Nógrádi Népújság, 1960. december (16. évfolyam, 97-104-1. szám)
1960-12-24 / 103. szám
1960. december 24. NÓGRÁDI NÉPÚJSÁG 5 QOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOC 3000000000000000000000000000000000000000000000000oooooooooooooooooooooo A csodák csődje Évszázadok nyomorúságára, hazátlan százezrek vándorlásának szenvedéseire szánták gyógyító írként a próféták csoda váró jóslataikat. De Hó- seás, Ésaiás, Ezékiel szavai nem adtak enyhülést, nem hoztak megnyugvást az emberi sors után szomjazó népnek. A csodákat kergető emberek milliói kiábrándultságukban a messiási beteljesülést is profán gyilkossággal változtatták hétköznapi eseménnyé. S a mitosz, amely e kudarcos csoda utolsó próbálkozását akarta két évezred alatt tűzzel-vassal, könnyel és vérrel, testi és főként lelki terrorral hitelesíteni, elfogadtatni, a fejlődést formáló tudományos alappá erőszakolni — éppen tudománytalansága, az élet cáfoló ereje, az emberi munka szárnyaló alkotásai nyomán jutott csődbe. Századok óráján pergett le az idő, társadalmi rendszerek dőltek meg, s újak épültek helyükbe. Az emberi haladás avult, és modern csodákat kényszerített a megsemmisülésbe, mégis a misztikumra való ősi hajlam ma is hódít az emberek között. A mi materialista alapokon nyugvó társadalmunkban a megnyugvás, a cselekvési impotencia, a sültgalambvárás jelenségeiben jut ez kifejezésre. Közéletünk egyre izmosodó, céldutatos kibontakozása lépten-nyomon megsemmisítő csapást mér az ilyen tendenciákra, mégis újra, meg újra mind raffinál- tabb formában bukkannak fel. Sok helyütt a szükséges rekonstrukciók és községi kul- túrotthonok építésének végrehajtásához meg is teszik a kezdeti lépéseket a rendelkezésre bocsátott anyagi eszközök segítségével, de a saját erőfeszítést, a fokozott felelősséget követelő és a megvalósulásra döntő befolyású szervezőmunkát elnagyolják, vagy elhanyagolják. Ha nem is a jóistentől, de legalább a felettes szervektől, társadalmi összefogástól, kívülről várják a megoldást, s ezzel rengeteg időt és népgazdasági vagyont pazarolnak el. Másutt rendelkezésre állnak a gyártási technológia fejlesztésének lehetőségei, amelyek hasznosításával emelni lehetne a termelékenységet, fokozni az előállított termékek mennyiségét, mégiscsak akkor változtatnak a régi módszereken, ha azt felülről, utasításban elrendelik. A tudomány, a korszerű technika elsajátításának ezer és ezer lehetősége kínálkozik sok fiatal mérnök és technikus számára, mégis megállnak a fejlődésben, kényelmességből megelégszenek a keservesen, vagy nem is olyan nehezen megszerzett diplomával. Ezek az emberek azt hiszik, hogy az új ismeretek minden nehézség nélkül, automatikusan betörnek agyukba, azok megszerzéséért nekik egy lépést sem kell tenni. Sokan a csodában bíznak, most a gazdasági év végén, hogy — amire egész év folyamán oly keveset gondoltak, s amiért a megszokott átlagmunkánál többet nem is tettek — az üzemi nyereség majd az ölükbe hull, s csak szét kell osztani. Hányán korholták magukat és társaikat is azok közül a dolgozó parasztok közül, akik a termelőszövetkezetbe lépés előtt az egyéni tulajdonban volt gazdasági felszereléseket, továbbtenyésztés- re alkalmas állatokat felelőtlenül elkótyavetyélték! Aztán furcsállották, hogy mégsem megy olyan könnyen az első esztendő, mint azoknál a termelőszövetkezeteknél, amelyeknek semmivel sem volt jobb termőföldjük, de az eredmények elérését elsősorban a saját összefogásukra, cselekvési egységükre, meglevő anyagi készleteikre alapították. S a közéletben számtalan olyan jelenséggel találkozunk, hogy megállapítanak hibákat, tudják is, hogy mi a megszüntetésük módja, sőt abban is biztosak, hogy azokkal a hibákkal tovább nem lehet együttjárni, mégis várnak, haboznak, bizonytalankodnak, azt hiszik, majd valami csoda történik és megváltozik magától a helyzet. A közelmúltban több ilyen példát nyújtott az élet. A csodákban ngm hívő párt erélyes és határozott kézzel nyúlt a bajok gyökeréhez és intézkedett, hogy véget vessenek a lazaságoknak. A tanulságok levonásakor mégis, akiknek száj- tátisága a botrányig hagyta fajulni a dolgokat, éppen azok helyezkedtek újból arra az álláspontra, hogy máskor is oldja meg a problémákat helyettük a párt. Mintha a párt nem a becsületes kommunisták, a mindenütt ott lévő és mindenütt felelős kommunisták összessége lenne, hanem valami misztikus emberek feletti erő, amelyre úgy lehet számítani, mint a középkori „szentek” csodáira. Nem jellemző esetek ezek ma már, de vissza-vissza térnek, és fékezik az előrehaladást. A szocializmus építésében számtalan ilyen akadályt győztünk már le. A nagybirtokok felszámolásakor nem csoda, nem a külső segítség tette lehetővé a gazdasági megszilárdulást, hanem a felszabadult, maga-ura lett dolgozó parasztok ló helyett magát is eke elé fogó áldozatkészsége, akarata. A lerombolt, kifosztott országot nem az amerikai nagybácsi, vagy a nagyboldogasszony építette újjá és tette ezrek helyett milliók hazájává, hanem e milliók összefogása, alkotó ereje. Az ipari bázis szocializálása, a munka aranyalapjára stabilizált pénz, az egész új arcú társadalom megteremtése, az arra mindvégig is alkalmas és egyedül alkalmas nép napfényre jutása révén szilárdult meg. Nem csodák, nem köldöknézés, nem szájtátiság, hanem a még ezek elleni írtóharcra is kiterjedő legyőzhetetlen erejű emberi munka, a koldúsok jobb jövőjéért küzdő roppant összefogása hozott a mába minket. Ez röpít a tudományok meghódításán, egyre inkább gyorsuló és terebélyesedő meghódításán át ember készítette gépeket a világűrbe, hogy a csodák utolsó misztikumát is megszégyenítve az Ember legyen ura és irányítója a világmindenségnek. A csodáik alkonyát éljük, a butaság és fanatizmus immár csődbe jutott és a próféták modem utódai mind kevesebb hívőre lelnek a mi világunkban. Nincs már régen szükség itt rájuk, erről a területről, amelyen szocializmus épül. már kiszorultak. Ott, ahol még dologtalan ezrek dőzsölnek rabszolga százmilliók verítékéből, van némi létjogosultságuk. De ott is csak ideig-óráig. A vészharang meglkondult az egész földkerekségen és nem talált süket fülekre. Az elnyomott népek, színesek és fehérek egyaránt tudatára ébrednek már, hogy ők, csakis ők az élet urai, mert kezük munkája, egységes akaratuk szüli a jólétet és a békét. Kondorosi János íoooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooc HATÁRŐRÖK ÉS KISZESEK közösen készülnek a kulturális seregszemlére Fiataloktól hangos esténként a karancslapujtői nemrég épített gyönyörű művelődési ház. KISZ fiúk és leányok, valamint a honvédség tagjai estéről estére szorgalmasan tanulnak, hogy megfelelő felkészültségük legyen arra a seregszemlére, amelyre rövidesen sor kerül Balassagyarmaton. A dolog úgy kezdődött, hogy a határőrség országos kulturális seregszemlét hirdetett és a karancsberényi határőrség tagjai, katonák, tiszthelyettesek és tisztek azonnal lelkesen hozzáláttak a seregszemlén való részvételhez. Sokáig vitáztak: prózával, zenével, vagy tánccal menj enek a seregszemlére. Végül úgy döntöttek, hogy tánccal neveznek be. Így kerültek Karancslapujtőre, ahol is felkérték a KISZ-szervezetet. hogy leány tagjaikat küldjék el a seregszemlén való részvételre és a katonákkal együtt mutassanak be ka- rancsvölgyi táncokat. A fiatalok tánctanára Urbán Tiborné, a helybeli általános iskola egyik nevelője.! Estéről estére megadja a jelt a próbához, csiszolja a lépteket és a kezdetén még darabos táncból lassan finom, könnyed mozgás lesz; Jelenleg a felkészülés derekán vannak, de már a próbákon látottak arra engednek következtetni, hogy a határőrség tagjai és a karancs- lapujtöi KISZ-fiatalok részvétele az országos kulturális seregszemlén minden bizonnyal egy fénypont lesz. &zat%áck eze, az erős munkához szokott barna keze, most puhán vezeti a fehér rajzlapon a ceruzát. Határozott, fekete vonalak váltják egymást a bizonytalan szaggatottal, s azt csak ő maga tudja, melyik, hová tart, tulajdonképpen milyen célt is szolgál. Az asztal túlsó végén Szabóék nyolcesztendős kislánya, a szöszke Marika szöszmötöl. Előtte kékfedelű füzetek halmaza. Szabóné meg már levágta a csirkét, s éppen a tollától készül megfosztani a jószágot, hogf) aztán ínycsiklandozó szaga betöltse az apró tiszta konyhát. — Jaj, milyen jó, hogy itthon találja az uramat... — szabadkozik kissé zavartan —, mert én hirtelen nem is tudnék mit mondani. — S arcát elborítja a pír, egészen hullámos barna haja tövéig. Az ajtónyitásra felemeli fejét Szabó is. Csontos, barna kezében megáll a ceruza, s egy elkezdett, hosszúnak induló fekete vonal befejezetlen marad. — Mit is írhat rólunk — mondja. — Dolgozunk, élünk, mint általában az emberek élnek nálunk. Nem is igen szól, azt hallgatta, hogy mi, asszonyok a régi ismeretséget felújítva tereferéltünk. Szabóné asszonyi gondjáról, bajáról beszél. Nem elégedetlen ő a sorsukkal. Az ura igyekvő, szorgalmas ember, keres jól. De hát kell is a pénz, ahol úgy indultak, mint ők is, a két szobába, a konyhába mindent nekik kellett összeszedni és amellett élni is kellett, s egy bányászembemek nem is akárhogy. Most is ölni készülnek. Igaz, egy kicsit sok a pénz érte. Majd ötezer forint. De hát nem igazi az a tél, ha nem hasítja ketté valamelyik hűvös, ködös reggelt a hízó visítása, nem csap fel a pörzsölésre összehordott szalmából az ég felé a láng, s nem telik meg a kamra a hurka, meg a kolbász fennséges illatával. Szabó meg ott ül az asztalnál és jó nagyokat hallgat. Kezéből már az asztalra esett a ceruza, s hol az ablakon néz kifelé a csupasz hegyoldalra, hol meg asszonya arcán nyugtatja tekintetét. S ahogy a márciusi nap feloldja a dermedt természetet, úgy oldódik fel, lassan, lassan Szabó László is. Azután már mi keveset beszélünk. Ő kezd hozzá és mi elmerülünk megfontolt szavainak zuhogó áradatában. z én életemben nincs semmi különös. Tudja honnan indultam én? — kérdezte hirtelen. — A sokgyermekes, nyomorgó apró bányász viskóból. Apám ! nyárra mindig elsze- gődtetétt bennünket valamely munkára. Libát, disznót bíztak ránk. Nem is kért értünk bért, csakhogy enni kapjunk... Hogy otthon kevesebb legyen az éhes száj, — hevesen, indulatoktól küzdve kezdi, amely mindinkább alábbhagy, a végén már egész csendesen mondja: — Így osztott el bennünket minden nyáron. Az iskolában nem is jutottam el, csak a hatodikig. A nyolcéves szöszke Marika közben abbahagyja a kövér betűk rajzolását. Most már nagy sárga mackóját babusgatja anyáskodva. — Most nyolc éve aknász vagyok! — szólal meg újra. — Éppen akkor született a kislány! — mo- solyodik el Szabóné. — Emlékszem, a kórházban mondta, hogy most már mi is havi fizetést kapunk. — Sok munka van ebben — szaladt ráncba a homloka, de aztán nyomban földerül az arca. — Hát nem nagyszerű dolog az, hogy eljuthattam idáig... Bizony nagy-nagy változásnak, a régi világot elsöprő megújulásnak kellett jönnie. Hogyan is kezdődött? Este még ünnepi vacsorán vigadt a főmérnökéknél a német, s hajnalban szinte észnélküli rohanás tovább. A katonák, sapkájukon az ötágú vörös csillaggal a hegyen át jöttek. Az emberek akkoriban úgy mondták, a bátrabbak, akiket nem tudtak elvakítani a mesterségesen szított gyűlölettel, már várták őket, s a havas úton elébük mentek. Így mesélte még szegény apám. Én már csak arra emlékszem, amikor a homályos óvóhelyen megjelent az első szovjet katona. Mosolyogva ment végig a nyirkos, dohos pincén az ismeretlen, ijedt, csodálkozó arcok között. A pince végén egy sebtiben ösz- szetákolt ágy előtt megállt. Az ágyon gyermekek ültek. Nézte őket szótlanul, ki tudja mire gondolt. Majd megveregette az egyik sápadt, vézna arcocskáját, s elment. Szótlanul, megilletődve bámultunk utána. Az ijedt várakozás, a bizonytalanság lassan-lassan feloldódott, s az emberek arcán a nyirkos pince gyér világánál kivirágzott az öröm. indez pillanatok alatt futott keresztül agyamon. Ügy látszik Szabó is ezekre a napokra gondol, mert az emlékezésből erőteljes hangja riaszt föl. — A fenyőillat, az ajándékok mellett emlékezünk erre is... Mert akkor kezdődött az egész... Igen, valóban azzal kezdődött. Azóta jelent nagyon sokat a mindennapi munkai amely nélkül elképzelhetetlen lenne az élete. Azután kezdődtek a tanulnivágyó ember jóleső gondjai is. Innen indult az út a tiszta, békés, meleg otthonig, a vasárnapi sétákig a jólismert, de egyre több új házzal büszkélkedő utcán. — Ö már szívesen emlékszik majd vissza gyermekkorára — vonja magához Szabóné Marikát. — A babára, a kiskocsira, a meleg mackóra, a rakottszoknyára, meg az ötösökkel tarkított füzetekre..-. Hiszen most nagyon jó a gyermekeknek nálunk. — Elhallgat, látni arcán, a távolt fiirkésző szemén, hogy valamire gondol. így mondja: — Mennyivel jobb már nekik, mint nekem is volt. Vincze Istvánná A B É K E L E G Y Ő z I A H A B 0 R m u T 1
