Nógrádi Népújság, 1960. április (16. évfolyam, 27-35. szám)
1960-04-02 / 27. szám
6 NÖGKADI NtPCJBAG 1960. április 2. Lépni kell még egyetA z egyik irodában találkozom Mrázik Zoltánnal. Nincs szolgálatban, ügyes-bajos dolgokat intéz. Alig néhány perc múlva már egymással szemben ülünk és a tanulásról folyik a szó. Igen, mert Mrázik Zoltán harmincnégy éves fejjel tanul. Először szakmai tanfolyamon vett részt, elvégezte a felvigyázó, lőmesteri tanfolyamot, aztán úgy érezte, hogy lépni kell még egyet. — Sosem fűtött olthátatlan epekedés a sok tanulás után, de ma már kevés az, amit tudtam — meséli és elgondolkozva fújja maga elé a cigarettafüstöt. Ez a kevés vitte el ezt az egyszerű, vékonyarcú, csendes, szinte szűkszavú embert a bányaipari technikumba. S újra leültette a padba, amelyben valamikor még elemista korában ült. Három évvel ezelőtt fogott hozzá. Merészen, akarón, végigtanulta az első évet, aztán ... egy évre megszakította a tanulást. Nem szívesen emlékszik erre az évre. Tudja, hogy pihennie kellett, de viaskodik azzal a gondolattal is, hogy talán nem volt elég erős az akarata. — Éreztem, hogy nem megy, mégis nagyon bánt, hogy veszítettem egy évet, — mondja szomorúan, de hirtelen, jókedvűséggel folytatja. — Tavaly újra kezdtem, s most már megeszem ezt az egészet egyszerre. Kiderül, hogy otthon hármasban szoktak tanulni. Két virgonc, az apjuk bizonyítványát célbírói szemekkel vizs- gálgató fia van Mrázik elvtársnak. Esténként, mikor szabadideje van, ő is letelepszik a hétéves Jóska és a tizenhárom éves László mellé, előkerül a mechanika, ez a nehéz tudomány és olyankor az édesanya is csendesebben jár a konyhában. Sajnos, ideje kevés van. A munka után nehéz a tanulás és sokszor nagyon kell figyelnie, hogy megjegyezze az olvasottakat. Belérögződött a fegyelem, a pontosság, a nyugalom, amely nélkül az ő munkája elképzelhetetlen. — Nálunk nem lehet idegeskedni — veszi át a szót. — Az omlasztás veszélyes dolog és csínyján kell bánni a szerszámmal. Meg kell találni a módját, mint a matematikának — mondja nevetve. Mint mindig, az iskolában is lelkiismeretesen dolgozik. A kéthavonkénti beszámolók közül, még egyet sefh mulasztott. — Nehéz lenne behozni, ha egy is elmaradna — szól komolyan. Igyekszik és ez az igyekezet nemcsak a tanulásra jellemző nála. Amolyan általános jellemvonása. Olyan ember, aki a más bajával is törődik. Az üzemi pártvezetőségben, szakszervezeti vezetőségben tevékenykedik, szívügye a sport is. Szakosztály- vezető a labdarúgóknál. Szenvedélye is van. — Mindjárt elfelejtem a fáradságom, ha halaimmal kezdek foglalkozni. Most építek éppen egy nagyobb, 70 literes akváriumot. S okszor gyönyörködik családjával a csillogó díszhalak játékában. Ilyenkor tervezgetnek. Laci bányamérnök... Jóska építész lesz ... Aztán felrezzen. Megfogják mind a hárman a könyvet és hajrá, tanulni! P. A. Őket is hallgassuk meg És mit tartanak ők, a legkisebbek, mindannyiunk legféltettebb kincsei a szabadságról? Hát mit tarthatnának. Ök nem érezték az át- kos nyomorúságot, természetesen nem is tudnak összehasonlítást tenni egy általuk ismeretlen életkörülmény és a mai helyzetük között. Csak amit szüleiktől, vagy nevelőiktől hallanak, az szolgálhat mércéjükül az összehasonlításnál. A szülők és nevelők véleményéből leszűrt tanúságként, de teljesen önálló megfogalmazásban eképpen rögzítették papírra dolgozatírás alkalmával a Salgótarjáni Sztahanov úti iskola harmadosztályos tanulói a szabadságról alkotott véleményüket: Homoki György III. b. oszt.: Legkedvesebb játékom egy autómerklin. Nagyapámtól kaptam születésnapomra. Három nagy dobozban helyezkedik el. Egy alvázra háromféle autót lehet szerelni: mentőautót, teherautót, vagy személygépkocsit... Sokat tanultam e játékból, az autó szerkezetéről. Régen nem volt a gyerekeknek ilyen játékuk.. A fel- szabadulás óta teljesen megváltozott a munkásgyerekek sorsa. Most jó lenni gyereknek! Fiikor József III. b. oszt.: Édesapámtól kaptam a kedvenc játékaimat. Például a futballom sok bőrszeletből áll és barna. Belül a piA Magyar Nemzeti Bank Salgótarjáni fiókja gyakorlattal rendelkező építészmérnököt, vagy tecnikust műszaki ellenőri beosztásban alkalmaz. Jelentkezés személyesen vagy írásban MNB. Salgótarjáni Fiókjában. (183) ros belső, nagyon gyenge és ha nagyot rúgok belé, akkor kidurran. Ha pedig felfújtatom nagyon kemény. Nem bírom átölelni, mert nagyon nagy. Amikor szabadidőm van akkor játszom vele. Édesapám dolgozó ember és mégis tud bőr futballt nékem venni. Ugye mennyi érzés, menynyi eredetiség és mennyi igazság van ezek mögött a gyermeki megfogalmazások mögött?- OROSZ Még egy korábbi alkalommal idősebb Torják István elvtárs, a Salgótarjáni Erőmű szállítási üzemének vezetője amolyan rögtönzött kiselőadást tartott fiatalabb társainak arról, hogyan is nézett ki az élet 20— 25 évvel ezelőtt, de főleg a tanulásról, a munkások művelődési lehetőségéről. Az idősebb Torják már 27 éve tagja az erőmű kollektívájának, sokat látott, tapasztalt ember. Azután később derült ki, hogy fia, ifjú Torják István szintén az erőműben dolgozik. A lényeg azonban inkább abban van, hogy megvalósítja — mert megvalósíthatja — apja vágyait: tanulhat, már mérnök lehet belőle, nincs kényszerülve arra, hogy a hat elemi Megvalósul az apai vágy... után munkát keressen. Torják Pista tavaly végezte el a gépipari technikumot, barátja, ifjú Mahalek György pedig két éve: most legfőbb vágyuk, céljuk, hogy ősszel üzemi ösztöndíjjal felvételt nyerjenek a Műszaki Egyetemre. Az erőmű vezetői részéről egyetértésre talált ez a törekvés, a jelek szerint a felsőbb szervek sem emelnek akadályt. Most a két fiatalon a sor, hogy be is váltsák a bizalmat. Torják Pista, meg Mahalek Gyuri is egymás után sorolják, hogyan tesznek eleget ennek a követelménynek. Gyuri az üzemi KlSZ-iSzerve- zet vezetőségének tagja, Pista az operatív bizottság elnöke. Hetenként három este beülnek a gimnázium padjaiba, készülnek az egyetemi felvételre. Azt már mások, főleg Kamarás elvtárs, a műhely vezetője mondja el, hogy a fiatalok a kazánjavításnál derekasan megállták a helyüket. Megszerették, megtanulták becsülni a fizikai munkát. — Büszkék is leszünk rájuk — így Kamarás elvtárs —, bízunk benne, hogy jól megállják a helyüket az egyetemen, jó eredménynyel térnek majd vissza üzemünkbe. Ajz idősebb Törjék azonban nem mulasztotta el szóvá tenni: „De úgy is neveljük őket, hogy ne bizakodjanak el. Ha már ennyi jót kapnak készen, becsüljék is azt meg...” Torják elvtárs az apai büszkeséggel és felelőséggel igazítja a fiatalok életét. Egy kicsit Mahalek Gyuriét is, akinek apja 30 évig dolgozott az üzemben, amíg végleg ki nem vált a kollektívából. Azután elbúcsúzunk: viszontlátásra hat év múlva mérnöki diplomával, azzal a sok tanulsággal, tudással, amitl itt az életben és az idősebbek nevelő- munkája révén s az egyetemi padokban szereztek... Pista bányász lesz... — Nem, nem akartam bányász lenni. Ezelőtt még egy évvel is a kőműves szakma tetszett legjobban. Ma? Ma pedig már senki sem beszélhetne le arról, hogy bányász legyek. Nagyon szép ez a munka — válaszolja mindjárt, az első kérdésre Deák István, ez az alig 18 esztendős fiatal vájártanuló, aki Zagyvarónáról került Nagy- bátonyba, a vájáriskolába. — Hogy mi szép ebben a munkában? Arról bizony sokat lehetne beszélni. Most például a tanbányában dolgozunk. Elővájásban vagyunk. Szép az a munka, amikor fúrunk. Még szebb, amikor a robbantás után hatalmas mennyiségű szén, vagy meddő szakad le, s vár felrakásra. Azután az