Nógrádi Népújság. 1962. április (18. évfolyam. 26-35. szám)

1962-04-30 / 34-35. szám

6

NÓGRÁDI NÉPÚJSÁG

1962. április 30.

REKORDEREK. KOZOTT

M

ég néhány pillanat, s az ideiglenes aknaszállító gép megindul. A „bödönben” helyezkedünk el. Az ügyeletes leadja a személyszállítás jelzését. A bődön lassan süllyedni kezd, s mire viszonozhatnánk a „Jó szerencsét!” köszöntést, becsukódik fejünk felett a biztonsági ajtó.

Néhány perccel ezelőtt még a Mátra ózondús levegőjét szívhatta az ember. Most édeskés, savanykás szag üti meg orrunkat. A friss levegő után tüdőnk is mihamarabb észreveszi a lényeges változást.

— Nemrégen robbantottak — mondja Bara József, a Nagybátonyi Aknamélyítő Vállalat főmérnöke, kísérőnk.

A bödön, amelyben az előbb még_ agyagot szállítottak a felszínre, szinte zajtalanul süllyed. Száz, kétszáz méter mélyen vagyunk már, s az előbb még fényként jelentkezett kis pont is eltűnt fejünk fölül. Az a kis fénysugár az életet jelenti, azt. hogy a Mátra zöldellő fáin éhes madárfiókák várják eledellel visszatérő anyjukat; azt. hogy a most már hűvöst adó mátrai bokrok között fiatal, szerelmes üdülők sétálnak; azt, hogy ott fenn lüktet az élet városban és falun, üzemben és iskolában egyaránt. És mi? Itt lenn, a föld méhében, ahol az agyag az úr! — a felszíntől 280 méterre? Itt ez a drótkötél jelenti az életet, amelynek segítségével a bődön monoton egyhangúsággal teszi meg az utat a felszín és az akna alja között. Az jelenti az életet, hogy zúgnak a gépek, hogy emberek vannak itt.

A főmérnök mintha észrevenné kínzó gondolataimat, így fordul felém:

— Meg kell ezt szokni. Látja, ezeknek az embereknek a munkája is az életet jelenti. Szenet, amelyből meleg lesz a családi otthonokban; villanyt, amely fényt ad, energiát, hogy dolgozhassanak a gépek; orvosságot, hogy gyógyuljanak a betegek . . .

Nem tudok válaszolni, mert elérjük az akna alját. Keménykötésű férfiak üdvözölnek bennünket. Talán rosszkor is jöttünk. Mindenki el van foglalva.

— Minden perc drága ilyenkor — mondja Verebélyi Pál, a brigádvezető. — Nagy dologra szántuk el magunkat. Azt már tudják, hogy április 4-e tiszteletére megdöntöttük a Tatabányán felállított ak- namélyítési rekordot. Az eddigi 50-5 méter helyett a múlt hónapban mi 65.4 méteres mélyítést értünk el 3,8 méteres szelvényben. Ilyen még nem volt! A párt VIII. kongresszusa tiszteletére a 80 méteres mélyítést kívánjuk elérni. Ennek pedig sikerülni kell...

Mig a többiek a rakodásra, illetve a szállításra készülnek, addig van egy kis idő a brigádvezetővel szót váltani.

— Ügy volt az — folytatta Verebélyi Pál —, hogy közösen beszélgettünk arról, milyen eredményt érhetnénk el már csak azért is, mert a szocialista címért küzdünk. A tervezgetésből, a sok számításból aztán elhatározás született. Tudtuk, hogy minden segítséget megkapunk a műszakiaktól is. A több éves tapasztalatunk is számításba jön. A siker, az eredmény így nem maradhat el...

Verebélyi Pál szavai nyomán kirajzolódik előttem nemcsak a brigádvezető, hanem az egész brigád múltja is. Az összesen lemélyített aknák hossza már meghaladja a 2500 folyómétert.

— Szóval ezekre a tapasztalatokra is építettünk. A műszakiakkal közösen komplexbrigádot alakítottunk. Űj technológiai eljárást dolgoztak ki számunkra — folytatta a brigádvezető. — Ez a nagyszerű szovjet markológép is igenigen nagymértékben segíti munkánkat. Az állványzatot is gépesítettük... és ment a

munka. Már nem is a 60 méter eléréséért szurkoltunk. Azt tudtuk, hogy meglesz. Szinte centiméterről, centiméterre haladtunk, úgy számoltunk. Mindenki érdeklődött: hogy állunk. A főmérnökünk még éjszaka is kijött, ha arra szükség volt. Mi is izgultunk, de meglett. Meg! Mégpedig nem a vállalt 60 méter, hanem annál sokkal több: 65,4.

Ahogyan beszél, hol ránk, hol pedig munkatársaira figyel. Érdeklődéssel nézi, hogy jól végzik-e munkájukat a fiúk. 'Igen, a fiúk, mert a 15 tagú brigád átlagos életkora alig éri el a 32 évet.

— Itt a legkisebb félre- nézés is súlyos balesetet idézhet elő — veszi át a szót Bara József főmérnök. ■— Ha a külszíniek nem ügyelnek, a mélyben egyetlen kis darab kő bajt okozhat. A markológépet rosszul vezesse a kezelője, már balesetet idéz elő. Az ittasság is tragédiához vezethet. No, de ennél a brigádnál nem kerül ilyesmire sor — sóhajt felszabadultan a főmérnök. — Mióta a Katalin aknát mélyítik, még karcolást sem szenvedett egyetlen dolgozó sem. És ami még a brigádra jellemző: nagyon pontos munkát végeznek. Eddig egyetlen centi eltérés sincs a mélyítésben.

— Nézze, milyen erő kell ennek a rakodógépnek a kezeléséhez — szól közbe Verebélyi Károly aknász.

Nincs sok idő a gondolkodásra. Mire megfordulnánk, Verebélyi József (tamás) kézmozdulatára megemelkedik a markológép s nagy mennyiségű agyagot, kemény andezitet emel a bödönbe.

A sűrített levegővel meghajtott markológép nagy zajt csap. De minden fogása azt jelenti, hogy újabb centiméterekkel haladnak a cél felé az aknamélyítők. Aztán a kis csendet kihasználva folytatja az aknász:

— Akármiyen nehéz is a gép kezelése, irányítása, mégis sokkal könnyebb, mint a korábbi lapátolás. Igaz, van a csapatban nem is egy ember, fnint Verebélyi Lajos, meg Gáspár József, akik egy ültő helyben fél kiló szalonnát is megesznek kenyér nélkül. De kell is a munkájukhoz — mondja mosolyogva

Mind kevesebb idő jut a beszélgetésre. Ügy mondják, hogy a szállítás után még falazni is szeretnének ebben a műszakban. Azért néhány szót még váltottunk, amit érdemes papírra vetni.

— Csehszlovák elvtársak is jártak nálunk — így Verebélyi, a brigádvezető. — Ott már 220 métert értek el egy hónap alatt. Nálunk nagy cél a 80 méter elérése. El lehet érni, az biztos. De miért ne lehetne ennél többet is, úgy mint a csehszlovákok? Azt hiszem én, hogy megérné azt a tapasztalatcserét. A népgazdaságnak hozna hasznot, ha rövidebb idő alatt befejeznénk egy-egy akna mélyítését.

Mennyire igaza van a brigádvezetőnek, a műszaki vezetőknek. Ennek az aknának is december 31-e a tervezett határideje. A Verebélyi-brigád május végére elkészíti az aknát, már csak a földalatti kiképzés: a rakodótér, a zsomp, a szivattyúkamra elkészítése marad hátra. Egy ilyen hasznos tapasztalatcsere azt is jelenthetné, hogy nemcsak Katalin függőaknán indulna meg határidő előtt a termelés, a szállítás, hanem valamennyin, amit a Verebélyi- brigád készít majd.

— Több problémánk is van

— folytatja az előbbi eszme- futtatást a főmérnök. Az akna mélyítésével hiába végzünk jóval a határidő előtt, ha nincs több pénz a folytatáshoz. Erre a megugrásra ugyanis nem igen számítottak. A pénz biztosításáért már most meg kellene tenni a lépéseket. Le van maradva a külső szerelés, az útról már nem is beszélve. Néha az anyagszállításnál emberfeletti munkát kell végeznünk. Az új módszerek bevezetése

— a kőzethorgonyzás, a fúrólyukak telepítésének megválasztása — sem volt problémamentes.

A beszélgetést már nem

lehet folytatni. A bányászok* szinte megkérnek, hogy a < legközelebbi ^Ödönnel men- | jünk fel, arra a talpalatnyi í helyre is szükség van, amin j mi eddig álltunk, s észre 5 sem vettük, hogy a leszállás- J tói számítva újabb hat mé-j térrel kerültünk lejjebb a ; föld mélyébe...

H

osszú az út felfelé. \ Alattunk zúg a markológép. Az akna ol-! dalfalára akasztott j lámpák fénye mellett mind ( kisebbek lesznek az emberek.; A levegővel hajtott motor zúgása is elhalkul. A bödönt J húzó kötél néhány pillanatra^ megáll, megszűnt a körbefor-; gás.

— Innét már a szovjet módszer szerint dolgozunk. Az$ akna ezen a részén már teljesen kész, csak a vezérlőléc; hiányzik — adja a felvilágo-« sítást a főmérnök. A bödön \ vontatása azért szovjet módszer, mert a léc helyett még; vezérlő drótkötelet alkalmazunk. így a bödön nem fo- \ rog, nem mozdul ki helyze-1 téből. kisebb a baleseti ve-; szély.

Nem igen hallgatom már al főmérnök szavát. Tekintetem, állandóan felfelé tart. S egy-É szer újra kis fénypont jele-f nik meg.

— Igen, az már a külszín; — mondom magamban. A ’ fénysugár mind nagyobb tért \ foglal el az aknában is. Kilépve a bödönből, mélyet szí- • vök a Mátra egészséges le-. vegőjéből. Mi már kin va- f gyünk. De ők, a munka egy- | szerű hősei, a rekorderek még; ott dolgoznak lenn, a föld; méhében, hogy újabb győzelmekkel gazdagítsák a nógrádi medence hírnevét. S ekkor, így gondolatba mélyen \ elmerülve kívántam nékik is: i jó szerencsét!

Somogyvári László i

«N

Népek barát-sága-esf- PaWarcon

Több mint kétszáz résztvevővel „Népek barátsága” estet rendezett a községi népfrontbizottság és az MSZBT csütörtökön este Patvarcon, a művelődési otthonban. A résztvevőknek dr. Bartha Róbert, a Hazafias Népfront

megyei titkára tartott élmény- beszámolót szovjetunióbeli út-j járói. Ezután a rövidesen ■ összeülő Béke Világtanács; kongresszusának jelentőségét ( méltatta. Az előadás után le-j vetítették a „Soha többé” című svéd dokumentumfilmet.1

Huszonhét éves, beteg idegrendszere miatt 1958 óta rokkantsági nyugdíjat kap, két évvel ezelőtt a tüdőbajt is megállapították magánál, Herczeg Ferenc, aki Szanda és Terény között Kiskér-pusztán lakik. Jó régen írt panasza ügyében akartam a napokban meglátogatni, de a lakóhelyéhez vezető út még mindig járhatatlan, ezért személyesen nem találkozhattunk.

Közölte velünk még a hidegebb téli hónapokban, hogy három kisgyermekük van, akik közül a legidősebb az idén lesz négy esztendős. A maga szerény nyugdíjából élnek tehát öten, s bizony ilyen körülmények között minden fillér kiadást alaposan meg kell gondolniok. Előző lakóhelyükön, Bér községben, mivel felesége tsz-tag, apjának segített a közös munkában, azt az Ígéretet kapták, hogy a termelőszövetkezet két mázsa kenyérnek való terményt juttat a családnak hivatalos áron. Közben elköltöztek onnan, s így az Ígéretből semmi sem lett. A szandai Lenin Termelőszövetkezet, amelyhez Kiskér-puszta is tartozik, viszont a télen elutasította azt a kérést, hogy naponta egy liter tejet vásárolhasson a három kisgyermek részére, ugyancsak hivatalos áron.

Jó csomó nehézsége miatt kétségbeesve kérdezte Herczeg Ferenc, a már fiatalon fáradhatatlanul komoly mozgalmi tevékenységet végző, az ellenforradalomban helytálló beteg ember: „mit várhatok én még?”

Nos, az új helyen tapasztalt kezdeti kudarcok azóta megszűntek már. Az emberek, amikor megismerték szerencsétlen körülményeit és becsületes jellemét, segítettek magán, Herczeg Ferenc. A termelőszövetkezet legutóbbi közgyűlésén az asszonyok kiharcolták, hogy feleségét tagnak vegyék fel. Javasolták, hogy ott helyben a pusztán kapjon munkát a baromfi-tenyésztésnél, vagy a tejkezelésnél, s így családjától sem lesz távol.

Kertész János termelőszövetkezeti elnökkel beszélgettem a maga ügyében. Azt mondotta, hogy most már nincs akadálya a napi egy liter tejnek, sőt felesége várható munkájára előlegül egy mázsa búzával is tudja segíteni a tsz a családot.

A kis családot a nagy család. Pedig ez a nagy család is nagyon komoly gondokkal küzd. Az elmúlt esztendőben a megye egyik leggyöngébben záró termelőszövetkezete volt. Tervszerűtlenség, a kapkodás, a marakodás és a közömbösség jellemezte munkájukat, ami zsebbevágóan rányomta bélyegét a gazdasági eredményre. Nem is csoda, ha ebben az összevisszaságban figyelmen kívül hagyták ügyét, hiszen sem a felesége, sem maga nem volt akkor még tagja a termelőszövetkezetnek.

Az idén már másként indult a munka. A tavalyi tapasztalatok erős elhatározásokat szültek az emberekben. Es milyen érdekes, hogy amint közös összefogás szándéka ébredezik, azt élénken színesíti az egymásért érzett felelősség is. A magáért és gyermekei sorsáért való aggódás még a nehéz helyzetben levő kollektívát is áldozatos cselekedetekre készteti.

Kérdésére, hogy „mit várhatok én még?”, az élet válaszolt. Nincs oka tehát a kesergésre, mert láthatja, nem hagyják bajában egyedül. Ha ez a felismerés megnyug- tatólag hat beteg idegzetére, egészsége is javulni fog, feleségének is több ideje jut a közösben végzendő munkához, sőt mozgalmi jártassága magát is alkalmassá teszi arra, hogy tanácsaival, ötleteivel segítse a termelőszövetkezetet. Nyilván az ilyen célok, a közösségben való felolvadás végleg eloszlatják majd ma még terhet jelentő nyomasztó gondolatait.

A termelőszövetkezetiek pedig látni fogják, hogy nem érdemtelent karoltak föl.

Mándoki Andor, kiváló mérnök

Érdekes életút, tele tanulságokkal, az egyén és a közösség hol összeforró, hol szétágazó, ellentétekbe csapó kapcsolatával. Hogy aztán, életünk törvényei szerint, az érdekek azonosulásából az egyes ember legjobb értékei, képességei törjenek utat a társadalom javára, a fejlődés erősítésére.

A Salgótarjáni Acélárugyár műszaki fejlesztési főosztályának vezetője, Mándoki Andor, ma feszélye- zettség nélkül mondja el élete négy évtizedének történetét a már jó néhány éve felismert következtetéssel: magáratalált, és tudja, hogy rátaláltak.

Sokan nem hiszik el ma sem, hogy tíz évvel ezelőtt is tudtam: a bajt én szereztem magamnak, sem a rendszert, sem egyes embereket nem okolhatok érte. Az a baklövés, ami a törést okozta életemben, nem politikai állás- foglalást tükrözött, még ha ez is volt a látszat, hanem a fiatal korral járó meggondolatlanság, saját ostobaságom következménye volt. Persze, az akkori körülmények között az olyan „bűnöknek” is politikai színezetet adtak, ha a paraszt tíz tojással kevesebbet szolgáltatott be. A megbélyegzéstől és az abból eredő bánásmód következményeitől tartott az ember, én is így voltam.

A gyár vezérigazgatóhelyettese voltam már, amikor 1952-ben nyugati hivatalos útra küldtek. Ismerőseim közül többen ajánlották, hogy itt- ott szerzett dollárjaikat átadják nekem, viszonzásként én ezt-azt vásárolok nekik, olyan cikkeket, amelyekhez itthon nem lehetett hozzájutni. így keveredtem bele abba a százdolláros valutavásárlási ügybe, ami miatt kilenchávi börtönbüntetéssel sújtottak. Ettől akartam megmenekülni, amikor szökési kísérletet tettem Ausztria felé. Tervem végrehajtását a határon őrködő katonák meghiúsították s most már négy és fél esztendőre ítéltek el.

Gondolhatja,' milyen lelki konfliktust jelentett nekem ez a bukás. Egy országos jelentőségű gyár műszaki vezetői állásából a bányába kerültem, ahol büntetésből dolgoztam két esztendeig a legnehezebb, nekem teljesen szokatlan és ismeretlen fizikai munkán. Volt időm rá, hogy arra a következtetésre jussak, amit először is mondtam: mindezért egyedül magamat hibáztathatom.

Mert nézze, azóta sok év telt el, a legtöbb ember hasonló helyzetben igyekszik megkerülni életének ilyen kitérőit, s azt mondja, legjobb azt elfelejteni, mintha nem is

lett volna, — én mindennap emlékszem azokra az esztendőkre. A munkám, az emberek, a feletteseim juttatják eszembe. Nehogy félreértsen, korántsem azzal, hogy a szememre vetik, sőt pontosan a nem remélt bizalommal, amiben élek, mozgok, dolgozhatom.

Saját példámon látom, hogy az a társadalmi rendszer, amely az én emberségemet tisztára mosta, nem taktikai megfontolásból cselekszik így, hanem lényegéhez tartozik az emberek hitének, belső felszabadulásának, alkotókedvének a visszaadása.

A visszaadása, mondom, hiszen az ember néha eszte- lenségé miatt olyan értékeket veszít el, amelyeknek hiánya örökké sajog, ha újra nem lel rájuk. így voltam én gyermekkorom emlékeivel. Tizenhét éves koromban meghalt az apám, aki vpsutas volt. Egy évre rá érettségiztem, s ott állt előttem a nagy kérdőjel: mit tegyek?! Kegydíjból tengődő anyám, vagy más közeli rokon anyagi támogatására nem számíthattam a továbbtanuláshoz. Középiskolai végzettséggel legfeljebb körmölő irodakukac lehettem volna 1938-barr. Ügy iratkoztam be az egyetemre, hogy a jegyzetek megvásárlására sem volt pénzem. Tanultam, közben cMgoztam, mindent, ami jött. Legfőbb

kereseti forrásom mások tanítása volt. Tanítványaim közül a pökhendi ,,úrifiúkkal” való kínlódásaim közben gyakran kerültem megalázó helyzetbe is. Ezeknek mérge csak akkor párolgóit el, amikor jó minősítésű, friss pecsétű kohómérnöki diplomámmal a zsebemben ide kerültem a gyárba, a hideghengerműben dolgozó munkások közé. Egy évig éltem közöttük, rengeteget tanultam tőlük és megszerettem őket. Ez az idő arra is elegendő volt, hogy lássam: miként igyekszik a tőkés minden raffináltsága szembeállítani a munkásokkal a munkásgyermekből lett műszaki értelmiségit.

1943-ban behívtak katonának és 1945 őszén, amikor visszakerültem a gyárba, ismét a régi dolgozók közé, a már saját útját egyengető munkásosztály céljában láttam saját jövőm kibontakozását is. Ügy éreztem, szerencsés ember vagyok, hogy fiatal mérnök létemre a munkáshatalommal együtt erősödhetek, fejlődhetem.

Ezt az ábrándot láttam veszni én, amikor három évi börtön után 1955 tavaszán közkegyelmet kaptam és újra dolgozni kezdtem a gyárban. Nem hittem azt, hogy a küzdelmes egyetemi évek emlékeit, a felszabadulás után egyenesen induló pályám eredményeit kisiklásom ellenére is úgy adja Vissza a társadalom, hogy azok biztos alapjai lehetnek további munkámnak. Megérett elhatározásom volt akkor, hogy egész életemet a jóvátételnek szentelem és lenyelek mindent, amivel hibámat éreztetni fogják. Mosolyogtam rajta, Halkor azt mondták, hogy ügyem lezárult a büntetés letöltésével, arra nem térnek többé vissza. Mert ezt sem hittem el.

Csakhamar műszaki vezetője lettem az egyik fontos üzemnek s még mindig kísértett a gondolat: mikor dörgölik az orrom alá a bányában töltött éveket s ami azok mögött van. Azt hiszem, az ellenforradalom adta meg számomra a tűzkeresztséget.

Pesten voltam október 23-án, már nem is tudtam visszajönni a harcok miatt. Láttam az eseményeket, a szinte óráról órára szélesedő restaurációs térhódítást. Láttam az én acélárugyári ismerőseimhez hasonló munkások meghurcolását is és igyekeztem visszajönni a városba. A véletlen úgy hozta, hogy ezt megelőzőleg üzentek nekem, miszerint a gyár igazgatói teendőinek ellátásával bízott meg a munkástanács. Nem valami kitüntető volt a számomra, hogy éppen az ellen- forradalom fő propagálói gondoltak rám, de a minisztériumban, itt pedig a pártban, érdeklődésemre azt mondották, hogy az adott helyzetben vállaljam el a megbízatást.

Persze, amikor az ellentéteket mérséklő intézkedéseket hoztam, amikor a párt vezető munkatársait szabadon hagy-