Nógrádi Népújság. 1962. január (18. évfolyam. 1-9. szám)
1962-01-03 / 1. szám
! 1962. január 3. NÓGRÁDI NÉPÚJSÁG Áz algériai háború jegyében szilveszterezett a francia főváros Párizs, január 1. Hiába erősítgette de Gaulle újévi üzenetében, hogy „Franciaország csaknem teljes nyugalomban él”, a franciáknál még a szilveszteri hangulat sem tudta elfelejtetni, hogy ismét egy háború és temérdek gond terhével kezdi az új évet. Algériában az év utolsó napján is ropogtak a géppisztolyok, robbantak a bombák. Algírból 10, Oránból . 13 halottat jelentettek Szilveszter napján. Hajtóvadászat az arabokra, heves összecsapások az OAS és az ellen-OAS között. Algírban egy súlyosan sebesült muzulmánt a mentőkocsiból húztak ki és az utcán verték halálra a fasiszták. A mulatók mindenütt zárva voltak. Franciaországban ezúttal „csak” tíz plasztikbomba robbant, négy közülük Párizsban, a fényárban úszó Champs Elisées-en. Álarcos fegyveres gengszterek néhány nagy rablással tetézték múlt évi bűnlajstromukat. Minden hat percben egy rablás — jelenti az 1961. évi statisztika eredményét a Le Párisién újévi száma. A franciák szórakozással búcsúztatva az óesztendőt, igyekeztek feledni a bajokat. A kis párizsi kabarék telve voltak és akadt vendég bőven a drága belvárosi mulatókban is. A Seherezádeban az egyik asztalnál a Dominikából elszökött Trujillo család, a másiknál Madame Kubitschek, volt brazil elnök feleségének társasága bon tatta a pezsgősüvegeket. A párizsiak zöme azonban otthon töltötte a szilvesztert. A televízió ötórás műsorban vonultatta fel a sztárokat, Köztük a pillanatnyilag legnépszerűbb B. B.-t, aki percenként más-más ruhában öregbítette a nagy párizsi divatszalonok hírnevét. Le Havre-ben királynőt választottak. Miss France-szá koronáztak egy 19 éves délfrancia szépséget, aki koronázási ajándékként részt vehet a világ legnagyobb tengerjárója, a France nevű luxushajó első útján. Két francia család számára felejthetetlen maradt 1961 szilvesztere. Guy Huptaud Vendée-i és Yves Lepre Pás des Calais-i fiatalembert kétévi hadifogság után december 30-án bocsátott szabadon az algériai kormány és szüleikkel, feleségükkel köszöntötték az új évet. Annál szomorúbban kezdődött az 1962-es év a dél-franciaországi szénmedencében. A decaseville-i elbocsátott bányászok ülősztrájkjuk 13. napját kezdték meg a tárna mélyén. A kormány az egész országot elöntő tiltakozási hullám ellenére változatlanul ragaszkodik a bányák lezárásához és több ezer bányászcsalád aggodalommal tekint bizonytalan sorsa elé. Sukarno elrendelte: Nyugat-Irián Indonézia új tartománya Djakarta, január 1. Goától — Bermudáig Goa, Nyugat-Irián, Kongó, Bermuda — az elmúlt hét mozgalmas nemzetközi eseményeinek fő állomásai. Goa fel- szabadulása, a nyugat-iriáni helyzet további élesedése, a kongói kérdésben új fejezetet jelentő Adoula—Csőmbe megegyezés, majd a hét végén Kennedy és Macmillan bermudai megbeszélései voltak a politikai élet legfontosabb mozzanatai az elmúlt napokban. Mint az AP és az ADN jelenti, Sukamo indonéz államelnök elrendelte, hogy a Hollandia által megszállt Nyu- gat-Irián Indonézia új tartománya legyen. Az elnök közölte, hogy az új tartományt egy pápua kormányozza majd. Sukarno rendeletét a nemzetvédelmi tanács értekezlete előzte meg. Nasution tábornok, indonéz hadügy- és belbiztonsági miniszter újévi üzenetében figyelmeztette a nyugat-iriáni kérdésben Hollandiát támogató országokat, hogy „súlyos hibát követnek el — elvesztik a 96 miliós indonéz nép rokonszenvét, márpedig Indonézia számottevő tényező Délkelet-Ázsiában”. A miniszter hangsúlyozta, hogy hadserege kész Nyugat-Irián felszabadítására bármiféle kockázat árán. Puccskísérlet Libanonban Beirut, dec. 31. (MTI) Libanonban vasárnapra virradóra eddig ismeretlen személyek puccskísérletet hajtottak végre. Valamivel éjfél előtt a puccs végrehajtását megkísérlő erők támadást intéztek a libanoni hadsereg főhadiszállása és a hadügyminisztérium ellen. A biztonsági erők és a támadók között heves lövöldözés kezdődött, amely az éjszaka egy részében tartott. A meghiúsult puccskísérletről értesülve, az ország magasrangú személyiségei, a parlament képviselői megjelentek a köztársasági elnöknél, biztosították hűségükről és elítélték a megfontolatlan puccskísérletet. Újabb csapás érte a szégyenletes gyarmati rendszert azáltal, hogy India — miután közel másfél évtizeden át hasztalan próbálta tárgyalások útján megoldani a goai kérdést — határozott. lépést tett és felszabadította a salazári gyarmatosítás igája alatt sínylődő Goa, Damao és Diu — India területének szerves részein élő népét. Ennek a területnek „katonai támaszpont” szerepet szántak a háborús gyújtogatok terveiben. Salazárék amerikai pénzen építették ki erre a célra a goai kikötőt, s az amerikai hadiflotta támaszpontjává, a függetlenné vált ázsiai népek ellen folyó háborús fenyegetés egyik bázisává tették. A gyarmati bilincsekkel együtt, tehát az imperializmus fojtogató karmaiból is megszabadították Goát. Ez a magyarázata többek között annak az állásfoglalásnak, amit az indiai kormány lépése a nyugati körökből kiváltott. Ritkán leplezték le ennyire magukat az imperialisták, mint India kétségtelenül jogos akciója után. Képmutató frázisoktól durva kirohanásokig: különböző variációkban nyilvánult meg együttérzésük a portugál gyarmatosítókkal. „A szuezi kaland kezdeményezői egyszerre pacifisták lettek — állapította meg a Daily Worker — tűzszünetet akartak Kongóban, hogy megmentsék Csombét, tűzszünetet akartak Goában, hogy segítsék Salazart. Amikor a porbonyom zsebében ott volt a kitöltött szabadságos levél, de telkemen ott terpeszkedett a félelem. Egész éjjel számoltam, összevetettem a kilométereket és hadseregeket egyaránt. Egy hét még talán és vége ennek a pokoljárásnak. Esténként eljártam az Olvasókörbe. Második, meghitt csendes otthonom volt ez és odajárásom merész kihívás a sors ellen. Agyonfáradt, sovány, hadimunkásként visszatartott, vagy kiszuperált köhögős bányászok gyűltek itt össze olvasni, sakkozni, könyvet cserélni. Késő estig meg- igézetten, reménykedve várták mindannyian a londoni és moszkvai rádióhíreket. Áruló nem akadt köztünk és engem is jóakaratú hunyorítással vettek tudomásul. Van valami megdöbbentően nyomasztó a november- végi erdőben. A nyirkos, meztelen gallyak között nem szól a madár, fonnyadtpiros csipkebogyók szomorkodnak árván a tövises csipkeszárakon és a dércsípte, fagyos fűre is csak délfelé merünk leheveredni. Kijárunk már hetek óta az erdőbe, szomszédok és barátok, várjuk, türelmetlenül, aggódva a véget. Gyarmat felé zúgnak a levegőben a szovjet gépek, de minket elkerülnek. A kicsiny telep megbújik a komor dombok között, fölötte ólmos felhők nappal is éjszakát varázsolnak a kicsiny házakra. A sötét nappal éjszakái varázsol a telkedre is, nyomasztó, lidérces hosszú-hét éjszakát. Heej ... Mikor lesz itt hajnal? December első három hete csupa várakozás. A bányákban lassan abbamarad a munka. Csilingelő bányamozdonyok időnként vontatnak még le szenet Kesziből Pálfal- vára és mi már azon gondolkodunk: kié lesz a szén? Közeleg a karácsony. Most nem süt senki finom túróslepényt az ünnepekre, mindenki az alagútba készülődik. Van nekünk egy jó hosszú alagutunk, ahol jól meg lehet bújni December 23-án délután német SS-csapatok maradványa szállja mge a telepet. Sok közöttük a Magyarországról származó sváb. Tőlük tudjuk meg, hogy az „ellenség” már Szánason van. Nem lehet már az erdőt járni. Kidobolták azt is, hogy minden férfi vonuljon a községházához ... Hát, azt nem!... Benn az alagútban nyirkos hideg van. Közepetáján az oldalra nyíló lejtősaknánál ott élnek már napok óta az emberek. Hagyma-, széklet- és vizeletbűz... Síró gyermekek, karbidlámpák. Fölöttünk ott tombol a harc, amiből nem hallunk semmit, de szívünk veszettül dörömböl. Messze távol ott fénylik az alagút keleti vége. Hunyorogva bámuljuk a kerek kis nyílást... Igen, ott már oroszok vannak ... Születésnapom estéje. Számban keserű a karácsonyi dió. Nincs karácsonyfa, csak rettegés. Körülöttünk néma sötétség. Nem látszik az alagút keleti vége sem. Másnap már nem bírjuk tovább... Ki kell mennünk oda! Lesz, ami lesz. Óráknak tűnik az út kifelé. Hunyorogva bámuljuk az egyre nagyobbodó nyílást és kiérve szinte megtántorodunk a fényben. Valamikor, évek hosszú során át Mengyi bátyám, a gerince törött bakter állott ott az őrháznál. Tisztelgett ■. számtalan szénvonatnak, hallózott türelmesen. Most földszürke egyenruhában egy katona áll ott. Sapkája félrecsapva, puskája a vállán, ö maga békésen falatozik. Állva eszik. Amint meglát bennünket, integet, menjünk oda... Furcsa érzés... Most, először nem kell attól félnem, hogy rámlő. Jó, hogy nem vagyok egyedül. Tétova léptekkel ballagunk egymás mellett Szelei Karcsi, Kalmár Putu, Citór Jóska, meg én. Értek valamit oroszul és tudom már, hogy a sápadt, szőke kis szanitéc arra kér, menjünk ki vele a hegyre, segítsünk sebesültet behozni. Etes felé, a távolabbi dombok tetején földszürke egyenruhában ezerszámra fekszenek tüzelőállásban a szovjet katonák. A vasúti átjárónál páncéltörő ágyúk csövei meredez- nek Felsőszánas felé ... öreg harcost hozunk le lihegve a hegyről. A bakter- háznál sátorlapra fektetjük. Nem szól egy szót sem, de látom rajta, hogy sír könnytelenül. Ki tudja, honnét jött mit élt már át. Száz- és százkilométereket gyalogolhatott és itt várt rá az alattomos akna. Jobb lábfeje ottmaradt a hegytetőn és a véres csonkot segítségkérőén nyújtja felém. Szótlanul dolgozom. Kis időre meglazítom, majd újra megszorítom a kötést. Jöhet a steril gézlap, a vatta, ügyes kötést tekerek fel. Nem remeg már a kezem... Az öreg meg csak néz. Szemeiben halvány, szomorú mosoly villan fel: — ... Szpasziba ... Keszenem ... Dobre csolovek... Te megvagy jóember... Arca még meg-megrándul a kíntól, de bütykös, ráncos, dolgos ujjaival már a zsebében kutat és egy agyonfogdosott fényképet tart könnyezve elém: — ...Mama... Ponyemáj?... Moja mama'... ... Ez is azt mondja: mama ... Mamaaa!... Sír, zúg a szánasi völgyben a szél. Elnézem a deresedö, kínban izzadt fejet. Apám lehetne és mégis... azt mondja, hogy mama... Akárcsak én, ti, mindnyájan. Nézem a fényképet, a feketekendős, soványarcú, szigorú szemű asszonyt, aki úgy néz rám, mintha a fiát kérné számon tőlem. Anyámra gondolok, elfog valami enyhe szédület, sírni szeretnék és csak messziről hallom a kis szanitéc kevert orosz—magyar utasítását, hogy vigyük a sebesültet Pálfal- vára. Az öreg horkolva alszik a csillében a száraz fűágyon. A németek még lőnek ránk, de egyikünk sem fél már. Hiszen kelet felé megyünk, a hajnal elé. HABONYI ZOLTÁN tugálok Angoléban afrikaiaik tízezreit pusztítják el, ezt jóváhagyják, mint a nyugati civilizáció védelmét. Amikor az indiaiak cselekednek, hogy ez Goában ne történhessen meg — előre eltökélt agresz- szióval vádolják őket”. íme a gyarmatosítók, az imperialisták logikája. Szorosan kapcsolódnak a szégyenletes gyarmati rendszer megszüntetéséért, teljes felszámolásáért folyó küzdelmekhez a nyugat-iriáni fejlemények is. Az Indonéz Köztársaság 1949 óta tűri el a különböző holland manővereket, amelyekkel ennek a kérdésnek megoldását odáz- gatják. 1954 óta többször az ENSZ napirendjén is szerepelt ez a probléma, de a nyugati mesterkedések meghiúsították annak rendezését. Sukarno elnöknek most kiadott parancsával kapcsolatban — hogy tűzzék ki az indonéz lobogót Nyugat-Irián földjén — az imperialisták ismét a „béke veszélyeztetését” rikoltozzák. Holott a békét a kolonializmus elszánt védelmezői veszélyeztetik, akik nem akarnak számolni a történelmi helyzettel, visz- szaélnek a századok óta kiszipolyozott, de most már ellenállhatatlanul szabadságra törő népek türelmével és továbbra is uralmuk alatt akarják tartani a gyarmatokat. India lépése, csakúgy, mint Sukarno elnök határozott kijelentései a nyugat-iriáni probléma megoldása érdekében, világosan bizonyítják azt a tényt, amit a fogcsikorgató imperialista körök al- szent pacifista szólamai, durva kirohanásai és hisztérikus viselkedése sem tud elleplezni: a gyarmati rendr szer napjai meg vannak számlálva. A kongói kérdés új fejezethez érkezett Adoula és Csőmbe megegyezésével. Ezt a tárgyalást az Egyesült Államok hozta össze, hogy a kialakult helyzetet saját kongói befolyásának megszilárdítására használja fel. Vagyis arról van röviden szó, hogy az angol—belga—francia tőkeérdekeltségek helyére az amerikai nyomuljon be Katangába és Csőmbe a továbbiakban nem a frankot és a fontot, hanem a dollárt szolgálja. Ám, mit nyerhet ezen az „üzleten” a kongói nép, amelynek érdekei így egyik zsebből a másikba. vándorolva sikkadnak el. Kétségtelenül semmit. Az a tény viszont, hogy az amerikaiak által tető alá hozott Adoula —Csőmbe megállapodást végső soron egyáltalán nem a kongói nép érdeke diktálta, bizonyossá teszi, hogy ez a találkozó nem jelent utolsó fejezetet a kongói ügyben. Megkötötték az üzletet, a nép érdeke pedig sikkad tovább. Amerika azzal, hogy kalandorok patrónusává vált, azoknak saját népe ellenében, azzal, hogy százmilliókat költött a történelem által halálra ítélt rezsimek támogatására, Batistától Salaza- rig, Francotól Trujilloig és Csombeig: a legmegalázóbb kudarcok útjára lépett. A véreskezű Csőmbe patronálá- sa is bizonyítja, hogy a sok figyelmeztetés ellenére, melyet a történelemtől kapott: szilárdan kitart ezen az úton. A bermudai találkozó fő feladata a nyugati táborban dúló ellentétek elsimítása volt. Elsősorban az angolok néztek ilyen várakozással Kennedy és Macmillan megbeszélései elé. A tanácskozást megelőzően az angol sajtó napokon keresztül sorolta a megoldásra váró vitapontokat: az angol—amerikai ellentéteket Kongó és Kína körül, London és Bonn egyezkedését a rajnai angol haderő eltartási költségei miatt, de Gaulle-ék makacs ellenkezését a Szovjetunióval folytatandó tárgyalásokkal szemben. A napvilágra került nézeteltérések között titkoltan, de nem kis súllyal foglal helyet angol köröknek az az aggodalma, hogy az amerikai monopóliumok egyre több felszabadult országban kiszorítják a brit tökét. Nagy-Britannia fontosabb szerepet szeretne játszani a nyugati stratégia kidolgozásában is, s növekvő aggállyal' nézi: az Egyesült Államok európai kapcsolataiban Nyugat-Német- országra helyezi a hangsúlyt. Ennek a féltékenységnek nyíltan hangot adott az Observer, amikor figyelmeztette az amerikai köröket: súlyos volna, ha Kennedy azt az elgondolását, hogy megbeszéléseket kezd a Szovjetunióval a leszerelésről, a fegyverkezésről és más kérdésekről, elhalasztaná addig a mesebeli napig, amikor majd a Nyugat „erős pozíció alapján tárgyalhat”. Mert Nyugat-Németország már olyan lehetőségekhez jutott, ami veszedelmesen hasonlít a vétójoghoz a Szovjetunióval folytatandó tárgyalások ellen ... Már az előjelek sem olyanok voltak azonban, hogy a bermudai értekezlet azt a problémahalmazt, azt a kényes kérdéskomplexumot, mely a nyugati táborra nehezedik, akárcsak jelentős részében is megoldotta volna. Már a NATO miniszteri tanácsának egy héttel előbb lefolyt ülése felfedte, hogy a nyugati diplomácia mennyire kiúttalanul zsákutcába jutott. Mindegyik atlanti tagállam makacsul a saját célkitűzéseit követi: NyugatNémetország fő gondja az atomfegyverek megszerzése, Franciaországé az algériai háború, az angoloké a nemzetközösség és gyarmatai. A Sunday Times el is árulta, hogy hiába küzdött legalább az egység látszatának fenntartásáért a NATO értekezlete, a heves viták után világosan kirajzolódtak az egymással ellentétes csoportok: a makacs ellenkezők, a hajlékony politika hívei és a kettő között középutasként meghúzódok. Ezeknek a csoportoknak — saját érdekeik és beállítottságuk szerint különböző a véleményük a nyugat-berlini és német kérdéssel kapcsolatban folytatandó tárgyalásokról, a kongói ügyről, az atomkísérletekről és leszerelésről. Ezeknek az álláspontoknak közös nevezőre hozását lett volna hivatva elősegíteni Kennedy és Macmillan tárgyalása. Nem kétséges, hogy a bermudai találkozó sem oldhatta meg azoknak a mély ellentéteknek áthidalását, amelyek a kapitalista rendszer ellentmondásaiból fakadnak. A nyugati propaganda hasztalan próbálja egység látszatát kelteni ott, ahol egyre nyilvánvalóbbak a marakodó szövetségesek ellentétei. Ezek az ellentétek azonban nem teszik a békés együttélés ellenségeit kevésbé veszélyesekké. Mert az igazi ellentét mégis az, amely a békére vágyó népek érdekei és a legfőbb célját a háborús terveik keresztülhajszolásában látó atlanti-tömb politikája között van.
