Szabad Nógrád. 1956. július (12. évfolyam. 53-60. szám)

1956-07-04 / 53. szám

«

SZARAI» NÍScrId

1956. július 4.

■

SZERECSENMOSDATÁS - ÖNBÍRÁLAT HELYETT

ITALÁN SOK OLVASÓNK kiváncsi rá, mi történik azután, hogy a Szabad Nógrádban mejelenik egy-egy olyan írás, amely közéletünk valamilyen fogyatékosságát ostorozza. — Van-e foganatja a bírálatoknak? Tesznek-e valamit az érdekeltek? — kérdezheti az olvasó joggal, hiszen, ha az újságban megjelent bírálat pusztába kiáltott szó marad, akkor fabatkát sem használt a köznek a jóhiszemű újságíró fáradozása, de kár volt még a cikkre pazarolt nyomdafestékért is.

Szeretnénk, nagyon szeretnénk megnyugtatni az olvasót: ha a lapban megjelenik egy igaz, helytálló bírálat, akkor utána azok, akik a hibát elkövették, becsületesen elismerik azt és intézkednek, hogy hasonló esetek ne ismétlődhessenek meg. Sajnos, ilyen feleletet egyelőre még nem adhatunk. Mert megtörténik — szerencsére egyre .gyakrabban —, hogy a bí. ráló cikk hatására egyes üzemeink, hivatalaink kijavítják a hibát, ez azonban még nem általános. Leggyakrabban az történik, hogy a cikk megjelenése után elkezdődik a ,,szerecsenmosdatás”, azaz a megbíráltak megkísérlik azt, aminek lehetetlenségét egy találó orosz közmondás így fejezi ki: „nem lehet a fekete kutyát felhérre mosni..

A szerecsenmosdatás legtöbbször úgy történik, hogy a bíráló cikk szereplői küldenek egy hosszú — a cikknél kétszer- háromszor nagyobb terjedelmű — levelet, amelyben mindenről szó esik, csak arról nem: „elvtársak, hibát követtem el, de így és így ki akarom javítani”. Ezek a levelek sajátságos recept szerint készülnek, s ugyanazokat a jellegzetes vonásokat viselik. Mivel a szerecsenmosdatás az utóbbi hetekben nagyon élszaporodott (párhuzamosan azzal, hogy lapunkban is, mint az egész magyar sajtóban, erősödött a bíráló hang), szükségesnek tartjuk, hogy okulásképpen megmutassuk, mi mindenből keverik össze egyesek azt a „csodaszert”, amely szerintük gyógyító írként elkeni, elfedi az igazságot, az újságíró igaz szava által ütött sebet.

A bírálat visszaverésének recept jét csak gyakorlati példán lehet elemeire bontani. Nos, erre a célra a sok közül Topa Györgynek, a salgótarjáni nyomda vezetőjének levelét választjuk, amelyet a lapunk június 23-i számában megjelent „Amikor a hóhért akasztják — avagy bosszút állnak a sajtóhibák.;.” című, a plakátok hibáit és a nyomda munkáját szatirikus hangon bíráló cikkünkre küldött. Ez a levél azért alkalmas a recept bemutatására, mert minden együtt van benne, ami a hasonló írásokban esetleg csak külön-külön fordul elő. De azért is Topa György levelét szemeltük ki, mert a levélíró így ír: .. választ kérek arra, mi késztette Miklós elvtársat, hogy egy ilyen cikkel lejárassa a salgótarjáni nyomdát”,

Kezdjük hát először a válasszal.

Az újságírót, Topa elvtárs, a segítő szándék — és kizárólag csak ez! — vezeti minden olyan esetben, amikor bíráló cikket ír, akár szatirikus formában, akár komoly hangon. Amikor szóváteszünk egy. egy hibát, visszás jelenséget, mindig azért tesszük, mert úgy érezzük, a köznek használunk vele, ha felhívjuk rá a figyelmet. Ez a szándék, kizárólag ez vezetett engem is, amikor arról írtam, hogy a nyomda termékei, elsősorban a plakátok, tele vannak hibával, s ez bosszantja a helybelieket, ugyanakkor cseppet 6eni emeli Salgótarján jóhímevét az itt szép számmal megforduló idegenek szemében. Mert nálunk ma, a felszabadulás után tizenegy esztendővel igenis szégyen hibás plakátokat rendszeresen megjelentetni! S a nyomdát nem a cikk „járatja le”, hanem éppen saját selejtes termékei;

T ÁSSUK MOST MÁR, mit ír elő az a bizonyos recept?

Mindenekelőtt ezt: „Próbáljuk először megtámadni a bírálatban szereplő tényeket. Ha csak a legapróbb ténybeli tévedés van a cikkben, abba már bele lehet kapaszkodni, mégha a lényeg igaz is.” Nos, Topa György levele nem mondja egyetlen hibáról sem, hogy ez, vagy az nem történt meg. (Nem is mondhatná, hiszen a hibák minden utcasarkon bemutathatok a plakátokon.) Hozzátartozik azonban az igazsághoz, hogy később telefonon azt üzente, „tanulja meg a cikk írója a helyesírást, mert a nyomda igenis helyesen szedte a bolgárt bulgárnak”.

Hát itt bizony az emberből kikívánkozik: „Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna .;Mert a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott, tehát hivatalos helyesírási szabályzat jelenleg érvényes, tizedik kiadásának szótárában, a 105. oldal első hasábján íme ez áll: bolgár. Egy sorral lejjebb pedig: Bolgár Népköztársaság.

A tények megvitatása után rendszerint a visszavágás következik azon az alapon, hogy „jó, jó, de lám, mások is követnek el ilyesmit, még maga a szerkesztőség is!” A szóbanforgó levél bőségesen adagol ebből a „szerből”. Felsorolja, milyen sajtóhibák láttak napvilágot a Szabad Nóg- rád azon számában, amelyikben a cikk

megjelent, megállapítja, hogy a nyofndát ostorozó cikkbe is csúszott betűhiba. Mindebből — látszólag — könnyen le lehet vonni az ilyenfajta következtetést: — lám, a Szabad Nógrádot jól felszerelt nyomdában, kitűnően képzett nyomdászok állítják elő, szakértő korrektorok és a szerkesztőség tagjai nézik át a levonatokat, mégis van benne hiba bőven. Mit akarnak hát tőlünk?

Tetszetős gondolatmenet ez, csak nem igaz. Hiba és hiba között nagy a különbség, s ezt legjobban a nyomdaigazgatónak kellene tudnia. Egy-egy újság valóságos betűtenger (apró betűk tengere), egv plakát viszont rendszerint néhány szó, öklömnyi betűkkel nyomva. Az újság gyorsan készül, a plakátok átnézésére azonban több idő jut. Nem véletlen tehát, hogy nincsen újság sajtóhiba nélkül, a plakátoknál viszont könnyű elérni, hogy pontos és hibátlan szöveg jelenjen meg.

Ezért, éppen ezért választottuk külön a cikkben a plakátokat és meghívókat az újságoktól, ezért — ismerve a nehézségeket — nem írtunk egyetlen elmarasztaló szót sem a helyi nyomdában készülő Tar. jáni Acél és Nógrádi Bányász egyes számaiban található hibákról.

A szerecsenmosdatók általában, Topa György pedig különösen nem riadnak vissza demagógiától, a felelőtlen vádaskodástól, a cikkek mondanivalójának önkényes kiforgatásától és a belemagyaráz- gatásoktól sem. A demagógia egyik legelterjedtebb formája rendszerint az, hogy a megbírált személy igyekszik a felelősséget másokra áthárítani.

Ebben a levélben ez úgy jelentkezik, hogy Topa elvtárs mindenütt úgy ír, mintha az egész nyomdát érte volna valami rettenetes támadás, mintha valamennyi nyomdász magára vehetné a bírálatot, s szerinte „mindenki sértve érzi magát”. Mivel Topa elvtárs következetesen többes számot használ, úgy tűnhet, mintha a felelősség mindenkit érintene a nyomdában, a berakónőktől a szedőkig.

De a valóságban korántsem így áll a helyzet! Vannak a nyomdában, akiknek semmi szerepük sincs abban, hogy mi jelenik meg egy plakáton. Másoknak — a szedőknek például, akik munka közben természetesen követnek el hibákat — részük van ugyan benne, hogy rossz szöveg kerül papírra, de hogy kinn, az utcán végül is mi jelenik meg, azért őket semilven felelősség sem terheli! (Ez nem jelenti azt, hogy nem kell szakmai képzettségüket fokozniuk, hiszen minél fejlettebbek, annál kevesebb hibát követnek el munka közben.)

Nehogy tehát ilyen szempontból félreértés legyen, tisztázzuk mégegyszer: a falragaszokon található hibákért egy személy, mégpedig Topa György felelős, mert ő a vállalat vezetőie, neki kel] gondoskodnia a munka célszerű megszervezéséről, (ehhez hozzátartozik megfelelő korrektor beállítása is), továbbá a dolgozók szakmai képzésének biztosításáról. Ezért kapja a fizetését, ezért nevezik a nyomda felelős vezetőjének.

Szokásossá vált már az is, hogy szé- monkérik a bírálat hangját, kétségessé próbálják tenni az újságíró becsületes szándékát, olyan követeléseket támasztanak, amelyek teljesíthetetlenek. Ez a másik jelentkezési formája a demagógiának; Topa György például megállapítja, hogy a cikkíró „lesértegetett bennünket”, „nem az építő bírálatot vette elő”, s megkérdezi, „miért nem alkalmazta a cikkíró a nevelés eszközét a cikkében?”

Hadd kérdezzem meg most én: miért nem volt építő a bírálat? Nem igazak a felsorolt tények? Ezt Topa György sem állítja. Hát akkor? Talán nem mutatta meg a kivezető utat? Dehát megmondta, hogy állítsanak be megfelelő korrektort! Vagy nézzük a cikk hangját, amely „sértegető”. Nos, sértegetés az, ha valakinek szellemi, vagy testi fogyatékosságait, családi körülményeit stb. becsmérlik. Megtalálható ez a cikkben? Nem! Az viszont, hogy a rossz munkáról gúnyosan beszél az újságíró, teljesen indokolt. És nevelni — ha már ezt kérik számon — nemcsak langyos lelkiprédikációval lehet, — sőt azzal legkevésbé —, hanem szatirikus hangon is. (Nem beszélve arról, hogy az olvasók ezt szeretik, ezt igénylik, márpedig a lap nekik készül! Hiszen tudom én, nyilván Topa György is, más is kedveli a szatírát — ha nem őrajta nevetnek. Egyébként bármikor, ha a gúnyos hang telibetalál, ha felébreszti a kényelmeskedőket, a saját vélt sikereik képzelt verőfényében süt- kérezőket, máris neveit a cikk.)

Azt azonban lehetetlen megtenni, amit a levéliró követel, hogy az újságíró máskor „menjen el a helyszínre, oktassa ki előbb az egyszerű nyomdászokat”, hogy azok helyesen írják az idegen neveket. Azt hiszem, ez olyan képtelenség, hogy kár is vitázni róla. Ellenben Topa Györgynek tudnia kell, kinek a feladata ez a kioktatás.

Nem hiányozhat a szerecsenmosdatás receptjéből az újságíró személyének megtámadása sem. Topa György messze megy ebben: először szemtelennek nevezi, majd megkérdi a cikkírót: „hogyan mert jogot formálni magának, hogy gúnyos megjegyzésekkel sértegessen bennünket”. Könnyű itt visszafordítani a kérdést: hogy kerül a csizma az asztalra? Hogyan merészel valaki olyan hangot használni, amiért az újságíró a sajtótörvény szerint bírósági úton kereshetne elégtételt? Ezt egyébként nem teszi meg ...

Általában meg szokták magyarázni azt is, hogy miért „elkerülhetetlenek” a megbírált hibák. Ez a levél csak arra hivatkozik, hogy nehéz gépszedőt kapni (ennek nincs különösebb köze a plakátokhoz, hiszen azokat többnyire kézzel szedik), korrektort pedig a „jelenlegi fizetésért” egyáltalában nem tudnak szei'ezni. Nehéz tudomásul vennünk, hogy ne akadna olyan, nyugdíjas tanár, aki ne vállalkozna szívesen erre a munkára. De ha így van: amíg nem oldódik meg a korrektor-kérdés, legalább az ökölnyi betűs, feltűnő falragaszok levonatait nézze át az, aki a nevével fémjelzi őket: Topa György, a felelős vezető.

íme, körülbelül kész is a recept, a bírálat visszautasításának szokásos receptje. Igaz, általában szoktak egy csipetnyi önkritikát is belevegyíteni, mutatóba, hogy „no jó, azért valamit én is hibáztam”. Ebből a levélből ez a csipetnyi önkritika is hiányzik, s egyetlen szó sem esik arról, mit tesz Topa György azért, hogy megváltozzon a helyzet?

Igaz, erre — a tettekre — rendszerint nem marad sem idő, sem erő, mert a le- vélírogatás, a hosszas reklamáció elfogyasztja. Meg aztán szerecsenmosdatással kísérletezni könnyebb, mint tenni valamit. Csak éppen nem helyesebb! Sőt: megengedhetetlen.

Szeretném még egyszer hangsúlyozni: ennek a cikknek nem az a célja, hogy Topa György levelével vitatkozzon, az abban foglaltakat pellengérezze ki. Többről van itt szó! Arról, hogy egy jellegzetes példából — Topa György leveléből — levonjuk azokat a tanulságokat, amelyek azt mutatják: helytelen, káros és elfogadhatatlan a bírálatnak ilyesfajta, az ismertetetthez hasonló módszerekkel való megkerülése, visszautasítása, amely az utóbbi hetekben szinte általánossá vált. Talán sikerült azt is bebizonyítanunk, hogy a szerecsenmosdatási kísérlet felesleges fáradozás, hiszen amint Topa György álláspontja is sorról sorra megcáfolható, ugyanezt lehet tenni a legtöbb hasonló tartalmú és szellemű levéllel is.

*

ti IBA LENNE, ha valaki azt hinné, hogy a bírálat makacs elutasításáért csak azok felelősek, akik ezt gyakorolják. Nem, felelősek vagyunk mi, újságírók is, akik — tisztelet, becsület a kivételnek — az utóbbi években elkövettük a legnagyobb bűnt, amit újságíró elkövethet, szenvedély nélkül írtunk. A jóról is, de a rosszról még inkább. Ügyeskedtünk, patikamérlegen adagoltuk, cseppen- ként csepegtettük a bírálatot, óvatosan, sztaniolpapírba csomagolva, hogy ne sértődjön meg senki, ne legyenek ideget, velőt őrlő viták, s nyugodtak legyenek az éjszakáink. Beszéltünk nagy példaképeinkről, Ady Endréről, Gábor Andorról, Révai Józsefről, de az ő maró tollúkat, harcos szenvedélyüket nem örököltük, így szürkültek el cikkeink, így váltak élvezhetetlenné az olvasók előtt, s így jutottunk odáig, hogy most, amikor végre emeltebb hangon beszélünk és olyan formát igyekszünk használni, amely szórakoztatja is az olvasót, a legkisebb csípésre szisszennek fel, olyan méltatlankodásba kezdenek a megbíráltak, mintha doronggal vertük volna fejbe őket.

S egy-egy pársoros bírálat után megindul az áldatlan vita. Nem baj. Nem baj, hogy kevésbé nyugodtak az éjszakáink — mert az újságíró is húsból, vérből való ember, tele jószándékkal, becsülete, önérzete is van, ezért rágja, őpli az, ha meg- nemértéssel találkozik, — s nem baj, hogy egyelőre sok igazságtalanságot teszünk zsebre. Az újságíró, ha vállalta ezt a hivatást, mindezzel szembe kell, hogy nézzen. A baj az, hogy még kevés az eredménye az emelt hangnak. Ehhez is részben mi szoktattuk hozzá a megbíráltakat: megírtuk a cikket, azután elfogadtuk a szerecsenmcsdatást, s nem tértünk rá vissza, történt-e a bírálat után valami elfogadható intézkedés? Nos, mert mi valóban segíteni akarunk, nem pusztába kiáltani: következetesek leszünk ezentúl ebben is. Számonkéi’jük, lett-e eredménye a bírálatnak.

Az olvasó nézze el, hogy most, amikor annyi fontos, égető probléma van, amelyről szólni, írni kellene, ilyen viszonylag jelentéktelen dologra, mint a Topa-ügy, szentelünk annyi helyet. írunk mi még ennél fontosabb kérdésekről is! De eny- nyit a bírálatról, illetve annak visszautasításáról el kellett végre mondanunk, ha mindjárt a Topa-levél alkalmával is. Mert nem engedhetjük meg, hogy a szerecsenmosdatás betegsége — járvánnyá váljék!

Miklós Dezső

Érdemes felfigyelni iájuk

A mátraszőlősi kőbányából kitermelt mészkő szállításánál elért eredményekről szeretnék egy kis tájékoztatást nyújtani. Minden elismerésünk a bányászoké, akik minden megtesznek azért, hogy minél több anyagot adjanak az építőipar számára. Azt azonban mégis látni kell, hogy eredményeikhez hozzájárulnak a gazdasági vasút dolgozói is. Az általuk kitermelt követ még 10 kilométerre le kell szállítani a hegyről a nagyvasúthoz, ahonnan tovább folytatja útját egészen addig, amíg cementté dolgozzák fel. Ezt a munkájukat nem kis veszély közepette végzik, hiszen 60 ezrelékes pályán szállítanak sokszor esőben, hóban, viharban, és munkájukat jól végzik, sosem akadályozzák a termelést, mindig idejében van ürescsille. Áprilisban például a szerződés szerint napi

250 tonna követ kellett volna leszállítani, de 300 tonnán alul nem igen szállítottak, sőt 310 —340 tonna követ is továbbítottak ezen az igen veszélyes lejtőn. Májusban a napi terv 300 tonna volt és 365 tonnát is leszállítottunk. Júniusban már nem tudtunk ilyen eredményt ejémi, mert a sok esőzés gátolta a bányászok termelő- munkáját. Ezenkívül többször volt áramszünet is. A jól dolgozó brigádok melett vannak egyénileg is igen kiváló dolgozóink, akikre sajnos, nem figyelt méig fel senki. Ezek közé tartozik Vigh József vonatfékező, Ürge József mozdonyvezető, Bordás István fűtő és még többen mások, akik becsülettel végzik nehéz munkájukat.

Balász József,

gazdasági vasutak üzem. főnöksége, Pásztó

Kihasználatlan villanymotor

Kedves Elvtársak! Már nyolc hónapja hever itt, a községben egy felszereletlen villanymotor, amely a daráló meghajtásához kellett volna. Először azért nem szerelték fel, mert a költségvetést nem hagyták jóvá, most pedig, amikor már félig beszerelték, le kellett állítani a munkát, mert az ÉMÁSZ nem ad áramot. Erre csak akkor volna Iwjlan- dó, ha a darálót a transzformátortól 260 méterre tudnánk felállítani. De ott nincs megfelelő hely. A községben két magán- iparos kap áramot a villanyfűrészhez és egy közérdekű célt szolgáló darálót, amit a község dolgozói már nagyon várnak, nem tudunk üzembe állítani, mert nem kapunk ára. mot, pedig a darálóra rövidesen nagyon nagy szükség lenne.

A daráló használatát úgy képzelnénk el, ahogy az az áramszolgáltatás részére a legmegfelelőbb lenne. Egy héten két-három kitűzött napon és órában, hogy ne akadályozza a csúcsforgalmat.

Urban Béláné Maconka

Fizikai továbbképző tanfolyam imtait a nevelők részére

Július 2-től 7-ig a megyei oktatási osztály fizikai továbbképző tanfolyamot indított az általános iskolai nevelők részére. A tanfolyamon a 60 vidéki nevelőn kívül a nyolc salgótarjáni fizika szakos tanár is részt vész.

Pártunk Központi Vezetőségének november havi határozata értelmében már az általános iskolában is be kell vezetni a politechnikai oktatást. Az ezen irányú tevékenységnek legfőbb munkáiéi az általános iskolában a természettudományok, különösen a fizika tanítói.

A' politechnikai oktatás érvényesül a tanfolyam munkatervében is. Hat félnapon át a hallgatók a kohó- és gépipari technikum műhelyeiben, a műhelyoktatók vezetése mellett különböző munkálatokat végeznek, s szemléltető eszközöket készítenek. Megismerik a szerszámokat, a gépeket és a munkamódszereket is. A helybeli nagyüzemek megtekintése még jobban bővíti a politechnikai ismereteket. Azonkívül a hallgatók a járási szakfelügyelők vezetésével kísérleteket folytatnak, amelyek során a fizikai szerekkel ismerkednek meg. így maradandóbb értékű lesz szorgalmas és lelkes pedagógusaink munkája, s a következő években egyre több olyan tanuló kerül ki az általános iskolákból, aki közel áll a gyakorlati élethez.

ZSOLDOS JÓZSEF Salgótarján

A nagyszülők találkozója

Több mint 100 meghívót hordott szét a postás június végén, s a meghívottak mind-mind munkában, gondban megöregedett nagymamák és nagyapák voltak. Június 29-én aztán találkozóra jöttek össze a nagyszülők a megyei tanács dísztermében.

A kedves, meghitt ünnepséget Torják elvtársnő nyitotta meg. Kérte a nagymamákat és nagyapákat, a továbbiakban is neveljék sok-sok szeretettel az unokákat, hogy hazánk becsületes polgáraivá váljanak. Majd Kovács elvtárs, a városi

párt-végrehajtóbizottság osztályvezetője méltatta a nagyszülők érdemeit, akik sok-sok dolgozó apa és anya válláról veszik le a gyermeknevelés és a háztartás gondjait.

Később aztán a Bartók Béla úti óvodások vidám műsorán derültek a nagymamák és nagyapák. Majd az úttörőház zenekara játszott, a bányász kultúrotthon énekkara énekelt a kedves, meleg, még sokáig emlékezetes összejövetelen.

(Egy nagyapa,

Mi&suray Jenő levele nyomán.)

Néhány szó köszönet

Megyeszerte iinneplik a szövetkezeti napot. Engem, most nem annyira ez, mint a szívből jövő köszönet késztetett írásra. A galgagútai földművesszövetkezetről szeretnék írni, illetve inkább annak dolgozóiról.

Alig lép be az ember, máris röpülnek a kérdések — mit tetszik parancsolni? Mit adjunk? Bagyal István boltkezelő és ügyes munkatársa, Mravik Tériké a legnagyobb udvariassággal és készséggel szolgálják ki a vásárlóközönséget. Én legelőször egész véletlenül vetődtem be az üzletbe. Mohorai lakos vagyok és már mindenütt kerestem szalmakalapot — mivel szervezetem végképp nem bírja az erős napsütést. Azóta a szíves kiszolgálás, a jóleső

udvariasság minden fizetéskor odacsal, hogy ott vásároljak.

Bagyal elvtárs nemcsak a kért holmit rakja a vásárló elé, hanem udvariasan felhívja a. közönség figyelmét a legújabban érkezett árukra és azonnal közli az árat, felvilágosítással szolgál a minőségről is. Jólesik az embernek az is, hogy az eladók szakszerű tanáccsal is szolgálnak. Legutóbb, amikor kint jártam, nyári inget kerestem és Mravik elvtársnő még a színre is javaslatot tett — krémszínűt vegyen, meglátja, nem bánja meg, jól áll az a barna arcbőréhez.

És még sok mindent el tudnék mondani, sok szépet és jót, amit csupán emberségből tesznek ezek az elárusítók.

Gazdik János, Mohora