Nógrádi Népújság, 1958. július (3. évfolyam, 51-59. szám)
1958-07-30 / 59. szám
1958 július 30. núgbAdi népüjsAg 7 Lépjünk előbbre a társadalmi tulajdon védelmében Miénk a föld, a gyár, az ország. Hirdette győzedelmesein a párt 1948 után. Sokan kétségbe vonták az államosítások idjén (munkásosztályunk erejét, sokan nem tartották képesnek munkásainkat arra, hogy birtokolják, vezessék az állami tulajdonba vett üzemeket. Az idő azonban bennünket, a munkásosztályt igazolta. Soha nem büszkélkedhettek termelő üzemeink olyan eredményekkel, mint az államosítás után. S ma büszkén mondhatjuk él: elért eredményünk a mukásosztály diadala Az ellenforradalom előtt és alatt, nem egyszer találkozhattunk az ellenség rágalmazásával. Voltak, akik nem tudták tétlenül nézni ragyogó eredményeinket, hatalmas alkotásainkat. S ott támadtak, ahol tudtak. Nem egyszer suttogták a munkásoknak, ha tiétek a gyár vigyétek el belőle részeteket. Tervük azonban nem sikerült. Munkásaink nem rongálták meg üzemeiket, nem tettek kárt azok berendezéseiben, s nem vitték el részüket. Ám a kapitalizmus öröksége hosszú évekig kísértett. A kapitalista munkás elmélete volt, hogy ha ellopom a tőkését, azzal a hatalmukat gyöngítem, — marad nekik úgy is elég. S ez az átkos örökség meg napjainkban is érezteti hatását. A munkásosztály tudta, a hatalom átvétel felélősséggel jár. A kommunisták jó példája a pártonkívüli becsületes dolgozókat is magával ragadta, nemcsak a hatalom gyakorlásában, de annak megvédésében is. Rónabányán is így van ez. Még nem is olyan régen sorozatosan tűntek el ‘kisebb szerszámok, meghajtómotar-szíjak, sőt vil'Iamosfúrógép is. Ki lehet a szarka? Erre a kérdésre •kereste a választ az üzem- vezetőség. A tolvaj leleplezése nem egyszerű üzemvezetői feladat lett. Ennél sokkal több. S nagyón helyesen a felkutatásban á dolgozók segítségét kérték. A segítség nem késett. A becsületes bányászok nem tudták elviselni a csorbát, amit a tolvaj idézett elő becsületükön. Pedig a tolvaj leleplezése nem volt könnyű. S itt domborodott ki a rónai bányászok felelőssége a hatalom gyakorlásában. Egymás után érkeztek a jelzések, bejelentések... A dolgozók kötelességüknek tartották segíteni az üzemvezetőséget, így sikerült leleplezni Genge Emil és több társát, a dolgozók segítségével. A leleplezés után a szarkák arra számítottak, hogy sajnálkozni fognak rajtuk, s büntetésük csekély lesz. A sajnálkozás helyett felháborodás volt a dolgozók válasza. A termelési tanácskozáson egy emberként követelték az enyveskezűek él- távolítását az üzem terülaté- ' Mint elmondották, ezek az emberek nem érdemlik meg azt, hogy egy levegőt szívjanak a becsületes munkásokkal, akiket megloptak. Sőt tanulságul a lopott holmit még, Salgótarjánban is kiállították. E kis példa is kellően bizonyítja a rónai bányászok átérzik a hatalom gyakorlásával járó felelősséget. A hiba azonban ott van Rónabányán még ma is, hogy a társadalmi tulajdon védelmét szűk keretek közé szorítják. Harcolnak felvilágosító szóval, bírsággal azért, hogy ne vigyenek tőkét és más egyebet az üzemből. Mivel ez sikerült úgy érzik, ezzel teljesítették kötelességüket. Miközben az apró, filléres anyagokért harcolnák, nem veszik észre a többezer forintot érő anyagok pusztulását. Mert nézzük csak. A társadalmi tulajdon védelménél senki sem gondol a fúrógépre, vagy más egyéb berendezésekre. S mivel nem gondolnak rá, épp azért nem is törődnek vele. Természetesnek tartják, hogy egy fúrógép három hónapi üzemeltetés után javításba kerül. Pedig jólenne, ha a társadalmi tulajdon védelme erre is kiterjedne. S mind erre az a hatalmas összeg figyelmeztet, mely hónapról hónapra szaporodik. Az üzemegységnél egy hónap alatt általában 10 000 forintot fizetnek ki motorok tekercseléséért, ami egy év alatt 120 000 forintot tesz ki. Miénk az ország, de nemcsak az ország, hanem