Nógrádi Népújság. 1962. április (18. évfolyam. 26-35. szám)

1962-04-30 / 34-35. szám

1962. április 30. NÓGRÁDI NÉPÚJSÁG 7 AZ IGAZ­GATÓ MOST VETTE ÁT a zászlót a mi­niszterhelyet­testől. Ujjai ki­fehérednek, úgy szorítják a zászlórudat. Mintha többé soha nem akarnák el­ereszteni. Ahogy beszél, a hangja meg- megremeg, az­tán diadalmasan a magasba röppen ... Dübörög a taps. A terem, az ünneplő em­berek, most mintha egy pil­lanatra eltűntek volna. Az asztalon számológép. Kattog, berreg, hogy belérezeg az asz­tal. Közben röpködnek a mű­szavak: bázis-év, alaptevé­kenység, teljes termelési ér­ték, export, kapacitás, terme­lékenység ... És számok. Ten­gernyi szám, aprótermetű ka­tonák. szigorú glédában. A VANDORZASZLO Radios István: OLVASÓ LÁNY ^WV4/WSáÁ’AAÁ’Á*A’Áá/’ÁÉA'ÁAA,ÁAA,AAA'ÁAA’Á*A,ÁáA'Á*/'’ÁAÁ,Ái/v,ÁéÁ,ÁiA’,ÁAA'ÁAÁ'Ai/W*/í LADÁNYI MIHÁLY: RÉGI MÁJUS Órák óta övéké volt az út, s a kormosarcú áradat előtt a város összerezzent. A kapuk bedördültek. A villamsokocsik döglött halakként, sárgán úsztak az emberfolyóval, amely egyre nőtt. A kirakatok öpván hunyorogtak. Redőny zörrent, A kaszárnyában vészjel harsain s máris sorakozott az osztag Testvéreim! — mondta elől egy férfi. - Testvéreim, nyomorral jóllakottak! „A zendülés elöntötte az utcát. Elsöpreni!” Élőn elkárhozottak, csonkák, kiket a gépek összetörtek, börtönlakók, kiket spiclik feladtak, árvái minden emberi örömnek ... A csendőrök falak mentén vonulnak, kőhöz koccan a markukban a kardlap: „Ne spóroljátok az ólmot, fiúk ...” Eljött a nap! Méhkasként zúg az út, riadt zászlók verdesnek, mint a szárnyak, s a fakó arcok mind tüzesre válnak. „Emberek, itt a Legfelsőbb Parancs. Oszoljatok. Lövünk a rendbontókra!’’ Feszítővas harapja a követ, a villamos elvágódik az útra. Feldörögnek a csendőr fegyverek. A fájdalom ment végtelen sorokban, hol éhező munkátlanok hada. O, régi május, lépted messze dobban. Elszáll, akár a puskapor szaga. Csáki Benjáminnak, a terv­osztály vezetőjének a számok jóbarátai. Persze, volt idő, mikor ádáz harcot vívott ve­lük. De mostanában szent a béke. Mikor az irodájában meglátogattam, a lapok már majd egy hete közölték, hogy a Salgótarjáni Üveggyár is megkapta a Minisztertanács és a SZOT vörös vándorzászlaját. Miért kapta meg? — erről faggatja Csáki Benjamin a szá­mokat. Böngészget köztük, az­tán lenyom néhány gombot a számológép klaviatúráján, az kattog, berreg, zakatol — és felel hűségesen. Figyelembe véve 1960. ter­melési adatait — ez az a bi­zonyos bázis-év — a vállalat alaptevékenységének értéke, több mint egynegyeddel, pon­tosan 25,9 százalékkal növe­kedett. Forintban kifejezve ez 28 millió 956 ezer forinttal több az előző évi termelési ér­ték összegénél. Az alaptevé­kenység természetesen az üveggyártás. A teljes terme­lési érték, amelybe már bele­számít minden, az alaptevé­kenységet kiszolgáló munka értéke, 26,5 százalékkal lett több, mint 1960-ban volt. Pénzben ez 31 millió 609 ezer forint. Exportra több. mint két millióval gyártottak töb­bet. Aztán a minőség, a selejt. 