Nógrádi Népújság, 1960. december (16. évfolyam, 97-104-1. szám)

1960-12-24 / 103. szám

1960. december 24. NÓGRÁDI NÉPÚJSÁG 7 OOOOOOOOOCXDOOOOOOGOOOOGOOGOOOOGOOOOOOOOCEXDOOGO <30000000000000000000000000000000000300000000000000000000000000000000000000000000 BETLEHEM Majdnem szemben laktunk a parókiával abban az időben, amikor Páter Réz Marián volt a plébános Tarjánban. A poca­kos tisztelendőt azért küldték oda, mert — úgymond — ér­tette a palócok nyelvét. Mi ta­gadás, sokakra tapadt az ájta- tosságából. Anyánkra jócskán, ránk is elég. Az öregünkre már nem nagyon. Nem volt annak bűne, hogy térden csússzon a gyóntatószékben. Hacsak bűn­nek nem számított az, hogy na­gyon türelmesen nézte azon pa­rancsolatszegőket, akik napjában többször is jóllaktak. Mert ab­ban a régebbi kenyeretlen Tar­jánban még olyan is akadt egy­két tucatnyi. Nem több! De ezen nem sokat rágódott az én csendes öregem. Ilyen volt akkor a dolgok rendje. Legalább­is ilyennek hitették el. De Réz Mariánnal sehogyse tudott meg­békélni. Pontosabban nemhogy vele, hanem azzal, amit vasár­naponként kiprédikált. Mondván például ilyeneket: .......Mert a gyári lánynak cs ak a selyemharisnya kell, meg a bubi frizura. Körömcipő, meg az olvasókör. Táncmulat­ság. Pipere. Könyvet olvasni, divatoskodni... De az Isten há­za, az nem kell!” No, erre szókta volt mondani az apám: „De az anyja csuhás... Kéne is a gyári lányoknak ez. Meg a jó koszt, mint neki, hogy ne legyen mind olyan gebe, mint a Krenácsék szódáslova. Ezt prédikálná... Meg azt, hogy Chorin Ferenc emelje fel a napszámot, hogy az öt ron­gyos kölyök legalább az iskolá­ba elmehessen...” De mit ért vele, ha morgott? ö maga miseidőben ki nem mozdult. Mert többre becsülte a pricesen heverészést, vagy a faricskálást a kamrában, három prédikációnál. Ez szent igaz. Csakhogy a supellát Malomhe­gyi úr cipelte, a körmeneti füs­tölőt hol Jancsik úr, hol meg Hlinka mester lóbálta a menet­ben. És ha Karatur igazgató, Nagy Bertalan számvevő, Re- gully pénztáros ott ülhettek az első padokban, hát egy valami­re való „gyárinak” ott kellett ülni mögöttük. De ott ám, mert a divathoz illett, kötelező volt, hogy nemcsak az előmunkássaí kell tisztességes nexust tartani, hanem a papocskákkal is, akik ki-kiállították ám a bizonyít­ványt. Így ragadt hát miránk is az áhítat. Mert felkeltünk félhat­kor, hogy ministrálhassunk a hajnali misén. Tapostuk a sarat a szent Mihály lova után, ha va­laki az ámyékvilágba költözött. Ügy rángattuk a harangot kör­menetkor, hogy Leovigild frá­ter alig tudott bennünket meg­állítani. Megtanultunk keresztet hányni magunkra, latinul kö­szönni és a misét úgy mondani latinul, hogy akár gyakorló pap­nak is beállhattunk volna. Sze­rencsére csak egy bomlott meg közülünk. Zsélyi Gyuri. Kispap- kodott, tán rendes is volt egy darabig, aztán kiugrott a hun­cut. Levette a papszöknyát, mert a másfajta szoknya jobban ínyére való volt. Játéknak per­sze nekünk is jó volt a papok közelében. Mert melyik gyerek­nek ne tetszett volna még, ha valamiben titokzatosságot vélt? Mennyit tud turkálni az em­ber az emlékeiben! No, de mi­re jó ez? Annyi igaz, hogy egy­szer nekem is a torkomra ra­gadt egy karácsonytáji prédiká­ció. Mert ami igaz, az igaz. Pá­ter Réz Marián tudta, mikor mit mondjon. Mondogatták is róla a nagyanyámikorabeliek, hogy arany szája van a plébá­nos úrnak. Léhet, hogy valaki­nek aranyat is ért. Lehet annak vagy húsz esz­tendeje. Tán több is. Nem jegy­zi azt a naptárba az ember. Ügy karácsony hetében volt. Már álltak a főoltárnál a kará­csonyfák, a kis Jézus is ott fe­küdt a zenélő jászolban. Olyan szaga volt a templomnak, hogy nékem egyből a mákoskalács, a káposztaleves és a mákosguba jutott az eszembe. Akkor mond­ta „olyan nagyon szépen” a plé­bános úr, hogy „Legyetek olyan szegényék, mint a karácsonyi kis Jézus ...” (Szegénynek; olyan is volt pár ezer!) Meg hogy legyünk olyan türelmesek, béketűrők, alázatosak. Meg hogy hirdessük a karácsonyi úr jö­vetelét, vigyük el őt oda is, ahol nem szívesen látott vendég a kisded ... Nekiduráltuk magunkat. Gon­doltuk, hogy vigyük no! Kiosz­tottuk a szerepéket. Egyik pász­tor volt — a jobb énekesek, a másik angyal — akinek szeli-. debb pofája volt. Gubónak Vass Jóska illett. Jó morgós hangja volt. Eszkábáltunk is egy kis Betlehemet. Teleragasztottuk szentképekkel, csillagokkal. A kis Jézust is előkerítettük. Az­tán, nosza rajta. Vittük a kis­dedet végig a kolónián. Amerre elhaladtunk, volt olyan síras-rí- vás, hogy csak! A .kisebb gye- rékek majd frászt kaptak attól a bolondos Vass Jóskától. Mert amikor azt mondta az angyal, hogy: „Gyere be Gubó”, ő úgy bedobta magát az ajtón, mintha az égből pottyant volna ... Volt ahonnan elkergettek. Na­gyon kipirultunk. Volt ahonnan Mariánhoz — mert maguk közt a kevésbé áhitatosok csak így szólították őt — őhozzá küld­tek, nem éppen karácsonyi áj- tatosság kíséretében. Dehát — s most nehogy valakinek is kései szégyenére mondjam — én be­vallom: nekem jólesett egy-egy marék dió, egy húsos alma, egy szelet mákoskalács. A koldús- palotában — ahol a mesterek, előmunkások laktak — még pénzt is löktek. Tíz-húsz-har- minc filléreket. Jól jött az ne­künk. Rostárék még többet is adtak. A fia kántorkodott, ki kellett vágni a rezet. Nem mondom, ment az üzlet. Kicsit még tartott bennünk a hit is, mert a Jézuskát tisztelet­tel vittük a hónunk alatt. De az a nagy lángolás annak ará­nyában csitult bennünk, ahogy a bendőnkbe vándoroltak a ka­rácsonyi morzsák és a zsebünk csücskében finyegtek a nikkel­pénzek. Egy-egy nagyobb hajrá után meg-megpihentünk a kis­pálya mellett, megolvastuk a pénzt. Itt határoztunk ezután, hogy ki lesz a következő áldo­zat, akit téríteni kell a kisded jelenlétivel... Már nem tudnám megmonda­ni, hogy kinek jutott eszébe, de annyi biztos, hogy itt a kispályán elhatároztuk: elme­gyünk a barátok kolostorába. Nem téríteni. Révai Bandi ér­tette a módját. Ő mondta, hogy nem kell azokat térítgetni, meg egyebek. Csak úgy menjünk. Be­mutatni a tudományunkat. Ráncbaszedtük magunkat. Ott a sötétben még egy énekes próbát is tartottunk, hogy minden stim­meljen. Aztán becsengettünk a nagykapun. Pali nevű bonusz — amolyan kispap-féle — nyitott ajtót. Megrökönyödött, hogy mit akarunk. De nem csapta be az ajtót, utóvégre szent dologgal még a szentek szolgája se űz­het tréfát. Szólt a főbónusznak, a főbónusz a fráternek, a fráter az atyának, az atya meg egye­nesen Réz Mariánnak. Félórás totyorgás után be is tessékel­tek a Clausurára, ahogy nevez­ték a papok tanyáját... Emlék­szem, nagyon finom káposzta­illat terjengett. Csavarta az or­romat. Azért a hangommal nem volt semmi baj. Én voltam az angyal, szépen vittem a prímet a csordapásztorok énekében. Ment is, mint a parancsolat. Egé­szen addig, amíg annak a kele­kótya Vass Jóskának nem kel­lett jönni. Mert amikor az jött, olvan nagy lett benne az áhi­tat, hogy megdobta magát az ajtóban és a csúszós padlón úgy vágódott neki a másik aj­tónak, mint a pinty. Ki is csa­pódott becsületesen mind a két szárnya. Nemcsak az ajtót tátotta ki ez a nagy vehemencia, hanem a mi szánkat is. Ott ültek bent az urak egymás mellett. Volt ott katonatiszt puccosan, mint a pipiske. Igazgató, meg polgár- mester ... Az asztal megrakva, mint a császárok előtt. Üveges borok likőrös butéliák sorakoz­tak. Páter atya pedig olyan vi­gyorgással tartotta a harmoni­kát, mintha menten polkára akarna zendíteni. Kisenderítettek bennünket, mint a huszonegyet. Egy-egy al­mát, kalácsot, mit még utánunk hozott a bónusz. 'Tán azért hogy szégyen ne érje a házuk elejit. Pénzt nem adtak. Pedig — em­lékszem morogtunk hazafelé kul- , lógván — anyám minden vasár­nap bedobott egy pengőt abba a bordóbársony, csengettyűs per­selybe. Nevettünk rajta. Pusmogtunk egymás közt az iskolában, a jobb cimboráknak el is mondtuk nagy titokban, hogy mit láttunk. Az­tán csak mentünk mi tovább harangozni is, minisztrálni is, meg a Szent Mihály lova után is — mert azért módosabb ha­lottnál egy pengőt is adott a tisztelendő. Elfelejti az ilyet az ember. Különösen, ha gyerek­ésszel más se jár az eszében, csak a csavargás, • komiszkodás, meg hogy a bendőjét megrak­hassa ... Nem csodálatosképpen, de most eszembe ötlött. *Ott jártam a kolduspaloták környékén, a templom mellett. Megcsapta az orromat az a bizonyos káposzta­szag ... A tömjénfüst... A ka­rácsonyi gyertyák... És higy- jék el, ha az én szegény öre­gem megérhette volna, most son­kát, mákoskalácsot, főtt házi­kolbászt, kekszet csomagolnék a táskájába. Nem úgy, mint akkor Anyám. Karácsony után is csak zsíroskenyeret kapott — újság­papírban, legfeljebb egy kulacs feketekávéval megtoldva. Ha betlehemes gyerekek jön­nének? Esküszöm arra az ár­tatlan emlékre, hogy teli szórnám a sapkájukat dióval, a zsebü­ket megtömném mákoskalács- csal... Nem a kisded miatt. Húsz év alatt az emberből el- szellen az áhitat... Másért ten­ném én ... Csakhogy hol van­nak „azok” a betlehemes gyere­kek, akik mindig éhesek vol­tak és mindig arról álmodtak, hogy annyi lesz a mákoskalács, hogy még a papok sem láttak annyit! Már megbocsássatok régi cim­boráim, hogy így elkotyogtam ezt a titkunkat. Mert akkor titok­nak fogadtuk meg ott a kispálya mellett. De nem állhattam meg. Mondom, én nagyon felpakolnám szegény öregemet karácsonyi morzsával... Mert az öregnek igaza volt akkor... Emlékszem a szavára... „Nem jó Krisztus az fiam, aki a szegénységet hirdeti... Olyan kellene, amelyik elkezd kiabál­ni, hogy: nem úgy testvérek, nem lesz jó nekem a jászol­ban ... Olyan kellene, amelyik a mi asztalunkra is tesz vala­mit ...” Igaza volt. Kár, hogy nem ér­hette meg ezt a messiást. Pásztor Ferenc TAMÁS ISTVÁN: VALLOMÁS Nem vagyok milliomos — Kócos, konok akadémista én — Időnként még cigarettám sincsen, S pénztárcámban nem élez a papír. És nem szoktak meg fényes vendéglők; Pajor-puha, lanyha éjszakák. S ha verejték gyöngyöz arcomon, Csak a szél legyint és selymes Legyezőként a fák. Mert nem ott élek, hol áru az Élet, Hol „Pénz beszél és kutya ugat” — Nem vonz dollárjával A mákonymesés Nyugat. Nem kérek vagyont: nekem az Élet kell! Az Élet, az új-értelmet kapott, Az Élet és az acélizmú jelen. Mely minden embert véremmé avatott: Apám lép ki a gyár kapuján, Apám lesi májusban az esőt, Apám száll le a föld gyomrába, és Apám várja a mindig-útra-kelőt. Engem ölel kocsmák ittas pultján Poharat ragadt, görcsös, kérges kéz, Enyém a zsivaj a pénteki piacon, S az alkony száján lecsurranó méz. És rám nevet a vén kofa is, Mint Nagyanyám — mint egy tűnő világ — Ki lassan megérti, és Nem félti a fiát. Rám mosolyog a Bistró pénztárosa, S a feketét húgom nyújtja át. — Otthon vagyok a puha szőnyegen, S haza-várnak a földes, kis szobák, A neonfénybe pólyáit városok, S fehér akácfürtű, kerékvágásos Közök, terek, névtelen utcák. A kormosizmú börkötényesek Vérét érzem ereim falán: Feszül, feszül — óh, hadd mondhassam ki; Óh, én vagyok a leggazdagabb fiad, Édes, szép Hazám! VIHAR BÉLA: Kazári piros kendő A ködsubás, szunnyadó Kazáron, mint édes tej, csobog még az álom, s te menyecske, mért hagytad el ágyad, megszakítva csókos éjszakádat? — így szólnék én, hogyha volna mer szem, e hajnali, szegfűszagú percben, de merszem nincs, nos hát verset írok: piros kendőd, mint a turbán villog, mint tulipán, lágy selyem hajékül, török világ régi emlékéül. Hány száz éve, hogy hajdan itt jártak, megdúlói e kicsiny Kazárnak? Forgószélként elzúgott hány század, eltört a kard, könny és vér felszáradt, sírba szálltak szpáhik, harcos bégek, és nem hagytak egyebet emléknek, nem őriztek meg mást a jövendők, mint e lángként lengedező kendőt; rajt gyöngyszegfűt, mely mint te, oly hetyke, sugárkarcsú kazári menyecske. nácselnök, még mielőtt be­ment volna András bácsi, így szólt: — Egyedül a maga tizenhat holdja maradt kívül a közö­sön. Gondolja meg maga is. — Én már meggondoltam Jóska — fogja meg a tanács­elnök karját —, ha mindenki bement, én akkor sem me­gyek! Mérjétek ki a földe­met, mind a tizenhat holdat s én úgy gazdálkodom, mint eddig! A földrendezők barátságo­san fogadták az öreget. Még megpróbálták ők is meggyőz­ni, de hiábavaló volt. Elétet­ték a térképet és magyarázni kezdtek: — Most vagy itt adjuk ki a földjét, az Erdők alján, vagy itt, a falu alatt. — Az Erdők alja jobb, a falu alatti rész meg közelebb van — morfondírozott az öreg. Most jó lenne az asz- szony is. Gondterhelten néz­te a térképet. Megakadt a szeme egy felíráson: Központi major. — Hogyan, a L ágyasban lesz a központi major? — kérdezte szinte önmagától, de hangosan. — Miért, talán nem jó? — emeli fel a fejét az egyik földrendező. — Nem bizony, itt a temető mellett jobb helye lenne — mutat a térképre —, higyjék el, jobb helye lenne — teszi hozzá nyomatékosan. — Beírhatjuk oda is — szól a háta mögül a tanács­elnök, hiszen ez csak javas­lat, majd a közgyűlés dönti el, s oda építjük, ahol a leg­jobb lesz. Egy kis gondolkodás után úgy döntött Boldog András, hogy az Erdők alján kéri a földet. Amikor megszületett az elhatározás, a földrende­zők a térképről gyorsan le­választották az ő tizenhat holdját. Alighogy elmúlt a böjt s elkopott a hó a határból, Boldog András birtokba vet­te kis birodalmát. Még örült is. A negyvenkét darab he­lyett egy darabban látta apai örökségét. Nagy becsvággyal fogott a munkához. Szeren­cséjére még vetések is vol­tak a tizenhat holdas biro­dalomban, úgy, hogy nem kellett félni a Boldog-család- nik attól, hogy jövőre nem lesz kenyere. Boldog András bácsi nagy szorgalommal végezte a ta­vaszi szántási, vetési munká­kat. — Majd én megmutatom nekik! — mondogatta magá­ban. Bebizonyítom, hogy egyénileg is lehet eredmé­nyeket elérni. Szorgalomban nem is volt hiány Boldog Andrásnál, hi­szen szeretett ő dolgozni, még sem találta helyét. A máskor emberekkel, fogatok­kal teli határ, a pacsirtada­los mező üres volt. Nem szántott senki a szomszéd földeken, nem kiabált át sen­ki neki. — Hogy vagy András? Sok van-e még? — Így a gyönyö­rű tavasz színtelenné vált az ő számára. Még a sors is el­lene dolgozott. Az évtizedek óta kialakult vetésforgó sze­rint az Erdők alján most pil­langósokkal, és őszi kalászo­sokkal volt bevetve a föld. Hogy tudjon kapásokat ültet­ni, neki is ki kellett szántani néhány darab lucernást. A szövetkezetiek a határ másik részén dolgoztak. Az egyik nap, amint András bá­csi a földjén dolgozgat, tő- szomszédságában megjelenik egy traktor, amelynek kor­mányánál egy tizennyolc éves gyerek ült. Az első fordulók után András bácsi odamegy a traktoroshoz s megállítja: — Nem jó lesz ez így, te gyerek! Vagy végezz tisztes­séges munkát, vagy menj haza! Amikor javában vitázik a gyerekkel, megérkezik Somo­gyi János brigádvezető, aki mosolyogva hallgatja András bácsi zsörtölődését, majd ő is közbeszól: — Igaza van András bá­csinak! Ez nem munka öcsém! — Mondom én ugye? — mondja dühösen a gyerek­nek. Telt, múlt az idő, a nap­tár már májust mutatott, András bácsi kedvetlenül dol­gozgatott családjával kis bi­rodalmában. Ide, az erdők alá alig hallatszott ki a ha­rangszó, amelyre egy idő óta András bácsi nagyon harag­szik. Szemtelenül napok óta azt kongatja: — Vén bo-lond vagy Bol­dog And-rás! Vén bo-lond vagy Bol-dog And-rás! A kocsmában az emberek kezdenek elhúzódni tőle. Nincs közös téma, amiről be­szélhetnének. Idegesítik a tsz-ről szállongó hírek is. Munkaegységenként 25 forint előleget fizet a szö­vetkezet. — A Szabó Lajosék 1500 forint előleget kaptak. A Horváthék is több mint 1200 forint előleget kapnak havonta. Róza asszony is ideges. András bácsi őt okolja a tsz-en kívül maradásért. Ha az asszony nem makacskodik, nincs ő most a falun kívül. Nem magányos, mint az el­hagyott kutya. Aratás után a szövetke­zet elnöke, Kenyeres István így szólította meg a földecské- jén dolgozgató —^ _______________________________Boldog Andrást: f;R (*\&LÍ)>SIOV E i K EL F T | — Boldog vagy-e J András? Tet- _ szik-e a falun kívül, egyes egye­dül? Az állandó őr­lődéiben elfáradt ember összeszorí­tott fogakkal íe~ lel: — Boldog vagyok! Érzi ő is, hogy nem mond igazat, de nincs lelkiereje ezt bevallani, mert határtala­nul boldogtalan. Kata János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom