Nógrádi Népújság, 1961. szeptember (17. évfolyam, 70-79. szám)

1961-09-02 / 70-71. szám

százéves SALGO — ma A z évszázados Salgó vára alatt meg­" húzódó kis telepen járok. Kíváncsian szemlélgetek be a nyitott ablakokon, néze­getem a pihenő bányászokat. Járok lassan, elmélyülten, s keresem a történelmet. Ol­vasni szeretnék a kis telep házaiból, mint egy történelemkönyvből, amelynek meg­elevenedő képei az itt élő, dolgozó embe­rek. Száz év történetét keresem, azt az idő­szakot, amely alatt vagonrengetegek teltek meg szénnel, hogy működésbe hozzák a gyárak gépeit... Azt a történelmet keresem, amelynek ma már alig van élő szemtanúja. S most meg kell elégednem azzal a félévszázad­dal, amelynek tanúi ma is naponta végig­sétálnak a telepen, s esetenként kiülnek a virággal övezett házikók elé. S ilyenkor bőven csorog a mese, a múltba való em­lékezés fonala. Huszpán János, Hvizdos Károly, Nagyrőczei János, Kalakovszki Jó­zsef, Simon József, Simon Balázs, Galamb Antal, az élő szemtanúk. Az ő emlékezé­sük nyomán ölt előttem formát a múlt, a sanyarú fiatalságuk... Ügy mondják, hogy a második világhá­ború gazdasági fellendülése viszonylagos jólétet eredményezett a kis telepen. S eb­ben az időben már olyan jól ment a sal- góiaknak, hogy a kerékpárok száma 12 volt. S ez nagy eredménynek számított. S az talán még nagyobbnak, hogy némely bá­nyászgyerek eljutott Tatjánba, a polgári iskolába. Nem telt el hosszú idő és mégis ma 2 autótulajdonos s közel 30 motor- kerékpáros van a telepen. Az itt lakók 70 százaléka mosógéppel rendelkezik, s 5 házon nyúlik az ég felé a televízió anten­nája. Ezt látja a külső szemlélő. Ám arra csak az említett idős bányászok emlékez­nek, hogy nyáron valamennyi gyerek me­zítláb járt, míg most ilyet keresve sem ta­lálni. Igen, mert az elmúlt 16 év alatt gyor­sabban forgott a történelem kereke, mint az előző 84 esztendőben. Ügy mondják, az­előtt kevesebb volt a polgárit végzettek száma, mint ma az érettségizetteké. Sőt, ami nem kevésbé mutatja a megváltozott életet, 12 bányászgyermek főiskolát, egye­temet végzett. A SZAKSZERVEZETI BIZOTTSÁGNÁL hallottam, hogy a területi bizott­ságtól arra kértek választ, mi történt az üzemegységnél, ugyanis az utóbbi időben nem merítik ki a szociális keret összegét. Nincs egyetlen dolgozó sem, akinek hely­zete szükségessé tenné a pár száz forin­tos segélyt. Pedig a telep 130 bányászfe­leségéből csak egyetlenegy dolgozik. A 129 családnál az apa keresetéből élnek meg, de nem akárhogy, mint az előbb említet­tek is igazolják ... Ügy mondták valamikor a kis telepen, hogy az ember a tisztviselőnél kezdődik. Ma már erre csak az idősebbek emlékez­nek. Ma bányásznak lenni rangot jelent, s boldog az az anya, akinek leányát bá­nyász kéri feleségül. Igen, mert nincs egyetlen bányász sem, akinek havonta ne kerülne a borítékba 2500—2800 forint. S hogy nem érdemtelenül kapják ezt a szép fizetést, arról a versenytábla tanús­kodik. A legjobbak között emlegetik a Müllei, a Smida és a többi brigádot. S annak is már 3 éve múlott, hogy az utolsó telepivel fegyelmezetlenség történt... Igen, mert megváltoztak ezek az embe­rek. A kézi fúróval együtt eltűnt a múlt gúzsbakötöttsége, a holnantól való félelem. Ma nem az áll az emberek gondolkodásá­nak középpontjában, hogy vajon lesz-e munkájuk nyáron, hanem az, hogyan dol­gozhatnának eredményesebben. A salgóbányaiak nem felejtenek. Az el­lenforradalom idején az elsők közt cse­rélték fel a szerszámot fegyverrel. S ott voltak az önkéntes karhatalmisták között, a néphatalom védelmének első soraiban. Fegyverrel védték megváltozott életüket. GOKAT BESZÉLNEK az idősebbek az ^ 1919-es Tanácsköztársaságról. Az el­nyomatás 25- esztendejében az egykori vö­röskatonák úgy vágyakoztak a szabadság után, mint szomjúzó egy korty vízért. S most mégis azt mondják: jó volt 19-ben — a szabadság néhány hónapjában —, de ál­mukban sem merték hinni, hogy annál jobb is lehet... Jegyezhetném hosszú oldalakon keresz­tül a történelmet. Azt a történelmet, amely­re az emlékezés indulatszókat vált ki az emberekből. Búcsúzkodom, amikor Szabó Gyula bácsi vissza invitál: — Azt el is felejtettük, hogy a telep „tartós divatjává” vált a kislányoknak bú­tort vásárolni. Még át sem lépik az iskola küszöbét,. amikor szüleik már bútort, ke­lengyét vesznek számukra... Igen, ezt is elfelejtették mondani, sok egyébbel együtt. De vajon felróható-e bű­nül, hogy a keserves szenvedést a boldog jelen háttérbe szorítja? Ki emlékezne már ma a vizes munkahelyre, a 12 órás mun­kaidőre, a hosszú kézi szállításra, s Bor­bálára — a bányászok védőszentjére? Ma üdvözlégy nélkül szállnak a mélybe, nem fohászkodnak az égiekhez. S mégis erő­sebbek, mert van hitük s erejük, hogy a jelenlegi életet két kezük munkájával még jobbá tegyék. Erre gondolnak ma is, az ünnep hevében, arra, hogyan lépjenek előbbre holnap ... Hortobágyi András A rekkenő hőség beszorul a mizserfai völgybe. A med- dő-hányó gáza szennyezi a levegőt. Az új Ikarus autó­busz is port ver ezen a kis telepen. Mindez azonban cseppet sem zavarja Bulla Ignác, id. Bartha István és Tótok Mihály bácsiékat, eze­ket a munkában kifáradt öreg bányászokat. ök ott ülnek padjukon a melegben, a hű­vös időben egyaránt. Nékik ez a szórakozásuk. Csendes, néha vontatott hangon be­szélnek. S hogy miről? A tegnapról, meg a máról. Szinte mindennap felidézik a múltat, beszélnek a jelenről — ki tudja hányadszor is­métlik ugyanazt, amit már tegnap és tegnapelőtt mon­dottak el egymásnak. De új —, legalábbis számukra min­dig akc. ’ a beszédtémában. Ezt a -1 öreg bányászt hallgatt - • ( ■. is ki, amíg ott álltam a ‘ :: -.zmegállá. előtt. Es amit ott hallottam, érdemes leírni, most, amikor az el­múlt időkre emlékezünk. Hall­gassuk csak. — Dehogy volt ilyen autó­busz még akkor — kardos­kodik Bulla Ignác bácsi, aki bizony már túl van a nyolc­van esztendején. Nem ismer­tünk mi akkor — hiszen Ti is tudjátok — más közleke­dési eszközt, mint a gyalog­lást. Ha Terenyére, ha Tar- jánba kellett menni, gyalog vágtunk az útnak. Most meg? Némelyiknek az sem tetszik, ha egy-két percet késik ez a fránya masina — Ilyenek mán a mi fiaink, meg unokáink — veszi át a szót id. Bartha István, s szinte nyomatékot adva sza­vának, így folytatja: — Amikor idejöttünk, már megvolt a telep. ügy beszélik, hogy most nyolcvan éves Mizserfa. Hogyan is emlékezhetnének arra ezek a fiatalok, hogy mi, meg apáink még talics­kával, furikkal szállítottuk a szenet. Már az is jó volt, amikor a lovat is bevihettük a bányába. Kis szünet állt be a be­szélgetésben. A csendet Tótok Mihály bácsi törte meg. Mint­ha licitálni akarná az eddig elmondottakat, hozzáteszi: — No és a lakások? Em­lékeztek még ti is, amikor egy kecskelábú asztal volt a közös konyhában. Most meg? En még ugyan nem számol­tam meg, de azt mondják, hogy húsz darab az az új lakás, ami ott épült a telep szélén. Van ott már min­denkinek rádiója, televízió is akad. — Hej emberek, azért de sokat szenvedtünk mi ezért — szövi tovább gondolatát Tótok Mihály, ez a nagy­szerű ember, aki sokat szen­vedett Horthy fasizmusa alatt. Mi azt hittük, hogy akkor 1919-ben végképp megjön a nunkásnép szabadsága, örül­tünk ' is nagyon. Olyan bol­dogan emeltük fel azt a vö­rös zászlót — s kezét ököl­be szorítja, mintha most is annak a vörös zászlónak a nyelét szorítaná, amelyik örökre megmaradt a mizser- faiak szívében. De nem úgy történt... — Nem bizony — folytat­ja Bulla bácsi. Emlékszünk erre mi is. Te, aztán Pusztai Ernő, Havasi Ferenc, Kovács András, a vöröskatona Cseszt- vén János, a beteg Ballon Jóska meg a többiek. Bal­lon Jóska a betegágyán őriz­te a vörös zászlót a csend­őrök elől. Aztán ott a ka­szinó padlásán sem volt biz­tonságban. De azért a szem­füles bányászt nem lehetett becsapni. Emlékeztek arra, amikor a csendőr ott ólál­kodott a kaszinó mellett, a zászlót meg a lekaszált fű között mentették meg Pusz­taiék a pribékek elől? Kis csend következik. Lát­szik, hogy az idős bányá,- szoknak már nehéz a be­széd is. Mélyeket lélegzenek, s aztán ismét belehevülnek. Tótok bácsi folytatja. •—' Micsoda érzés volt, le sem lehet írni, amikor 1945- ben a szovjet katonák előtt végérvényesen kibonthattuk a vörös zászlónkat, a mién­ket, mizserfaiakét... Erre bi­zony már mindenki emléke­zik. — Arra a napra bizony emlékszik itt mindenki — ve­szi át a szót Bartha bácsi. Hej, de nagy változást ho­zott az magával. Azt, amit mi már 1919-ben vártuk. A csendes, halkszavú be­szélgetést egy újabb Ikarusz autóbusz berregése szakította meg. Jókedvű, fiatalos moz­gású bányászok ugrálnak le róla. A három idős, nyug­díjas ember mindannyiuknak ismerős. Integetve, mosolygós arccal köszönnek oda. — Jó szerencsét Miska bácsi. — Jó szerencsét fiúk — válaszolnak az öregek. Bartha bácsi nem állja szó nélkül. Kissé huncutul jegyzi meg a többieknek: — Látjátok. Ezek már nem ismerik a furikot, meg a lo­vat a bányában. De ismerik a széngyalut, a rakodó-, meg a fejtőgépeket. A Pál-hegy III. meg valóságos földalatti mwmmtf / Kevés embernek jutott az a szerencse, mint nekem, hogy egy bányaüzem törté­netét, az aknanyitástól egé­szen a frontfejtésig végigél­jem. Azok közé a bányászok közé tartozom, akik láthat­ták a kányási bánya szüle­tését és láthatják ma ezt az üzemet, mint szénmeden­cénk egyik legkorszerűbb, de legfiatalabb bányáját is. S hogyan emlékszem vissza az elmúlt napokra? Álljon itt bizonyságul. Még az elmúlt rendszerben megállapítást nyert, hogy a jelenlegi bányaüzem környé­ke gazdag szénteleppel ren­delkezik. A tőkések azonban nem tartották kifizetődőnek az üzem megvalósulását, mert a fúrásokból megállapították, hogy sok vízzel kell számol­ni. Nos, amikor a felszaba­dulás után népgazdaságunk kívánatosnak tartotta, hogy ezt a nagy szénvagyonnal rendelkező környéket feltár­juk, mi is ilyen gondolatok­kal foglalkoztunk az akna­mélyítés megkezdésekor. 1948-ban történt. Az akkor még dr. Nagy Ferenc tulaj­donát képező birtokon a Heinrich—Fröhlich—Krüpfel- féle német aknamélyítő cég­gel megkezdtük a jelenlegi aknák mélyítését. A munka nem volt könnyű. Az akna­mélyítésnél még alig értük el a 180 méter mélységet, ami­kor olyan vízoszlop tört fel, hogy a mélyszintről számítva mintegy 140 méter magassá­gig emelkedett a vízoszlop. E rengeteg vizet akkoriban len- gőpadról, szivattyúkkal távo­lítottak el. A további mé­lyítésnél nem is egyszer ta­lálkoztunk kisebb, sőt na­gyobb vízmennyiséggel. Mun­kánk azonban sikerrel járt. 1951-ben már az Aknamélyítő Vállalat befejezte a függő­aknák mélyítését. gyár. A fiam meséli, hogy én utánam, aki még ló­vontató voltam, ő már a gé­peket kezeli. Ott már egyet­len csille sincs. Ott mindent a gépek végeznek el. A rob­bantástól egészen a szállí­tásig. Azt is mesélik, hogy a széngyalu már 800 csille sze­net is termel naponta. De jó dolog az a Hidasi, meg a Kóta gép is. — Azt is mondják — szól közbe Bulla bácsi, hogy több mint 3 kilométer hosszú gu­miszalag van a bányában. Hát még milyen jó lehet az az F—4-es, meg az Sz—153-as rakodógép. Ezek a bányászok már nem is bányászok. In­kább lehetnének gyárimun­kások — mondja mosolyogva Bulla bácsi. — Szóval nagyot változott a világ — így Tótok Mi­hály. S mintha emlékei kö­zött kutatna így folytatja. Bi­zony ember lett a bányász is, mégpedig megbecsült ember. Ott van a Bartha Matyi fia. ö főmérnök itt valahol Tar­ján körül. Mecseki Aladár fia tanár. Soproni András meg őrnagy a néphadseregben. Az­tán azok a főaknászok, ba­nyamesterek, akik a bányá­szok közül kerültek ki. De az sem mindegy, hogy Ko­vács András, aki még vájár volt, a fia már az új bánya­gépeket javítja, tartja karba. Szóval nagyott változott itt minden... A három idős bányász már a beszélgetésbe is elfárad. Elég volt nékik az a néhány évtized, amit a föld alatt, vagy a külszínen nehéz fizi­kai munkával eltöltöttek. Fá­radtak és mégis fiatalos hév­vel, lelkesedéssel beszéltek a máról, amelynek megterem­tésében nem kis részük volt. A mai beszélgetést befejez­ték. Műszakváltás van a bá­nyában. De holnap, amikor a föld mélyében újra munká­hoz látnak az emberek, a gé­pek, ismét megjelennek a nyugdíjas pádon, s újra es újra felidézik a múlt keser­vét, beszélnek a máról, ez ad nékik most is erőt... Somogyvári László Most is emlékszem rá. A sok ideiglenes célt szolgáló felvonulási épület, bódék és egyéb tákolmányok akkori­ban igen rossz benyomást keltettek a szemlélőkre. Az üzem létszáma is „kevert” volt. A munkások túlnyomó része a környező falvakból járt be, részben kerékpár­ral, részben gyalog. Az vi­szont egyre buzdított, lelkesí­tett bennünket, hogy elké­szült a két egyenként 330 fo­lyóméter mélységű függő­akna. Gyors ütemben halad­tak a sodronypálya építésé­vel, ami azt jelentette, hogy rövidesen szenet ad a bánya, így is történt. 1951 júniusá­ban megkezdődött a nyugati fővonal kihajtása. Ekkor már kisebb mennyiségű szenet le­hetett a felszínre küldeni... Sokan, akik az akna mé­lyítésénél dolgoztunk, 1952 januárjának örvendtünk leg­jobban. Bányánkat, a kányási bányaüzemet széntermelő üzemmé nyilvánították. Meg­indult a széntermelés. De mi­lyen kezdetleges eszközökkel. Csákány és fejtőkalapács volt az összes tudomány. Szá­munkra mindegy volt. Elér­tük a célt, szenet adhattunk népgazdaságunknak. És ké­sőbb, évről évre az üzem mindjobban gépesítve lett. Talán nem is túlzók, ha azt mondom, hogy a kaparók- kal gumi szalagokkal, rakodó­gépekkel rendelkező üzem ma már a legkorszerűbb — a százesztendős nógrádi szén­medencében. Pedig a bánya­nyitás után még nem ismer­tük a korszerű biztosítást sem. A legfontosabb vága­tokat is fával biztosítottuk, amelyek ma már TH-gyűrű- vel, MOLL-ívvel és beton- idomkővel kerültek kiképzés­re. A fejlődés folyamán ezek váltották fel a régi stílusú fabiztosítást. S milyen volt a szállítás? Kézierővel, később végtelen- kötelű kötélpályán további- tottak a kitermelt szenet. Ma Diesel-mozdony szállítja a fővágatokban a kányási fe­kete gyémántot. Felvetődik az a kérdés is, hogy milyen volt akkor a fejtési mód, a fejtési bizto­sítás? Legtöbb szenet elő- vájásokból, feltárásokból ad­tak, vagy legfeljebb kisebb kamrafejtésekből biztosítot­tuk. Ezek a fejtések — mon­danom sem kell, fával vol­tak biztosítva. Ma már a bánya termelésének több mint a felét acéltámmal, pán- célkaparókkal ellátott front­fejtésekből jövesztjük. És ez igen jó hatást vált ki az em­berekből. Nemcsak termelé­kenyebb a munkahelyünk, ha­nem biztonságosabb is a bá­nyász munkája. És amiről még beszélni kell, visszaemlékezésem so­rán. Kányás az aknamélyítés idején, de még a megindu­lás után is kevés létszámmal dolgozott. A munkaerőhiány következtében az ország több részéről, toborzott munkások­ból kerültek ki a dolgozók akik túlnyomó részben nem tudtak meghonosodni Kányá- son és eltűntek a bányából. Sajnos, ezek között nagyon sok volt a fegyelmezetlen ma- gatartású is, és így nem vál­hatott komoly bányász belő­lük. A nagy létszámvándor­lás nehézségeket is jelentett a bánya vezetésében. Szeren­csére ez a helyzet nem tar­tott sokáig. Ahogyan a bánya fejlődött, fejlődtek az embe­rek is. Ezt bizonyítja, hogy üzemünk az elmúlt tíz év alatt éppen a bányásznapi munkaversenyben negyedszer nyerhette el a kitüntető és büszke élüzem címet. S ha már Kányásnak, en­nek az alig tíz esztendős bá­nyának a fejlődését, történe­tét mondhatom el, nem hagy­hatom ki a következőket sem. Nagyon örvendetes, hogy szénmedencénkben ilyen nagy létesítmény), mint Kányás bányaüzem, mellette, a szén­medence legkorszerűbb mun­kásfürdője is megépült. Uj, korszerű munkáslakások biz­tosítják az elfáradt dolgozók pihenését. Gyermekeink kor­szerű iskolában sajátíthatják el a tudományt. Míg az aknanyitás idején a bányá­szok gyalog, vagy kerékpár­ral jöttek munkahelyükre, a fronton és más beosztásban dolgozó bányászokat modern autóbuszok szállítják munka­helyükre és meghitt, családi környezetükbe. A százéves bányászkodás évfordulóján erre is emlé. kezni kell nékünk, akik itt voltunk az aknanyitásnál, akik itt dolgozunk most az alig tíz esztendős bánya frontfejté­sein ... Elmondotta:’ Sándor János vájár Elsőnek jelentették a szo­rospataki bányászok, hogy a bányásznapi munkaverseny­ben határidő előtt teljesítet­ték nyolchónapi mennyiség* tervüket. Természetesen nem mindenáron. Mert Szoros­patakon ma a bányászok és műszaki vezetők a szénme­dence legjobb eredményével készültek a XI. Magyar Bá­nyásznap és a centenáriumi évforduló méltó ünneplésére. Hogyan érték el? Érdemes néhány mozzanatot ismét, ezen az ünnepen is felidézni. A szorospatakiak — mint azt már meg is írtuk — ami­kor a salgói bányászok cen­tenáriumi munkaverseny-fel- hívásához csatlakoztak, egyet­len percig nem titkolták, hpgy ebben a versenyben az él­üzem cím elnyerését tűzték maguk elé. Azt akarták, hogy a XI. bányásznap tiszteletére ti­zedszer nyerjék el a meg­tisztelő címet. így is lett. Az elmúlt hé­ten megünnepelhették mun­kájuk gyümölcsét. Úgy mondják Szorospata­kon, hogy hosszú volt az az út amíg idáig eljutottak. Sok nehézséggel kellett meg­küzdeniük. De a bányászok és műszakiak állták a sarat Ebben a versenyszakaszban már 10 szenelő és egy 10 fő­ből álló gépműhelyi komp­lex-brigád harcolt a szocia­lista brigád cím elnyeréséért. A szenelők a termelékenység fokozását, a mennyiségi terv túlteljesítését, a minőség ja­vítását, az önköltség csökken­tését határozták el ■— s ér­tek el e téren is kiváló ered­ményeket. A gépműhelyiek a bányabeli gépek karbantar­tását, a megrongálódott gé­pek gyors javítását vállal­ták — s teljesítették. De a legtöbb szenelő csapat is ver­senyben állt a tizedik élüzem cím elnyeréséért. A bányászok versenye mellett számos műszaki intézkedés is segítette a szenelők mind jobb mun­káját. Ilyen például a Kossuth- lejtősi intézkedés: a jobb mi­nőségű szenet adó Il-es te­lepi szén fejtésének meggyor­sítása, vagy az, hogy ebben a versenyszakaszban már 5 százalékkal tudták csökken­teni a korábbi veszteségidő*- két. Ez is segített abban, hogy mintegy 80 kilogram­mal nőtt az összüzemi, közel 190 kilogrammal pedig a pro­duktív teljesítmény. A XI. Magyar Bányászna­pon külön dicséret illeti a szorospataki bányászokat, mű­szaki vezetőket, akik valóra- váltották akaratukat, s meg­szerezték a tizedik élüzem büszke kitüntetést. A TIZEDIK ÉLEZEM CÍM

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom