Nógrádi Népújság, 1960. november (16. évfolyam, 88-96. szám)
1960-11-05 / 89. szám
4 NÓGRÁDI NEPÜJSAa 1960. november 5. EGYRE TÖBBEN LESZÜNK Megdobban a szívem november 7 -én. Képzeletemben fogalmak, képek villognak, s felidéződnek az iskolai tanulmányok emlékei, a tudományos és szép- irodalomban olvasottak, filmek töredékei, idős elvtársak elbeszélései. S e napon elfog valami furcsa érzés; az öröm, a múlt iránti nagy-nagy tisztelet szivet szorító érzése. Végig viharzanak gondolataimban az ismert események, hallani vélem az Auróra ágyúdörgését, a mun- kásezredek ütemes menetelését, s a régmúlt emlékeitől terhes Szmol- nijban egy ember beszél; egy ember: Lenin ... Azóta negyvenhárom év telt el, s jogunk lett a szabadság, az élet alkotó formálása. Kétkéz- zel kaptuk a jót, amely körülvesz bennünket, s immár oly mindennapivá lett, mint a falat kenyér. Az évszázadok során végigszáguldó események, az igazi eszme kialakulásának folyamata megszülték a tettek órájában megfogant valóságot; azt a rendet, amely a proletariátusé: tiéd, övé, miénk! A győzelmes éveket, a sokszor oly andalító mámort, megnyugvást, a háború vihara váltotta fel, s a békét építő népakaratot a háború réme tüzelte védelemre; győzelemre. Aztán munkára lendült a fegyvert szorongatott kéz, újra alkot, világot formál a háborúban merevedett akarat. Gigászi erő kormányozza a generációkat. A valóság követelése, az élet akarata, amely elkerülhetetlenül lehengerli azt, aki a törvény ellen tesz ... Majd négy és félévtizede munkálkodnak az igaz eszme szellemében azok, akik képesek voltak önerejükből félrelökni útjukból a régit, s manapság az eget ostromolják, kutató akaratuk megtestesült valóságával. Mily nagyszerű az eszme, a valóság, amely körülvesz bennünket, s nap mint nap újabb és újabb, mindannyiunk számára jelentős eredményeket hoz létre. Oly jólesik elgondolkodni néha, miképpen jutottunk idáig, mit tettek értünk azok, akik vállaltak megvetést és szenvedést, kiközösítést és hősi halált: azért, hogy majdnem évtizedek, vagy évszázadok távlatában jobb legyen az emberek sokaságának és gyümölcsöt teremjen áldásos munkájuk. Eszménk évszázados harcokban izmosodott, s a tudomány döntő eredményei növelték naggyá, kovácsolták az elnyomottak fegyverévé. Örökösök vagyunk, a nagyszerű vívmányok örökösei, s egyben felelősségteljes tovább- hagyományozói. Tőlünk függ, hogy mennyivel gyarapítjuk az eredmények tárházát, mit teszünk ahhoz az életműhöz, amelyért oly sokan, tudásukat, életüket áldozták. Nem önmaguknak tetszelgő hősökre van szükség, hanem értünk cselekvő, igaz emberekre. S ezek egyre többen lesznek. — pádár — Városok, amelyek még nincsenek a térképen Csizsevicsiből, ebből a nemrég csendes belorussz falucskából rövidesen modern, nagy város lesz: Szoligorszk. Vegyészek és bányászok költöznek ide. Az első emeletes házakat már elfoglalták az építők. A szilikát-téglából épült fehér, vörösdíszítésű házakban kényelmes lakások vannak. Bevezették a vizet, a gázt, a központi fűtést. A városban már megnyílt a művelődési otthon, az áruház, étkezde, az iskola, a vendéglő. Az új többemeletes házak építése éjjel nappal folyik. A terek, sugárutcák körvonalai már kibontakoztak. Széles fronton folyik a kálium-kombinát gyártömbjeinek építése. —x— A Bajkál-tó délnyugati oldalán, a Hamar-Daban hegység nyúlványain