Nógrádi Népújság, 1958. szeptember (3[14]. évfolyam, 69-76. szám)

1958-09-06 / 70. szám

W. yy».«y: te’ Bányásznap ! „Mar ötször voltam nyaralni... 6C Ebben az esztendőben 1100 nógrádi bányász tölti szabadságát az ország külö abözö üdülőhe­lyein. Szüleim szegény emberek voltak. Apám bányamun­kásként dolgozott itt Mátranovákon, vala­mint azokon a he­lyeken, ahol munkát kapott. Kilencen vol­tunk testvérek. Szü­leim igen nehéz kö­rülmények között neveltek bennünket. Még az elemi iskola 6 osztályát sem tud­tuk elvégezni, én is csak 4 elemit végez­tem el. Apám kere­sete annyira kevés volt, hogy már ne­kem is, aki a legfia­talabb gyerek vol­tam, az iskola mel­lett délutánonként libát kellett őriznem, hogy ezzel is segít­sek a családon. A 4 elemi elvégzése után kondás lettem a községben, majd később cselédnek mentem az Ivádi uradalomba. A kere­setem egy évben annyi volt, hogy egy öltöző ruhát tudtam magamnak venni és ennivalót. Másra nem tellett. Huszonegy éves koromban — amikor megnősültem — ke­rültem a bánya­üzemhez dolgozni. Ebben az időben — 1938-ban - keresetem annyi volt, hogy csak élelemre jutott. Hogy esetleg felesé­gemmel üdülni, vagy nyaralni menjek, ar­ról szó sem lehetett. Igaz, akkor még nem is tudtam, hogy az „mi fán terem.” A felszabadulás után változott meg nekem is az életem. Azon voltam, hogy minél előbb egy csa­ládi házat építsek. Lakásom 1950-ben felépült. Keresetem olyan szépen ala­kult, hogy a kiadá­sok mellett el tud­tam rriQnni üdülni is. Eddig öt alkalom­mal voltam üdülni és mindig a Balaton környékét választot­tam, mert az a rész nekem nagyon tet­szik. Most tudom csak, hogy milyen körül­mények között él­hettek azok a föl­desurak, akiknél an­nakidején én cselé- deskedtem. Hogy azok akkor nem is- dolgoztak, mégis- minden évben men­tek nyaralni. Men­tek, de a mi pénzün­kön, ami a mi mun­kánk gyümölcse volt és azt élvezték, mert brérünket soha nem fizették ki ren­desen. Még el kell, mond­jam, hogy kislá­nyomnak, aki 12* éves, már meg van a bútora. A múlt­ban még csak gon­dolni sem lehetett, hogy egy 12 éves- kislánynak a bá­nyász-szülők bútort vegyenek. Ez azt jelenti, hogy a dol­gozók fizetése ma nemcsak a szükséges dolgokra elég, ha­nem a szórakozásra, gyermekeik iskoláz­tatására, bútorra is. B ATTA JÓZSEF (nováki), vájár Mátranovák Hz aknászok is haladjanak együtt A Horthy-rezsim idején is volt aknász a bányákban. Igaz, akkor nagyon jó besú­gónak, vagy talpnyalónak kellett lennie, aki kiérde­melhette e tisztet. A felsza­badulás után bányáinkkal együtt aknászaink is meg­változtak. A termelés köz­vetlen parancsnokaivá vál­tak, s nem idegenek a két­kezi munkástól. Az iskola kapui megnyíltak, lehetőség nyílt arra, hogy a jó bá' nyászok továbbtanuljanak, így lett a mátranováki Kis­báb Istvánból is aknász 1953-ban. Közel hat év telt el, amióta Kisbali elvtárs a Csurgó-tárói bányában irá­nyítja egy műszakharmad munkáját. Hogy jól-e, ezt úgy hiszem a táró eredmé­nyei bizonyítják legjobban. De vajon lehetene-e jobban? Errol beszélgetünk s erre válaszol Kisbali elvtárs. — Sajnos, meg kell valla­nunk őszintén, mi aknászok nem fejlődtünk kellően az elmúlt évek alatt. Bányáink sokat fejlődtek, a munkahe­lyen dolgozók nem kevésbé. Mi azonban megelégedtünk azzal a tudással, amit a szakiskolán sajátítottunk el... Igaz, még nem késő pótolni lemaradásunkat. Az viszont igaz, hogy a továbbtanulás nem lesz könnyű számunk­ra, de ez úgy érzem vala­mennyiünk becsületbeli kö­telessége. Ám ha ezt nem tesszük meg rövid időn be­lül, akkor búcsút kell mon­danunk az aknász beosztás­nak, s át kell adni helyün­ket azoknak, akik megfelelő képesítéssel jobban el tud­Keresem a nyolc év előtti képet, keresem az első időtől a mai napig is itt lévőket. S mindezt Kányáson, abban a bányában, amely korát tekint­ve egyidős az immár nyolcad­szor tartandó bányásznappal. Nehéz a feladat, a régi kép visszapergetése... 1951-ben a Minisztertanács határozatot hozott, hogy a ta­tabányai csendőrsortűz emlé­kére minden év szeptember első vasárnapján az elesettek­nek áldozzunk, a ma bányá­szait köszöntjük. A kányási bányászok ek­kor az első csille szén kiter­melésével köszöntötték az első bányásznapot. Ebben az évben kezdték meg a nyugati fővonal művelését, amely már egy méter vastag széntelep­ben haladt. Ugyancsak 1951- ben kezdték meg a nyugati ereszke alapközlőjének hajtá­sát is. Napi 10,4 vagonos szénter­melés köszöntötte a kétéves bányában a II. bányásznapot. A kötélpályán a kasok már gyorsan megfordultak az ak­na és a nagybátonyi osztályo­zó között. S szeptember első napjaiban kezdte meg műkö­dését a nyugati ereszkében lévő frontfejtés, Az 1953-as cv^fr az üzem már az aktív termelő üzemek sorába lépett. Mi sem bizo­nyítja ezt jobban, mint az a körülmény, hogy már a III. Bányásznapra az akna napi termelése 31,9 vagon szén volt. Nem részletezem tovább a bánya fejlődését a feltárt vá­gatok hosszát, a korszerű biz­tosítást, a modern gépeket, az automatizált szállítást. S hogy mégis mennyit fejlődött az akna, úgy hiszem bizonyí­tásul elegendő elmondanom, hogy születésének 8. évfor­dulóján, 1958. szeptember 7-én a napi széntermelés már el­érte a 48,4 vagont. Ám az eddigi fejlődés a bánya álla­potát, a fejtések növekedését, a gépesítést tükrözte csak. De hogyan fejlődtek az aknával együtt a már 8 éve itt dol­gozó bányászok? Még 1951-ben, az első bá­nyásznapon Kormos ^fpttó, mint csillés kezdte a bányász­mesterség elsajátítását. A nyolc év nem múlt el nyom­talanul. Ma a „csillésgyerek“ diplomás bányamérnök s mint körletvezető dolgozik az üzemben. Kerekes Pál is ebben az időben került az új bányába, s mint vájár egy csapatot ve­a fejlődéssel ják látni a megnövekedett feladatokat. De ez megfuta- modás lenne. Mi azonban ígérjük, nem szégyenlünk új­ra iskolapadba ülni, tanulni, mert tudjuk, csak akkor vé­gezhetünk még jobb mun­kát, ha mi is együtt fejlő­dünk a modern technikával. Születésnap zetett. Kerekes Pál ma is az üzemben dolgozik. Ma is ve­zet, de már nem egy csapa­tot, hanem egy bányamezőt. Az évek során a kiváló csa­patvezetőből aknász lett. Sándor János, a cselédgye­rek a traktor mellől került a bányába. A fiatal szállító ott volt az első percekben s azóta is hű maradt, bár nem­egyszer emberfölötti munkát végez. Igaz, ma nem szállító, hanem a legjobb csapatnak, a KISZ-fiataloknak a vezetője. De nemcsak e három ki­ragadott példa, nemcsak a két égbenyúló akna köszönti most a VIII. Bányásznapot. Köszönti az a közel 120 bá­nyász-család, amely az akna mellett talált otthont. S kö­szöntik a kisiskolások, az új iskolában apáik ünnepét. S ott van a három legényszálló telve távollakókkal, akik va­lamennyien ünnpelik aknájuk 8. születése napját. Régen sokan jártak Szent- kútra üdvözlést keresni. Va­lamennyien a csodát várták. Régen volt, de azért jól em­lékszem. Tízen voltunk és va­gyunk testvérek. Édesapám már a 35. évét töltötte a föld alatt, mint vájár. Munkája után igyekezett haza, hogy (nyári időben) kaszáját vállra akasztva arasson, meg legyen a család szerény megélhetésé­hez szükséges anyagi. Nővé­reim, bátyáim messzire men­tek a szülői háztól, hogy kis keresetükkel segítséget nyújt­hassanak a család neveléshez. Én ezidőben iskolába jár­tam és 1932-őt írtak. Nem ér­tettem meg még ez időben, hogy miért vannak jómódú és szegény családok. Miért járnak egyesek jól öltözötten, mások rongyosan. Elemi iskoláim elvégzése után én is belecseppentem a valóságba. 1938-ban 60 fillé­res napszám, 1941-ben a bá­nya kötelékében 1,80 pengős csillés műszakbér és így to­vább. Nehéz idők voltak ezek, a dolgozók is elnémul­tak. Szakmámat nagyon meg­szerettem, ha a bérezést nem is tartottam igazságosnak. Szerettem volna azonban munkám mellett tanulni is, amelyre a mód nem adatott meg. A felszabadulással elér­kezett az ideje, hogy álmaim valóra váltsam. 1947-ben segédvájár, 1948- ban vájár, 1949-ben aknász iskolát végeztem. 1951-ben le­tettem a szakérettségit, 1952- ben pedig a soproni Műszaki Egyetemen a bányaműszaki tagozatra kértem felvételem. S hogy sikerült-e nekik, nem tudom, de számuk egyre csök­ken. Nem csökken azonban a karancsvölgyi bányászok szá­ma, akik naponta megjelen­nek több kilométert utazva. Nem várnak csodákat. Vízbe­törés, gázbetörés, bányatűz, omlás esetén nem a csodatevő segítéségt kérik, hanem saját erejükkel nyergelik meg a földalatti erőket. Nem várnak csodákat, tudják, a csoda raj­tuk múlik. S hogy megtör­tént, kell-e jobb bizonyíték, mint hogy urai a föld kincsé­nek, hogy házaik a kicsiny íalvacskákban gombamódra nőnek. Holnap ismét benépesül Szentkút. Ezúttal a kérges­kezű, sok sikert elérő bányá­szokkal. összegyűlnek, hogy köszöntsék a VIII. Magyar Bányásznapot. S ünnepelhet­nek büszkén, feltartott fejjel, mert aknájuk homlokzatán már a második élüzem csil­lagra szórja sugarait a nap. A tanulnivágyás, kitartásom meghozta gyümölcsét, mert 1956-ban jól végeztem az is­kolát. Másfél hónappal később megvédtem diplomámat. Ez időtől a szorospataki bá­nyaüzemnél üzemmérnöki mi­nősítésben dolgozom. Munká­mat szeretem, keresetemmel ugyan úgy, mint a többi dol­gozó, meg vagyok elégedve. Mit tudnék még hozzá tűzni? Jó néha a visszaemlékezés, hogy meglássuk a múlt és a jelen közötti lényeges különb­séget. Andre Izmos, köpcöi Káromkodás, Ahová ő oda szikrát szórni s a „telire“ 1 ilyen ember . Szitkozódik, i szállítás, ha összezörren i ott vár a szé lehord élőt-h Ilyen ember Még az ég is kalóriaterveit „Mit gondoln Emeljék az e ... s teljesíti Ilyen ember Krákog, topo mikor emelvi Forgatja a k mert úgy szí egy kis vizes Ilyen ember Két bányád Szép napos délutár idős nyugdíjas bányászt T kértük, meséljen életéről, ré tett eleget kérésünknek.- Tizennégy éves koro: évet dolgoztam kisebb-nagy nehéz munkára kerültem i munkára. 1919-ben vörös sok szenvedésben volt része kommunista érzéseimet. Ülc tehették. 1919 után hosszú voltam. Naponta kellett a hónapon keresztül. Egy-két meg. Nyolc fogamat is kiü féltem, mert én voltam az jött az őszig való kóborgás i megtudták azonban, hogy a vagyok. S így egy helyen s Jártam az országot, hozzám S ha netán munkát kt amíg dolgozni birt. A vájár hegy nyolc évet is kellett c kézi fúrás, kézi szivattyúzá hezebb volt a réselés. Fél beréseltünk. Ék és bunkó A mai fiatalok mindez múlté. Csak egy a hiba, ho; kát, hiába, eljárt az idő. Mizserfa bányaüzem dasdi csapaton mosolygós . jó szerencsét köszöntésünk éves, özvegy édesanyjával miatt a jánosaknai legénys bányához? — 1956. áprilisában ke leszerelt katona. Kezdetben munka, de hamar megszól cember óta mint vájár dóig tem munkatársaimat és n< megszerettem munkaköröm nem a legjobb néven vette életpályául választottam, k szép eredményeket érünk e jdern Sz. 153-as szovjet rá mázsás 120 mázsás fejtelje: is van az eredménye. Bár vájár, mégis az évi kerese is 2280 forintot kapok. Net óta állandóan 100 forintor Másfél éve, hogy leszerelti hozattam édesanyám lakást s nemrégiben vásároltam rintért. Munkámat megszerett dott, hogy bányász vagyok Még ilyen is van ... Aknász: - Ejnye komám, hová Fialadsz? Vájár: — Hová? ... Hát haza! Aknász: - Milyen furcsa, fizetést meg nem 7, hanem 8 órára vársz, s ha kevés, bennünket okolsz. Kalmár Béla N agy bátony—Szorospatak Berecz József, Katalin-akna, vájár Tanyai Ferenc, tröszt termel osztályvezető — tob — MŰSZAK ELŐTT A kányási aknában rendszeresen megbeszéli az aknász a csa­pat tagjaival az előttük álló feladatokat. Ez a titka a kányási bányászok jó eredményének. Jllétnek lelt em .BÁNYÁSZD--------- •

Next

/
Oldalképek
Tartalom