1960-at úgy fejezték be. hogy ahol mást. mint elsőosztályú árut nem gyártottak soha, most csak 55 százalék lett ki­fogástalan minőségű. A többi másod-, meg harmadrendű. A kísérleti időszakban előfor­dult, hogy hétről hétre több volt az üvegcserép, mint az értékesíthető áru. Aztán 1961- ben kezdtek felfelé nyoma- kodni és az évet az első osz­tályú áru 85,9 százalékos ará­nyával búcsúztatták. Ma már elvben újra csak I. osztályú árut termelnek. Elvben — csippent a szemével Csáki elvtárs —, mert akad most is valamennyi rosszabb. De miért dobnánk el, mikor le­értékelt áron eladhatjuk. Csak többet ér így, mintha össze­törnénk. MOST VESZEM ÉSZRE, hogy valami kis baj van. Ilyen kifejezések, mint „kí­sérleti időszak”, ,.automaták”, nem sokat mondanak az ol­vasónak. Esetleg megvonja a vállát: nagyon örvendek. sze­rencsés fickók, kijött a lépés. Kész. Vagyis, hát pont a lé­nyegről nem szerezne fogal­mat. Pedig a dolog távolról sem ilyen egyszerű. Mert, ugye jön a török Ankarából. Azt mondja, abból az üvegből csináljanak nekem ennyit meg ennyit. A nargiléhez. Azaz a vízipipához. Fogják, s megcsinálják. Amennyit tetszik. Hadd pi­pázzon a török. Jön a megrendelés Reykja- vikból és San-Franciscóból, Moszkvából és Buenos Aires- ből, Londonból és Sidneyből, Koppenhágából és Johannes­burgból, Párizsból és Karachi- ból, Bécsből és Zanzibárból. Ez vázát, az boros, amaz vizes készletet, a másik puncsos tálat kér. festettet, csiszoltat, fehéret, színeset, s tudja a tudója, mennyit, s mifélét. Fogják, s megcsinálják. Amennyit tetszik. S akkor jön a megrendelő Kőbányáról. A sörgyárból. tam dolgozni a gyárban, ami­kor főfeladatként a leállított gépek üzembehelyezését és a termelőmunka megindítását tűztem ki, rosszul számító ,,híveim” közül többen csa­lódva emlegették a nevem. A nagy tömegek, az újjászer­vezett párt vezetői azonban helyeselték intézkedéseimét s akkor úgy éreztem, végleg magamra találtam, egyszer s mindenkorra eldőlt, hol a helyem. Amit a saját erőm­ből soha nem érhettem volna el: a közösség visszaadta tel­jes önbizalmamat. Az igazgatói állást ideigle­nes jelleggel foglaltam el és négy hónap után át is adtam az újonnan kinevezett igaz­gatónak. Még egy kis ideig helyettesítettem az akkor be­teg főmérnököt, majd a mű­szaki fejlesztési főosztály ve­zetője lettem. Ebben a minő­ségben az utóbbi évek folya­mán többször jártam külföl­dön, Nyugaton is. Talán az lenne a stílszerű, ha most azt mondanám, hogy izgatottan figyeltem útlevelem kiadását, vajon e döntő esetben is olyan tökéletesen nyilvánul-e meg irántam a bizalom, mint or­szághatáron belüli munkáim során? De ez a beállítás csak az érdekességet fokozná s a valóság az, hogy izgalommen­tesen biztos voltam a dolgom­ban Tényleg, ezzel ellenkező gondolatokra a legcsekélyebb jelenség sem adott okot. Nos, így állok itt tehát, kertelés nélkül kijelenthetem, hogy már sok hasznos kül­földi tapasztalat ismeretében sem kívánok magamnak jobb helyet, nagyobb teret a mun­kához, amelyet teljes mérték­ben hivatásomnak érzek. Igen, engem lenyűgöz a ter­melés, a napi élet, az én mun­kámat, a műszaki fejlesztési feladatokat azonban még an­nál is nagyszerűbbnek tartom. Ez a holnap, a jövő, amely­ben & vérbeli műszaki em­ber igazából kiélheti magát. A műszaki fejlesztés az a te­rület, ahová lendület, sokol­dalú tudás és bátorság is kell. Nem lebecsülése a termelés­nek az a megállapítás, hogy azt a tervek — ugyan állan­dóan fejlődő, változó széles medre — szabályozza, míg a fejlesztés végeredményben a 10—20, sőt ennél is több előt­tünk álló esztendő lehetősé­geit, színvonalát kalkulálja, Gulliver-léntekkel jár a je­len előtt. Ezen a területen az emberek a legtöbbet belső inspirációra adják magukból, ügyszeretetből, lelkesedésből, hogy úgy mondjam, politikai állásfoglalásból. Mert vajon ki tudná lemérni ebben a ter­vező munkában, hogy teljesí­tettük-e a „normát”, képes­ségeink maximumát tartal­mazzák-e a leírások, rajzok, költségvetések. Ezt csak a lelkiismeret döntheti el. Látja, ha az én emberi utamról akar írni, megint- csak a munkámról kell be­szélnem. Az előbb mondottak, a bizonyosfokú kötetlenség, a feladatok aprólékos kidolgo­zásában való tudományos el­mélyülés szabadsága szintén kizárja a legcsekélyebb bizal­matlanságot is. Hát én ezzel a megbízással is csak a leg­teljesebb bizalmat könyvel­hettem el magamnak. És higgye el, semmilyen gátlá­som nincs is e tekintetben. Pedig azt eddig nem is emlí­tettem, hogy 1952-ben kizár­tak a pártból is, amelynek negyvenhat óta tagja voltam. Pártonkívüli vagyok s úgy gondolom, amit és ahogyan cselekszem, az politikai néze­teimet is tükrözi. Figyeltem a külföldi ha­sonló profilú üzemek kons­trukcióját, fejlődési irányát. Ebből a szempontból különö­sen érdekes képet nyer az em­ber a tőkés vállalatok távla­tairól. Ezek közül sok, jóval fejlettebb technikával dolgo­zik, mint a mi Acélárugyá­runk. Ugyanakkor teljesen elképzelhetetlen tőkés viszo­nyok között olyan nagyarányú tervek megvalósítása, ennek következtében a termelés tempójának olyan rohamos fejlődése, mint nálunk. Ahogy ebben a gyárban azelőtt volt, úgy megy ma is a tőkés üze­mében : toldozgat-foldozgat, a piac alakulása szerint fejlesz­ti a technikát. Mi felépítet­tük a rekonstrukciós terv első lépéseként Közép-Európa egyik legmodernebb hideg­hengerművét. De terveinkkel már tíz évvel előre járunk és másfél milliárd forint beruhá­zással ebben az évtizedben teljesen újraépítjük a gyá­rat. Mi, mondom, mi: azok az emberek, akik az alkotás so­ha nem álmodott lehetőségei­vel rendelkezünk. Eredmé­nyeket egy ember nem tud elérni. Az első nagy próbál­kozás tapasztalatai is azt iga­zolják, hogy a jó képességű szakemberek összefogására szükség van, a kollektív erő gyorsíthatja meg az előreha­ladást. Egy nyugat-németor­szági egyetemi tanár, Baade könyvét olvastam mostanában arról a versenyfutásról, amely a kétezredik év győzelméért folyik. Ez a burzsoá tudós ér­vekkel, adatokkal bizonyítja, hogy csak a mostani ütemet véve is alapul, kétségtelen a szocialista világrendszer dia\ dala a legközelebbi negyed­századon belül. Ez a gyári kollektíva, amellyel dolgozom, nemrégen nőtt fel a feladatok elvégzé­sére, alapnak jó, számban és főleg tudásban kell még sokat fejlődnie. Ambíció van ben­nük, átérzik, hogy a 4300 dol- gozónaík, munkájukkal ők te­remtenek emberibb, jobb kö­rülményeket. Ezért viszont tanulniok kell, még sok új ismeretet elsajátítani, tár­gyalóképesnek lenni a leg­bonyolultabb szakmai kérdé­sekben is. Személy szerint is ez a legnagyobb problémám: a to­vábbképzés. Itt vagyok a le­hetőségek korhatárán s már el kell döntenem a kapuzárás előtt, mit tegyek