megkezdték a bajkáli celluló- zegyár építését. A földmérők és az építőmunkások fél évvel ezelőtt jelölték ki eövekekkel a jövendő város első utcáit. A főútvonalakat — nevük még nincs — közművekkel ellátott háromemeletes házakkal építik be. Az új telepesek számára rövidesen elkészül a stadion, az uszoda: a Bajkál-tó partján nagy parkot telepítenek. —x— Kacskanart (Ural), az ifjúság városának nevezik. S ennek meg is van az oka. A szverdlovszki terület legnagyobb dúsító kombinátjának építkezésén, amelyet élenjáró komszomolista építkezésnek nyílvánítottak, több mint 2000 fiatal dolgozik. Szemlátomást növekszik maga a város is. A komszomolisták már eddig több száz lakóházat, ezenkívül iskolákat, klubot és sporttelepet építettek. Az új ipari építkezés színhelyén egyre magasabbra emelkednek a dú- sító-kombinát épülettömbjei. Az új települést — a gyönyörű Szolnyecsnij (Napsugaras) nevet kapta — az Amur-menti Kom- szomolszk testvérvárosának tekintik. Szolnyecsnijben már nagy mértékben kibontakozott a lakás és a kulturális-jóléti rendeltetésű építkezés. Az idén több mint 12 000 négyzetméter alapterületű lakást adnak át rendeltetésének. Rövidesen műút köti össze a fiatal várost Komszo- molszkkal. —x— A Jenyiszej-menti végeláthatatlan tajgán, Mak- lakov település közelében új, gyönyörű munkás-város épül: Nono-Jenyiszejszk. Ma még főleg építők laknaik itt. Az ő dolguk lesz létrehozni a fafeldolgozó-ipari központot és a cellulózepapír- kombinátot. A fafeldolgozó-kombinát épülettömbjei már magasabbra nőttek, mint az évszázados fenyők. A kombinát első részlege már dolgozik, mégpedig az építők számára. Rövidesen üzembe helyezik a for- gácslemez-műhelyt. amely az építkezéseket látja el a szükséges cikkekkel. SZÜDI GYÖRGY: Október, győztes október A balti flotta bolsevik matróza — Péter vagy Iván, ki tudja a nevét? — nedves tenyerét homlokához nyomta, nézte a Szmolni hívó fényjelét. Csőre töltött a katona, a munkás, egy kubikus a gépfegyverre dőlt, hunyó pipáját bakancsához verte — parancsra várt a barikád mögött. ; „Hatalmat! békét! földet a parasztoknak!” a lenini szó robbant és szaladt s mint felfröccsenő sár a sebes keréktől moccant a föld a gyors talpak alatt. Moccant a föld, a mi ágyúink lőttek, a Párt hangjától forró lett a cső s a Néva felől az Aurórán dalolva beköszöntött a bolsevik jövő. Budjonnij áldott vörös katonája, szűrén ülte meg a makrancos lovát, ; s a mi jövőnkért vágtatott előre, ; mikor a Donnál vívta a csatát és Csapájev, ha hóhértestbe döfte a köszörült kard csillogó hegyét — béke-himnuszunk dallamára szórta Kolcsak hordáit bátran szerteszét. Győztes október, hány szózadév várta kardod, jogrended, kartácsod tüzét? hányán hullottak éretted a sírba amíg az ember végre ide ért? Győztes hadsereg, Lenin, Sztálin Pártja, Szuronyt szegező vörös katonák! köszönjük néktek termelő munkával, hogy él, gyarapszik demokráciánk. Köszönjük Kína wolframát és selymét, a román bányák sóját, aranyát, s hogy Párkánynál a vén folyó két partján a lenini kor vontat rakományt. Köszönjük néktek hajnalunk, az alkonyt, tűzhelyünk csendjét, békénk melegét — Magyar hazánk, amely már mutatja holnap épülő gyáraink helyét. IVAN JEROSIN: FORRADALOM Forradalom, te vagy a márvány a sziklatömb! Szobrászod lettem én, vésőm a szó hatalma, A lánctörő rabok, hogy a szent erőre kapva Tiporják zsarnokuk, a szenvedély elönt. Élet, akarlak én! Ügy szít az ifjú vágy, E tajtékzó húsz év, a harc, a hév vad éhe, Az ember meg-megújult, sugárzó, tiszta fénye, — A lelkem ég-lobog, mint éji fáklyaláng. Élet, akarlak én! Hogy szemtől szembe lássam A számadást s jövőnk, mely messziről dereng, Kényúr-hóhéraink hadát a porba lent: Zendüljön hát az ég halálos harsogásban S a félrevert harang siralmán hasson át, Ó, hős farradalom, toborzó harsonád! (Grigássy Éva fordítása) 5OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO0OOOOOOOOOOOOÖOOOOOOOOC.GOOGOOOOOOOOOOOOOOOQOOOOGGOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO A FEHERHAJU KISFIÚ 1943-ban történt... K éső nyári éjszaka. Alszik a falu. Sötétek a parasztkunyhók pici ablakai. Csak a sá- padtarcú hold nézegeti magát bennük. Kétoldalt a kárpáti hegyeket csupán sejteni lehet, merre tornyosulnak. Hátukon elszórva apró fénypontok sziporkáznak, mint parányi szentjánosbogarak. Csendes a falu. Most azonban sietős léptek koppannak a Főutcán. Szuronyokon villan a holdfény, kakastollakkal játszadozik a hűvös szél. Két csendőr jár- őrözik. De vajop miért sietnek annyira? Néha felnéznek a magas Jávornyikra, a partizánok őrtüzeire, s olyankor megszaporázzák lépteiket. Befordulnak egy sötét mellékutcába. A legutolsó ház előtt megállnak. Magas zsuptetejű parasztkunyhó. Puskatus koppan a rozoga ajtón. Semmi válasz. — Hé, Vaszil! — vakkant az egyik s nagyobbat csap az ajtóra. Az egyszeriben kinyílik. A pitvarban szuroksötétség. — Hé, Vaszil! Ajtó nyikordul. Égő gyertya tolakszik elő, majd fényében egy borostás sovány arc néz rémülten a csendőrökre. — Kísértet vagy, vagy Ha- lahán Vaszil?! — Jaj, bozse moj! Én... én lenni Halahán Vaszil, csendőr uraságok!... Én ... én nem csinálnyi semmit! — Kezében megremeg a gyertya, fénye ugrál, táncol az arcán, a fehér falakon. S a két csendőrámyék is hol megnő, hol összezsugorodik. — Állj vigyázzba, ha hozzád beszélek! — Puskájával úgy oldalba löki, hogy Vaszil elvágódik. A gyertya kiesik a kezéből és elalszik. Koromsötét van. — Bozse moj! Bozse moj! — De egy rúgás beléfojtja a jajveszékelést. Felkattan a zseblámpa. Vaszil már felfelé tápászkodik. Nagy kínnal vigyázzba merül. Ám lába reszketni kezd, meginog: fáj a rúgás helye, nagyon fáj. Arcát eltorzítja a kín. Ismét nyikordul az ajtó és egy öreganyó óvakodik elő. Szaporán hányja magára a keresztet. Szoknyája mögül meg egy apró, feketehajú kisfiú ijedt arca pislog a zseblámpa fényében. — Édesapám! — sír fel a hétéves forma gyermek, de az apja nem mer feléje fordulni, csak az orra alatt motyog valamit. — Add elő, Vaszil, szép szóval a Pravdát, amit az este olvastál! — ordít rá a csendőr. —• Én ,.. én nem tudni, mi az lenni Pravda, csendőr pá- nok! — Nem?! Még hazudsz is?! — A hatalmas mancs szinte letaglózza. Vaszil anyja feizokog. A kisfiú éleset sikolt: — Jaj, apám — és a fehér ember- gomolyagra veti magát. Ám egy durva kéz nyomban lependeríti róla. — Mars vissza!! — Ez az öreganyónak szól. — Ki a falusi kommunisták vezére? ... Hol szoktak gyülekezni? ... Kik a partizánok a faluban? — Záporoznak a kérdések. De Vaszil csak hangtalanul rázza a fejét. Honnan is tudná? Csak annyit hallott, hogy esténként a Jávomyikon kigyúló pásztortüzeket a partizánok szítják. Azt is hallotta, hogy napok óta — csendőrök járják a bereznai portákat, verik és hurcolgatják a parasztokat, de „azok valószínűleg rossz fát tettek a tűzre, azért jártak pórul”. A csendőröktől pedig nagyon fél. Ha találkozott velük, gyorsan letért az árokba és messziről megemelte rongyos kalapját, írástudatlan napszámos. Két holdnyi földjén zabot, krumplit termeszt. Júniusban legyalogol az Alföldre, elszegődik aratómunkásnak egy- egy urasághoz és csak ilyentájt, augusztusban vergődik háza pár mázsa gabonával. 1 Ú jabb ütések érik. Arca csupa vér, csupa seb. Csak nyöszörög. Fadarabként fekszik a földön. Teste mintha elzsibbadt volna. Az ütéseket egyre halványabban érzi. Anyja jajgatását, kisfia sikoltozását is alig hallja már. Csendes a falu. Az emberek a kuckójukban remegnek. Olykor egy kutya ugatja veszettül a holdat. A Jávomyikon pedig mintha hirtelen megszaporodtak volna a fénypontok. A szomszédok az „őrtüzeket” figyelik, közben keresztet vetnek egy-egy sikoltás után. Aztán megint a hegyre küldik pillantásukat és sóhajukat: „Hát ti ott az erdők mélyén nem látjátok, nem halljátok, mi történik a Halahán-házban?!” Hajnalban hullaszállító kocsi fordul be a Halahán-por- tára. Beledobják Vaszil véres holttestét és máris nyargalnak vele ki a faluból. Anyját, árváját ki sem engedik a temetőbe. Se pap, se temetés. Uram, ments meg minket! Ügy földelik el az árokparton, mint egy kutyát! „Hej, Borkanyuk, Borkanyuk, siess már, segíts rajtunk, mert mindnyájan Halahán Vaszil sorsára jutunk!” ... Szent István napja. Tíz óra előtt pár perccel díszszázad menetel a templom felé. Kisidő múlva egy csendőrszakasz áll meg a templomudvaron. Harangoznak. S a csendőrök levett tollas kalappal lépik át a templom küszöbét, hogy szentmisét hallgassanak. E zen a derűs, jámboi reggelen egy hétéves forma kisfiú tűnt fel a Főutcán. Testhez simuló vászongatyában, rongyos kabátkában, mezítláb bandukol a járdán. Ingéről hiányoztak a gombok: nyaka, melle csupasz. Hóna alatt egy háromnegyedes hegedűt szorongat. Arca sápadt, szinte krétafehér. Szeme beesett, tekintete tompa, fénytelen. De a legfeltűnőbb rajta a haja: hófehér, mint az aggastyánoké! Nem néz ő se jobbra, se balra, csak megy előre, lehajtott, bús fejjel, tekintetét a járda kockaköveire szegezi. A templomba siető emberek közül sokan Halahán Jurkut, Vaszil árváját ismerték fel a kisfiúban. Egy nagy kőház előtt megáll. Hosszasan méregeti az épületet. Aztán benyit a vaskapun. A tornác alatt álla alá illeszti kicsi hegedűjét és cincogtatni kezdi. Aki figyelmesen végighallgatta ezt a szánalmas nyekergést, a hamis hangok káoszából kihámozhatta egy ukrán karácsonyi ének jólismert dallamát. Magas férfi áll ki a tornácra, hetykén, lovaglónadrágja zsebébe dugott kézzé1. A helyőrség parancsnoka. A cincogásra először felkacag, majd hirtelen elborul a tekintete — Nem tudsz valami vidám katonanótát, csak ezt a bárgyú dalt?!... No, de még ilyet!... Cicám! Nézd csak, ennek a gyermeknek hófehér a haja! — kiált be a nyitott ajtón. Karcsú, csinos asszony szalad ki a házból: — Szent isten! Valóban, galambősz! — csapja össze a kezét. — Mondd, kisfiú, te így születtél? Jurku nem felel, csak cin- cog tovább. — Mi az, még felelni sem tudsz, ha kérdeznek?! — húzza össze a szemöldökét a tiszt. — Neveletlen kölyök! Ilyen ez mind! Inkább meghal, de nem nyitja ki a száját magyarul! Fel kellene kötni valamennyit!