ácsola- tok elkészítése, pontos beépítése. A sínfektetés, vagy a gépek szerelése. Érdékes ez. És akkor lesz csak igazán szép, ha megtanuljuk a szakma összes mesterfogásait, ha önállóan, mint vájároknak kell majd dolgoznunk. Szép lesz majd akkor, ha már mi taníthatjuk a fiatalokat arra, amit mi most itt a tanbányában, vagy az iskolán elsajátítunk. Mert szénre — úgy gondolom, még nagyon, nagyon sokáig szükség lesz. Szinte megszakítás nélkül beszél ez a fiatalember, a jövő bányásza, szakmunkása, a szakma szeretője. Kérdezni sem kell, úgy folytatja beszédét. — Most ketten vagyunk itt az iskolán a családból. Az öcsém és én. Mindketten bányászok szeretnénk lenni, annyi különbséggel, hogy az iskola elvégzése után az öcsém tovább tanul — ő bányamérnök lesz, én pedig vájár. Az öcsém irányítja majd a munkát — terveket készít, műszaki tanácsokat ad, én termelem a szenet, kezelem a gépeket. S míg az öcsém tovább tanul, én a keresetemmel segítem nemcsak a családot, hanem őt is. Hallgatom ezt a nagyszerű fiút, a bányai segédmunkás gyermekét. Öt, aki háttérbe szorította az „ént”, aki megértette, hogy ember kell a szénfalhoz is, aki tudja, hogy segítségével bányamérnök kerül ki a családból, aki elősegíti, hogy ember legyen a még otthon levő másik két testvéréből is. Terveit már tudom. Nem is vagyok többre kíváncsi. Magánéletére terelődik a szó. — Nem hiányzik semmim. Itt benn az iskolában is, meg az otthonban is jól érzem magam — szövi a gondolatát. A havi 210 forintos készpénzzel — mert ennyit kapok kézhez, úgy gazdálkodom, hogy mindenre jusson. Ebből a pénzből hol cipőt, hol más szükséges dolgot vásárolok. Szórakozásra nem kell költeni, mert azt itt bent megtaláljuk. Van rádiónk, televíziónk. Esténként a televízió adásait nézzük a többiekkel. A klubszobában mindent megtalálunk. Sakkozhatunk, de ha úgy tetszik, akkor a saját mozielőadásainkon veszünk részt. Másra nem is vágyom, mert tanulni is sokat kell, ha azt akarom, hogy igazi, jó bányász, jó vájár legyek majd. Erre pedig minden lehetőségünk adva van, mert a jó bányászra nagy szükség lesz. Deák István egy a sok közűi. Ö a fizikai munkát szerette meg. Szerelmese lett máris a bányának, mert úgy mondja: ahhoz, hogy még több mérnök, több orvos, tudós legyen, ahhoz fizikai munkásra is szükség van. És Deák Istvánnak ebben igaza van. (—i—ó—) Belép az igazgatói irodába, kedves-komolyán köszön és zavar nélkül elfoglalja a szemben levő kényelmes széket. Figyelmes szemekkel megnéz és némán várja, hogy feltegyem az első kérdéseket. Magas, karcsú, mongolszemű leány. 18 éves: most áll érettségi előtt. Kitűnő tanuló, apja pályamester, Salgótarján Külső állomásán. Apró mozdulatai és pillantása már nem a diákra vallanak, sőt, egy kicsit komolykodósnak látszik, de eben a korban ez nagyon „jól áll” a leányoknak. Mik a vágyai, álmai, vagy már konkrét életcél irányítja gondolatait? Csak egy-két perc, csak pár óvatosan botladozó mondat, s nyugodtan, egyszerű, természetes hangon elmondja saját életét és nagyszerű terveit. — Magyar tanár leszek. — Már régi vágya ez? — Első gimnazista koromban gondoltam először arra, hogy a pedagógus pályát választom. Később már a magyar tanárom is ezt tanácsolta. Márpedig ő az az ember, akinek a nevét nagybetűvel kellene írni. — Miért szerette meg annyira, talán azért, mert a tantárgyat is kedveli? Elmosolyodik, majd pillantása végig kalandozik a képeken, homlokára piciny ráncokat von, látszik, hogy keresi a szavakat. — Herold László tanár úr a katedrát nem tekinti trónnak. És ő az, akire nyugodtan rá lehet mondani, hogy igazán ember. Szereti az irodalmat, szenvedélyesen és türelemmel tanítja a diákokat, ha fogalmazásra kerül sor, mindig olyan témát ad, amiről mindenki nagyon szívesen ír. — Nem fél attól, hogy Pesten kell élnie, nem fél egy kicsit az egyetemtől? Ügy néz rám, mint aki nem érti, mi félnivalója lehet egy újdonsült egyetemi hallgatónak a fővárosban. — Pestet nem szeretem, de nem is haragszom rá. Gondolom, mivel iskolai eredményem ezt megengedi, ösztöndíjat is fogok kapni. Majd csak megleszek valahogy, a ml világunkban már nincs félnivalója annak sem. aki vidékről Pestre kerül. Édesanyám egy párszor megemlítette, hogy nem lesz könnyű a helyzetem, ő nem nagyon tud segíteni, mert itt marad még egy öcsém is, és az édesapám fizetése 1600 forint. Ebből nem nagyon juthat arra, hogy minden hónapban nekem is küldözgessenek. Mondtam édesanyámAmi Lassú Katalinnak már természetes nak, ha egy tréningruhában kell minden telet átvészelnem, akkor is tanárnő leszek. — Édesapja mesélt már arról, hogyan is élt a család 1945 előtt? — Igen. Én még nagyon pici voltam akkor, nem emlékszem arra az életre, de ezt nem is sajnálom. A felszabadulás előtt apám pályamunkás volt. Kilencen voltak testvérek. Ha nem mesélne semmit arról a szörnyű életről, akkor is el tudom képzelni. Néha, amikor későig tanulok, vagy írok, odaszól édesapám, hogy ők bizony nemhogy tanulhattak volna; de még a petróleumlámpát sem égethették sokáig, mert másra kellett a pénz. Előfordul, hogy türelmetlenül oda mondom: „Az akkor volt, az már rég volt, most másképp van.” — Gondolkodott már azon, hogy ezalatt a tizenöt év alatt mennyit kapott a népi rendszertől? Komolyan bólint, úgylátszik várta már ezt a kérdést. — Én, amióta gondolkozni tudok, mindig csak kaptam. Sokan azt hiszik, hogy a fiatalok nem tudják, mennyit ád iskoláztatásukra, tanulmányaik gondtalan biztosítására az állam. Vannak ilyen fiatalok, az is igaz, de az is biztos, hogy sokan nem tartozunk ezek közé. Olyanok is vannak szép számmal, kiknek ezt nem kellene sűrűn elmondani, mert egyrészt önmaguktól is rájöttek már, másrészt természetesnek veszik. Mi nem tehetünk arról, hogy már természetesnek vesszük a népi rendszer humánus, szocialista gondoskodását a diákokról, a fiatalokról. — És hol fog lakni Pesten? — Diákszállóba megyek és ettől sem félek, mert nagyon szeretem a közösséget, szeretek beszélgetni, vitatkozni. KISZ-tag vagyok és ott is meg fogom találni a többi fiatallal a közös hangot. —• Mivel szeret legjobban szórakozni? — Olvasni szeretek legjobban, de nagyon szeretem a komoly vitákat és imádom a filozófiát, mert véleményem szerint anélkül az életet sem lehetne szeretni. Egyszer, majd ha tanár leszek és tanítványaim lesznek, majd őket is arra tanítom, hogy szeressék az életet, az embereket, az irodalmat és mindig a jövőbe nézzenek. Tizennyolc éves és teljesen természetesnek veszi, hogy ő, a pályamunkás leánya, tanárnő lesz. Igaza van. T. E. Három tűzhelygyár! fiatal A tűzhelygyár kulcsöntödéjének fiataljai - mert azok vannak többségben ebben az üzemrészben - sok szép eredménnyel járultak már hozzá a gyár munkájához. A kongresszusi versenyben megszerezték az első helyet, a Lékai-brigád elnyerte a szocialista brigád címet. Most a felszabadulási versenyben nagy feladatok hárultak rájuk. Közülük örökítettünk meg fényképezőgépünkkel három fiatalt. Burján József a munkában, az egészséges, jó humorban tűnik ki a kulcsöntödében. Már nyolc éve dolgozik a tűzhelygyárban és most április 4-re a kiváló dolgozó jelvény megérdemelt tulajdonosa lesz. Nagy György, ahogyan mondják, nagy hozzáértéséről ismeretes, meg arról, hogy a selejtre haragszik a legjobban. Most a kéziformázóknál kapott fontos megbízatást, itt sem vall majd szégyent. Oláh Bertalan jó étvágya mellett szorgalmáról nevezetes az üzemben. A rámolóknál dolgozik, nehéz, nagy erőt igénylő munkán. Eddig is sok fontos feladatot bíztak rá és a jövőben is számítanak szorgalmára, lelkiismeretes munkájára.