ezután. Vonz a tudományos terület, de még- inkább a való élet, a gyár lüktető zaja, az emberek kö­zelsége. Az ősszel beiratko­zom — valószínűleg a köz- gazdasági egyetemre. Akkorra végez a feleségem a bölcsészkaron — persze, ő a rendes nappali tagozaton. Négy és féldecis söröspalackot kér. És Kőbánya az atyaúr­istennek nincs megelégedve... Hát ez a méreg, nem a cián­káli! Hej, az a palack! A gőgös, karcsú vázák, a pohos boros­fiaskók, a korrekt, de kedély- telen laboratóriumi mérőhen­gerek készítői ne is vegyék zokon, hogy most nem róluk esik a legtöbb szó. Mert úgy igaz, hogy vagy másfél esz­tendeig a palack körül for­gott a világ az Üveggyárban. A semmitmondó külsejű sö­rösüveg, meg a tömzsi „fü­redi” félliteres, meg az ele­gáns hattyúnyakú „rajnai” körül. Azaz, hogy inkább a palack­gyártó automaták körül. Tulajdonképpen egy auto­matája már volt a gyárnak; 1960-ban és 1961-ben kaptak hozzá még hármat. Újak, is­meretlenek, s mennyi kelle­metlen meglepetést tartogat­tak. Hisz a baj már azzal kez­dődött, hogy az új berendezé­sek üzemeltetéséhez kevésnek bizonyult a meglévő generá­tor-kapacitás, a kompresszor­park, hiányoztak a legfonto­sabb műszerek a kádkemen­cékhez. S tekintve, hogy a beruházási terv ezt nem vette figyelembe, megindult a hajsza, megszerezni, ami kell, ha törik, ha szakad. Közben a kísérleti gyártás első két havában kiderült az is, hogy a zöld üveg összetétele az új automatákhoz nem alkalmas. A még lágyan vöröslő üveg­cserepek szinte egyenesen a vas-furákba kerültek, hogy újra beolvasszák ... És zúdult a baj csőstül. Az emberek, akiket az automa­tákhoz osztottak be, szöktek innen. A kegyetlen munkakö­rülmények miatt, s a kereset is bizony soványka maradt. Szökdöstek az emberek, csak hogy ne kelljen az automaták­nál dolgozniok. KI TUDJA, HOL LENNE most a vándorzászló, ha össze nem fog az igazgató, főmér­nök, gazdasági és műszaki ve­zető s a mozgalmi szerveze- tek, meg a munkások. S ha nincsen munkásszolidaritás. Nem volt kompresszor? A gyár pártvégrehajtó bizottsága levelet ír Budapestre, a MÁVAG pártbizottságának. Ott összehívják a munkáso­kat: erről és erről van szó. S azok vállalják terven felül, s a kért határidő előtt meg is csinálják a nagyteljesítményű .kompresszort, amely azóta is két gépet lát el sűrített le­vegővel. Kevés a generátor-kapaci­tás? Az Acélárugyár jelentke­zik: két tartalék generátorunk van, hajlandók vagyunk át­adni könyvj óváírással. Köz­ben meg kéne már oldani az üveg új összetételének problé­máját is. A régi keverék előnye, hogy olcsó. Hátyinya, hogy nem jó. Ez elég, nem? Egyáltalán. A kidolgozott új keverékhez szóda kell. Im­portanyag! A behozatali terv­ben szóda nem szerepelt, a minisztérium megköti masát- hallani sem akar változtatás­ról. Fél évig folyt a kötél­húzás a gyár és a miniszté­rium illetékes osztálya kö­zött, míg a tarjáni, meg a megyei pártbizottság is bele nem kapaszkodott ebbe a kö­télbe. Döntő fordulat volt, mi­kor Szókup Lajos miniszter- helyettes elvtárs vette a ke­zébe az ügyet. 