Nógrádi Népújság, 1961. december (17. évfolyam, 97-105. szám)
1961-12-23 / 103-104. szám
I 1QR1 december 23 NÓGRÁDI NÉPÚJSÁG 8 MÁS VOLT ez a karácsony este, mint a többi. Nem azért volt más, hogy talán valami isteni csoda történt volna, amit az emberi értelem nem tud megmagyarázni, más volt azért, mert 1943 karácsonya már sejtette az emberekkel az eljövendő kor Ígéretét. Hiszen a munkásemberek arca kipirult a kelet felől betörő széltől, amely egyre jobban törte át a borús fellegeket életük egéről, szárította a könnyeket és jobb remény érzésében melengette a háború borzalmaitól megfagyott szíveket. Egyébként tél volt, kemény, csikorgó, hideg tél. A rendőrség épületét erősen megvilágították. Bántotta a szemet a lámpák sárgás fénye és az arra járók félve néztek a komor épületre. Az épület falán a folyondárok között halk csipogással fészkelődtek hideg, téli fészek-szállásukban a verebek. 1913 kemény tele ugyanúgy mint az embereket, őket is bántotta. Reggelenként az épület előtt nem volt ritka a tucatnyi fagyott veréb sem, már nem bírták a fagyot lehelő decembert és kihullottak fészkükből. Az épület kaptájában posztoló rendőr azzal szórakozott, hogy ösz- szegyűjtötte a madarakat és megetette egyenként a gondnok kövér macskájával. A várost megülte a köd és a füst. Az emberek fázósan köhögve siettek haza. Semmi okuk nem volt arra, hogy kint legyenek, hiszen nem láttak mást, mint az úton sétáló megkettőzött számú rendőröket és nem akarták kitenni mugukat ezek gorombaságainak. Büki politikai nyomozó gondolt egy nagyot. Miért ne ünnepelné meg a magyar királyi rendőri állomány azon része is a karácsonyt, akik ezen a szent estén szolgálatot teljesítenek, őrködve az állam rendjén, a kommunisták és más „felforgatok” ellen. Főnöke: Jánosy rendőrkapitány úr csak helyeselni tudta ezt a gondolatát és nagy örömmel értesítette erről a helyi ferencrendiek templomának vezetőjét, a fő- tisztelendőt, aki jóságáról, igazmondásáról, a városban a hívők előtt ismert volt. — Csak örülni tudok ennek — mondja a tisiz;aräcsonyi történet telendő úr és arcát megható nyájas mosoly öntötte el. ÍGY TÖRTÉNT aztán meg az, hogy a zárkák mögött lévő nagyobb szobát ünnepélyesen feldíszítették és a szoba közepére egy színes villanykörtékkel, angyalhajjal és szaloncukorral díszített karácsonyfát állítottak. A délelőtti ünnepély szépen sikerült. Itt a rend derék őrei előtt a tisztelendő úr Krisztusról, születéséről és annak szenvedéseiről szólt, s hogyan váltotta meg. az emberiséget, a világot. Ez az ünnepély este már nem ismétlődött meg, de a vallásos rendőröket az esti órákban is odacsalta a szobába a barátságos fenyőfa. amely hazai hangulatot árasztott maga körül és sejtelmes fénnyel öntötte el a szobát. Még a durvaságáról hírhedt Varga törzsőrmester is valamivel lágyabb hangon mint máskor utasította a szobában levőket, hogy kezdjenek el szent énekeket énekelni. A rendőrök hozzáfogtak és egyesek szép, csengő hangon, mások mély baritonnal énekelték a Mennyből az angyal-t. A reformátusok is hozzáfogtak, nem akartak elmaradni katolikus kollégáik mögött, ahhoz a szép énekhez hogy: Krisztus ■ urunknak áldott születésén ... A szomszédos falak mögött a cellákban még a közönséges bűnözők is meghatódva hallgatták a szép énekeket és arra gondoltak elfeledkezve a sok verésről, hogy lám, nem is olyan rossz emberek ezek a rendőrök. Szív van ezekben is. A szolgálati szobában konyakot iszogató Büki ellágyulva hallgatta az ő „fiait”. A tisztelendő úr meglepetésszerűen érkezett az esti órákban és nyájas tekintetét lágyan pihentette a már egy kicsit a karácsonyfa „illatától” támolvgó