Nógrádi Népújság. 1957. január (2. évfolyam. 1-8. szám)

1957-01-23 / 6. szám

2 NÓGRÁDI Népújság 1957. január 23. Az értelmiség kérdéséhez R égen látott barátommal találkoztam a minap. Csakúgy áradt belőle a szó, a fájdalom..: Politikai kérdé­sekről beszélt, mint annyiszor, ha összejöttünk egy kis eszme­cserére. Az értelmiségnek az elmúlt hónapok alatti maga­tartását „értékelte“ szenvedé­lyes hangon: Látod, így szá­míthatunk rájuk. Belelovaltak bennünket a nagy tragédiába, most meg hallgatnak .:. A „lé­lek mérnökei” is mintha meg- némultak volna, pedig koráb­ban milyen pontosan tudtak mindenről mindent. :, Hát még az egyetemisták;:: Em­lékszel, megmondtam én már a bizonyos értelmiségi határo­zatkor, hogy baj lesz abból, ha különleges helyzetet teremtünk számukra. — így beszélt a re­ményeiben megcsalt ember. így áll-e valójában a hely­zet, igaza van-e barátunknak: az értelmiség lenne a nemzet tragédiájának okozója? — döb­benek a vád rendkívül súlyos­ságára. Ha a dolgok felszínén járunk, ha csupán a felületi je­lenségeket nézzük, ha mellőz­zük a józan ész mérlegelő kri­tikáját és a szenvedélyeknek adunk szabad folyást, elhamar­kodottan torz képet festünk a történtekről. R endkívül bonyolult a hely­zet: Az értelmiség nem homogén erő, nem osztály — nem olyan erő, amelynek a tár­sadalom különböző dolgozó osztályaitól, rétegeitől alapjá­ban eltérő érdekei vannak. Az értelmiség a társadalom csak­nem minden rétegéből, cso­portjából tevődik össze. Ez a körülmény szüli, hogy ideoló­giailag is a legkülönbözőbb né­zeteket vallják. — Igen ám, de a munkáshatalom évei alatt az értelmiség egész új hadserege nevelődött a szocializmus is­koláiban — mondhatná bárki. De nézzük csak. Az élet kü­lönböző területein dolgozó ve­zető értelmiségiek döntő több­ségükben — legyenek akár párttagok is — a múlt iskoláit járták meg: polgári nevelést kaptak. Ezek az értelmiségiek helyzeti előnyben voltak a szo­cializmus neveltjeivel. Egy­részt idősebb korukkal járó nagyobb tapasztalat, másrészt arévén — különösen az ideo­lógiai területeken —, hogy az új iskolát járt értelmiségiek az elmúlt évek dogmatikus „tudo­mányát“ kapták és az élet ef­fajta tudományosság cáfolatát adta és így történhetett, hogy az értelmiség elvesztette szak­mája tudományosságába, sőt nem ritkán a szocializmusba vetett hitét is. Bár a régi értel­miség tett lépéseket előre a szocializmus felé, mégsem mondhatjuk — az elmúlt évek dogmatikus, szektás értelmisé­gi politikája folytán teljesen érthetően —, hogy szocialista, kommunista értelmiségünk lenne. Megálltak valahol fél­úton. És az új értelmiség, be kell látnunk, nagyon sokszor nem hogy pozitív alakítója lett volna e nagy átformálásnak, hanem maga is gyakran a ré­gihez, a polgárihoz vált hason­lóvá. Ezek az elvi momentumok magyarázzák az értelmiség magatartását? Természetesen nemcsak erről van szó. Rendkívül széles körben vál­tott ki visszatetszést nemzeti múltúnk, nemzeti történelmünk egyoldalú, a napi politikai szükségleteknek megfelelő, az antileninisla vezetést igazoló, támogató feldolgozása. A nem forradalmi, demokratikus ha­gyományaink szűkkeblű felku­tatása sok tehetséges értelmi­ségit taszított el a szocializmus ügyétől. Apácai Csere Jánosról nevezetük el vezető pedagógiai főiskolánkat —, de a korában rendkívül széles körben ható munkásságát csak szűk körben ismerik. Sokáig nem volt illő Széchenyiről még csak beszélni sem. Orvosainkat arról igye­keztünk „megagitálni’1, hogy a „szocialista" orvostudomány magasabbrendű a „kapitalista” orvostudománynál —. de szük­ségleteik kielégítéséről, lakás- problémáik megoldásáról már megfeledkeztünk. — Ezért be­töltetlen 22 orvosi állás a me­gyében. A műszaki értelmiség­gel szemben azon fáradoztunk, hogy az imperializmus rothadó voltát kimutassuk, a technikai zsákutcát mindenképpen iga­zoljuk —, de a nyugati műsza­ki folyóiratok másról tanús­kodtak. E zek a tények hát? Ezek is.:; Az anyagi megbe­csülés nagyon lényeges, de az ember mást is igényel. Egyebek között azt is, hogy felnőtt em­berként beszéljenek vele. Az őszinteség, a bizalom úgy kell az embernek, mint a levegő. Ezek azok a tények, amelyek az értelmiség forradalmas ma­gatartását igazolják? Nem szándékom az igazolás, még csak a magyarázás sem. Be­szélnünk kell a nemzet egészét érintő problémáról. Meggyőződéssel állítom: az értelmiség döntő többségének ellenére fajultak el az októberi események és ezeket igen fáj­dalmasnak tartják, Mit is akart tulajdonképpen az értelmiség? Olyan illúziókat táplált, hogy szuverénitásunkat megtartva „semlegességet“ harcolunk ki és nem az inter­nacionalizmus, hanem a nem­zeti szocializmus alapján ren­dezzük be életünket. Egyelőre amolyan Nagy Imre fajta kom. munistákkal..: Milyen választ adott erre a naív elképzelésre az idő, az egyáltalán nem szentimentális történelem? Nem „sztálinista dogmatizmus”, hanem millió és millió ténnyel igazolt valóság: csak két út lehetséges: szocia­lista és kapitalista út. Aki har­madik, közbülső utat keres, az tragédiába sodródik. Sajnos az értelmiség és épp leghangosabb csoportja hitt ebben a harma­dik útban. Nagy árat fizettünk érte. de az, hogy szegényebbek lettünk egy hazug reménnyel, nagy tanulság. És nemcsak számunkra.;; E cikk természetesen csak a probléma ,felvetésé­nek“ igényével íródhatott, de mégis engedtessék meg, hogy az elmondottakból egyetlen ta­nulságot levonhassunk — talán általános érvényűén: a mun­kásosztály, a munkásosztály és pártja vezetése nélkül az értel­miség önálló politikai kezdemé­nyezése, üyen, a társadalom egészét érintő kezdeményezése rendkívül veszedelmes vállal­kozás. Egyetlen marxista párt sem mondhat le a polgári nézetek bírálatáról — természetesen a mi pártunk sem. Azt jelenti-e ez. hogy az értelmiség bizo­nyos részével szemben a kriti­ka fegyverét helyezi előtérbe, s a nézeteinkben eltérő, a szét­választó momentumokat hang­súlyozzuk? Nem erről van szó. Az elvtársi bírálat fenntartása mellett a bennünket összekötő szálakat kell megkeresnünk és úgy kell formálnunk ezt, hogy soha ne vezessen tragikus konfliktusokhoz. TVTegtisztult, illetve tisztuló szocialista demokráciánk­ban roppant feladat — és te­gyük hozzá — roppant felelős­ség hárul az értelmiségre. A munkásosztály, a dolgozó pa­rasztság minden együttes erő­feszítése ellenére sem építheti fel új, szabad társadalmát — az egyéniség teljes kibontakoz­tatásának szocialista rendjét. A münkásosztály és a dolgozó parasztság csak az értelmiség­gel együtt képes nagy történel­mi küldetésének eleget tenni. (Túrái L.) Akinek inge, vegye magára... Szappanért megyek a Ház­tartási és az Illatszer boltba, — Sajnos, kérem, nincsen semmiféle mosdó- és mosósze­rünk — válaszolják lesújtó arccal a kiszolgálók. Kifelé tartok és látom, hogy jön egy csinos, szép arcú kis­lány. Az ő elbűvölő két szép szeme mégis tud rimánk odúi valamicskét, a „nincsből" is, egy kis piperét, mosószappant, mosóport, sőt a mosolygós árus még a szappanpelyhet is felkínálja neki. I „...S MIBŐL KÉSZÜL A MELEG BOR?" Hidegre fordult az idő. Az emberek fázósan sietnek az ut­cákon, s bizony jólesik betér­ni egy-egy vendéglőbe — kis melegítőért. Igen ám, de ez nem olyan könnyű ... Vagy pálinkát iszik a hideg­től reszkető, amely büdösebb, mint erősebb — vagy meleg bort. Hideg bort — mert van, cici inkább ezt inna — nagyon ritkán Kapni! Miért? Nem vagyunk rossz­májnak, de hát azzal minden vendéglőben jobban lehet „ki­jönni". Ha pedig valaki arra szánja el magát, hogy megkér­dezze: miből készítik a salgó­tarjáni vendéglőkben a meleg bort? — zavart magyarázko­dás, vállvonogatás a válasz. Bizonyosan alapos okuk van rá! Bor van elegendő. Helyes lenne, ha az illetékesek eré­lyes kézzel s minél előbb véget vetnének ennék a nagyon is átlátszó manipulációnak! KOMMUNISTA MARADT 77egyszerű, szerény ember J-j Bárány elvtárs, a lu- dányhalászi szociális otthon vezetője. Az otthon ellátott­jai és dolgozói megbecsülik és szeretik ezért. Bárány elvtárs is — mint annyian mások ebben az országban — végigélte az eseményeket minden rémségével, vissza­taszító cselekedeteivel. Az ellenforradalom szele elju­tott Ludány halásziba is. Hiába környékezték meg őt az ellenforradalom ludány- halászi ügynökei, hiába fe­nyegették és ijesztgették éj­jel-nappal, Bárány elvtárs helyt állt a maga kommu­nista állhatatosságával. Pe­dig igen sokan zaklatták őt a közelmúltban, sokan vá­daskodtak ellené. Fúrták jobbról, fúrták balról kü­lönböző okok miatt. Nem vesztette el munkakedvét, bár erről akikor kissé szo­morúan beszélt. „Majd a párt igazságot tesz" — mondta és a párt meg is ta­lálta akkor is az igazságot. Öelőtte sem — mint a legtöbb ember előtt — nem volt tiszta teljesen az októ­beri és novemberi esemé­nyek jellege. De azt tudta, hogy olyan „forradalom“, amely a vörös zászlót elége­ti, amely kommunistaelle- nes jelszavakat hangoztat, a munkásosztály és a dol­gozó parasztság számára csak mégalázást, nyomort és a föld visszavételét je­lentheti. Proletár ösztöne megmutatta a helyes utat, azt az utat, amin a Fejesek, a Péterék, a Kovács Jáno­sok és a Kurucnék nem tudtak haladni, mert leté­vedtek erről az ellenforra­dalom mocsarába’ akarva, vagy akaratlanul. No de er­ről majd máskor. ll/fár itt is — mint más m községekben — sütöt­ték a pecsenyéjükét a dol­gozó nép árulói. Elzavarták Juhász elvtársnőt és csa­ládját. Fejeséket a faluból zuhogó esőben tessékelték ki, ugyanígy Beviz Tiboré- kat is. Nem nézték Juhász- né apró gyermekeit, akik összekuporodva húzódtak össze anyjuk mellett a bú­torszállító kocsiban és kap­kodták kicsiny fejeiket a záporozó hideg novemberi esőtől. Előző nap Juhászáét megfenyegették, hogy ha két gyermekét nem keresz- teltéti meg, meglátja a kö­vetkezményeit. A megvesz­tett asszony megtette. Mit is tehetett volna annyi harag és gyűlölet láttán, ami az egyes ellenforradalmi és félrevezetett emberek sze­méből feléje sugárzott. Megtette, pedig éz felfogá­sával,' elvével ellenkezett és a harag könnyei a félelem könnyeivel összekeveredve folytak az arcán a szertar­tás végeztekor, hogy még a pap is megsajnálta. Nem magát féltette, hanem kicsi­nyéit és ezért nem ítélheti el senki őt. a mikor Juhászék, Beviz zí Tiborék és Takács párttitkár már nem volt a faluban, Fejes, e politikai kaméleon büszkén jelentet­te ki a falu kocsmájában: „Ellenségeinket eltüntet­tem", Ilyen körülmények 'között tették fel a kérdést Bárány elvtársnak: „Haj­landó-e lemondani a szo­ciális otthon vezetői funk­ciójáról és hajlandó-e meg­keresztelni gyermekeit, vagy sem?" Bárány elvtárs hajthatatlan maradt. A fe­nyegetések dacára nem tá­vozott állásából és hű ma­radt elveihez, tudta mi a kötelessége. Nem vitte ke­resztvíz alá gyermekeit, hiába fenyegették. Tudta, hogy ha ebben a kérdésben enged, akkor más fonto­sabb kérdésekben sem tud helytállni állhatatosan. Nem is ez volt a fő kér­dés Ludányhalásziban sem. A vallás magánügy. Lu- dányhalászi népét Fejesék a vallásra való hivatkozással próbálták megnyerni aljas terveik számára. Ki akarták tenni a szociális otthonból Bárány elvtársat és céljaik érdekében kihasználták a tömeg vallásosságát. Persze hiába a fenyegetés. Bárány elvtárs maradt. Maradt, mert szeretik őt az otthon ellátottjai, alkalmazottjai és a falu becsületes dolgozói, akiknek becsületére válik, hogy a nehéz időkben is ki­tartottak mellette. Ma már felvirradt Lu­dányhalásziban is. A falu kezdi visszanyerni a régi, de sók tekintetben új képét, nyugalmát. Az üldöztetés­nek most már nincs kitéve senki és a sérelmeket köz- megelégedésre orvosolják.­nárány elvtárs kommu­-*•' nista maradt. Olyan kommunista, akit a múlt­ban nemegyszer rágalmaz­tak, kikezdték, most meg­mutatta: helyt tud állni, be­csületes, kommunista bá­torsággal. És mi is azt mondjuk, hogy „minden szónál ékesebben beszél a tett.” G. L. Salgótarján, 1957. január 12, szombat este fél ki- O lene. A város utcáin munkába igyekvő dolgo­zók haladnak szapora léptekkel üzemeik felé. Apró pelyhekben kezd esni a hő. Autóduda hangja zavarja meg a csendet. Hozzák a vidéki dolgozókat munka­helyükre. Az üzletek már rég zárva vannak, nem látni ácsorgó, beszélgető csoportot, vagy mulatságba igyekvő fiatalokat. Csend van mindenütt, a város lakói nyugo­vóra tértek, nyugalomban, békességben. Hull a hó és lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik minden, a gyermekek nagy örömére. A távolabbról jövő dolgozók kabátja lassan fehér színűvé válik. így néz ki a város este 9 óraikor, miközben mintegy nagy család készül pihenni. „Nógrád az első.. A gépkocsi sebesen suhan tova. Még csak néhány perc telt el azóta, hogy a Vízválasz­tói Erőmű mellett járt s mé­gis már oly messzinek tűnik a Rónabányára vezető szerpen- tinútról visszapillantva. De már fent vagyunk Rónabá­nyán. A bányatelep ablakai­ból sárgás fény szűrődik az út felé és bent a házban mun­kába készül az apa. Mire gon­dolatban idáig ér az ember, a gépkocsi tovahaladt, még né­hány pillanat és hirtelen fé­kezve megáll Rónabányán a főtáró előtt. Az idő 10 óra le­het és egymás után bukkan­nak fel a szénnel megrakott csillék a föld gyomrából. A korongőr idős bácsi, aki már megette kenyere javát. Szívé­vel leikével itt van a bányá­nál. Büszkén mondja — Nóg­rád az első, mi termeljük a legtöbb szenet az országban. A palaválogatók is ezt mond­ják, azaz valamivel többet. Tisztábban termelnek, nincs annyi pala egy csille szénben, mint azelőtt. S közben a csil­lék jönnek gyorsan, egymás után. A külszíni felvigyázóval be­szélgetünk. — Nincs minden rendben — mondja. — Mőst a délutános műszakban is hat embert kellett elvenni szén­munkahelyről, mert kevés volt a szállító és ez így megy na­pok óta. Ez nem egészen érthető. Ed­dig úgy tudtuk, hogy az üzem­nél létszámfelesleg van. A bérezésről is érdeklődünk a szállítóktól. Idős bácsi be­szél, rokkant vájár. Elmondja, hogy műszakonként 38 forin­tot keres. Ez bizony nem jól van, hiszen az új bérezési for­ma még a szállítóknak is ma­gasabb bért biztosít. Jó lenne, ha az üzemvezetőség többet törődne a rokkant vájárokkal. Közben megérkeznek a vi­déki dolgozók gépkocsijaikon, Ceredből, Pogonyból. Az ed­dig üres felolvasó megtelik. A bányászok beszélgetnek. Egy­két megjegyzés hallatszik a decemberi keresetről, de egy másik letromfolja: „Mit akarsz, hiszen nem is dolgoztál!” Majd az új bérezésről beszélgetnek. Bizony nem a legjobban véle­kednek róla. Igaz, nem csoda, hisz alig ismerik. Aztán egy középtermetű vájár fordul fe- lém. — Azt írják már meg, miért kell nekünk olyan korán jönni munkába. Még csak negyed tizenegy és már látja, itt van az autó. Bizony, ez nem a legjobban van így. ideje lenne orvosolni a dolgot. Majd folyik a beszéd tovább. Panaszkodnak, hogy a járandósági munkaruháért Salgóra kell menni. A vitat­kozásnak akkor szakad vége, amikor az aknász megkezdi a névsorolvasást és megindul­nak a bányába. A bánya mé­lyén problémáikat felejtve dolgoznak és ezen a napon is 622,2 tonna szenet termeltek. A rónai bányászok tudják, mit vár tőlük az ország, bár szeretnék, ha többet foglalkoz­nának bajaikkal, Bányaszakadás — és rémhír S az autó tovahalad. Margit- tárón vagyunk. Torják Gusz­táv körletvezetővel találko­zunk, aki Ferenc lejtaknába igyekszik. Bizony, nehéz most a helyzetük. A bányában sza­kadás volt és az ott dolgozók jelentős részét más bányába kellett elhelyezni. Az idő fél egy felé jár. Az V. Margit- lejtaknába indulunk. Nem sok csapat dolgozik már itt. A bá­nya lefejtés alatt van. A mun­ka folyik s a lejt alatt gyűlnek a tele csillék. A bal alapköz­ién fiatal bányász fordítja ki a telecsillét a köziére, majd érdeklődik: — Mi volt Salgótarjánban délután? Bizony nem tudván, miről van szó, meghallgatjuk, mit tud. Elmondja, hogy délután a városban valamiféle össze­ütközés volt. Érdekessége pedig az, hogy ilyesmi egyáltalán nem volt Salgótarjánban. Bár a hír célja érthető. Valamivel — hogy mi az, vagy igaz-e, nem fontos — zavart kelteni a bányászok sorai között. Ez azonban nem sikerült. Annak dacára, hogy Ferenc lejtősben szakadás van, az üzem dolgo­zói vasárnap reggelre mégis 829,1 tonna szenet termeltek, annyit, mint az előző napo­kon. „Majd meglátjuk.. A kazári bányaüzemhez in­dulunk tovább. A hó egyre esik, s már fehér minden, amerre a szem ellát. Tőkés II. lejtaknába megyünk. Alig ha­ladtunk a lejtaknából pár mé­terre, máris telefon előz meg. A szállítók jeleznek. — „Vi­gyázzatok lent, a bányába ide­genek mennek.“ Úgy, hogy nem csoda, mire leértünk, már az egész bánya tudott jövete­lünkről s elindult a hír a munkahelyekre, ahol megkez­dődött a találgatás. — Hátha azért jönnek, hogy leállítsák a munkát — folyik a szóbeszéd. — Azt pedig nem engedjük! A találgatásnak ha­mar végeszakad. Ismerős tű­nik fel a szállítóvágat felől, Kazinczi b. László Kossuth- díjas vájár. Egy nagy fejtésen dolgozik, ő a csapatvezető. — Hány ember van csapatá­ban?

Next

/
Oldalképek
Tartalom