Nógrádi Népújság, 1961. december (17. évfolyam, 97-105. szám)

1961-12-23 / 103-104. szám

® NÓGRÁDI NÉPÚJSÁG 1961. december 23.

Elvéhez hű maradt

(VAZLAT)

— Rajonként keressenek maguknak szállást. Az egész század ebben az utcában helyezkedjék el. Ha közben nem lesz riadó, négy óra múlva indulunk tovább. — Süvítve verte arcukba a szél a havat, alig értették a rövid, szaggatott parancsot s hogy az első sorok rendje felbomlott, mindenki igyekezett valamelyik közeli, valamire való épület falai közé. Mert a legtöbb kopaszán, bedőlve, kormosán, tető nélkül meredezett a kegyetlen sötét égbolt felé.

— Csak egy marék melegre lelnénk s megszűnne egy kicsit ez az iszonyú zúgás a fülemben — sóhajtotta valamelyik, mikor már az utca derekán jártak, még mindig eredmény nélkül.

— Mi az isten van ezen az elátkozott helyen, hogy sehol egy ember, egy állat, még kutyaugatást sem hallani. — Heten voltak együtt, Molnár István őrvezető és a raj megmaradt tagjai. A többi négy: a „rossebbes” Kálmán, az angyalföldi rikkancs, akinek senki sem tudta tán igazi nevét, a vöröshajú pitvarosi Bereczka Lajcsi és mindany- nyiok örökké vidám vigasztalója, legidősebb társuk. Csőri bácsi, egyenként maradtak le az embertelen menetben, fagyott lábbal és kezekkel. Némelyik még irigyelte is őket, az őrmester siettető szavára: „menjenek csak emberek, ezeket majd összeszedi a szanitéc- kocsi”, pedig jól tudták, hogy ilyesmi régen nincs már velük.

Már bent toporognak a földes szobában, gémberedett ujjaikat a méigi meleg kemencén próbálják kiengesztelni, valamelyik gyú- fát gyújt, gyertyát kotor elő a kenyérzsákból s a pislákoló fényben hunyorogva tekintenek körül.

— Itt suszter lakik, nézd, a kaptafák — kiált fel Botond, az apró termetű, egyébként Varga Péter, volt kerecsendi kisbíró.

— Na, Jancsi, nekiállhatsz a bakancsainknak — lovallják az ezermester újpesti fűszerest.

— Hanem ezek nemrég mehettek el innét, és nem is messze lehetnek. Biztosan félnek tőlünk — jegyzi meg Molnár István. Raknak a tűzre, aztán kiterítik kapcáikat a kemence padkájára, némelyik ruhástól dől le az ál- mosító kuckóba. Konzerves dobozokat bontanak, a szeplős, nyurga Holecz meg literes üveget húz elő köpenye zsebéből, amikor hangtalanul nyílik az ajtó. Belép a suszter, a gazda, egy szőrmék kis öregember. Mutogat, szájából értelmetlen torokhangok buknak elő, s hogy süketen bámulnak amazok rá, lépne is vissza a küszöb felé. De megfogják a karját s felverik éppen kezdett álmából felvidéki, szlovákul tudó tolmácsukat, hogy értessen szót az öreggel. Jankó már hadarja is:

— Ne féljen apóka, csak melegszünk és megyünk tovább. Magyar katonák vagyunk, nagyon átfázott a gatyánk. Tűrjön hát meg bennünket egy kis ideig. — Észreveszi, hogy nem jól hall amaz s tölcsért formálva tenyeréből, a fülébe magyaráz. Megnyugszik végre az ukrán s már szívesen veszi elsőnek kezébe a pálinkás üveget is. Aztán megered a nyelve, bár beszédhibás, nehezére esik eg!y-két értelmes szót kimondania. így tudják meg, hogy Alexajevkában vannak. A németek néhány órája hagyták el a falut. Sok asszonyt és gyermeket elvittek magukkal. Akik itt maradtak, rettegve várták az újabb istencsapást: a magyarokról még rosszabb hírek jártak errefelé. És amikor az esti órákban e tépett század előőrsei megjelentek a falu szélén, az a néhány ember is elhagyta lakóhelyét, aki még mozogni tudott.

— x —

Elkéstek a riadóval. Legalábbis Molnár István és hat társa már nem tudott csatlakozni az egységlhez. Az éjszakában észrevétlenül előre szivárgó szovjet lövészek pont ezen az északi végén szállták meg a kis falut. Csak éppen, hogy magukra kapkodták a göncöt s a kerten át nekirohantak a csontig maró hóviharnak. Egymás kezét, karabélyát fogva lihegtek le a völgy felé, amerről előző este érkeztek. Az egyik emlékezett, hogy az út. mellett nádas van. Abban elrejtőzhetnek talán. Ügy tűnt, hogy órákon át loholnak, holott a nádas húsz percnyire lehetett.

Végre. A széltől, fagytól kemény dárdaszerű nádszálak sűrű üvegszilánkként pattogtak az arcukba. Csuromvíz volt már valahány. Fújtak egyet. Mögöttük fényes csíkok húztak az égig, gépfegyverropogás riasztó zaja hallott. A sötétben, viharban nem tudtak tájékozódni. Egyiknek úgy tűnt, a nyomukban vannak, a másik azt mondta, kilométerek választják el őket a falutól. Az őrvezető kezdte:

— Ismerjük egymást fiúk. Csináltuk, amíg bírtuk. Ennél már cudarabb semmi sem lehet. — Elhallgatott. Mindenki értette, miről beszél. Valaki cigarettára gyújtott, aztán sorba adta. Percek teltek el némán s mikor a körmükre égett a csikk, megint megszólalt Molnár István:

— Jó, gyerünk hát tovább. Fogjátok egymás kezét. A nádason túl a főútvonal, hátha elérjük őket.

De Szávai mellé lépett a zsombéknak, s beszakadt alatta a jég, száztíz kilós súlyával visszarántotta az előtte haladó kettőt is és Szőke Pista, akinek a kezébe kapaszkodott, hanyatt zuhant utána a dermesztő vízbe. Kínlódva aztán kiráncigálták őket, valamennyin átázott a ruha. Aztán tovább. Elcsigázva, egyszerre gőzölve-didergőn léptek fel az útra, amelytől menekülésüket remélték. Derengett már.

Amitől futottak, féltek, a véletlen hozta elébük. Az út túlsó oldaláról kemény géppisztolycsövek meredtek a hét ázott-fagyott magyarra. Hogy ismerős szót hallottak, először azi hitték, társaikkal találkoztak. De ugyanakkor látták a homályból két-három lépésnyire eléjük toppanó fufajkás, hósip- kás, oroszul szitkozódó szovjet harcosokat. Az előző hangot már foglyul ejtett, távolabb álló magyar katonák s még több munkaszolgálatos csoportjából hozta feléjük a szél. A saját tolmáccsal rendelkező raj mindjárt megtudta az idegen nyelvű káromkodás okát is.

— Hogy lehettek annyira ostobák, nekivágni ennek a nappal is életveszélyeket rejtő nádasnak.

1943. február 8-án került fogságba Molnár István.

Lettek vagy nyolcvanan, mire kivirradt. Visszavitték őket Alexajevkába, ott a kom- mendánson meztelenre vetkőztek, megszárították átázott ruháikat, kaptak cukor nélküli forró teát is, és mikor újra beöltöztek, egy kozák kapitány elé citálták valamennyiüket. Az iskolaudvaron beszélt hozzájuk:

— Most visszamentek, ahonnan szöktetek. Oda, ahol annyi szenvedést és kárt okoztatok. Megengedjük nektek, hogy rendbehozzátok, amit tudtok. Elválik majd, emberek vagytok-e, ahogyan mi reméljük, vagy végképpen esztelenné tettek benneteket uraitok.

Kemény, félelmetes szavak voltak ezek az üszkös falú iskola udvarán.

Kilenc napig mentek aztán. Csaknem száz magyar, három fogoly kísérő szovjet katonára bízva. Kimerítő volt ez a menetelés a már amúgyis fásult, mindenből kiábrándult magyaroknak. Volt, aki nem bírta a második nap után. Az ilyeneket átadták az akkor már gyorsan előre haladó s az első vonal mögött a közigazgatást, a rendet helyreállító szovjet csapatok mozgó egészségügyi szolgálatának. Lemaradt Szávai és Holecz is a harmadik, illetve az ötödik napon. így érkeztek Cserjanszkába.

Ez egy átmenő kisebb tábor volt néhány- ezer román és magyar fogollyal. Itt munkára osztották be őket, s végre becsülettel jól lakhattak. Mert a menetelésben bizony csak naponta egyszer, vagy kétnaponként ettek valamit, ahogy ellátó csoportokkal találkoztak.

Molnár Istvánt a malomba osztották be. Szerencséjére, mert munkatársainak nagyobb része magyar hadifogoly volt. Vezetőjük Szabó Imre bácsi, a volt tartalékos szakaszvezető, akinek annyi köze volt a molnár mesterséghez, mint hajdúnak a harangöntéshez. De szerették az ukránok, akik a megszállás alatt a faluban éltek. Szabó bácsi, az ózdi kohász, a szovjet csapatok előretörése idején is kenyérrel, közmunkából való mentesítéssel, csillapító szóval segített a falu rémült asszonyain, gyermekein, aggjain. Aztán úgy intézte dolgát, hogy ott essék fogságba.

Nem volt hát nehézsége annak, akit Szabó bácsi megszeretett a hadifoglyok közül. Néhány hét alatt testben megerősödött, a munka közben okos szóra felfigyelő Molnár István pedzeni kezdte, hogy ebben az országban ők olyasminek az összerombolását segítették a fronton, amiért salgótarjáni néhány idősebb bányász és gyárimunkás ismerősét megnyaggatták párszor. Azok már negyed- százada ezt akarták otthon is.

Később Uszmanban — jóval hátrább — összekerült Molnár Jánossal, aki 1936-ban emigrált a Szovjetunióba. Sok estén beszélgettek arról, hogy ki szereti jobban a hazáját: aki más országok leigázására vállalkozik, otthon dúskáló urainak még féktelenebb tivornyáit segítendő, vagy az, aki azt vágja ezeknek az uraknak a szemébe, hogy „most már elmehettek, mi is élni akarunk”. Itt kezdte terjeszteni az Igaz Szó-t, a magyar hadifoglyok újságját. Először Molnár megbízásából csupán. Majd, hogy olvasta s értek, szilárdultak benne, fiatal munkás szívében oly szépen, már otthon is tapogatózó kereső ösztönei, — agitátora lett a lapnak s mind annak, ami abból saját eszétől is, a tapasztalatai után is a jó irányba vitte.

— x —

Negyvenhárom december elején értek Moszkvába. Már Uszmanban hallgattak politikai előadásokat. Néhányuktól megkérdezték ott, hogy volna-e kedvük antifasiszta iskolára menni. Előre közölték azt is, hogy utána harcolniok kell, lehet, hogy nehezebb és veszélyesebb körülmények között, mint mielőtt fogságba estek.

Vállalkozott. Sziklai, Fogarasi, Landler elvtársak voltak az oktatók, ötvenen voltak ott magyarok. Amikor az őrült Hitler propagandistái Göbbels vezényletével csodafegyverekről, rugalmas visszavonulásról, új keresztes háborúról szónokoltak, ők az 1871-es dicsőséges párizsi Kommünt tanulták. Lengyelországban, Ukrajnában, a bolgár tengerparton, fönt északon 1943 telén, 44 tavaszán folyt az öldöklő küzdelem, százezrek vére színezte Európa országainak földjét, lépés- ről-lépésre hátrált a fenevad: Molnárék a II. Internacionálé áruló opportunista irányvonaláról, az 1905-ös oroszországi polgári forradalomról, Leninről szereztek ismereteket. Ilyen nyugodt körülmények között, mintha minden szörnyű valósáig valami arab mese háromezeréves története lenne.

1944 március elején Úszta Gyula parancsnoksága alatt .partizán-kiképzést kaptak. Itt már együtt voltak szlovák és román hadifogoly társaikkal.

A nyár derekán Kievbe mentek. Egyik folyón komppal haladtak keresztül s Molnár István köpenye, mert a parton szélcsendes napsütés volt — hátizsákja köré tekerve pihent a vállán... A víz közepén — az orosz- országi folyók mind szélesek — éles szél fújt feléjük, Sziklai Sándor mellé lépett s egy plédet tekerve derekára, így szólt:

— Fiam, ne légy könnyelmű, így hamar megfázol, neked egészségesnek kell maradnod.

— x —

Augusztus közepén Kievből szálltak föl. Az első csoport, amelyet Magyarország fölé irányítottak. Tíz magyar volt hadifogoly, három szovjet társukkal: egy orvossal, egy rádióssal és egy precíz robbantóval. Ügy indultak, hogy az éjfél utáni órákban érjenek célterületük fölé. A tizenhárom ember három csoportra osztotta magát. Az egység vezetője Szőnyi József volt. Lezárt borítékban vitték magukkal a parancsot, amit a felszállás után 100 perc múltán kellett felbon- taniok. Benne volt a térképrajz s az első utasítás, aminek alapján megtudták, hol ugranak ki s utána mi a feladat.

Alig derengett, mikor a Kárpátok fölött repültek át. Fel lehet bontani a borítékot' „A Sajó Miskolc Mletti fűzfás völgyében 10—10 perces időközökben ereszkedjenek le, úgy, hogy a repülőgép mindig ugyanazon pont fölé kanyarodjon vissza, a csoportok egyesülése után a megadott jellel hívják Kievet.”

Szőnyi, Molnár, Báli csoportja, ez a sorrend. Világos reggel lett, mire egymásra találtak. Közben a harmadik csoporttal ledobott két „holt” ejtőernyő — az egészségügyi, élelmezési, lőszerutánpótlás szállítói — közül az egyik kiterült a hegyoldalban egy kimagasló tölgyfa tetején. Mindjárt észrevették a rikoltó színű foltot s Molnár István harmadmagával indult is az áruló jel eltüntetésére. Kivágták a fát, úgy fejtették le az ejtőernyőt. Alig indultak vissza azonban a csoport várakozási helye felé, már hangokat hallottak.

— Az előbb a völgyből láttuk, ott volt, biztosan partizánok szedték le. — Látták is rejtekhelyükről a katonákból, csendőrökből, civilekből álló társaságot.

Még aznap este rádióösszeköttetést teremtettek Kievvel. Nógrádi Sándor gratulált nekik s további sikereket kívánt a parancs végrehajtásához.

— x —

A Palina tanya fölött, ahol földet értek, nem sokáig időzhettek a partizánok, hiszen már előbb felfedezték őket. Északnak indultak tehát, ahogy beköszöntött az este. Fölfelé, irány Szlovákia, ahol már magyar és szlovák partizánok sikeres akciókat hajtanak végre. De balszerencséjük pontosan partizánvadászatra küldött magyar katonákkal hozta össze őket. A ködös reggeli órákban biztos fedezékből kapták az első gépfegyversorozatot, Egészen közelről, három társuk el is esett, mire védőállásba sorakozhattak: az orvos, Szőnyi, a parancsnok és a szovjet robbantó specialista. Szőnyi előbb még így kiáltott a fák közé:

— Figyeljetek magyar katonáik, mi nem ellenetek jöttünk, hanem segítségetekre, hogy közösen győzzünk a fasiszta ellenség felett, — de közben lövést kapott s hiába szűnt meg azután a tüzelés, a parancsnok már halott volt. Ennél az összetűzésnél a három halotton kívül másik öt társukat meg elvesztették. Megegyezés volt, hogy bármennyire szétszóródnak is nappal, este ugyanazon a helyen találkoznak. Három napig keresték társaikat, most már Molnár István parancsnokságával — sikertelenül.

Ózd fölött voltak már. Hajnalodott. Mindig úgy haladtak, hogy nappal térképeik, látási lehetőségeik szerint kijelölték az irányt, s az est beálltával űtrakeltek.

Itt is eltöltöttek egy napot. Két társuk egészen a kolónia széléig lopakodott előre s ott csellengélő suhancokkal szóba is elegyedett. így tudták meg, hogy aznap tartóztatták le s verték végig a lakosság szemelát- tára Vass Albertet, a gyár egyik kohászát, mert éjjel plakátragasztáson kapták el. Este Molnár István és Bráz ebbe az utcába ereszkedett le. A hangulat izzott, minden háznál a nap szenzációját tárgyalták és úgy, hogy Vass Albertért másnap tüntetésre vonul ki a fél város. Hogyne fogladták volna be hát a két partizánt! Élelemmel, pénzzel, meleg alsóruhával látták el őket, már az első háznál könyörögve kérte a házigazda — egy nyugdíjas gyári munkás —, hogy maradjanak, bujtatja, rejti őket, hisz’ nemsokára odáig érnek a szovjet csapatok.

Elidőztek azon az estén, budapesti újságokat is olvastak, közben zuhogott a nyárvégi zápor. Ez az idő, úgy remélték, csak segíteni fog a hajnalra tervezett vasúti robbantásnál.

A gyártelepről induló szerelvény, amely tájékozódásuk szerint nehézfegyvereket szállított volna a front felé, az első tizenöt kilométer után fel is robbant ugyan, de Molnár István és Bráz Lajos hiába kereste társait. Azok vagy tovább mentek a céltalan várakozás után, vagy elfogták őket.

Maradtak ketten tehát. Indultak Rudabá- nya irányába, ahol Bráz szülei, rokonsága lakott. Uponyban még betértek Balogh Pál bányász lakásába, aki szintén marasztalta a két fáradt partizánt: maradjanak ott. Mondta, hogy a falu orvosa kommunista, Molnár István súlyos vesefájdalmait biztosan gyógyítaná, ő, a bányász pedig menedéket ád.

Tovább mentek. 1944. szeptember 1-én, éjfél után érkeztek Rudabányára, Bráz szüleihez.

— x —

— Német és magyar katonákkal teli a falu. Mindannyiunkat kiirtanak, ha megtudják, hogy partizánoknak adtunk menedéket, —• érvelt a találkozás feletti öröm első percei után kiábrándulva Bráz József, a bányafelvigyázó, a hozzá bizalommal menekült antifasiszta harcos apja.

— Amott a Kökényes fölött, régi kihasznált bányavágat van — mondotta aztán —, most pakoljatok fel élelemmel s rejtőzzetek oda.

— Te, Bráz, nem tetszik ez nékem, menjünk inkább tovább — szólt később az úton Molnár István.

De ő volt a beteg, a lázas, az elcsigázot- tabb, könnyebben hajlott a nyugtató szóra és mire kivilágosodott, már 30 méterre a föld alatt voltak. Tizenöt esztendő óta nem járt ember az aknában, nyílását gaz, bokor benőtte. Mindketten azt hitték, néhány napig, nyugalmas tanyájuk lesz odalent.

— x —

Mintha zörgést hallott volna. Vagy a láz teszi csupán? Egy korty hideg víz kellene, gondolta később. Villant valami az omladé- kony bánya falán. Ott, a kanyaron túl. Már biztos, hogy mászkál itt valaki. Mintha vérebek Tihegése lenne.

— Lajcsi, te — markolt a mellette alvó hajába —, Lajos, jönnek! Keresnek bennünket! Az istenért, hát ébredj már, — nyögte tehetetlenül és megteltek a szemei könnyel.

Kész. Ennek vége. Jól sejtette. Besúgták őket. Már rajtuk táncolt az elemlámpa vakító fénye, aztán a borzalom. A kutya Brázra ugrott, felső karjába mart. Erre tért észhez.

— Jaj, a hétszentségit, mi ez itt? — ugrott volna talpra, de a nehéz dög egész súlyával ráfeküdt.

— Itt vagytok hát bitangok! — lépett Molnár mellé az első csendőr, aztán maga mögé parancsolta a kutyát. Bráz karjáról rongyokban lógott a köpeny. Iszonyatos fájdalmat érzett, s csak akkor nézett körül, mikor társa sóhajtva zuhant lábaihoz a puskatus ütésétől.

— Hagyják, beteg — próbálkozott, de a másik csendőr meg az ő arcába csapott az öklével. Orrán-száján ömölni kezdett a vér.

S aztán neikik estek. Mind az öt kakastollas őrjöngve rúgta, verte, tépte a két szerencsétlent. Míg el nem fáradtak.

— Na, gyertek, ti Moszkva ügynökei, most éljátszhatjátok, miként kell robbantani hadianyagot szállító vonatokat. Te, te, díszes, rád külön gondom lesz, ne félj — ordította Bráz felé. — Azt hiszem, apád sem ismer el többé gyermekének. Tudd meg, hogy ő küldött ide minket, te híres forradalmár! — röhögte gúnyosan, összetörve, kivert fogakkal, megbilincselt kézzel hajtották végig őket a falun, az idősebb Brázék háza előtt is. Még aznap este Miskolcra vitték a két partizánt.

— x —

Molnár Istvánékkal egy időben indult a kievi repülőtérről egy másik partizáncsoport is. Ezeket Kassa fölött dobták le. Ebből a csoportból bizonyos Radák nevezetű a földreszállás után mindjárt eltűnt és hamarosan csendőrök kezébe került. Radák mind a két csoport tagjainak névsorát és indulási irányukat elárulta. Ügy, hogy Miskolcon már a kassaiak két tagja és a Szőnyi vezette csoport két tagja Molnárral és Bráz- zal együtt állt a bíróság előtt.

Előtte való nap, 1944. szeptember 4-én, a délutáni órákban a külön-külön cellákba zárt partizánokhoz egy halkszavú, törékeny testű, szőke hajú tábori lelkész kopogtatott be. Mindegyikkel fél óra hosszáig elbeszélgetett, majd gyónásra invitálta őket.

Akkor jutott eszébe Molnár Istvánnak Sziklai mondása, amit még Moszkvában hallott tőle:

— Ne feledjétek, hogy Magyarországon is kétféle csendőrség működik, az egyik kínzásokkal a testet gyötri tehetetlenné, a másik a kenetes papi beszéd mákonyával lelkek elcsigázására törekszik, s ez a veszélyesebb.

Néma maradt, mint valamennyi társa.

— x —

A zárt tárgyaláson hazaárulás, kémkedés, a fennálló társadalmi rend elleni fegyveres összeesküvés vádjával hat konokul tagadó, elszánt fiatal munkás felett mondott ítéletet a hadbíróság. Négyet közülük kötél általi, Molnár Istvánt és Báli Ferencet pedig golyóval végrehajtandó halálra ítélték. Még kegyelemért folyamodhattak. Aztán — kérésükre — negyedóráig együtt hagyták őket. A hat magyar partizán, a testileg pár nap alatt teljesen elgyötört bányász, kohász, tanító, fűszeres segéd, kubikos és asztalos egymást átölelve, száraz szemmel, szótlanul állt, míg el nem hangzott a szó:

— Indulás!

(Folytatjuk.)

KONDOROST JÁNOS