Nógrádi Népújság. 1957. március (2. évfolyam. 17-25. szám)

1957-03-09 / 19. szám

ESZMEI TISZTASÁG irta: Révai József M inden elvíhű kommunista, minden valóban forra­dalmi szocialista, mindenki, aid nem. (hódolt be semmilyen tekintetben az október 23-i el­lenforradalom „eszméinek“, felszabadult érzéssel hallotta és helyeselte Kádár János elvtársnak a január 16-i bu­dapesti aktíván mondott sza­va« — „az eszmei harc javí- tásáirsk és fokozásának“ szük­ségességéről. Kádár elvtárs a fokozott ideológiai harcot — nem utolsósorban — így indo­kolta: „mert az elmúlt eseményekben az ellenforradalom egyik tö­rekvése az volt. hogy eszmei zavart vigyen be a dolgozók, a munkásosztály soraiba. Meg kell mondani, nem is minden siker nélkül. Az ellenforrada­lom ..demokráciának”. „for­radalomnak” nevezte a forra­dalmárok és kommunisták meg­gyilkolásának. a néni demok­ratikus rend aláásásának sötét nan.iait. az imnerialisták és ka­pitalisták törekvéseit. „Nemzeti forradalom” cimké.íe alatt tör­tek a magyar függetlenség el­len és akarták a magyar nénet a nyugati imperializmus gyar­matává tenni. Hasonló célokra használták fel az imperialisták a „sztálintalanítás” és a „ráko­sizmus elleni harc” torz jelsza­vait is.” Nagyon helyes szavak ezek. De hadd teszem hozzá — ki­egészítésül — Kádár elvtárs­nak ahhoz a megállapításá­hoz, mely szerint az ellenfor­radalom „nem minden siker nélkül“ törekedett arra, hogy eszmei zavart vigyen be a dolgozók, a munkásosztály so­raiba, hogy ez nemcsak a dol­gozókra, a munkásosztályra általában vonatkozik, hanem vonatkozik sajnos — magára a pártra is, a munkásosztály forradalmi élcsapatára, az MSZMP-re is. Csak az elis­merés hangján leltet megem­lékezni arról a hősies küzde­lemről, amelyet az MSZMP vezetősége és tagsága vitt az ellenforradalom ellen, a mun- kádhatalom megszilárdításá­ért, a rend helyreállításáért. Mindez nem mond ellent an­nak, hogy az eszmei zavar, az ellenforradalmi „ideológia“ befolyása és fertőzése bizony sokáig érezhető és tapasztal­ható volt a párt ideológiájá­ban is. Es ha igaz is az, hogy egyre inkább javítjuk ki eze­ket a hibákat, küzdjük le az ellenforradalom eszmei befo­lyását a pártra, ezt a munkát még mindig nem végeztük el egészen. A Népszabadságban is, nyilvános fellépésekben is elég gyakran akadunk nyo­mára az október 23-a által felvetett olyan „eszméknek“, amelyekhez a mi forradalmi munkáspártunknak semmi köze nem Jöhet, Hadd említ­sem meg azt a szégyenletes tényt, hogy a Népszabadság, a párt központi lapja, hosszú ideig nem hordozta homlokán a világ kommunistáinak azt a büszke jelszavát, amelyet a világ forradalmi munkásúj­ságjai évtizedek óta viseltek és viselnek: „Világ proletárjai egyesüljetek!“ Persze a hibát kijavítani jobb később, mint soha. De az, hogy a proletár nemzetköziségnek ez a több mint 90 évvel ezelőtt Marx és Engels által megfogalmazott nagyszerű jelszava január 20 óta újra megjelent pártunk központi lapjának címlapján, nem változtat azon a té­nyen, hogy november 1 után hónapokra lekerült róla. És erről beszélni kell, mert a hi­ba jóvátétele egymagában még nem jelenti eszmei gyö­kereinek feltárását. Sokszor olvastuk a Népszabadságban, hogy sok régi párttag azért húzódik az MSZMP-be való belépéstől, mert fél a régi po­litikai hibák és vezetési mód­szerek visszatérésétől, de ar­ról egyszer sem olvastunk, hogy van sok olyan régi kom­munista is, aki az ellenforrada­lomnak való eszmei behódolás ilyen jelenségei miatt nem érezte még igazán magáénak az MSZMP-t. I; A legszembetűnőbb jelensé­ge az ellenforradalom előtt való behódolásnak az a hónapokon át tartó ingadozás volt, amely az október 23-ával megindult események értéke­lésében jelentkezett. A párt iránti bizalmát a régi vezetés igen súlyos hibáin túl az in­gatta meg legjobban a mun­kásosztály legöntudatosabb tö­megeiben, hogy az MDP örö­kébe lépő- MSZMP nem tudott rögtön teljes mértékben sza­kítani azzal a hamis értéke­léssel, amit az MDP Központi Vezetőségének utolsó ülése, s a párt központi lapja, a Sza­bad Nép adott, amikor „nem­zeti demokratikus mozgalom­nak” értékelte az ellenforra­dalmat. Hónapokig tartott az ingadozás ebben a sorsdöntő kérdésben, amit azért kell szó- vá-termi most is — amikor az Ideiglenes Központi Bizottság decemberi határozata végetve- tett ennek az ingadozásnak — mert még most is vannak párttagok, akik a decemberi párthatározattal ellentétes né­zeteket vallanak és hirdetnek ebben a kérdésben, tovább.) azért, mert az ifjúság és a ma­gyar értelmiség nem jelenték­telen része még most is forra­dalmat lát az októberi ellen­forradalomban. Márpedig eb­ben a kérdésben nem lehet kompromisszum, vagy eszmei alku, ebben a kérdésben nincs és nem lehet semmiféle en­gedményt tenni az ellenforra­dalom „eszméinek” — és a párt bizony jobban tette vol­na, ha ebben a kérdésben kez­dettől fogva bátran és határo­zottan elutasította volna az MDP Központi Vezetősége ok­tóber 28-i hamis értékelését, megbélyegezte volna a Szabad Nép hasábjain folyt félreveze­tést, mely oly nagy mértékben megzavarta a pártot, a mun­kásosztályt, a népet, hogy még ma is küzdeni kell veszedel­mes hatása ellen. És bár ma már a párt hivatalos állás­pontját ismételten leszögezték és kifejtették, még mindig vannak visszaesések az ellen- forradalmi ideológiába. Még ma is nélkülözzük az október 23-ával megindult események, valamint előzményeinek és következményeinek valóban marxista elemzését — ezt az elemzést sommás, elvont és épp azért helytelen, általános ítéletek helyettesítik a „bűnös múltról“ általában. De ezeket az általános, sommás elma­rasztaló ítéleteket a „bűnös múltról“ az ellenforradalom „ideológiájától“' vettük köl­csön, és ezek feltűnően hason­lítanak azokhoz a rágalmak­hoz, amelyeket a győztes el­lenforradalom 1919 augusztusa után szórt a proletárforrada­lomra és vezetőire. De míg 1919-ben a fasiszta ellenforra­dalom rágalmazta a forradal­mat, a „keresztény nemzeti“ ellenforradalom nevében, ad­dig 1956-ban a forradalmárok, maguk a kommunisták egy ré­sze segített az ellenforrada­lomnak a rágalmak kitalálá­sában és terjesztésében. Ezt végre nyíltan ki kell mondani, mert ez a feltétele annak, hogy rendet teremtsünk pártunk ideológiájában és le- küzdjük <>z ellenforradalmi fertőzést. Ennek a cikknek nem az a feladata, hogy az ok­tóberi ellenforradalomnak és előzményeinek részletes mar­xista elemzését adja, itt csak vázlatosan és sommásan né­hány alapigazságot szögezhs*- tünk le bővebb kifejtés nél­kül: 2 Égj' _ tömegakció, amely • a népi demokrácia fegy­veres megdöntésére irányul, nem lehet más, mint ellenfor­radalom, függetlenül attól, hogy az akcióban részvevő tö­megek egy része tisztában volt-e ezzel vagy sem. 2 B,ár a fegyveres felke­* lést megelőző tüntetést nem lehet azonosítani a fel­keléssel, , azonban a fegyveres felkelést magát elválasztani ssm lehet az azt magelőző és bevezető tüntetéstől, mint ahogy a tüntetést sem lehet elválasztani attól az ideoló­giai előkészítéstől, amely alá­ásta a proletárdiktatúrát és előkészítette a kapitalista res­taurációt. Nem volt még a történelemben sehol a világon olyan fegyveres felkelés (akár forradalmi, akár ellenforradal­mi), amely azonnal, mint ilyen indult volna meg és amelyet nem előzött volna meg vala­milyen más előkészítő akció (sztrájk, tüntetés stb.) azzal a céllal, hogy felsorakoztassa a későbbi felkelés kádereit és derékhadát és politikai tömeg- visszhangot teremtsen a felke­lők számára a nép tömegeiben, így volt ez nálunk is. Az ok­tóber 23-i diáktüntetést hete­ken, sőt hónapokon keresztül készítették elő írók és újság­írók bizonyos csoportjainak szervezett támadásai a prole­tárdiktatúra alapelvei ellen, felhasználták pártellenes és a proletárdiktatúra ellen irá­nyuló agitációjukban a párt- vezetőség által elkövetett tényleges hibákat. A pártve- zetőség 195*3 júliusi határoza­ta, Rákosi leváltása, a vezetés megerősítése a hibák kijaví­tásának útját nyitotta meg. A támadás a párt ellen azonban még fokozódott. Háy Gyula és társai a szeptember 17-i író­kongresszus előtt, alatt és után népszerűsítették a kapitalista rendszer formális „szabadság- jogait”, folytatták a párt egy­ségének és tekintélyének alá- ósását, igyekeztek gyűlöletes­sé tenni a proletárdiktatúra vezető erejének, a forradalmi munkáspártnak szerepét. Mindezt a marxizmus—leni- nizmus nem foghatja fel más­képp, mint egységes folyama­tot, mely végül is a fegyve­res ellenforradalomba torkollt. Minden olyan kísérlet, amely feldarabolja ezt a fo­lyamatot, hogy felmenthesse a fegyveres ellenforradalomért való felelősség alól az' ideoló­giai előkészítőket, majd az ok­tóber 23-i tüntetés szervezőit, és csak azokat marasztalja el az ellenforradalom bűnében, akik a közvetlen fegyveres harcban részt vettek: antimar- xista próbálkozás, amely nem­csak a tényeken és a tények valóságos összefüggésén követ el erőszakot, hanem egyben politikai és eszmei kapituláció is az ellenforradalom előtt. Nem lehet megérteni az el­lenforradalom előkészítését és kifejlődését, ha ennek az egy­séges folyamatnak minden egyes jelenségét nem kapcsol­juk össze a párton belül, mű­ködő jobboldali, és mint ahogy a tények mutatják, végső so­ron ellenforradalmi csoport (Nagy Imre—Losonczy-cso­port) tevékenységével. Annak, hogy a népi demokratikus or­szágok közül éppen Magyar- országon került sor az októ­beri tragikus eseményekre, egyik döntő oka az volt, hogy a magyar ellenforradalomnak, magában a vezető munkás­pártban voltak komoly szövet­ségesei, hogy egy párton be­lüli szervezett csoport vállalta a kapitalista restauráció fal­törő kosának, a proletárdikta­túra megdöntése ideológiai és politikai előkészítésének dics­telen szerepét. II. A z októberi ellenforradalom tulajdonképpeni előkészí­tője és politikai vezetője Nagy Imre és csoportja volt, és aki ezt a tényt elkeni, vagy baga- telizálja, az engedményt tesz az ellenforradalomnak, az ki­nyitja a kaput az ellenforra­dalmi ideológia benyomulása előtt a pártba. Márpedig még az ideiglenes Központi Bizottság decemberi határozata Is tesz bizonyos en­gedményt a Nagy Imre-csoport pozitív szerepéről szóló ellen- forradalmi legendának. Ideje, hogy ezzel a legendával alapo­san és véglegesen leszámol­junk. Az október előtti régi párt­vezetésnek egyik döntő hibá­ja — nézetem szerint — éppen az volt, hogy beszélni beszéli ugyan Nagy Imre opportunis­ta politikájáról és frakciós munkájáról, de nem tudta nyílt és elvi harcban leálcázni és ilymódon befolyását meg­semmisíteni. Ez az ideológiai meghátrálás a Nagy Imre-cso­port opportunizmusa előtt ve­zetett az október előtti hóna­pokban arra, hogy a pártot en­nek az ellenforradalmi frak­ciónak az aknamunkája egyre jobban aláásta és megbénítot­ta, hogy a pártvezetés hovato­vább kapitulált előtte. Ez tette október előtt a pártvezetés politikáját a funkcionáriusok, a párttagság és a munkásosztály szemében határozatlanná, in­gadozóvá, és ez vezetett arra, hogy a pártban és az ország­ban egyre jobban terjedt a liberális békülékenység irány­zata Nagy Imre csoportjával szemben. Ez a liberális békülé­kenység lefegyverezte s demo- bilizálta a pártot és így egyik fő tényezője volt annak, hogy a fegyveres ellenforradalom párton belüli szövetségeseinek segítségéve] rá tudta kénysze­ríteni a pártra Nagy Imre fel­tétel nélküli visszavételét a pártba, a Központi Vezetőség­be és a Politikai Bizottságba, valamint kinevezését a Minisz­tertanács elnökévé. Kínai elv- társainknak az a helyes meg­állapítása, hogy a magyar népi demokrácia október előtt nem volt eléggé kemény és követ­kezetes a szocializmus ellensé­geivel szemben, hogy nem volt igazán a proletariátus diktatú­rája, nem utolsósorban arra vonatkozik, hogy nem tudtuk eszmeileg megsemmisíteni (és ezzel karöltve adminisztratív eszközökkel is ártalmatlanná tenni) a proletárdiktatúra pár- tonbelüli és egyre inkább a pártonkívüli reakcióval össze­fogó ellenségeit. Az októberi események egyik fő tanulsága abban kell hogy álljon a meig- újuló forradalmi munkáspárt számára, hogy az opportunista frakciókat és az opportuniz­mus iránti békülékenység irányzatát nem tűrheti meg soraiban. De vajon az MSZMP levonta-e már kellőképpen ezt a tanulságot? Tapasztalható volt bizonyos elég állhatatos kitérés az elől, hogy a gyerme­ket nevén nevezzék és Nagy Imrét és társait annak mond­ják, amik: a párt, a munkás- osztály árulóinak, a marxiz­mus.—leninizmus közönséges renegátjainak. Örvendetes, hogy az MSZMP ideiglenes Központi Bizottsága határo­zottan állást foglalt e nagyon fontos kérdésben, és különö­sen a februári határozatában szembefordult az árulók iránti eszmei és politikai bákülé- kenységgel. Igen fontos ez, mert ha az MSZMP megtűri a békülékenység irányzatát és ennek révén talaja marad a pártban a Nagy Imre-féle ellenforradalmi renegátságnak, akkor a pártból sohasem lesz valóban forradalmi munkás­párt amely vezetni tudja a szocializmus építésének és fel­építésének munkáját hazánk­ban. Jó ideig azt tapasztalhattuk, hogy az MSZMP fölöttéb egy­oldalúan vöríja le az októberi ellenforradáíom • tanulságait. Ideológiájának szerves részé­vé vált a „régi vezetés” hibái elleni állásfoglalás, ami feltét­lenül helyes és szükséges, de még nem vált szerves részévé a Nagy Imre-féle árulók és renegátok, az ellenforradalom­mal cimborálók, a proletárba- tatom elleni fegyveres felkelés előkészítői és szervezői elleni állásfoglalás. Vannak egyes elvtársak, akik arról beszélnek, hogy az MSZMP-nek „két fronton” kell vívnia a harcot: a „Rákosi— Gerő-klikk” ellen és a „Nagy Imre—Losonczy-csoport” ellen egyaránt. Nem kételkedünk abban, hogy ennek a „kétfron- tos” harcnak a szükségességét sokan őszintén vallják. A baj csak az, hogy a két fronton fo­lyó harcról szóló tétel tulaj­donképpen ma még jórészt csak mesterséges konstrukció, mert a gyakorlati valóságban még kevés nyoma van. Ha át­lapozzuk a Népszabadság szá­mait 1956. november 1-től, a lap első számától kezdve, rájö­vünk: a párton belüli elhajlá­sok tekintetében a „kétfron- tos” harc jó ideig tulajdonkép­pen csak egyetlenegy fronton folyt, ti. a Rákosi—Gerő-féle régi vezetés ellen. Ez a Űrre — bár még nem alapszik a múltban elkövetett hibák konkrét és mé!y elemzésén, és jobban hasonlít egy általános­ságokban mozgó „szitok-átok”, hadjáratra, mint a hibáknak és azok gyökereinek konkrét feltárására —, ez a harc való­ban harc, szenvedélyes, de ép­pen ezért sokszor igazságtalan is. A másik fronton: a Nagy Imre-csoport árulása ellen alig folyt és még ma is elégtelenül folyik a harc: még csak kísér­let sem történt annak az ösz- szefüggésnek a feltárására, amely Nagy Imre 1953 előtt és 1953 júniusa után hirdetett po­litikai irányvonala és az 1956 októberében, és ennek előké­szítése során, elkövetett nyíl! árulása között fennáll. N em állítjuk azt, hogy Nagy Imre ellenzékiségének már a legkezdetén áruló lett volna. De árulóvá fejlődött, és nyilvánvaló, hogy ez a fejlődé­se összefügg opportunista, re­vizionista nézeteivel. A Nagy Imre-féle irányzat és frakció elleni harc csak akkor tekint­hető komolynak, ha feltárja e frakció eredeti politikai néze­tei. és októberi árulása közötti összefüggést. Es mert ennek eddig még a kísérlete sem tör­tént meg 1956 októbere után. az itt-ott elhangzó szórványos kijelentéseket Nagy Imréék áruló szerepéről aligha lehet a Nagy Imre-irányzat elleni ko­moly harcnak tekihteni. A párton belüli elhajlások elleni küzdelemben nem lehet szó „kétfrontos harcról” addig, amíg nem történik meg annak a megállapítása, hogy Nagy Imre kormánya: a proletár- diktatúra felszámolásának kor­mánya volt, hogy lényegében ugyanazt a szerepet töltötte be, mint 1919-ben a Peidl-kor- mány. Azzal a különbséggel persze, hogy 1919-ben a prole­tárdiktatúra felszámolásának feladatát vállaló Peidl-kor- mány élén jobboldali szociál­demokraták álltak, míg az 56- ojt Nagy Imre-kormány élén jobboldali opportunista „kom­munisták” vezettek, akiknek gyalázatos szerepe szemléltető példája annak, hová vezet a frakcióharcnak és egy anti- leninista politikai programnak a logikája. Nagyon helyes volt, hogy a Népszabadság (1957. február 1.) felvetette az újsü­tetű revizionisták elleni harc kérdéseit, de amíg ez a harc általánosságok keretében mo­zog és nem mondja ki nyíltan és nem mutatja ki konkrétan, hogy Magyarországon ezek az „újsütetű revizionisták” Nagy Imréből és híveiből, valamint írói és -újságírói uszályukból álltak, addig ez a harc nem so­kat ér. Kétfrontos harc tehát egye­lőre nemigen folyik az MSZMP-ben és amíg az áruló opportunizmus elleni harc nem folyik, vagy nem folyik kellő eréllyel és szenvedéllyel, addig az ellenforradalom esz­mei befolyása elleni ideológiai küzdelem sekélyes, és nem hozhatja meg a kívánt és fel­tétlenül szükséges eredményt. De nemcsak erről van szó! Azt sem szabad elfelejteni, hogy elvégre mégsem lehet egyszerűen egyenlőségi jelet tenni Nagy Imre ellenforra­dalmivá vált csoportja és a régi vezetés között. Bármilyen komoly hibákat követtek is el Rákosi és Gerő elvtársak a gazdaságpolitikában, a párton belüli demokrácia és a szo­cialista törvényesség megsér­tésében, bármilyen súlyos sze­repe volt az elkövetett hi­báknak abban, hogy kedvező talaj teremtődött az ellenfor­radalom számára, nem l.ákosi és nem Gerő kötött szövetsé­get az ellenforradalmi erőkkel a proletárdiktatúra ellen, nem ők készítették elő és szervez­ték a fegyveres harcot népi demokratikus államunk el­len, nem ők akarták kiszakí­tani Magyarországot a szocia­lista táborból, nem ők hívták be az imperialisták csapatait Magyarországra a felszabadí­tó Szovjetunió ellen. Az eszmei harc elégtelensé­ge mutatkozik meg a múlt ér­tékelésének nem kis jelentő­ségű kérdésében. Harci kér­dés ez is. Csák a hibákat ve­gyük tekintetbe? Sajnos, mindezideig ez történt, ez pe­dig nem (használ, hanem árt az MSZMP fejlődésének, mert akarva-akaratíanul ar­ra vezet, hogy az 1945-ös fel- szabadulás óta eltelt 12 esz­tendőt teljes egészében vagy túlnyomóan negatívan . érté­keljük és a szocializmus el­lenségeinek örömére ócsárol­juk azokat a hatalmas ered­ményeket, amelyeket a ma­gyar munkásosztály, az egész magyar dolgozó nép, az egész magyar nemzet a Magyar Kommunista Párt, majd dz MDP vezetésével az elköve­tett komoly hibák ellenére e 12 év alatt elért. Sokszor úgy tűnik, mintha az MSZMP tartózkodna az MKP, a szociáldemokrata bal­oldal és az MDP örökségének vállalásától, és csak saját, megalakulásával, 1956, no­vemberével kezdené az idő­számítást. De a magyar mun­kásosztály forradalmi pártja nem kezdheti az időszámítást az ellenforradalommal; a ma­ga történetét a Kommunista Kiáltvány megjelenésétől, az 1917-es nagy orosz szocialista forradalomtól kell datálnia, és büszkén kell vállalnia a 19-es magyar proletárdiktatúra, aa illegális kommunista párt két és fél évtizedes harcának és a felszabadulás után az MKP és az MDP győzelmes harcai­nak megtisztelő örökségét. Kevés szó esik pártunkban a revizionizmus elleni harc­ról, ami pedig a leninizmus eszmei tisztaságáért folyó küzdelemnek jelenleg, egyik, fő kérdése. A felszabadulás óta eltelt tizenkét esztendő nagy vívmányainak elhallga­tása, alábecsülése, sőt ócsár- lása: íme, ez a revizioniz­mus magyar kiadása! A re­vizionizmus Magyarországon; az ellenforradalomhoz való hozzáidomulás, hozzáhasonu- lás. És a sommás uszítás a ré­gi pártvezetés, az úgynevezett „Rákosi—Gerő-klikk" ellen semmi egyéb, mint spanyol­fal, amely mögött a revizio­nizmus, az ellenforradalom­nak való eszmei behódolás megbújik. Nem elég általában „revizionizmusról” beszélni: íme, a revizionizmus, a ma­gyar gyakorlatban, magyar nemzeti sajátosságainak tel­jes díszében. Nem érkezett-e el az ideje annak, hogy a fokozott ideoló­giai munka jegyében a régi vezetés elkövette valóságom hibáikat konkrétan'feltárva és elemezve, 12 éves küzdelmeink nagy vívmányait és eredmé­nyeit is feltárjuk és büszkén vállaljuk? Enélkül az ellen­forradalom elleni politikai és — ha kell — fegyveres harc­nak nincs meg és nem. lehet meg az eszmei alapja. Eszmei alap nélkül pedig nem győzr hetünk! Sokat hivatkoznak' mostaná­ban nagy testvérpártunk, Kína Kommunista Pártjának köz­ponti lapjában, a Zsenminzsi- paóban megjelent cikkre: „Még egyszer a proletárdiktatúra történelmi tapasztalatairól.“ De ha hivatkoznak rá, akkor szívleljék is meg a megállapítá­sait. A cikk — a többi között — azt a tételt állítja fel, hogy a vezetőket nemcsak hibáik alapján, hantin érdemeik alaip1- jári is keli megítélni. Nos, sze­rintünk ez a tétel nemcsak Sztálin elvtárs megítélésére áll, akinek a XX. kongresszus után ellene megindult nem­zetközi rágalomhadjárattal szemben a kínai elvtársak szolgáltattak igazságot és ál­lították, a túlzásokat kiküszö­bölve, az őt megillető méltó helyre. A kínai elvtársak és őket követően Hruscsov elv­társ fellépése után ma már minden kommunista számára világos, hogy a Sztálin és a „sztálinizmus” elleni világmé­retű hajsza csak a mai hely“ zetnek megfelelő megnyilvá­nulási formája volt annak az antikornrnunista uszításnak, amely olyan régi, mint az osz­tályharcos munkásmozgalom és a győzelmes proletárforra­dalom maga! A „sztálinizmus“ elleni harc világszerte a revizionizmus takarója volt. Nálunk, Ma­gyarországon ez a jelszó 1956 október előtt a Petőfi Kör em­lékezetes vitáiban merült fel és fontos szerepet játszott az ellenforradalom ideológiai elő« készítésében. Még mindenki élénken emlékszik rá, hogy az ellenforradalmat az általános szabadság és a korlátozás nél­küli demokrácia jelszavaival előkészítő írók csoportjai a „sztálinista—rákosistá restau­ráció" veszélyének ördögét fes­tették á falra, hogy eltereljék a figyelmet az igazi és egyet­len veszélyről: a polgári-kapi­talista restaurációról. Igaza van tehát Kádár elvtársnak, amikor Salgótarjánban a sztá­linizmus és a rákosizmus torz jelszavairól beszélt. De ha igaz az, hogy e két torz jelszó nagyban és egészében hasonló szerepet játszott, akkor ebből az következik, hogy a „sztá­linizmus” elleni harc jelszavá­nak revizionista, antikommu­nista lényegét felfedve, és le­leplezve. egyben elejtsük a „rákosizmus” torz jelszavát is és felismerjük, hogy a Párt­nak nemcsak átvennie nem szabad ezt az ellenforradalom által kitalált jelszót, hanem szembe is kell vele fordulni, amint ezt Kádár elvtárs na­gyon helyesen meg is tette. Az utolsó hónapok gyakorlata eléggé bebizonyította, hogy ez a jelszó csak a kommunista­üldözés leplezésére való, mi­(Folytatása a 3. oldalon.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom