Nógrádi Népújság. 1962. február (18. évfolyam. 10-17. szám)
1962-02-17 / 14. szám
4 NÓGRÁDI NÉPÚJSÁG 1962. február 17. Á költészet megújhodása felé? F I oly óiratok és újságok hónapok óta hozzák a híreket a mostanában feltűnő új szovjet költőgenerációról. A fiatal költők, akik negyedik nemzedéknek nevezik magukat, viharos jelentkezésükkel ugyancsak fölkavarták a szovjet irodalom vizeit. Szenvedélyes viták zajlanak körülöttük, egész esztétikák ütköznek meg mellettük vagy ellenük. Amennyire a vitákból, a hozzánk eljutott hírekből és a művekből kivehető, fiatalos szertelenségeik mellett egy valóban nagy reményeket keltő nemzedék jelentkezésének lehetünk tanúi. Ezek a fiatalok — élükön Jevtusenkóval és Voznye- szenszkijjal — a XX. kongresszus utáni idők költői, akik már a XXII. kongresz- szus nyújtotta lehetőségekkel is élnek. Ügy érzik, a költészet visszakapta a jogot, hogy ellentmondásaiban is tükrözze a szocialista társadalmat — főképp azt az ellentmondást, amely a szocialista életeszmény és a mindennapi életben gyakran jelentkező kispolgári szemlélet között áll fenn. Egy előre megálmodott és megtervezett jövő távlatából folytatnak merész küzdelmet a szocialista társadalom negatív jelenségei ellen. Alighanem az egész nemzedéket jellemzi Jevtusenko a saját költészetéről szólva: Nem érkeztem ide késve! Magasztos ez a sors, ami rám vár! — Tart verseim igaz hadviselése valamennyi hazugság barikádján! (Jevtusenko: „Tartsatok kommunistának!”) Legközelebbi példaképeik Majakovszkij és Tvardov- szkij; az ő verseikből is a társadalmi felelősségvállalás szenvedélyessége és a szocializmus ügyébe vetett hit pátosza árad. A kritiEa — amint említettem — nem fogadta őket egyértelműen. Egyes kritikusok dogmatikus esztétikai nézeteikkel nem tudnak mit kezdeni velük: hangosaknak, követelődzőknek, türelmetleneknek tartják őket, mások pedig közöttük látják a legjelentősebb költői tehetségeket Majakovsridj óta. A tény az. hogy a nagyközönség szereti a verseiket. Köteteiket máról holnapra szétkapkodják és százak hallgatják Jevtusenkót, mikor a Majakovszkij-szobomál a verseit szavalja. A negyedik nemzedék jelentkezésével mintha új felvirágzását élné a költészet a Szovjetunióban. Mi a titka népszerűségüknek — és a líra új népsze- rűsödésének? A korszerű szovjet kritika szerint a közéleti felelősségvállaláson, a hibák merész, de szocialista nézőpontú leleplezésén túl a költészet feladatának új — bár bizonyos vonatkozásokban Majakovszkijra emlékeztető — felfogása. Jevtusenkóék szerint a versnek közel kell kerülnie a tömegekhez. Le kell rombolni minden válaszfalat az irodalom és a társadalom között. A költészet élőbeszéd eleven emberekkel. Így a költői mondanivaló nem elsősorban a leírt, hanem a kimondott szó közvetítésével jut el az emberekhez. A vers ebben a felfogásban a tömegeket mozgósító szónoki beszédhez közelít, s egyik legfőbb eleme az indulat, a hatni akaró szenvedély. A költészet szerepének ” ez az új értelmezése elsőrangú követelménynek tartja a közérthetőséget. Tehát a szovjet negyedik nemzedéktől általában idegenek a polgári költészetben burjánzó követhetetlen asszociációk és értelmetlenségek, helyettük a világos, tiszta képalkotás, a metszőén éles gondolatok jellemzik a verseket. Az új szovjet líra a költészet ősi funkcióját igyekszik betölteni. A fülnek szól elsősorban, visszaállítva jogaiba a költészet hallucinatív szépségeit is; és személyességlében is társadalmi hatóerő akar lenni, mint mindenkor a líra nagy korszakaiban. tgy minden remény megvan rá, hogy a szovjet költészet felszabadul a próza korunkat jellemző — mondhatnám — egyeduralma alól és a vers is a tömegek szük- ' ségletévé válik. A fiatalok előretörése figyelhető meg a nyugati országokban is. Az egyes nyugati országok, ifjú költői is ugyanolyan zajosan robbantak be az utolsó évtizedek fülledő irodalmi levegőjébe, mint szovjet kollégáik. Természetesen költészetük jellege és célkitűzései — a másfajta körülményektől függően — merőben mások, mint a , szovjet „új hullámé”. Egy azonban biztos: a nyugati kritikusok is elmondhatják a Novij mir szavait: „Most hangos, követelődző és türelmetlen költők jöttek.’’ A nyugati országokban jelentkező egyes új irányzatok is közéleti lírát művelnek, csakhogy amíg Jevtusenkóék egy szocialista jövő aspektusából harcolnak a szocializmus gyermekbetegségei ellen, addig az angol „dühöngő ifjak”, vagy az amerikai beat-fiatalok atyáikat és társadalmukat ostorozó lírája a kapitalista társadalom rossz közérzetéből fakad. Mindenesetre a diáktanyákon, lokálokban, utcasarkokon tálalt verseik vonzzák a kiábrándult nyugati fiatalságot. N* álunk az ellenforradalom utáni években jelentkező fiatal „tűztánco- sok” kommunista hite és sokakra ható helytállása jelentős olvasói tábort alakított ki. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján azonban a fiatal magyar líra heve mérséklődött, szenvedélye lecsendesült egészen az áporodásig. A be- feléfordulás, a közérthetőséget fölborzoló modemeskedés sem használt a líra ügyének. De az utóbbi időben mintha a magyar lírában újra ott mozogna a világirodalom legfrissebb árama. És talán nem véletlen, hogy ennek az indulatos, híveket toborzó lírának éppen a Tvardov- szkjit és Jevtusenkót fordító Váczi Mihály és a József Attila intellektuális szenvedélyű szocialista líráját tovább vivő Garai Gábor a legjelentékenyebb képviselői. Mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy pontosan az ő köteteik fogynak el leghamarabb a könyvesboltok polcairól. Társadalmi felelősség, ' korszerűen közérthető kifejezésmód: ez a két — újnak egyáltalán nem mondható, de nemegyszer teljesen háttérbe szorított — követelmény hangzik ki legegyértelműbben a modem világirodalom legfrissebb jelenségeiből. Érdemes eltűnődni ezen a Palócföld költőinek is, akiknek legújabb antológiája azt mutatja, hogy néhányat közülük még távolról sem érintett meg a legújabb idők szele. Szabó Károly A megyében élő, az élet különböző területén tex'ékenykedő olyan embereknek akarunk fórumot adni itt negyedévenként, akik tehetségükkel már eddig is helyet érdemeltek volna. Az üzemekben, falvakban, hivatalokban, középiskoláinkban, számtalan tehetség él. Nem szabad, hogy alkotásaik elkallódjanak. Nem szabad, mert hasznosak a köznek, de nem szabad azért sem, mert a nyilvánosság segítő, formáló véleményének erejével, az esetleges kezdeti bizonytalan lépések határozottá, céltudatossá tökéletesedhetnek. Kívánatos az is, hogy a már ismert és elismert megyei írók, költők, képzőművészek alkotásai az eddiginél nagyobb mértékben váljanak itt is a hazai emberek közkincsévé. Ezek számára is nyitva időről időre kulturális mellékletünk. Hisszük, jó, hasznos célt szolgálunk és megértésre találunk. Néhány adat a könyvtárakról V A megyei tanács végrehajtó bizottsága az elmúlt év nyarán hozott döntést a községi könyvtárak munkájának, elhelyezésének és könyvállománya javításának érdekében. A határozat óta mintegy fél év telt el. Ma már megállapítható, a községi tanácsok erejükhöz mérten igyekeztek érvényt szerezni a határozatnak. Gondoskodtak a könyvtárak megfelelő elhelyezéséről, a könyv- állomány gyarapításáról, az ízléses bútorról. Látszik az a törekvésük: olyan miliőt teremtsenek a könyvtárban, amely tartalmassá, s egyben vonzóvá teszii azit. A segíteni akarást bizonyítja az a tény is, hogy az elmúlt esztendőben a községfejlesztési alapból a községi végrehajtó bizottságok 147 ezer 738 forintot adtak könyvtári célra. Ez az összeg megközelíti az állami támogatást, amely 186 ezer 656 forint. A községi vezetők nagy részénél — úgy ahogy az megérdemli — mint központi kulturális tennivaló jelentkezik a könyvtárügy. És ezt bizonyítják azok a számok, amelyeket a következőkben elmondunk. A községi könyvtárak könyvállománya 1961-ben 25 ezer kötet könyvvel gyara- közé is került. Klubosították, podott, az olvasók száma pe- s ezzel feladatuk már tóidig 5 409-el. Ez azt jelenti, nőtt a csupán könyvtári felhagy 1961-ben 91 600 kötet adaton. Most a Hazafias Népkönywe! többet olvastak el, front által indított könyv- mint 1960-ban. tári mozgalom elősegíti, hogy Hatvannégy könyvtárunk a könyvtárak ügye társadal- már megfelelő körülmények mi üggyé is váljék. Száguldó élet, óriáskerék; pillanatnyi percenés az időtlen idők végtelenében; zúgó fenyvesek, sziklameredély. Mélység és magasság. Élet és halál, s mi lesz tovább? Megismétli önmagát és ível a magasság felé. Felvillan a napsugár, s valahol — óh hány helyén a Földnek — felharsan az élet dala, s megkezdő dik valami. Bimbó pattan a fán. virág tárulkozik a termékenyítésre. JÖJJ világ! Lendül a kerék... Szemek kutatják a fényt, a formát, s tétován rebben a parányi kéz ... Kereslek világ! Nevetésed, mosoly bennem, keserved szorongat. Mi lesz tovább? Uj világ jön és felemel. Szín, szám, zene járja eszeveszett táncát és össze- össze áll egy pillanatra új és új alakban kisért; és a képekben fei- zendül a nagy harmónia. Jöjj! Kereslek... Fény hasad át a sötétségen. Ne tétovázz, ragadd meg a vitorlát! Ne játszanak ki vak véletlenek, sorsüldöző szelek. Verd az értelem bilincsébe a világot, s pörögjön, surrogjon a kerék. Töltsd meg az űrt nagy-nagy igazságoddal ... Ember! Mily fenséges erők mérik magukat, s mit látsz amott? Szél kél az egyenlítő felől, olvad a havasok jege. Minden páncél széthasad egyszer... S most már indulj! Pádár András Szendehelyi fiatalok a színpadon A szendehelyi Kossuth Termelőszövetkezet KlSZ-szer- vezetének jó hírnevű színjátszó csoportja van. Kiváló, áldozatos munlcát végeznek mindannyian, de azért mégis említsünk meg közülük egynéhányat. Gémes Isvtánt, Bo- nafert Jakabot, Hafner Erzsébetet, Szuhénszki Istvánt, Sashalmi Annát és Kollár Máriát, akik a sok jó között is a legjobbak, legáldozatkészebbek, akik munkára hívják nagy példamutatásukkal a falu ifjúságát. Legutóbb Szendehely községben és Nőtincsen, a szomszédos községben szerepeltek nagy sikerrel. ép „A szuggerálók” című egyfelvonásos egyik igen érdekes jelenetét örökíti meg. ^ÚLYOS, nehéz álmából arra ébredt, hogy valaki szólítgatja. — Kelj föl már, Vince! Megismerte felesége hangját, amint visszafojtott, suttogó hangon beszélt. Feltá- paszkodott. S amint felegyenesedett, hogy nyújtózzon egyet, megállóit keze a levegőben: „Jaj, nem lehet, még telébred valamelyik gyerek”. Igen, valamelyik a sok közül. Kajtor Vincét ebből a szempontból a falu leggazdagabb emberének ismerték. Nyolc kócos gyerekfej látszott a szobában a csíkos takarók alatt. Vigyáznom kell azonban a gondolatra, mert most ugyan nyolc, de hamarosan kilenc lesz Katival, vagy Gyurkával? Különben Kajtor Vince éppen olyan ember volt, mint a falu legtöbb bányásza. Éppúgy dolgozott, mint a többi, csakhogy az sem mindegy, hogy milyen ügyes az ember. Aki mellette dolgozott szerette, mert nemcsak erejét, hanem szakértelmét, rátermettségét is mindenki ismerte. Nagyot sóhajtott. „Ki tudja, mi lesz ezekkel a gyerekekkel, ki fog rájuk gondot viselni?” Érezte, hogy valami nagy dolog fog történni, olyan, amilyet még nem látott senki, legalábbis ő még nem. A háborúban megnőtt a szén becsülete, sokukat csak azért nem hívták be katonának, mert ki vágta volna a szenet? Ha valamivel kevesebb volt a termelés, egy-kettő ■ rásütötték az emberre, hogy kommunista, meg szabotál. Kajtor Vince ilyenkor nem szólt semmit. Minek is, mi súlya van az ő szavának. De hogy a kommunisták nem szabotálok, nem felforgatok, azt tudta. Emlékezett még tizenkilencre. Akkor épp a kommunisták hozták be a nyolcórás munkaidőt, adtak munkát a bányászoknak és emberi hangon beszéltek mindenkivel. És most? Ezért állott be közéjük akkor is, most is. Lassan, megfontoltan öltözködött, Felvette szénporos ruháját, a nehéz otromba csizmába nyögve bújtatta lábait. Felesége szótlanul tette elébe a reggelit: feketekávét zsíroskenyérrel. Miközben eszegetett, lopva asszonyára pillantott. Bizony a nehéz élet, a nyolc gyerek nagyon megtörte szegényt. Pedig lánykorában szép volt, s most sem lenne még nagyon öreg, hisz csak 38 éves. Nyolc gyerek, s hamarosan jön a kilencedik. Megrémült egy kicsit. Épp most akarnak sztrájkba lépni? Mi lenne, ha nem csatlakozna hozzájuk? Társai nem is szólnának semmit, tudják, hogy ilyen nagy családnak mennyi kell. De ha csak az ő családja lenne így! De sokan vannak, nagyon-nagyon sokan. Dühösen rúgta hátrább a széket maga alól. Keményen megmarkolta lámpáját, benézett a pihegő seregre. Rettenetes keserű érzés fogta el. De összeszorította a fogát, köszönt asszonyának és elindult. A patak partján haladt. Több munkába siető bányásszal találkozott. Ö jóformán nem is látta őket. Ment egyenesen, s gondolatai már előrekalandoztak, majd ismét a családhoz tértek vissza. A nap most bukkant ki a hegyek mögül. Délelőtt tizenegy órakor leálltak a munkával. A bányászok a hosszú szállítóvágatban gyülekeztek. A karbidlámpák fénye világította meg a folyosót. S ahogy szénporos arcukból kivillant szemük fehérje, valami különös lényekhez hasonlítottak. László János a tizenki- lences kommunista kezdett el beszélni. — Emberek! Sztrájkba lépünk! Sztrájkba, mert munkánkért alig kapunk valamit. Egészségünkkel nem törődnek! Kajtor Vince hallgatta. A lelkűnkből beszél ez a László. S most már végleg megnyugodott. Látta társai elszántan megvillanó tekintetét. A fekete arcok mindenre készen villantak elő a lámpák imbolygó fényéből. Szeme megakadt a csillésen, Tóth Imrén. Egy kicsit el is mosolyodott, mert eszébe jutott egy történet. De hogy erről tud, nem mondta meg soha senkinek, még Imrének sem. Úgy történt, amikor a bányában ebédidő volt, akkor összeültek többen is. s evés közben beszélgettek. Ilyenkor Tóth nem tartott velük, mindig akadt valami dolga. Fel is tűnt mindenkinek, bár nem sokat törődtek vele, minek firtassák egymás dolgait. Egyszer aztán a véletlen derítette fel, hogy mit csinál Tóth. Amikor Kajtor Vince inni ment a holmijukhoz, üresen találta a kulacsát. — Nem baj — gondolta, — itt van a Tóthé. S mikor felemelte szájához a kulacsot nagyot húzva belőle, valami furcsa íz szaladt végig a szájában. A kulacsban nem víz volt, hanem savanyúbab. Erre járt szegény Tóth, ez volt az ennivalója. Társai előtt szégyelite, inkább üres kifogásokat keresett. S most keményen ösz- szeszorított fogakkal állott, s lehetett látni az arcán, hogy mindenre képes volna. F A ELMEGYÜNK együtt az igazgatósági irodához — hallotta Kajtor ismét László hangját. Bizottság megy az igazgatóhoz, hogy a feltételeinket ismertesse: csak akkor vesszük fel újra a munkát, ha 15 százalékos béremelést kapunk és biztosítják a bányában az egészségügyi feltételeket. A bányászok helyeseltek. Gondolkozás nélkül jelölték ki a bizottságot: László Jánost, Kajtor Vincét és még másik két bányászt. A bányaigazgató idegesen ordított a telefonba: — Igen, sztrájk! Azonnal jöjjön egy megerősített szakasz! Majd megmutatom én!.. — Lecsapta a kagylót. Fenyegetően sötétlett oda- künn a tömeg. Már itt volt a délutáni műszak is, az éjszakások is. Sok asszony együtt a férjével. Az igazgatósági épület kertjében már ott állott a helyi csendőrség tizenkét tagja egyelőre lábhoz eresztett fegyverrel. Cikáztak a fényes kakastollak. Az emberek elszántan néztek velük farkasszemet. S most kivált négy ember a bányászok közül: a bizottság. Csend lett. Még a nehéz lélegzésüket is hallani lehetett. Lassan indultak az iroda felé. Kajtor Vince azon gondolkodott, hogyan la mondja el a követeléseket. A csendőrök utat engedtek nekik. A folyosón a kis sunyi írnokkal találkoztak, aki