1961. elején új keverék került a kemen­cébe. Persze, egyszerre ettől sem jött rendbe minden. A gépek újra és újra produkáltak vala­milyen meglepetést. De meg­indult a szervezett ellentáma­dás: a főmérnök vezetésével roppant alapos műszaki fej­lesztési tervet dolgoztak ki. amelynek kö­zéppontjában természete­sen az auto­maták álltak: Tömérdek módosítás, változtatás — technikai és technológiai intézkedé­sek sora jelzi ennek a terv­nek a végre­Vl O iltá'CQ +• S AKKOR MÉG MINDIG nincs megállj! Az automaták­hoz ki kell képezni az embe­reket. De képezd ki őket, ha elszöknek. A párttitkár, Csábi elvtárs, kint járt az üzemben. Látja, az egyik gépnél „rö­vid” a csepp — hideg —, no, ebből sem iszunk söröcskét. A gépész káromkodva csava­rint a hőszabályozó kerekén, attól még roszabb lett. Szit­kozódik: fel kéne az ilyet robbantani! A titkár meg oda­megy. — Ne szidalmazd a gé­pedet. Nem tehet róla. ha még nem tudja mondani, hogy viel feuer, vagy mehr feuer. Tanítsd meg rá magad! De te tanulod-e, milyen nyel­ven kell az ilyennel beszélni? Hányszor legyintettek az ilyen beszédekre, pokolba kí­vánva a gépet, azt is, aki hozta, meg azt is. aki védi. És menekültek tőle. Két gép kiszolgálásához harminc em­ber kell, s egy év alatt hat­van ember cserélődött ezer- kilencszázhatvanban. Akkor a pártvezetőség a legjobb kom­munista és pártonkívüli mun­kásokat szólította az automa­tákhoz. A gépellenességet tü­relmes beszélgetések, röpgyű- lések. értekezletek százaival gyűrték le lépésről lépésre. Tanfolyamra küldték az em­bereket, a gazdasági vezetők pedig progresszív bérrend­szert dolgoztak ki az auto­mata gépészei számára. Per­sze, akadt a legjobbak közt is, aki megfutott. De Buda Zsigmond, Hrabecz Ferenc, a Baráth-testvérek, Tarnóczi György és a többiek marad­tak. — Nem szeretek én arra visszaemlékezni, mi volt itt, mikor idejöttem — csóválja a fejét Tarnóczi brigádvezető. — Én szerszámkészítő voltam Jobbágyiban. Mikor ott meg­szűnt a cég, az Acélárugyár­ba akartam \ menni, de nem tudtunk megegyezni az óra­bérben. Akkor jöttem ide. Képzelje, hogy az én legna­gyobb szerszámom a tűreszelő • volt, meg a tizenöt dekás ka­lapács. Itt meg akkor volt a szerelés. Hórukk, stanga, meg flaschenzug. Hideg is volt. Az­tán később meleg lett, de hát abban sem volt köszönet... — És arra nem gondolt — pláne lakatos létére —, hogy itthagyja az egészet? — A ... — rázza a fejét mo­solyogva. — Mindenki nem hagyhatja itt. Mi lett volna akkor! És alig hiszem, hogy meg­bánta. A gépet kiismerték, a technikai és technológiai vál­toztatások eredményeseknek bizonyultak. S bár melegnek meleg van a gép körül most is, de gépállás ritkán fordul elő. Sétálgat csak a gépész, mondják egyesek mostanában — jó neki! Haha! Most már persze, hogy jó! Tarnóczi is azt mondja. De megküzdött érte. Azért a háromezerért, amit a múlt hónapban a boríték­ból kivett. AKIK KINT REKEDTEK, azok is az ajtókhoz tódulnak, ágaskodva, nyakukat nyújto­gatva lesnek befelé. A jutal­makat osztják. Erre mindenki kíváncsi. Pedig már körül­belül tudják, ki fog kapni. Munkatársak ritkán tévednek abban: ki érdemli meg. A háttérben meg ott áll a vándorzászló. Csillogó kis selyemdarab. Könnyű, mint a tisztalelkű lányok álma és nehéz, mint az erős férfiak gondja. Csil­logó, vörös selyem. Álmok és gondok beleszőve: Ezer­nyolcszáz ember álma, gondja — és győzelme. Csizmadia Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom