Nógrádi Népújság, 1958. augusztus (3. évfolyam, 60-68. szám)
1958-08-16 / 64. szám
1958 augusztus 16. NÓGRÁDI NÉPÜJSÁG 7 I IO LIO T-C U RIE | Afrika as egység útján Irta: Monique Lafon, az Afrikai Unió tanácsosa mennyin többé-fcevésbé haHEMZETKÖZI A Koreai Központi Távirati Iroda cikkeit közöl abból az alkalomból, hogy a szovjet hadsereg 13 évvel ezelőtt szabadította fel Észak-Korea népét a gyarmati iga alól. A cikk visszatekint a koreai népi demokratikus köztársaság megalakulására, sikeres fejlődésére. k Az anunani középületek őrségét csütörtökön nehézfegyverzetű egységekkel erősítették meg. Ennek okát nem közölték a nyilvánossággal, de az egész Közép-Keleten olyan hírek járják, hogy a jordániai válság rövidesen eléri csúcspontját. A legnagyobb repülőkatasztrófa a légfflközlefcedés történetében. Csütörtököm hajnalban Írország nyugati partvidékétől 13 mérföidnyire lezuhant a KLM Holland légiközlekedési társaság egyik négymotoros óriásrepüiőgépe, fedélzetén 91 utassal és nyolcfőinyi személy- zettel. A repülőgép Amszterdamból indult el New-Yortk felé. Azonnal hajók és repülőgépeik indultak el a szerencsétlenség színhelyére, amikor jelentések érkeztek arról, hogy a viharos Atlanti- Öceánon egy repülőgép roncsai között mentőcsónakok láthatók. A KLM Amsterdamban kiadott közleménye szerint azonban csak „igen kevés remény van arra”, hogy a szerencsétlenséget bárki is túlélte volna a repülőgép utasai közül. A repülőgép lezuhanása előtt 35 perccel hagyta el a shannoni repülőteret. Légiközlekedési szakértők kijelentik, hogy a legnagyobb repülőkatasztrófa a légiközlekedés történetében. A gép nyilvánvalóan borzalmas erejű széviharban került az Óceán felett, amikor a shannoni repülőteret elhagyta. Eltekintve a viharos időről szóló hírektől, mindezideig semmi olyan jel nincs, amelyből következtetni lehetne, mi okozta a repülőgép lezuhanását. Párizsból jelenti az AP- Frédéric Joliot-Curie a világhírű atomfizikus, Párizsban csütörtökön meghalt. Van valami jelképes abban, hogy a férfi, akinek elhunytéról oly nagy megrendüléssel értesültünk, együtt született a huszadik századdal. Életét a korunkra legjellemzőbb tudománynak, az atomfizikának és napjaink uralkodó eszméjének, a békéért vívott harcnak szentelte. Fiatalon ragadta el a halál, az idén március 19-én volt 58 esztendős. De hiszen fiatalon, alig 24 éves fejjel lett a párizsi Rádium Intézet munkatársa és még csak 33 éves volt, amikor feleségével, a világhírű Pierre és Marie Curie leányával, Irenevel, radioaktív aluminiumot állított elő. Ez a mesterséges radioaktivitás szempontjából döntő fontosságú felfedezés újabb lendületet adott az atommag szerkezetére vonatkozó kutatásoknak. 1925-ben a Joliot-Curie házaspár megkapja a Nobel- díjat és Frédéric Joliot-Curiet kinevezik a Sorbonne-ra 1937-ben kezdte meg azokat kísérleteit, amelyek az atomenergia meghódításához vezettek. A háború kitörése véget vetett a tudományos munkáknak, de ekkor kezdett neki annak a tevékenységnek, amely talán még felfedezéseinél is ismertebbé és megbecsültebbé tette nevét. Harcolt a háború ellen. Fegyverrel, az ellenállási mozgalom katonájaként, 1942-től a kommunista párt tagjaként küzdött a náci megszállók ellen, a háború befejezése után pedig a nemzetközi békemozgalom egyik vezetőjeként tevékenykedett, hogy többé ne fenyegesse a háború réme a világot. Részt vett a wroclawi értelmiségi világkongresszuson 1948-ban, 1949-ben már ő elnökölt az első Béke Világ- kongresszuson, az ő aláírása volt az első azon az okmányon, amely később ötszáz- millió ember nevében követelte az atombomba feltétlen eltiltását. A béke hívei II. világkongresszusán Varsóban a Béke-Világtanács elnökévé választották, s azóta is ezt a tisztséget töltötte be fáradhatatlanul, tántoríthatatlanul, rettenthetetlenül, latbavetve erkölcsi súlyát és példátlan tudományos tekintélyét. Halálának hírét megrendülve fogadják a békeszerető emberek, a világ minden orszáTíz év óta az egész afrikai kontinensen az afrikaiak vezetőket választanak maguknak, saját mozgalmaikra és pártjaikra szavaznak. Bár nem zökkenőmentesen, de megegyeznek képviselőik személyére és mozgalmaik nevére vonatkozóan, attól függően, hogy ezek hogyan harcolnak a gyarmati népek legfőbb törekvésének megvalósulásáért, a szabadságért, amelyet ma általában a függetlenség konkrét fogalmával jelölnek meg. Afrika minden táján Közvetlenül a második világháború után az afrikai francia birtok számos területén az Afrikai Demokratikus Tömörülés megvalósította a gyarmatosítók ellen harcoló tömegek egységét. Az önkormányzat és a függetlenséghez való jog elismerése a jelenlegi politikai átcsoportosulás jelszava. Nkrumah tíz évvel ezelőtt kezdte tömöríteni az aranyparti tömegeket azzal a jelszóval, hogy az angol kormányzat adja meg az ország autonómiáját. A megtorlás és az imperialisták által szított viszálykodások ellenére néhány év elegendő volt ahhoz, hogy Aranypart az egységes és független Ghánává alakuljon át. Nigériában a Nemzeti Tanács és vezetője, Azikive befolyásolta döntően e tíz év alatt az ország különböző területeinek egyesítésére irányuló törekvéseket és az angol gyámság elleni egységfront létrehozását. S íme, egy évvel ezelőtt az angol és nigériai küldöttek londoni értekezletén Azikivéval együtt minden nigériai vezető politikus két éven belül megvalósuló teljes függetlenséget követelt az ország számára. Togóiban a népakarat szökőárja Sylvianus Lyimpiót és a nagianalista pártokat emelte a vezető helyre, míg a francia közigazgatás álltai támogatott pártok megsemmisítő vereséget szenvedtek. Hiába igyekezett az ő érdemüknek (feltüntetni azt a viszonylag széleskörű belső önkormányzati statútumot, amelyet a nemzeti mozgalom ereje vívott ki, — a tógái nép tömegei a függetlenségre szavaztak. Kamerunban több mint három év óta szörnyő megtorlások sújtják a Kamerumi Népi Szövetséget, amely illegalitásba kényszerült, mert az ország egységéért és függetlenségéért valamelyest is megőrző különböző kamerumi pártok és politikusok a demokráciát mindenben megcsúfoló állapotok ellenére is egyre inkább az ország függetleségének és egységének álláspontjára helyezkednek. A Belga Kongó három leg, fontosabb városában a gyarmatosító kormányzat „tanácskozást” szervezett. A tanácskozás számtalan óvintézkedés közepette 1957 decemberében zajlott le. Az afrikaiaknak addig semmiféle demokratikus joguk sem volt az országban. A tanácskozás küldötteinek megválasztása során átütő sikert arattak azok a jelölteik, akik az ország azonnali függetlenségét követelték, szemben azokkal, akik a függetlenség felé való fokozatos haladás hívei. Kenyában Dzsomo Kenyat- ta, atyja nyomdokain haladva, 1952-ben lángra loibban- totta az egész kikuju nép agyát és szívét Javasolta, hogy mindenkit űzzenek el, aki az afrikaiakat gátolja jogos cselekedeteikben. Most társaival együtt kényszer- munkán van a Rudolf-tó közelében, de a mai kenyai politikusok is az egység hívei, s azért küzdenek, hogy az ország ötmillió főnyi afrikai lakója legyen teljes mértékben képviselve a nemzetgyűlésben. Ha ez a követelésük megvalósult akkor nem fog sokat nyomni a latban a Kenyában élő 50 ezer európai, a kormány támogatásával ők irányítják az országot. Ha folytatjuk szemlénket, Afrikaszerte sok hasonló megállapításra juthatunk. A pártok további átcsoportosulása Ez az általános, igen erős irányzat a harc évei során különböző megpróbáltatásoknak, zökkenőknek és fékező hatásoknak volt és van kitéve, de — a körülményektől függően — bizonyára valamarosan túljut. Francia Fekete-Afrikában ma már senki sem vonja kétségbe, hogy a gyarmatrendszer felszámolásának közös akarata hatalmas forrongást eredményezett. Az ADT más mozgalmak képviselőit is meghívta, s ezek kifejtették saját szempontjaikat. A szempontoknak ez az egybevetése — egy afrikai megfigyelő megállapítása szerint — megmutatta Afrika jelenlegi politikai életének rendkívül sokrétűségét: a fontosabb problémákra vonatkozóan ezerféle felfogás érvényesül, mélyreható különbségek vannak az egyes csoportok által javasolt megoldások tekintetében, de „valamennyien megegyeznek abban, hogy Afrika számára jobb sorsot kívánnak.” A nyugat-afrikai szakszervezeti központ, a Fekete- Afrikai Dolgozók Általános Szakszervezete, melyet az ülésteremben és azon kívül is lelkes egyetértéssel fogadtak, a gyarmatrendszer felszámolását követelte. Az Afrikai Konvenció birtokokon alakítsanak új, egységes pártot. Az egységben különösen annak a lehetőségét látta, hogy közösen meghatározhatják egy szövetségi végrehajtó hatalom fogalmát, a „Tengeren túli területek alkotmányá”-nak reformját és az algériai kérdés megoldásált. A Fekete- Afrikai Diákok Fraciaországi Szövetségének szóvivőjét viharosan megtapsolták, amikor kijelentette: „Az Afrikai forradalom folyamatban van. Semmiféle égiháború sem tartóztathatja fel. Éljen a független és szabad Fekete-Afrika! Éljen a szabad és egyenlő népek testvéri egysége!” A függetlenség jelszava lelkesíti ma már az egész afrikai ifjúságot és valamennyi szervezetét, tekintet nélkül arra, hogy melyik politikai pánthoz vagy eszmeáramlathoz tartoznak. S ma már minden afrikai politikusnak számolnia kell azzal, hogy ez a jelszó milyen lelkesedést vált ki az afrikai tömegek körében. (Folytatjuk.) gában. IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIUIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIllllllll^ Uj SZARVASMARHA-HIZLALÁSI AKCIÓKAT INDÍTOTT | AZ ÁLLATFORGALMI VÁLLALAT! j I I = a = Szerződés köthető min den 18 hónapnál nem idő- = ~ = H sebb bika-tinó és üsző borjúra. g Kötési súly: bika-tinó 70-től 300 kg-ig g üsző 50-től 280 kg-ig | =§ = g Négytől tizennyolc hón após hizlalás után a bikát és ee g tinót 430, az üszőt 380 kg-os legkisebb súlyban le- J H hét átadni súlytól és minőségtől függően az alábbi g g egységárakon: , g tinó 11.— Ft-tól 17.— Ft-ig bika 10.— Ft-tól 16.— Ft-ig üsző 9.— Ft-tól 14.— Ft-ig 300. — Ft előleg | Részletes felvilágosítást felvásárlóink, és Járási Kirendeltségeink adnak. | M ü SS == Pest-igrádmegyei Adatforgalmi V. ( ss = = = : MEGCSALTAK AX ÁLMOK^ í&v.ma . PÁSZTOR FERENC ^ De mégsem. Ne marja láng a messziről jött papírt. Ne enyésszen hamúvá egy sor sem. Ha szégyenétől pirosra gyűlik is az arc, ha könnyezve ugrál gödrében a szemgolyó, akkor ,*c r.Ji.n cT, i kell Cílnmtni. Miért Gondolatban már kitöröltem az emlékezetemből. Még az emlékezést is fojtottam, csitítottám. Erezni, tudni: tiltakozott ellene minden ideg. Valamikor katona volt és volt posztja, őrhelye. Neve volt, címe és rangja. S ma úgy éget egy szó, mint a tűz. Valami keserűség fojt mérges gáz gyanánt. Nem tudom kiejteni a nevét, mert minden sejt ezt a szót formálja: hazaáruló. Katona volt és volt rangja is. Nincs többé. Nincs neve, címe, csak a szó éget! Kínoz. Csak a szó idézi: volt egyszer egy katona. Ez volt ő? Egy köteg levél az asztalomon, ceruzával rótt görbe sorok. Tűzbe minden betűvel. Gyalázat! Ezt nem ő, nem a katona írta, hisz ő már nem ő maga, mert hazát cserélt és szívet is cserélt vele. Nem ő maga, hisz nincs posztja már, otthagyta őrhelyét. Nincs anyja, hazája, istene. Méreg és kígyó minden sor, amit papírra vetett, tűzbe vele... nem vigyáztam jobban? Olvasni. Nem óvtam eléggé — megszegte esküjét. Olvastam! S te légy átkozott. De végigjárom veled a kálváriát. S járjátok ti is, kiknek vigyázni, őrködni kell! Nem tudom, milyen zugába tegyem szívemnek? Oda, hol győlölnek■ Oda, hol sajnálnak embert? öt egyszer becsületes nevén Bognár Sándornak hívták... íme az első, a legfelső levél, a szörnyű regény első fejezete... München, 1957. május 17. ... Tíz napja_ szabad vagyok. Végre ledobhattam magamról a darócruhát, a számot, s láthatom az eget. Tegnap így szólított a háziasszonyunk: Herr Bognár. Majdnem azt mondtam neki, hogy én a 3254-es vagyok. Hiába, a börtönben megszoktam, hogy ez a szám az én nevem, címem és állásom. Megszoktam, hogy reggel bezörget a lemezajtón az őr és bekiált: „Aufstehen!" Felkelni! Megszoktam, hogy nem kell fésű és borotva. Megtanultam, hogy kicsi dolgoknak is lehet nagyon örülni. Mert én ma örülök. Süt a nap, jó meleg van, ráadásul egy rendes borbélyra akadtam a Schiller- strasse-n. Reggel hétkor kitakarítom a műhelyét, elszaladok újságért, hozok neki reggelit, ezért naponta ingyen megborotvál, s kéthetenként frizurát is csinál, ha majd rendesen kinő a hajam. Munkát még nem kaptam, két helyen is jártam, de kirúgtak a börtön miatt. Pedig nem tehetek róla, hogy odakerültem. Mikor átszöktem — mert fűt-fát ígértek, csalogattak, — a legjobb szándék volt bennem. Azt hittem, dolgozni fogok, gyűjtök egy kis pénzt, valahol majd letelepedem, lesz egy kis házam, kertem... Álmodtam arról, hogy egyszer majd utánam jön anyám is és boldogok leszünk. Színes álmok után keserű a csalódás pirulája. Már az első napon jó adagot kellett bevennem ebből. Amikor megérkeztünk Bécsújhelyre, a csoportban négyen voltunk katonák. A fegyverünket rég eldobtuk, csak ruhánk árulkodott, s ennek köszönhettük, hogy bennünket Jcülön vettek és a csendőrlaktanya fogdájában kaptunk „ideiglenesen” szállást. Ezeknek a nyugatiaknak furcsa szokásaik vannak. Ez az „ideiglenes” két hétig tartott, ez alatt az idő alatt annyiféle ember faggatott, hogy már majdnem idegbajt kaptam. Ezután már arany életnek számított a láger, ahová zárt — amolyan rabszállító féle — autóban szállítottak. Lágerélet? Küldtem üzenetet anyámnak a „szabad európán” keresztül. Ez volt a szövege: „Szerencsésen megérkeztem a szabad földre”. Miközben ezeket a sorokat írta a noteszába egy bőrkabátos, a drótkerítés mellett fegyveres őrök sétáltak és a lágerparancsnok nak így kellett jelentenünk: „Parancsnok úrnak alázatosan jelentem...” De sokat nem okoskodhattunk, mert egész napunk azzal telt el, hogy a konyha körül sorba álltunk reggeliért, ebédért, aztán vacsoráért. Éjszaka? Az én apám minden nap friss szalmát dobott a két tehén alá. Alattunk négy hét alatt egyszer sem cserélték a szalmát. Senki nem vetheti a szemünkre bűnként, hogy két hét után kiszöktünk a városba. Mesélték, hogy München csodálatos város, híres költők és muzsikusok jártak falai között. Ősrégi történelmi emlékei elkápráztatták az idegent. Hát én jól megjártam. Egy csemegeüzlet előtt narancsok voltak kirakva egy ládában. Engem ezek bűvöltek el. Azt hittem, észrevétlenül emelhetek el kettőt. Csakhogy egy szemfüles csendőr észrevette és úgy tarkón vágott, hogy megcsókoltam a müncheni járdát. Nem gurultam volna méregbe — megszoktam az ilyesmit a lágerben — ha nem kezd el csurogni az orrom vére. A vér feldühösíti az embert. Nekimentem a csendőrnek. Tudom, hogy két pofont adtam neki. Aztán semmire sem emlékszem. A börtönben ébredtem fel. Ruhám, arcom fekete volt a rászáradt vértől. Sajgott a tarkóm, az állam. Talpra akartam állni, de visszaestem. Lehet, hogy szegény anyám éppen azon a napon hallgatta Szabóéknál a rádiót, s akkor mondták be: „Szerencsésen megérkeztem a szabad földre, jól vagyok, Sándor”. Hát jól voltam. Hogy pusztítaná el az isten az egész világot... Ma nem tudom folytatni a levelet, mert Schultzné, a szállásadó asszony, már ordítozik, hogy: schlafen, schlafen, Herr Bognár! München, 1957. május 29. ...Csak éjszaka ne lenne sohasem. Ha elszunnyadok egy- egy órácskára, olyan borzalmas álmaim vannak, hogy felordítok álmomban. Schultzné is mondta, hogy engem a börtönben kikészítettek. (Igaz, hogy ez a vénasszony csak azért beszél, nehogy a sok ronda poloskájára fogjam a nyugtalanságom okát.) Bizony a börtön. Két napig akár el is rohadhattam volna. Borzalmas fájdalmak kínoztak, de felém sem nézett senki. Orvos? Úgy látszik, hogy ezeknél csak azért van szükség rájuk, hogy megállapítsák: döglött, vihetik. Egyszer csak — amikor már azt hittem végem van — zörögnek. Gyerünk kifelé, — ordított egy őr. — Menj, mosakodj meg, vételezd fel az új ruhát... A fürdőben majd megtalálod a borbélyt is. Tíz perc múlva csikosruhás, kopasz fegyenc lett belőlem, s számot kaptam. Vissza a cellába. A tétlenség, a borzalmas magány, a kübli bűze, egy korsó poshadt víz, egy fakanál voltak a társaim. Sokszor bámultam a mennyezetre, tíz év múlva is emlékszem a repedések rajzára. Egy hét alatt két szót sem váltottam emberrel. Néha magamban beszéltem, ordítoztam, vagy sírtam, Azt hittem, megbolondulok. A börtönirodára hivattak. Két úriember fogadott olyan nyájassággal, mint amikor a disznót vágás előtt egy csöbör kukoricával csalogatják. (Folytatjuk.)