azért csak észre vette rajta, hogy bántja a dolog: abbahagyta a tanulást érettségi után. Mikor összeházasodtak. De most újra tanulni fog. Igaz, kicsit körülményes, Pestre is fel kell járnia, neki is elég lesz, a gimnázium második osztályában csak nagyobbak a követelmények, mint az elsőben... de valahogy majd megbirkóznak. Majd segítenek egymásnak. Segítenek... segítenek... te úristen, valamit ígértem, hogy segítek valakinek. .. néhány héttel ezelőtt Ígértem. No, jól nézek én ki az ígéreteimmel! Vajon mi lehet azóta azzal a lánnyal, hogy is hívják? Valami Rozika, de milyen Rozika? Magyar, Madár, valami ilyesmi, majd eszembe jut. Ejnye, hogy kiment a fejemből, pedig, hogy az asszony visszajött a munkaközvetítőből, mesélte is, milyen szerencsétlen élete volt szegénynek, most meg nem kapott máshol helyet, csak a kőműveseknél malteroslány, a gimnáziumával, a nővére vitte be oda is. Még hümmögött is az asszony, kis pont vagyunk mi, hogy segíteni tudjunk. Én meg szónokolok ott neki, hogy kis pont, nem kis pont — emberek vagyunk, amíg azok maradunk, nem mehetünk el egymás sorsa mellett közömbösen. És itt van... Legalább azt tudnám, hogy lehetne segíteni. No, hosz- szú az éjszaka, reggelig majdcsak kiokos- kodok valamit... Hű, de meleg van, ezt a villát is csinálhatták volna könnyebbre... • » * A tetőnek egészen a széléhez lépett, lepillantott. Két emelet magasság. Enyhe szédülés fogta el, de nem lépett hátrább. Mi lenne, ha — ötlött az eszébe —, ha még egyet lépne előre? — és egy kicsit előbbre hajolt. Igen, így talán vége lenne mindennek, az egésznek. Elfintorodott, és elfordult a mélységtől. — Vége? Minek lenne vége? Semminek. Valószínűleg bele sem pusztulna, esetleg egész életére nyomorék maradna. Az menynyivel jobb? Végigment az épülő lakóház második emeletének födémjén, s lassan leereszkedett a deszkapallón. Már jó tíz perce lecsöngették a műszakot, máskor, erre az időre már meg is mosakodott, de most csapnivaló a hangulata. Tegnap összezörrent a sógorával, egy csöpp kedve sincs hazamenni. Haza? Mikor volt neki otthona? — Észrevette, hogy a lányok furcsálkodva néztek rá, úgylátszik megint beszél magában és fel is nevetett. — Mintha olyan jó kedvem volna, — gondolta. — A végén még bolondnak néznek. — Gyorsan befejezte a mosdást, ledobta magáról a téglaporos, malteros nadrágot, blúzt, átöltözött. Nővére már elment, a busz indulásáig még valamit el kell intéznie, azt mondta. — A busznál találkozunk, le ne maradj, Rozi, eine késs! — kiabált vissza. El ne késs! Ezen veszett össze a sógorával is. Pedig nem volna rossz ember. Tavaly is náluk töltötte a nyarat, most is befogadták szó nélkül. De tegnap kapatos volt. Ő meg, hogy elbámészkodott a városban, a kirakatok előtt, lekéste a buszt, csak a következővel ért haza. A sógor meg felelősségre vonta, hol járt, de úgy, hogy meg sem hallgatta. — Ha nem tetszik nálunk, mehetsz — azt kiabálta. Reggel, épp, hogy térdre nem borult, úgy könyörgött, ne vegye komolyan, amit mondott, részeg volt, nem tudja mit beszél ilyenkor. — Most részegen mondtad, legközelebb józanul is megismétled — vágott vissza. És a sógor hiába esküdözött égre- földre, keserű maradt a szája íze. Minek is jött ide — gondolta, de megint elhúzta a száját. Ugyan hová, kihez mehetett volna. A többi testvéréről alig tud valamit, nem volt választása. A kollégiumban pedig már nem volt maradása. Ahányszor anyja írt, vagy meglátogatta, minden nehezen szerzett lelki egyensúlya felborult. Majd elsüllyedt szégyenében. Hisz anyja sohasem volt józan. Úgy vitte el az iskola, a kollégium közeléből, hogy ne is lássa ismerős őket, senki, senki. Örökös rettegésben élt, hogy osztálytársai megtudják, miféle az anyja. Hogy a dolgaiért már börtönt is viselt, nem is egyszer. Egyre rosszabbul tanult. Az volt a legiszonyatosabb, hogy mindemellett, rettenetesen szereti az anyját, és sajnálja. Mennyi idős is volt akkor? Hat, igen hat éves, mikor kisöccsével együtt nevelőszülőkhöz adták. Egy faluba, de külön- külön. Még találkozniok sem hagyták őket, az államtól kapott .ruhát eladták, a pénzt magukra költötték. Egyszerre több gondozottjuk is volt, kis cselédek, akiknek nem járt kommenció, sőt fizettek is értük — üzletnek nem rósz. Hét éves volt, mire nagy nehezen beíratták az első osztályba, de bizonyítványt nem kapott, mert hol elengedték az iskolába, hol nem. Az ötödik osztályig mégis jelesen tanult, s akkor vitték el állami nevelőotthonba. Az volt az igazi paradicsom, arra egyes-egyed ül arra szeret visszaemlékezni, arra a három esztendőre. Jelesen végezte el a nyolcadik osztályt, s majd szétfeszítette a boldogság, mikor megmondták neki, hogy Kiskunfélegyházára fog menni, gimnáziumba, és kollégiumban fog lakni, és ez mind igaz is lett és akkor megint meglátogatta az anyja. Akkor is a börtönből szabadult, nem tudja, miért csukták le, talán mert eladta a juttatott földet, ami a gyerekek nevén volt, vagy sikkasztott a munkahelyén, vagy erkölcstelenségéért, nem tudja, különben sem tudta pontosan soha, kérdezni szégyellte, csak most is jött, és most sem volt józan, és könyörgött, hogy jöjjön vissza hozzá, majd beszerzi valahová dolgozni, nagyon vágyik a legkisebb lánya után, „hiszen tudod, hogy mindig te voltál a kedvencem”. Ez igaz, — gondolta — ezt mondta az Erzsi is, hogy én voltam a kedvence, és én is szerettem, de hátha nem is igaz, s neki csak a keresetem kellene, hogy legyen mit elinni, és talán még engem is belevisz az ügyeibe. És, rémes, én mégis szerettem volna vele menni, fogtam a fejem, Rozi, mi lesz, menj, ne menj? Otthonod lesz, sosem volt otthonod, anyád lesz, édesanyukád. És ekkor eszembe jutott, hogy gajdol részegen, meg az, hogy én vegyész akorok lenni, és a múlt órán megint beszedtem egy egyest, mert nem figyelek, egyre ezen jár az eszem. És megöl a rettegés, hogy a lányok megtudják, hogy nekem ki az anyám, hogy nekem milyen anyám van. A naplómat úgyis elolvasták már, de én azt hazudtam, hogy regényt írok, és utána összetéptem, és a pályázaton én nyertem a díjat a versemre, anyák napjára, és mindenki tudja, hogy nekem nagyszerű anyám lehet, másként hogy lehetne írni róla díjnyertes verset. Most is mondta, húsvétkor, gyere haza lányom, beviszlek hozzánk a boltba, ott fogunk dolgozni együtt, sírt is, és én egyre törtem a fejem, menjek, ne menjek. Itt az időm lejárt, 18 éves elmúltam, a kollégiumból mennem kell, a negyediket már másként kell végeznem. Talán jobb is lesz, ha beállók valahová dolgozni, vagy kérvényezzem meg, hogy hosszabbítsák meg a kollégiumi ellátásomat egy évvel? És akkor anyám újra írt — a börtönből. Megint lecsukták valamiért. Az osztályban ekkor már valahogy megtudták, mert olyan furcsán kezdtek nézni rám a lányok, és valóban megtudhatták, mert páran sajnálkozva néztek rám, páran meg vihogtak, mindent, csak ezt ne, ne szánakozzanak, ne vihogjanak, csak ezt ne, mert ezt nem lehet kibírni. De mihez kezdjek, május ran, Pista sem érti miért vagyok hozzá ilyen goromba, Itt vannak a vizsgák,.. Mindegy, csak el inneni Pista még nem tudja. El valahová, ahol nem tudja senki, hogy az én anyám részeges, tolvaj, sikkasztó, és .. .óó, istenem, ezt kimondani is elviselhetetlen, hogy mi még, édes, drága anyuci... • * * I gen, ott van, az lesz az az épület Azon dolgozik. Az építésvezetőnek már eaóltj üzent érte, jöjjön le ide. Biztos csodálkozik, néz lefelé, ki keresi, Idáig látszik, hogy megijedt. Most mit mondjon neki, miért jött, miért avatkozott bele a sorsába. Talán még félre is érti, hogy ma- gyaráza meg neki, hogy semmiféle szánakozás, csak emberi humanizmus, mert nem mehetünk el egymás mellett, csak úgy egyszerűen, közömbösen. Hogy 6 a pártot ia úgy nézi... no, nem, erről kár itt beszélni, igazán kár. Mit érdekli most ezt a kislányt, mit vívódott, vitatkozott ő önmagával, míg eldöntötte, jó-e neki a párt és 9 jó-e a pártnak, igaz ezt nem ő dönti el, da mégis... mert természetesen első a család« ezt mondja a párt is, de azonkívül senki sem kerülhet olyan messzire, hogy ne segítsen rajta az ember, ha rászorul. Azért» mert ez a lány elmúlt 18 éves, most már sorsára hagyjuk? Miért gondoskodtunk idáig róla. Őt például, a sorsára hagyta a Mester főhadnagy, a Csík Péter bácsi, a Hajas a többi...? Pedig ő hittanra járt, mi- nistrált is, mégsem nevette ki őt. Mester főhadnagy. Miért gondolta, Alt honvéá — azt mondja —, hogy hálátlan lett volna» ha elmegy az ifjúsági szervezetbe? Azért» mert a főnöke gondoskodott magáról, kitanította a cipészmesterségre. Igaz, azért? Is mennyit fizetett a főnök úr a munkájáért? Arra nem is gondolt? Aki megszedte magát a demokráciában — hisz mondta, milyen jól ment a műhely —, és azért megengedhette magának azt a luxust, hogy utálja ezt a népi demokráciát. És a gyomra, az hol ment tönkre, Alt honvéd? Míg a többi fiatalok a szervezetben szórakoztak, tanultak, ki kopácsolt még mindig, vagy takarította a műhelyt, ki etette a disznókat. Azt mondja, hálátlanság. Szép érzés a hála, Alt honvéd, de nem árt, ha tudja az ember, kinek, miért hálás. Kizsákmányolt a kizsákmányolónak? Mintha a kutya a korbácsnak hálálkodna, — már megbocsásson a hasonlatért, Alt honvéd, — nem gondolja? És neki, vajon nem így kell-e cselekedni, segíteni az embereken, ahogyan tud? De hát, tulajdonképpen, ki ő, mi 6? Kis pont — azt mondja az asszony. Jó, legyen kis pont. Nem is gondol ő, nem tudom miféle hőstettekre. A Mester főhadnagy, ax persze más, vagy a... bár, lehet, ha úgy jönne az alkalom... De most ő például, ha ideér a lány, megmondja... mit is mond? Á, nem mond semmit, csak, hogy föntjárt az újságszerkesztőségben, ott azt ajánlották, keresse fel a lány a vállalat személyzeti főnökét, az már várja. Biztos segítenek, hogy a lány könnyebb munkát kaphasson, s tanulhasson tovább. Ezt fogja mondani, semmi mást. Meg, hogy bízni kell az emberekben. A többi úgyis érthető és világos... őfdlégui A személyzeti főnök mintha kissé barátságtalan lenne: — Szerencséje volt, ennyi az egész. Egyik dolgozónkat felvették az egyetemre, megüresedett egy hely. Oda állítjuk be, egyhónapi próbaidőre. A többi most már rajta múlik. Ha szorgalmas, ha dolgozik.;. A bizonyítvány sajnos rossz, az írása sem valami szép... de... — De? — Kérem, mi ilyen beosztásba most már lehetőleg közgazdasági technikumi végzettséggel veszünk fel. Erre meg ^is van a lehetőségünk. őt sok szakképzettséggel rendelkező jelentkezővel szemben helyeztük előnybe, „ . Fejét félrefordítja. — Tudom én azt kérem, mit jelent ax, jól. Én is lelencgyerek voltam. Persze — fordult szembe újra—, ez nem számít, nem fontos. Az ügy a pártvezetőség előtt is volt, megtárgyaltuk igazgatói értekezleten is. Mindenki amellett volt, hogy feltétlenül támogatni kell. Mindenki. Még a szakvezetők is. Magam is meglepődtem ezen — húzza fel a szemöldökét —. Pedig én tudom, a szakvezetők milyen merevek szoktak lenni szakmai kérdésekben. Most meg... Félmosollyal rámutat az asztalon heverő aktákra: — A kérvényét is beadta, a gimnáziumba. Mi javasoltuk. Hát majd meglátjuk, rajta múlik... Megbocsát, nekem most mennem kell, telefonáltak... Sorsok kanyargós országútjain emberi életek így találkoztak. S a messziről, sok- felől ágazó-szálazó útakból egy keresztúton így lett egyirányú. Homo homini lupus? Nem! Homo homini amicus..: CSIZMADIA GÉZA
