Nógrádi Népújság. 1959. április (15. évfolyam. 26-34. szám)
1959-04-04 / 27. szám
6 FELSZABADULAS Nógrádi tájkép Tavasz forr, pezseg a völgyekben, de a hegytetőn még kísérteties jajongással dudo- rászó hideg szelek tépdesik a bujáki vár omladozó falait, gőgös oligarchiák egykori sasfészkét. Termeiben trónoló, büszke urak előtt palóc népek hajtották porba fejüket hajdan; s most a hegy lábánál fák között húzódó társa, a volt vadászkastély üdülő vendégei és a völgyekben megbúvó falvak lakói fittyet hányva százados tekintélyének, felvetett fejjel, daloló kedvvel töltik szabadságukat, s szántják, vetik „Palóc ország” földjét. Szombat délután van. Az e hétre beutalt nyaralók már visszatértek otthonaikba. Csend van, csak a kastély az erdei tisztáson és a vár a hegy fokán suttognak egymásnak régi, vad meséket: dáridókról és harcokról, úri tobzódásokról és népi jajokról; századok •omlatag képét idézve. A Nap kiapadhatatlan bőséggel ömlő sugarait az erdők lombja aranyfátyollá szőve lengeti a fák ágain. Erőlködő motor berreg bele a múlt idők csendjébe. Hatalmas, krémszínű autóbusz kapaszkodik fel a szerpentinen a falu felől és a kastély előtt áll meg. Nyomában még kettő érkezik. A kastélyból a gondnok és a szakács siet a vendégek fogadására. Hangokkal telik meg az erdei tisztás. Egy idős bácsi a tornyos, tornácos kastélyt nézi. „Szakszervezeti üdülő” olvassa hangosan a homlokzaton lévő feliratot. A fák közül kiváncsi őzike bámulja az autóbuszokról csomagokat lerakó vidám érkezőket. Egy feketehajú fiatal leány meglátja a bámészkodó állatot, feléje fut, mire az ijedten ugrik be a bokrok sűrűjébe. Gyermekek kergetik egymást a fűszőnyegen. Egy türelmetlen ifjú már kedvesét fénvkéDezi; a fenyveserdőt választva háttérül. A kastély és a vár már nem csodálkozik: harcok öldöklésétől, falaikat és földjüket áztató vértől, könnytől, verejtéktől mindig komor arcuk még el is mosolyodik néha a mind sűrűbben és mind vidámabban érkező vendégek láttán. * A hegyek gerincén ül már a Nap. Árnyékuk lassan lopakodik Buják házai fölé, de a dombon álló templom tornya még fényben fürdik. Csörgő fogassal, boronával csacsi fogat ereszkedik le a horhoson. A kocsi könnyen gurul a lejtőn, örökös ráérő- ségükkel ellentétes igyekvésre kényszerítvén a nagyfülüeket. nagyobb könyvek, színpadi ruhák és egy vörös zászló a kézbelije. Talán az ifjúsági szövetségbe vagy a kultúrterembe igyekszik. Leányok, asszonyok, gyermekek és idős bácsikák az utcák járói, Hol lehetnek az ifjú férfiak? Jönnek már. Itt is motorok dörögnek fel az alkonyban: a gépállomás három Bujáki csendélet Gazdájuk, — nagybajuszú öreg bácsi — kárörvendő bazsaly- gással pislog rájuk, egész napon át ordította, püfölte őket a borona előtt: — „A nyű esne belétek, most rángatjátok a lábatokat, ugye?” Menyecskék jönnek hátikassal és kapával vállukon. Szőlőnyitásból, krumpliültetésből sietnek hazafelé. A főutcán már ünneplős leányokat lehet látni. Százszínű ruhájukban virágcsokroknak mutatja őket a házak tükröző ablakszeme, s délceg járásuk ritmusára alul kiperdülő, éppen harangalakú rövid sokszoknyájuk úgy hintáznak, játszanak sudár derekukon, mint a toronybeli bongó csengettyűk, melyek most éppen veosernyére kongatnak. Egyikük a harangszó felé tart fehér kendővel és imakönyvvel kezében, melynek lapjai közül ibolyák mosolyognak gazdájuknak — hozzájuk hasonló színű — szemébe. Másiknak traktora püfög be a határból, dübörgésükkel elnyomva a harangok szavát. Nyergükben széltől, naptól barnított legények. A zászlót vivő leány feléjük lengeti a vörös lobogót, a legények kezükkel integetve adják vissza a köszöntést. És jönnek autóbuszok is, vasút nem jár erre, könnyebben és fürgébben mozognak a gépkocsik a kígyózó utakon —, hozzák a falu férfiait a bányákból, gyárakból, üzemekből és hozzák velük a gyárak üzeneteit: új dalokat és új gondolatokat, melyek szétáradnak a falu házai között és felkúsznak a hegyek ormaira is; és hozzák munkásnapjaiknak anyagi eredményét, melyekből új házak, egész utcasorok épülnek — nem férvén már a völgyben — a dombokra, a kastélyos és várbeli urak egykori földjére sorjáznak ki, melyekre építőik hajdan annyi verejtéket hullattak, hogy házhelyül, íme most joggal, birtokba veszik, Zsótér József s w & ® $ & * '<f ?:*: ?:* m & ® ^ m m ?>: m n (Folytatás az 5. oldalról) reztek maguknak. Csomatelké- ről, Vidoszapusztáról, Medvesaljáról, mintegy 100 főnyi csoport, apák fiaikkal együtt jöttek a harcosok közé. 1QA/L karácsony estéjén az egySég felesküdött az Ideiglenes Nemzeti Kormányra: „ ... esküszünk, hogy hű katonái leszünk az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak és parancsait mindhalálig bátran teljesítjük ...” Az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásának híre még jobban fokozta az ellenállási mozgalom kibontakozását és mérhetetlen hatással volt a partizánok harci kedvére is. Kiválóan működött a ranyóciak 10 főből álló partizáncsoportja. Egy reggelen két ifjút vezettek az őrszemek a parancsnok elé: Ifj. Benyus Ferencet és György Bélát, az egyik 18, a másik 19 éves. — Titeket mi szél hozott ide? — kérdezte tőlük a parancsnok. — Partizánok akarunk lenni! — válaszolt bátran a kis Benyus. — Fegyveretek van-e? — Nincs! — mondja csendesen, a szemét lesütve. — Itt az a szabály, hogy harcosokat csak fegyverrel veszünk fel. Szerezzetek magatoknak és gyertek visz- sza. Másnap reggel büszkén jelentkeztek úrira fegyverrel és elegendő tölténnyel hozzá. A németek egyik gépkocsijáról szedték le a sötétség leple alatt. Akkor már hárman voltak. De a gépkocsiról utánuk lőttek és a harmadik társuk megsebesült. Hárman lettek a Benyusok és itt volt már György Lajos kisöccse is. A somoskőiek heteken keresztül fagyban, hóban keresték a partizánokat, míg nyomukra akadtak. így keresték fel a partizánokat a vecsek- lőiek, mucsényiak, stb. Márton András somoskői lakos még 15 éves fiát is magával hozta. A nógrádi egység utolsó és egyben legjelentősebb ütközete Abroncs-pusztán volt. Az egység ekkor már 800-on felüli létszámmal rendelkezett. Legtöbbjük halálra szánt, iz- zig-vérig fasisztaellenes Nóg- rád megyei ifjúmunkás. A nógrádi egység még ma is élő tagjai szeretettel gondolnak vissza a rádiósokra. Csoportjuk 3 főből állt: Sandoval Jósé, a Spanyol Köztársaság volt századosa a parancsnok, egy fiatal Nógrád megyei leány és egy ukrán rádiós leány. Hősiességüket, bátorságukat és leleményességüket az egész partizánegység jól ismerte és nagyon büszkék voltak rájuk. Egy alkalommal kiürült a rádiókészülék elektromos berendezése. Törték a fejüket, hogy mit csináljanak. Mindenféleképpen újat kellett szerezni. A parancsnok mindjárt készen volt a tervvel. Magához vett néhány fiatal harcost. Felöltöztek német katonaruhába és elindultak a Salgótarjánban állomásozó fasisztákhoz. Ekkor már a német hadsereg olyan tarka, volt, hogy ott sokan még németül sem tudtak beszélni. Volt abban román, cseh, bulgár, magyar, stb. A német ruhába öltözött partizánok sem tudtak németül, csupán egyikük tudott néhány szót. Beérve a városba, előadták az egyik parancsnoknak, hogy ők zseblámpa elemeket, akkumulátorokat akarnak vinni a tűzvonalba. A német parancsnok gyorsan maga szedte össze a katonai zseblámpákból az elemeket és egy akkumulátort is adott. A partizánok vállalkozása sikerült. Még számos ilyen és ehhez hasonló történet gazdagítja a salgótarjáni szénmedence hős partizánjainak történetét. Salgótarján felszabadulása után, 1944. december 29-én a Nógrádi egység egyesült a nyugat felé nyomuló dicső szovjet hadsereggel. Ezzel lezárult a Nógrád megyei ifjúmunkások történetének egyik legszebb fejezete, a fasiszták ellen folytatott fegyveres harc története. 7 94íPrilis 4-én a szov- jej hadsereg befejezte országunk felszabadításának hadműveleteit s ezzel új korszak nyílt meg népünk és ifjúságunk történelmében. A 25 éves illegalitásból előjött a párt és a KISZ, hogy új győzelmekhez, a haza fel- emelkedéséhez, boldogabb élethez, a szocializmushoz vezesse népünket. összeállította; Gutter József Bűnök árjából — Próbáld meg azt a földet, Berikém! — Haszonbérbe! — Próbáld no meg... hátha sikerül! Szűcs Albert rosszul öltözött, foltos ruhájú zselléremberek karéjának kellős közepén állott. Annyian beszéltek egyszerre, nem tudta, kire hallgasson. Borsódzó háttal, tehetetlenül nézte a knrgógyomrú esedezőket. Körülöttük minden a tavasz színeiben pompázott. Virító rózsabokrot rázott a szél. A föld szagával volt tele a levegő. Talán ez ébresztett optimista hangulatot Héhalom nincstelen parasztjai körében. Tavasz van. Üj életre kel a világ. Ok meg ott ücsörögnek a zsúpfedeles kuckó ablaka alatt. Nincs egy tapodtat földjük, s az uraság is csak clykor-olykor veszi elő őket, mint unalmas percekben a szórakoztató eszközöket. — Megpróbálom — mondja határozottan Szűcs Albert. Izmos, erős karok veregették a vállát, elszánt tekintetek néztek feléje bátorítóan. Majd Ben! Majd ő elintézi nekünk! ö jobban ki tudja magát fejezni! És éppen ettől!... Ettől borsódzott Szűcs Albert háta. A bizalomtól és az ezt követő csalódástól. Mert hiszen fordultak ők már báró Schossberger jószágigazgatójához, a járási elöljárósághoz, sőt magához a miniszterhez is. Csak hát?... Egyik kutya, másik eb! Kiválogatták a magyar szótár legszebb szavait a miniszternek. írták, hogy a legnagyobb bizalommal, a legteljesebb alázattal. Könyörögtek és esedeztek meghallgatásért. Nagy- méltóságúnak titulálták a miniszter urat és legalázatosabb szolgájának nevezték magukat. Panaszolták, hogy báró Schossberger 1800 holdas uradalma évről évre nagyobbodik és teljes nyomorba dönti a községet. Éheznek és nyomorognak Nincs betevő falatjuk. S mi történt? Egyetlen betűt nem láttak a válaszból. Minden maradt a régi, Azaz hogy: A miniszter leirt a Nógrád megyei gazdasági felügyelőnek, hogy vizsgálja meg a kőhalmiak panaszát. A gazdasági felügyelő „megvizsgálta“. A vizsgálat előtt történt: a Schossberger- uradalom igáját húzó cselédemberek és napszámosok arra lettek figyelmesek, hogy Szita János, meg Szűcs János napszámosoknak hirtelen felemelték a bérét. Nyolcvan fillérről három koronára. Pedig akkoriban nagy pénz volt három korona. Aztán behívták őket Szirákra a gazdasági felügyelő, meg a járásbíró elé. Azok megkérdezték tőlük, hogy mennyit keresnek egy napra a Schoss- berger-uradalomban. Szűcs Albert meg ugyanebben az időben állt Váry Gyula uradalmi intéző elé. Felegyenesedett a virradattól késő estig tartó gör- nyedésből. Cikázott a hátán a hideg, mintha egy világraszóló bűn bevallására készülne. — Nagyságos intéző úr — kezdte. — No, mi van? — Tessék már segíteni rajtam .. . — Segíteni?... Hát mi bajod van neked? — Tetszik tudni... ez a 80 filléres napszám ... kérem alássan ... ez... ez nagyon kevés... — Micsoda"! — vágott közbe az intéző. — Hát tessék megmondani intéző úr... hogy lehet 80 filléres napszámból három- gyerekes családot eltartani? Az intéző szeme szikrát hányt. Nádpálcája nagyot csattant a csizmaszáron,' s mint az ár támad!: dübörögve ömlött a száján a szó. — Hej b ........ meg téged a kommunista i sten!... Hát te büdös kommunista vagy!... Néma pillanatok következtek. Szűcs Albert kissé megroggyanva visszahúzódott. Az uradalmi intéző meg hátracsapta két kezét és határozott mozdulatot tett előre. Dülledt szemekkel nézte a meghökkent zsellért. Tudta, hogy már a kemény káromkodás szíven tálalta az esedező cselédet. De tekintetével még egyszer megforgatta „tőrét“ a sebben. Még egyet suhintott a nádpálcával, aztán fenyegetően sarkonforáult. S mit csinálhatott amaz? Tűrte, hogy megtűrtnek tartsák az élők soraiban. Fájt ez a bánásmód. De ilyenkor feledni kellett a háta mögött hagyott férfias éveket. Feledni, hogy meglett férfi, hogy családapa, feledni, hogy ő is érző ember. Hej, pedig látták volna csak, mit kellett véghez vinnie a fronton, ahol a teljes férfiasság, bátorság volt az emberek mértékadója. 1914-ben az úri érdekek ügyében Galíciába vitték. A tűzvonalban karókat hordott, meg drótakadályokat készített. Aztán Besztercén, majd Erdélyben kapott újabb kiképzést. A román fronton, meg az olasz fronton nézte végig, hogyan hullanak el mellette az emberek. Alig várta, hogy vége legyen, hogy befejeződjön a gyilkos vérengzés, a háború. Befejeződött. S a véres pocsolyából a szolgaság zsombékos mocsarába került. Igaz, amikor hazajöttek a frontról, kinek fél holdat, kinek egy holdat hasítottak az uradalmi földből. Azt mondták: mert jól harcoltak, kapnak egy csepp haszonbért. De tudták, hogy mit csinálnak. Hét-nyolc kilométerre jelölték ki a községtől ezeket a törvényes könyöradományokat. Goldstein Jakab jószágigazgató meg hozzáfűzte: — Van, akire én rámutatok: neked nem jár, akkor nem is jár. Ha a lelked kiadtad a fronton, akkor sem. Prajda, Szűcs Albert barátja ugyan nem a lelkét adta ki a fronton, az emberi egészségét hagyta ott. Neki egy hold föld járt volna a gyászos frontszolgálat után. Azonban szívből utálta a pöffedt urak gőgjét. És ez lett a veszte. Egy napon Váry Gyula, uradalmi intéző hintája végigporzott a községen. Az intéző ott pöffeszk'^ett a hintó párnázott szögletében, s tekintetéről szótlanul ordított le: én vagyok a kényúr! Prajda néhány zsellérember társaságában éppen az utcán tartózkodott. Elfordította a fejét, nem köszönt a pöffeszkedőnek. A lázadó érzelem csiklandozta az egész testét. Ha úgy cselekszik, ahogy érez, akkor nem fordította volna el a fejét, hanem köpött volna egyet a hintó irányába. Eljött azonban a frontszolgálatért adományozott földterületek szokásos évi kijelölése. Az intéző így fogadta Prajdát: — Ejnye, ejnye Prajda! Egészen megfeledkeztem magáról. Azt a földet, amit magának szántam, már bevettettem. — S mintha csak arról lenne szó, hogy a lakkos csizmaszárát nem most azonnal, csak negyedóra múlva törli majd meg, így folytatta: — Sajnálom ... No, nem baj, majd jövőre. — Egy év múlva meg: Nagyon sajnálom. Majd esztendő múlva. így volt ez! Bizony így! Régen volt, s mint messzi nép tam-tam zenéje, úgy cseng a fülében Szűcs Albertnek a 20—30—35 évvel ezelőtt sokszor megismétlődő emlékezetes szavak. — Próbáld meg, Berikém! — Próbáld meg, hátha sikerül. Es Szűcs Albert, ha remény nélkül is, azért megpróbálta. Háromszor, négyszer, ötször, de ki tudja hányszor. Űjból és újból az elöljáróság, a minisztérium padlóját taposta. Hol könyörgött, hol követelt. Az elöljáróságon fennhangon mondta: — Harminc család nevében jöttem! Földet akarunk haszonbérbe! Előadta, hogy nyomorognak, hogy létbizonytalanságban élnek. Meghallgatták, bickel- tek rá, aztán hazaküldték. Figyelmességgel próbált az urakra hatni. Nem dohányzott, de gyufát hordott a zsebében, ha ilyen helvre ment. A minisztériumi előszobában is éppen a szájába (Czlnke Ferenc rajza) illesztett egy cigarettát egy úri-féle ember. Szűcs Albert gyorsan ott termett, s sikerült neki tüzet adni. Utána megkérdezték tőle: Mire vár maga itt, jó ember? Ahá! Föld kellene’! Hogy hívják magát? Ahá! Szóval ennek mindnek föld kellene, aki itt föl van írva? Éheznek és nyomorognak? Ejnye, ejnye! Hát menjen csak nyugodtan haza. Majd megpróbáljuk. Itt is, ott is kicsikart egy-egy ígéretet a héhalmi nincstelen parasztok küldö*te, de ígéretnél nem vitte többre. ígérgették neki hogy majd így, majd úgy, majd ekkor, majc akkor, de a héhalmi nincstelen parasztól élete maradt a régi. A zsellérgúnyát csak 1945 tudta levetn Héhalom község nincstelen parasztjairól Tizenégy esztendő telt el azóta. A közséi lakóinak szótárában már nem találhat egyetlen olyan szó, amelytől korábban a úri rendszertől a jobb életet remélték. Nine már nagyméltóságú uram, sem méltósága: sem tekintetes urunk. Nem kérnek már tel jes alázottal. Nem kell már a szegényséf bizonyítvány és nem kell kérvényeket szi végezni arról, hogy tűrhetetlen a helyzetül hogy a lakosság a legnagyobb nyomornak, c emberhez nem méltó rabszolgaságig men lekötöttségnek néz elébe. Talán már rá se■ ismernek ezekre a fogalmakra. Pedig egyki ők maguk rakták össze ezeket a komolyé telmű szavakat. • — Tudja, megmondom — nézett őszinti a szemembe Szűcs Albert, az időközb megöregedett nincstelen parasztok egyk< „Berikéje”. — Ez a legutóbbi tizenkét-tize négy év volt az én életemben valami. Ke cintsunk rá egyet... Koccintottunk! Orosz Béla