a haszon is a miénk. A termelő munka gyümölcsét nem más rakja zsebre. A nyereségrészesedés bevezetése is azért történt, hogy dolgozóinkat anyagilag is érdekeltebbé tegyék a gazdaságos termelésben. De nézzük tovább a példákat. Az évi 120 000 forintos motorjavítási költség a dolgozók nyereség- részesedését az év végén 160 forinttal csökkenti. Ennyivel kerül kevesebb a rónai bányászok borítékába. Pedig a 120 000 forintos költség megtakarítása nem ördöngösség. Csupán csak jobb munkára van szükség a karbantartó iparosok részéről, nagyobb szakképzettségre a gépekkel dolgozó bányászoknál. S nem utolsó sorban a legnagyobb szükség mindezek mozgatójára: a társadalmi tulajdon fokozott védelmére. A rónai bányászok birtokosai az üzemnek. Ám még sem mindenki nézi a gazda szemével az üzem berendezéseit. Semmit sem hozhatnak fel mentségül azok a dolgozók, akik a gépekkel dolgoznak. Az üzemvezetőn kívül eddig még senkinek sem tűnt fel, hogy a szállítógépek általában 8— 10 lóerővel erősebbek a szükségesnél. Senki nem gondolt ama, az ott dolgozók közül, hogy ugyanazt a munkát kisebb kapacitású gép is elvégezhetné. És ment nem tűnt fel, nem is cserélték ki, s így havonta töhbezer forinttal megnövekedett az energiafelhasználás költsége. Ha a gépeket kicserélik egy év alatt megtakaríthatták volna az energiafelhasználás egynegyed évi költségét, amely közel 50 000 forint. Nagy eredmény vdlt Rónabányán, hogy leleplezték az üzem szarkáit. De még nagyobb eredmény lennie, ha a dolgozók valamennyien tudnák: azért, mert nem óvják a berendezéseket, a társadalmi tulajdont, minden egyes kitermelt tonna szén 50 fillérrel lelsz drágább. Lássunk végre tisztán. Jó munkát végeztünk eddig, de még jobb lehet eddigi munkánk, ha nyitott szemmel járunk, ha óvjuk és védjük mindannyian a nép vagyonát. Hortobágyi András Á csúcstalálkozó és a béke Képzeljük magunkat egy pillanatra valamelyik háborúra spekuláló amerikai milliomos, vagy politikus helyébe. Milyen kitűnően festett számukra a világpolitikai helyzet még egy héttel ezelőtt! Libanonban állig fel- fegyverzett amerikai tengerész gyalogosok szálltak partra: Jordániában, angol ejtőernyősöket dobtak le. — Világszerte sokan úgy érezték, hogy a kocka el van vetve, nem tehet meggátolni a harmadik világháború kitörését. Alig néhány nap telt el azóta — s ma már mindenki a készülő csúcstalálkozóról 'beszél, amely arra hívatott, hogy biztosítsa a középkeleti békét. Bizony hatalmas változás ez, ilyen rövid idő alatt, s az a bizonyos amerikai tőkés és politikus most nyilván szorgalmasan szedi a fejfájás elleni tablettákat, vagy nyomdafestéket nem tűrő szavakkal szidja az égi hatalmasokat. Mi tette lehetővé a külpolitikai helyzetnek ezt a hétmérföldes léptekkel bekövetkező, hihetetlenül gyors megváltozását? Előadásokon, újságcikkekben gyakran hallunk, illetve olvasunk arról, hogy a béke legfőbb 'biztosítéka: a Szov jetunió békeszerető politikája, hogy a Szovjetunió a béke őre. Nos, ennek az igazságát mutatták be roppant szemFrontharcosok között, látjuk azt a gyönyörű vörös lobogót, amelyet 1926-ban Moszkvából hozott a város fiataljainak. Látjuk Wilhelm Pieck képét, amint óriási gyűlésen kihirdeti a kommunista párt népfront-felhívását... És láttuk azt a másik vörös lobogót is, amit a buchen- waldi ellenállók a szörnyű táborban életüket veszélyeztetve és feláldozva védtek és amit több mint tizévi rabság után szabadulásukkor a szocializmushoz mindvégig hű Erich Foigt emelt magasra. Láttuk történelmi dokumentumokon bemutatva a fasizmus tobzódását, a munkásszervezetek feldúlását, a munkások és más haladó emberek legyilkolását — de mégis megerősít e szép kiállítás. Egy kedves, csinos fiatal ne kalauzolt bennünket. Oly lelkes őszinteséggel magyarázta a város hősi történetét, hogy megértettük, meg kellett érteni, hogy a „vörös szív“ dobogását nem lehet megállítani, bármilyen katasztrófa is szakad rá. Fájdalmas volt a felismerés, a búcsúzáskor vettem észre: a kedves kísérő egyik lába műláb volt, később tudtam meg, a háborús bombázások alatt vesztettel el. TURA1 LAJOS iéletesen a múlt hét eseményei. Ki kezdeményezte abban a pattanásig feszült nemzetközi helyzetben, hogy a világ vezető álliamférfiai üljenek le egy asztalhoz és mentsék meg az emberiséget a fenyegető világkatasztrófától? Talán az Egyesült Államok elnöke, vagy Anglia kormányfője? Szó sincs róla! A Szovjetunió miniszterelnöke, Hruscsov elvtárs volt az, aki drámai hangú felhívást intézett a nagyhatalmak vezetőihez és csúcstalálkozóra hívta őket. Az év első negyedében még úgy látszott, hogy az idén nyáron sor is kerül a csúcstalálkozóra, de imperialista, halogató, késleltető politikájukkal igyekeztek megingatni az egyszerű embereknek — a csúcsértekezletbe vetett — hitét és bizodalmát. Már-már sokan arra gondoltak, hogy ez a halogató imperialista taktika, legalább is átmenetileg sikert arat. Ebben a helyzetben robbant ki a közép-keleti válság. Libanonban népfelkelés támadt az dmperialistabarát kormány ellen, majd Irakban bátor hazafiak kikiáltották a köztársaságot, eltörölték a föld színéről a korrupt, feudális, a gyarmatosító nagyhatalmakkal összefonódott rendszert, felborult a középkeleti egyensúly, amelyre pedig Londonban és Washingtonban oly gondosan vigyáztak. Nyilvánvalóvá vált, hogy nincs az az erő, amely a feltörekvő, imperialista- ellenes arab nacionalizmusnak útját állhatná. De az imperialisták mégis megkísérelték a lehetetlent és fegyveresen próbálták útját állni az újnak, az arab népek egyesülési törekvésének. Ez az imperialista agresszió, — ahogy mondani szokták még a vakot is látóvá tette. Az emberiség túlnyomó többsége mélységesen felháborodott ezen a szinte leplezetlen merényleten. Egyszerű emberek tíz meg tízmilliói és hivatalos tényezők — a szocialista országok vezető körein kívül különösen az ázsiai és amerikai országok kormányai is elítélték az amerikai- angol agressziót. S amikor ismeretessé vált Hruscsov elvtárs békeajánlata a csúcs- értekezletre vonatkozólag, a közvélemény hatalmas nyomása folytán a vezető imperialista politikusok képtelenek voltak visszautasítani ezt az ajánlatot. Különösen Nyugat-Európá- ban, ott is elsősorban Angliában hatott ez a tömeghangulat a kormánykörökre, hiszen Angliában az ellenzéki munkáspárt — nyilván már a jövő éviben esedékes választásokra gondolva — élesen ellenezte a közép-keleti angol—amerikai intervenciót. Mac Millan tanácsára aztán Eisenhower is többé-kevésbé beadta a derekát, s így két nyugati nagyhatalom azt válaszolta a Szovjetuniónak, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának a keretei között tartsanak megbeszélést közép-keleti helyzetről. A szovjet kormány nem sokáig gondolkozott a viszontválaszon. Még huszonnégy óra sem telt bele, amikor már napvilágot látott Hruscsov elvtárs üzenete arról, hogy a Szovjetunió hajlandó a Biztonsági Tanács keretei 'között, kományfői szinten tanácskozni, s az az álláspontja, hogy ezen a csúcsmegbeszélésen Nehru indiai miniszterelnöknek is ott kell lennie, továbbá, hogy be kell vonni az értekezlet munkájába az érdekelt arab országokat is. Nagyon tanulságos dolog tanulmányozni, hogyan is foglalkoznak most az amerikai lapok a leendő csúcs- találkozóval? Maga az imperialista sajtó elárulja, hogy az amerikai vezető körök még jó képet sem tudnak vágni ehhez az értekezlethez. S körülbelül majd úgy mennek erre a találkozóra, mint a fogfájós ember a fogorvoshoz. ^Nagyon találó a Washington Post hasonlata: „Az Egyesült Államoknak most olyan _ pikniket kel] adni saját hátsó udvarában, amelyre nem látja szívesen vendégeit”. A New-Yonk Times arra figyelmezteti az amerikai kormányt, hogy ne megpróbáltatásnak tekintse ezt a reá kényszerített csúcsértekezletet, hanem próbáljon itt alkalmat keresni arra, hogy ■ propaganda területén felvegye a versenyt a Szovjetunióval. Egyes amerikai lapok azt követelik saját 'kormányuktól, hogy még a csúcstalálkozó megtartása előtt terjesszen elő konkrét javaslatokat a középkeleti kérdés megoldására és így vegyék ki a kezdeményezést a Szovjetunió kezéből. Ami a szorosan vett közép- keleti helyzetet illeti, kár lenne most előre találgatni, hogy ilyen, vagy olyan alapon lehetséges-e a megegyezés. Az egyik legfontosabb kérdés nyilván az lesz majd, hogy a jövőben milyen feltételek mellett juthatnak hozzá a nyugati hatalmak, elsősorban a nyugateurópai országok a középkeleti olajhoz. A jelenlegi helyzetben mindenképpen komoly lehetőség van rá, hogy a csúcstalálkozó sikerrel végződik majd. A csúcsértekezlettől semmiképpen sem szabad csodát várni. Annyi azonban bizonyos, hogy a csúcsértekezlet puszta tényé: a világ békeszerető erőinek nagy diadala, amely jelentősen hozzájárul a világ- helyzet enyhüléséhez, a háborútól tartó emberiség fellélegzéséhez. Köszönetnyilvánítás Mindazon jó barátoknak, munkatársaknak és kedves ismerősöknek, akik felejthetetlen drága jó feleségemet utolsó útjára elkísérték és részvétükkel osztoztak mély fájdalmunkban, ezúton fogadják leghálásabb kcszönetünket. Molnár László grafikus-festőművész és gyászoló családja HAT.T.F'.T VÁROSKÉP Több napot töltöttünk Hal- leben, ebben a 300 000 lakosú nagy ipari városban, vagy ahogy a hallei patrióták mondják öntudatos büszkeséggel: abban a városban, amely Közép-Németország „vörös szíve“. A város a német munkásmozgalom egyik legfőbb központja. Szinte jelképes ez a város. Négyszáz éves egyeteme van, itt élt és alkotott Händel, a nagy zeneszerző (a város legszebb terén áll szobra) — és Halle örökségét a munkásosztály viszi tovább. 1961-ben ünnepli a város milleneumát, alapításának ezeréves évfordulóját. Ebből az alkalomból nagyszerű várostörténeti kiállítást szerveznek. Az a tervük, hogy feldolgozzák a város ezeréves történetét. De hogyan? Érdekes módon, nem a város- alapítástól kezdik, hanem napjainktól — visszafelé- Ily- módon először a forradalmi hagyományokban rendkívül gazdag anyagot gyűjtik össze. Alkalmunk volt látni a város munkásmozgalmának félévszázados történetét bemutató anyagot. Végtelen hagyománytisztelet, művészi, de mégis majdnem puritánság jellemzi a kiállítást. Megdöbben a látogató az anyag gazdasága láttán. És még nehezebben érti a nagy kérdést: hogyan történhetett? Látjuk a munkásmozgalom kezdeteit. Látjuk a lángoló Ernst Thäl- marmt 1925-ben a Vörös a tartalma egy kísérőlevéllel. „Tudjuk, hogy milyen körülmények között éltek: Egyetek már egy kis jót is. Ezért küldtük ezt a kis csomagot“ — körülbelül ez állt a levélben. Uj barátunk „keleti hazafiúi büszkeségét“ vérig sértette az „ajándék“. Nem tudta, hogyan adhatnák meg a megfelelő választ. Felesége segítette ki — mosolyogva tette hozzá: mint annyiszor, ha bajban van — ugyanolyan mennyiségű vajat vásároltak, mint amennyi margarint kaptak és elküldték a rokonoknak — a túloldalra. Nem feledkeztek meg kísérő levélről sem. „Tudjuk, hogy szeretitek a gyomrotokat és nálatok ez nehéz . •. Ezért küldjük ezt a kis csomagot“ — ez volt a levélben. Nem nagy dolog, de mégis jellemzőnek érzem. így is folyik a harc Németországban. És nem kétséges, hogy ez a harc az egység irányában halad. Az NDK szocializmushoz hű népe állja a harcot. Bárhogy is áll most a német helyzet, az a rövid két hét, amit kinn töltöttünk, az is elég volt, hogy bizakodással lehessünk a német nép jövőjét illetően. Nagyon mélyek Németországban a szocializmus gyökerei. Nincs erő — különösen a hitleri fasizmus alól történt felszabadulás után elért eredmények láttán — mely kitéphetné ezt a németekből. Nem udvarias- kodó gesztus, de őszinte tapasztalat mondatja ezt.