rendőrökön, majd Büki főhadnagy úrral együtt később ő maga is annyit szippantott a „karácsonyfa jó illatú szagából”, hogy rendőrnek képzelte magát. Csuhájára egy övét kötött, azon pisztoly és gumibot volt, lábait szétterpesztve megállt a szoba közepén a jelenlevők először halk leplezett, majd később leplezetlen kacagása közepette Első ténykedése az volt a tisztelendő úrnak, hogy levetette a karácsonyfa tetejéről a fehér csillagot, mert ő ezt már akkor vörösnek látta. Jól elszórakoztak, hangosan énekeltek már nemcsak egyházi énekeket, hanem más, világi örömökről szóló' dalokat is. ÜGY ÉJFÉL felé a szórakozást prózai dolog zavarta meg. A járőrök egy asz- szonyt hoztak be a rendőrségre. A haja a szemébe hullott a ráncigálástól, ruhája elszakadt, könnyes szemében különös fény izzott, de látszott egész magatartásából, hogy a könnyeket nem a félelem csalta a szemébe. — A sarkon fogtuk el — jelentette az egyik rendőr, amikor éppen ezeket a röpcédulákat ragasztgatta. Büki átvette a röpcédulákat és fennhangon olvasta. — „Elvtárs, hisz te vagy a vörös segély, testvér, segítsd a lebukottakat”. Ki volt ez az asszony? Zsebében és táskájában a munkásmozgalomból kiesettek, a lebukottak és hozzátartozóik részére általa ösz- szegyűjtött pengők', fillérek zörögtek. S emellett még kötegnyi a vörös segély által kiadott röpcédulák voltak nála. Ahogy megállt ösz- szeszorított szájjal makacsul hallgatva látszott rajta, hogy gyermeket vár. — Kommunista vagy!? Beszéli Te!... — rikkantott Büki és két markos rendőrrel hurcoltatta a szobájába, vagy ahogyan ő nevezte, az „inkvizítori rezidenciába”. Hogy mi történt a szobában? Ahol Bükin kívül még két rendőr tartózkodott, akiket gyenge szellemi képességeiknél fogva a város lakói csak nagy „Bö” és kis „bö”-nek hívtak, a gyengébb idegzetűek kedvéért nem is ajánlatos leírni. Maga a tisztelendő úr is a kíváncsiság kedvéért „csak” egy félórát tudott benn tartózkodni és később sápadt arccal jött ki a szobából. A vallatással végezve vitték az asszonyt a cellák felé és az ünneplő rendőrök láthatták, hogy ruhája cafatokban lóg, arcát kék foltok, véraláfutá- sok éktelenítik. A KÖZÖNSÉGES bűnözők, a szomszédos cella lakói másnap borzadva beszélték egymás között, hogy az asszonyhoz egész éjjel mentek kínzói és zuhogtak, záporoztak az ütések. Egész éjjel hallották a szomszéd teremből az egyházi énekeket, a cellából pedig az ismeretlen asz- szonyra mért ütéseket, de az asszony szájából egyetlen könyörgő szót sem. És ez így ment hajnál hasadtáig. „Pupák” a zsebtolvaj beszélte másnap, hogy a két rendőr nagy igyekezettel vitte ki azt a testet, amelyben egy órával ezelőtt még élet volt, aki oly csodálatos bátorsággal bírta és tűrte a kínvallatást. Amikor a tisztelendő úr a rendőrök markában meglátta a csupa vér asszonytestet, maga elé mormogta sápadt arccal. — Bocsáss meg néki istenem, nem tudta, hogy mit cselekedett. — Nagyon megsajnálhatta — mondta Pupák. ... Bentről a szobából kihallatszott a rendőrök rekedt éneke. örültek, hogy Krisztus Jézus született, örültek, hogy Krisztus urunknak áldott születésén „eseménytelenül” telt el a karácsony este. Büki politikai nyomozó reggel beírta naplójába a következő jelentést: „ELFOGTUNK EGY nőt. Kommunista volt. Papírjai nem voltak. Pénzt gyűjtött a börtönben levő kommunistáknak és hozzátartozóinak. Nem vallott és nevét nem árulta el. Vallatás közben kiugrott az emeleti ablakon, összezúzta magát és meghalt. Salgótarján, 1943 december 24. Büki főhadnagy, politikai osztály.” Eddig a történet. „Gondoljátok meg proletárok!” Godó László nekik és kérte, adjanak a fiúcskának nevet. Ettől ünnepélyesebb szertartást én még nem láttam. Pedig semmi ceremónia nem Volt. Még az anyakönyvvezető is meg-meg akadt a beszédben, pedig papírról szónokolt. Csakhogy remegett a keze! Nem is csodálni való ez! Huszonnégy szempár nehezedett rá. Az egyik lopva felemelte a kezét és nagy vastag újjával beletúrt a szeme sarkába. Ezeket a nagy darab, kemény embereket ellágyította az a magatehetetlen kicsiny csöppség. így adták neki a nevet, ők. valamennyien, a brigád- tagok. Itt találkoztam Hegedűs Aladárral, a brigád vezetőjével. Találkoztunk már régebben is, van annak vagy tizenkét éve, de ő erre már nem emlékezett. Megkopaszodott azóta. Egynéhány foga is elhagyta, csak az arcbőre maradt olyan selymes, puha, mint azelőtit. Nem is érti az ember, hogy lehet egy bányásznak ilyen finom bőre. E'e a szeme kifejezőbb lett. Amikor utoljára láttam, tele volt ez a tekintet fájdalommal. Az akkoriak meghurcolták. Kellett nekik valaki, hát őt is kiszemelték. Mert gépállomásvezető volt és... No de hagyjuk ezt. Az ünnepen pislogtam feléje: „Hát te vagy az a híres Hegedűs...? — így magamban. „Na, majd ha elcsendesedik az ünnepség, akkor megpróbálok kicsikarni belőled valamit... Mert csak elmondod, mi a titkod. ..?” v alaki elkiáltotta magát: „Igyunk már!’’ És máris kocgtak a poharak, előbb a kicsik, aztán hozták az ennivalót, bontották a sört, töltötték a bort, mindenki ivott. De hát ők bírták. Any- nyi ennivaló, innivaló volt, hogy nem fért az asztalra. Mégis egynéhány közülük átcsalt a kocsmába is és ott is ittunk. Ügy felkerekedett a hangulat, akár a forgószél. Berúgtunk. Semmit sem tudtam meg, amit akartam. De azért valamit mégis. Ugyanolyanok ők is, mint a többiek. Sokat dolgoznak, jól keresnek és ha hozzájutnak, sokat isznak. Csak az a különbség, ők együtt csinálják ezt. Elszakíthatat- lanul. Még a feleségeket is viszik magukkal és vigyáznak egymásra. Pócsa Jóska kinevetett, de aztán egymásba kapaszkodtunk és énekeltünk. Jöttek a többiek is, azok is énekeltek, csakúgy zengett az iná- szói völgy. Mert kiengedtük a hangunkat. Tudtára kellett adni mindenkinek, hogy örülünk az újszülöttnek. Már olyan volt, mintha a hangzavar megsűrűsödött volna, s mi beleragadtunk. Ebben a hangzavarban Hegedűs elkiáltotta magát. Nem nagyot, de határozottan. — Emberek, indulunk! Csend lett. Ahhoz képest, ami az előbb volt, szinte hihetetlen csend. Egyik, másik még kurjantott egy-egy rövidet, de már kapkodtak a kabát után és öltözködtek. Hegedűs is öltözött, közben mosolygott és mosolyával simogatta a többieket. így csak az ünnepelt szülők simogatták a kicsinyüket. * Hirtelen ereszkedő mutatja az utat a VI-os aknába. Hideg szél járja a bejárat elejét. De befelé egyre lan- gyosoddik. Mire a sínek vízszintre nyújtózkodnak, már barátságosabb a levegő is. Beljebb átmelegszik és egyre melegebb lesz. Nem ki- bírhatalan! Aki megszokja, már fel sem veszi. Jobbról robbantás hallatszott, füst homályosította a fényt, s terjengett a kesernyés szag. — Itt vannak Hegedűsék — mutat az egyik vágatba a főaknász. Egy kis emelkedő vitt hozzájuk, összeszűkült a vágat. Beszakadt ácsolat karcolta a bőrsapkát, aztán kitárulkozott a szűk folyosó, s nagy szélességben csillogott a szén. Az emberek birkóztak a fallal. Mindenkinek megvan a maga munkája, amit pontosan el kell végezni. És ha megvolt az egység a szórakozásnál, itt megvolt. Szótlanul dolgozott mindenki ők is csillogtak, de az izzadtságtól. Hegedűs Aladár, mint a karmester irányítja az emberéket. Tanítja szakadatlanul, hogy nem az erő, amely előre visz, hanem az ész. — Hogyan csináljuk? P uggol Hegedűs, bányá^ szosan és markolássza a szenet. Ott van körülötte az igazgató, a bányamester, a főaknász. Mellettük nyújtózkodik a kaparószalag, le egészen az elosztóig. És beszélgetnek. A dologról. Arról, hogy a felszíni küldemény az elosztóig jut, onnan még messze van a szenelő hely. Azelőtt a küldeményeket vállon hordták föl. A nehéz gerendákat, vasrudakat meg ami kell az ilyen munkához, ök a kaparó mellett leraktak egy sínpárt, s ezen vontatják fel, ami kell. Nagyon nagy könnyebbség ez. Megbarátkoztak a gépekkel is, s azokat dolgoztatják. Gép van a szénfalnál, gép zúg a vágatokban, gép mindenütt. Csikorog mellettük a szalag és odakiált: „Szenet rá.’’ Friss a levegő, hogy táplálja az erőt, és sorolja... Néz ránk Hegedűs. Benne van tekintetében: „Ugyan értitek-e?” Mert így elmondva ezek nem olyan nagy dolgok, de mégis milyen nehéz volt megértetni a bányászokkal. Margdttárón a gépek berozsdáltak, míg Hegedűsék gondjukba nem vették. Még ma is mindennap meg •kell a gépekért a harcot vívni. ősi, visszatartó, régi szokásokat kellett leküzdeni. Vállalkoztak, hogy leküzdik! Hegedűséknek csupán eny- nyi a titkuk. Vannak náluk Jobban szenelő csapatok is, de azoknál még erőfeszítés a hajtó, itt meg már az ész. * t1 gyik este voltunk He- gedűséknél. Romhányi Pista, a brigád legfiatalabb tagja vezetett hozzájuk. A hegyoldalban laknak Ka- rancsalján egy új házban. Jancsi éppen éjszakára ment. Hegedűs meg akkor jött haza. Amikor meglátta a gyereket, megfeledkezett, mindenkiről. — Ma rosszul ment, nem volt üres. Vigyázzatok a kettesben, mert nagy a nyomás. Ha beácsoltok, rakjatok meg néhány csillét is — igazgatta a gyereket. Aztán mintha kérdőre vonná. — A tanulással hogy állsz? — és így tovább. Találkoztunk Pócsa Jóskával is, mondjuk neki hol jártunk. Azt mondja „Tudom” — és nevet. — Most már érted-e? Mi, szocialista brigád vagyunk, mi előre tudjuk, mit miért csinálunk. Érted-e...? Bobál Gyula RADICS ISTVÁN: LEÁNYFEJ B. BRECHT: És mil- kapott a katona felesége... És mit kapott a katona felesége Az ősi fővárosból, Prágából? Prágából magas sarkú cipőt kapott. Magas sarkú cipőt, s azzal egy lapot, Ezt kapta ő az ősi fővárosból: És mit kapott a katona felesége Varsóból, a Visztula mellől? Varsóból kapott egy gyapjú inget. Sokszínű és oly idegen; egy lengyel ing! Amit kapott a Visztula mellől. És mit kapott a katona felesége Oslóból, a fjordok közül? Egy prémgallért kapott onnan, Mely tetszett neki biztosan! Oslóból, a fjordok közül. És mit kapott a katona felesége A dúsgazdag Rotterdamból? Rotterdamból jött egy kalap. A holland kalap, divatot mutat; Ezt kapta ő Rotterdamból; És mit kapott a katona felesége Brüsszelből, a belga földről? Onnan kapott egy ritka spiccet. Ritka spiccet, oh, hogy kellett. Brüsszelből„ a belga földről. És mit kapott a katona felesége Párizsból, a fényvárosból? Párizsból egy selyemruhát kapott. Irigyelték, amit kapott, a szomszéd asszonyok, Párizsból, a fényvárosból. És mit kapott a katona felesége A líbiai Tripoliszból? • Tripoliszi láncot kapott. Amulettot és rézláncot A líbiai Tripoliszból. És mit kapott a katona felesége A távoli Oroszhonból? Onnan özvegyi fátylat. Egy fejfát és özvegyi fátylat A távoli Oroszhonból. Fordította: BUGÁN JÓZSEF BARNA TIBOR: ' Téli erdőn Jöttem az erdőn a téli verőben Hócicomázott tölgyek alatt, Fagybameredten tar, kusza bokrok Álltak az úton néma falat. Talpam alatt puha hó kacarászott Halk, monoton zentű dalokat S halk dúdolással, — észre se vettem, Vígra hangoltam bús magamat. Szinte feledtem a tél fagyos ízét, Nyár heve surrant telkemen át S daltalan, meddő, néma szívemből Nyíltak a tarka rím-ibolyák.
