Szabad Nógrád. 1956. február (12. évfolyam. 9-17. szám)

1956-02-18 / 14. szám

1956. február 18. SZABAD AÖGRAD 3 Második otthona-e kisteleki munkásszálló a lakóinak? A mizserfai bányaüzem kis­teleki munkásszállójában az étkezőhelyiség falán egy ver­senyfelhívás olvasható, amely a munkásszállók üzemvezető­ségeit és gondnokait szólítja versenybe. A versenyfelhívás az alábbi rövid bevezetéssel kezdődik: „A Nógrádi Szénbányászati Tröszt üzemeinek kezelésében lévő munkásszállóik minden te­kintetben második otthona a toborzott dolgozóknak“ (csak így zárójelben jegyezzük meg, hogy ez a mondat egy-két pon­ton vét a magyar nyelvhelyes­ség ellen!) Itt, az első mondatnál mind­járt érdemes megállnunk, hogy ejtsünk néhány szót ar­ról, hogy a kisteleki munkás- szálló egyelőre mennyire nem második otthona a szálló 53 lakójának, pedig az új gond­nok, Szöllősi István igyekszik megváltoztatni a szálló rossz hírét, A szállóban egyelőre nincs konyha és a lakók Jánosakná- ról kapják a kosztot, amely a szállítás következtében, főleg most, a hideg időben sokat veszít élvezhetőségéből. Ezen az állapoton csak úgy lehetne változtatni, ha a mizserfai üzemvezetőség gyorsabban in­tézkedne annak érdekében, hogy a kisteleki munkásszálló végre saját konyhát kapjon, mert a február I-i határidő már rég lejárt! Komoly bajók vannak a Kis­teleken lakó, toborzott dolgo­zók ruha-, lábbeli- és fehér­neműellátásában is. Erdősi Zoltán például már két hete dolgozik a Duclos-aknában és még csak ruhát és egy pár kapcát kapott, s egyelőre a sa­ját bőrcsizmáját kénytelen hordani; Az ágyakon szutyko- sak a lepedők és a párnahuza­tok. Nincs biztosítva a szálló­ban az egészséges tisztálkodá­si lehetőség. Korszerű fürdő csak Jánosaimén van, amely csaknem egy órajárásra van Kistelekihez; A lakók nincse­nek megelégedve a takarítónők munkájával sem; Az eddig elmondottak alap­ján nem túlozunk, ha megál­lapítjuk, hogy nagyon sok ten­nivalója van még a tröszt munka- és bérügyi osztályától kezdve a szálló dolgozóiig minden illetékesnek abban, hogy a kisteleki munkásszálló tényleg második otthona le­gyen lakóinak. De ha már a második ott­honról beszéltünk, nem árt, ha megemlítjük a toborzott dol­gozóknak az első, a családi otthonnal való kapcsolatát, amely az ő legnagyobb prob­lémájuk; A toborzott dolgozóknak jo­guk van ahhoz, hogy minden hét végén haza utazzanak csa­ládjukhoz. Kisteleken főleg Herencsény községből vannak dolgozók és az a jogos pana­szuk, hogy nem biztosítanak nekik megfelelő utazási lehe­tőséget. Előfordul, hogy 31 sze­mélyes autóbuszban negyve­nen, negyvenötén utaznak. Az autóbuszok a haza- és vissza­szállításkor is órákat késnek és ennek az az eredménye, hogy a dolgozók csak néhány órát tudnak otthon tölteni és gyakran lekésnek a hét első műszakjáról, s ennek eredmé­nyeképpen az üzem is és ők maguk is jelentősen megkáro­sodnak. Ezek után folytassuk tovább a versenyfelhívás idézését. „Ennek (mármint annak, hogy a munkásszállóik második ott­honná legyenek), gyors meg­valósítása érdekében munka­versenyre hívjuk fel az üze­mek civil szállóinak;;; üzem- vezetőségét és gondnokait.“ Az eddig idézett két mon­dat között ellentmondást ér­zünk. ugyanis az első mondat kinyilatkoztatta, hogy a mun­kásszállók második otthonai a toborzott dolgozóknak, s ez a mondat pedig megállapítja, hogy ezt gyorsan meg kell va­lósítani. Igen, a mi véleményünk is az, hogy a kisteleki munkás- szállót is gyorsan a toborzott dolgozók második otthonává kell tenni. Ehhez azonban édes­kevés egy versenyfelhívás, még ha öt-, három, és kétezer forintos díjakat tűznek is ki a legjobbaknak, hanem tekintse mindenki, akire tartozik, szív­ügyének a kisteleki munkás- szálló sorsát, mert csak így ér­hető el, hogy az második ott­honná legyen, és még valamit, fordítsanak több gondot arra is, hogy a toborzott dolgozók­nak az első. a családi otthon­nal való kapcsolata is megja­vuljon; Vepkövetkeztetésiil csak annyit, ha a kisteleki munkás­szálló lakóival nem törődnek többet, akkor ennek a Duclos- akna bányász törzsgárdájának biztosítása vallja kárát, pedig az akna jelenlegi toborzott dolgozóinak nagy része végle­gesen a bányász-szakmát vá­lasztaná, ha a kisteleki mun­kásszállóban nem vennék el tőle a kedvét. Kovács János A végzett munka eredménye A legutóbbi jelentésünk óta eltelt néhány napban a tröszt többlete valamivel csökkent, a termelés azonban még min­dig 100 százalék felett van. Néhány üzem — Mizserfa, Ka­zár és Mátranovák — kissé visszaesett az utóbbi napok­ban, s az élenjárók csoportjá­ból az adósok közé került. Róna változatlanul az utolsó helyen áll, sőt adóssága csak­nem 300 tonnával növekedett. Ugyanakkor biztató jel, hogy Kányás és Ménkes dolgozói valamivel csökkentették tar­tozásukat. További erőfeszítésekre kell tehát kémünk bányász elvtár­sainkat. Lankadatlan, fokozó­dó versenylendület, további lelkiismeretes munka szüksé­ges ahhoz, hogy végképp dia­dalmasan kerüljön ki a nógrá­di szénmedence az idei ke­mény téllel vívott hatalmas küzdelemből. ÉLENJÁROK: _ Szorospatak: 1340 tonna többlet. Üzemvezető: Fuchs Jenő, főmérnök: Demeter Fe­renc. Nagybátony: 863 tonna több­let; Üzemvezető: Tanyai Fe­renc, főmérnök: Márton Mi­hály. Kisterenye: 446 tonna több­let. Üzemvezető: Ujj János, főmérnök: Sándor Gáspár. Zagyva: 278 tonna többlet. Üzemvezető: Simon Ernő, fő­mérnök: Harmos Mihály. Tiribes: 53 tonna többlet. Üzemvezető: Pintér András, főmérnök: Bakos Péter; ADÓSOK: Mizserfa: 187 tonna tartozás. Üzemvezető: Sándor Béla. fő­mérnök: Józsa Pál; Kányás: 323 tonna tartozás. Üzemvezető: Kovács D. László, főmérnök: Szebényi Ferenc. Kazár: 349 tonna tartozás. Üzemvezető: Szomszéd Gy. István, főmérnök: Kreffli Iván. Ménkes: 352 tonna tartozás. Üzemvezető: Szabó Imre, fő­mérnök: Cserjési Miklós. Mátranovák: 447 tonna tar­tozás. Üzemvezető: Sárai La­jos, főmérnök: Révfalvi Já­nos. Róna: 960 tonna tartozás. Üzemvezető: Bükkhegyi János, főmérnök: Laczkó István. A tröszt február havi több­lete eddig: 1203 tonna. Eddig 1:0 a kán vasiak javára Városverseny kezdődőit a kányási és tiribesi bányászok között Dolgozóinkban egyre mélyebb gyökeret ver a szocialista ve­télkedés igazi szelleme. Azért folyik a verseny, hogy ki lesz az, aki többet ad, többet tud nyújtani a párt és az egész nép nagyszerű terveinek meg­valósításához; Elárulom előre: éppen egy ilyen nagyszerű vetélkedés megindulásának voltam szem­tanúja a minap. Február 14-e volt, kedd és délután fél hár­mat mutatott az óra. Hányá­son, azon a hegyek közé el­bújtatott kis üzemhelyen, aho­vá bányászokon és bányai al­kalmazottakon kívül nem igen teszi be senki a lábát, ahol egy néhány épületen, egy nagy ak­natornyon, a hegyeket átszelő kötél-szállítópályán, no meg az áram- és telefonvezetékeken kívül semmi mást nem lehet látni: itt történt az eset. Az egész úgy kezdődött, hogy amikor a fő útvonalról befordultak a bányaüzem fe­lé a felváltó szak dolgozóival a munkásszállító autók, ezzel egyidőben három „idegen” fér­fi is megjelent a kányásiak „fészkében”, A pártiroda felé tartottak; — No, menjetek már! — szólt biztatóan az egyik — csak nem féltek? Válasz helyett mosolyra hú­zódott a másik két ember ar­ca. Mert nem olyan emberek ők, akik félnének. Inkább olyan bizakodó, határozott lép­tekkel jöttek... Dehát mégis csak mások portája ez. Má­sok portáján meg rendszerint szerényebbek az emberek. A következő percben már ott ültek mindhárman a kányási párttitkárral, Simon Ábel elv­társsal szemben és Pintér And­rás elvtárs, a tiribesi üzem ve­zetője kissé hamiskásan kezd­te a szót. — Hát tudod, Simon elvtárs, a lagziban is úgy szokás, hogy a kezdeményezők mennek hí­vogatni azokat, akikkel lagziz- ni akarnak. Minket a tiribesi dolgozók küldtek Kányásra. Gágyor elvtárs — mutat a mellette ülőre — a dolgozók megbízásából, Mustó elvtárs a szakszervezet részéről, én meg a műszakiak megbízásá­ból kerültem a „hívogatok” közé. A tiribesiek úgy határoz­tak, hogy egész évre szóló párosversenyre kelnek a ká- nyásiakkal. — Szóval, azt akarjátok, hogy vetélytársak legyünk...? — vág közbe meglepetten a tit­kár. Hát rendben van! Azután majd mondjátok el a dolgozók­nak is a szándékotokat, A kányási felolvasó-terem már zsúfolásig megtelt. Sok­nak még ülőhely sem jutott, de a szénportól lemosakodott bányászok mélyen elgondol­kozva hallgatták főmérnökük­nek, Szebényi elvtársnak a be­számolóját. Tetszett a kányási bányászoknak, hogy a legutób­bi termelési értekezleten tett javaslataikat hasznosították és jelenleg is olyan intézkedések vannak folyamatban, amelyek segítségükre lesznek majd a mindennapi tervük teljesítésé­ben. Szebényi elvtárs ezután felolvasta a dolgozók felaján­lásai alapján elkészült egész évre szóló összüzemi vállalást. Eszerint a kányási bányászok­nak 2000 tonna tervenfelüli szenet kell termelniök az év végéig, a front előrehaladási sebességét 4 és fél százalékkal kell növelni és a szén tonnán­kénti önköltségét 2,97 forint­tal csökkentik. S bár senki közbe nem szólt, mégis érezni lehetett, hogy a kányásiak magukénak vallják ezeket a feladatokat. De álljunk csak meg egy pil­lanatra. Hiszen ami most kö­vetkezett, az szinte megacéloz­ta a termelési értekezleten résztvevők akaratát. Trizna János elvtárs, a megyei párt- bizottság küldötte egy szép piros selyem zászlót bontott ki: a megyei pártbizottság, a bányászszakszervezet és a szénbányászati tröszt vándor­zászlaját. Most indul el útjára ez a versenyzászló. Minden hónapban az veheti birtokába és annak ez üzemnek a nevét hímezik rá a versenyzászlóra, amely a legjobb eredményt éri el. S íme a zászlóra hím­zett első név: Kányás. A név után 112,6 százalék. Ezzel a nagyszerű eredménnyel vé­geztek januárban a kányási bányászok, maguk mögött hagyva a szénmedence többi üzemeit. Már ott van a kányásiak ke­zében a vándorzászló, elhang­zott a főmérnök szava is: úgy vigyáznak erre a zászlóra, hogy a jövőben is jogosan tekinthessék magukénak. És most. éppen most áll fel a tiri­besi üzemvezető, elmondja küldetésük célját. Versenyre szólítunk benneteket kányá­siak! .;; de azt is hozzáteszi, hogy szándékukban van elvin­ni azt a versenyzászlót, ame­lyet egy hónapig tartó kemény munkájuk juttatott ide és ame­lyet még csak egy perce simo­gathatnak a kányási bányászok szemei. — Mi — mondotta — éve9 tervünkön felül 1500 tonna szénnel adunk többet népgaz­daságunknak. Az egy főre elő­írt összüzemi teljesítményt 4 kilogrammal túlteljesítjük; termelésünk 84 százalékát fej­tésből adjuk ki. önköltségün­ket tonnánként 70 fillérrel, a megtűrt meddőtartalmat pedig 0,5 százalékkal csökkentjük. A kányási dolgozók már alig várták, hogy a tiribesi dolgo­zók küldötte befejezze a hoz­zászólását. Egyszerre öten is kértek szót. Simon elvtárs, a keleti front reviraknásza moso­lyogva fordult a tiribesiek fe­lé: „Nagyon magabiztosan mondták, hogy elviszik innen ezt a zászlót. Hát én Kányás leggyengébb aknásza vagyok, de kihívom versenyre a leg­jobb tiribesi aknászt. Mutas­suk meg hát, hogy mit tu­dunk.” Holkó Gusztáv elvtárs röviden csak annyit mondott: „Jól kössék fel a gatyát, ha tőlünk el akarják vinni ezt a verseny zászlót." De a tiribesiek sem engedtek a magukéból. Gágyor elvtárs. tiribesi frontbrigád vezető a kányásiak nagy tiltakozása el­lenére határozott hangon jelen­tette ki: „Majd meglátjátok, hogy a mi nevünk is rajta lesz ezen a versenyzászlón. Én meg Kányás akna legjobb frontbri- «ádvezetőiét hívom ki verseny­re.” — Elfogadom! — hangzott a kányási válasz, mielőtt még az befejezte volna hozzászólását; Korcsog elvtárs, kányási dolgozó meg ígv kezdte: „Én hidegebb vérrel beszélek. Azt tudom mondani, hogy a végén pattan az ostor. De azért vi­gyázhatnak a tiribesiek. mert a mi nevünk mór rajta szere­pel a versenyzászlón és ezt mi jogosan úgy könyveljük el; hogy eddig 1:0 a javunkra.” A viharos termelési érte­kezlet véget ért és a tiribesiek azzal távoztak Kányásról, hogy eknondiák munkatársaiknak a kányásiak harcos lendületét és egyelőre arra törekszenek, hogy mielőbb kiegyenlítsenek. És hogy kié lesz a győzelem: ? .. i Orosz Béla limiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiimiii'iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii' iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiMimiMiiitiiimimiiiiiiniiiiiil EGY PÉLDA A TIZENEGY KÖZÜL A novemberi nap még melegen sütött és hatását csak fokozta az izgalom, amely a Nagybátonyi Bányász szurkolóinál volt tapasztalható a Nagybátony bányavárosi új sportstadionban. Egy fél órás kemény küz­delem után nem sikerült még gólt szerezniük a bátonyiaknak. Ennyi cigaretta még egyetlen alkalommal sem fogyott el, de egy ember sem volt, aki panaszt emelt volna a Kossuth minő­sége ellen. Most mind jó volt. Hiába ezen a mérkőzésen szokatlanul nehezen született meg az első gól. -.; Most mindenkit csak ez érde­kelt; Mrázik Ferenc is már tizedszer veszi elő tárcáját, hogy újra rágyújthasson. Amint a szájába teszi cigarettáját, meggyújtja gyufá­ját, az ellenfél kapuja előtt meleg helyzet alakul ki és csak akkor dobja el az égő gyu­fát, amikor már megsütötte a kezét. Ezzel majdnem egyidőben a bíró sípja is megszólal kétszer egymásután, Gól!;:; Gól!.:; vissz­hangzik a táj az örömtől. Egymást ölelgetik az emberek, s arról beszélgetnek, kinek is volt az érdeme ez a gól. Mrázik elvtárs, amint az izgalmaktól fel­szabadulva körülnéz tekintete találkozik Ka­posvári Jenő vájárral — Né!.:. — eszébe jut valami, nyomban oda is lép hozzá, megkínálja cigarettával és beszélgetni kezdenek erről is, arról is. Legtöbb szó mégis a futball-mérkő- zésről meg a pártoktatásról esik. Hiszen mind a ketten egy oktatási formára a marxizmus- leninizmus tanfolyamra járnak, annyi különb­séggel, hogy Mrázik elvtárs propagandista, Kaposvári elvtárs pedig hallgató. Nem is cso­da, ha Mrázik elvtárs a beszéd irányítója. — Mondd, Kaposvári elvtárs, miért hiányoz­tál legutóbb már kétszer is az oktatásról? — Nézd!.;: én nem bírom... nehéz ez már nekem. Nem értem én ezeket sehogy. — Ne veszítsd el az önbizalmadat, ne félj meg fogod érteni az anyagot — mondja Mrá­zik elvtárs bíztatóan, s még hozzáfűzi — majd mi is segítünk. Kaposvári elvtárs nem tett Ígéretet. Haza- menve napokat gondolkodott. Elővette köny­vét és órák hosszal nézegette, olvasgatta. Egy­re szomjasabb lett a könyv tartalmának elsa­játítására. — Mégis csak szép ez;:: hátha még érti is az ember — mondogatta odahaza a családnak; Egyedül azonban mégsem ment. Sehogy sem tudta, hogy mi is az a termelési mód, ter­melési erő és termelési viszony. Ügy gondolta, hogy a három között nincs is lényegesebb kü­lönbség; Mrázik elvtárs tudott arról, hogy Kaposvári elvtárs nem jól érti az anyagot. Ezért igyeke­zett mielőbb feldolgozni saját anyagát — mint azóta is mindig — hogy az anyag teljes isme­retében bármilyen kérdésekre kielégítő, vilá­gos választ tudjon adni. A hallgató és a propagandista körülbelül két hét múlva egy hétköznapon újra találkoztak. Mrázik elvtárs lakásán kereste fel Kaposvári elvtársat, aki éppen a dikón pihent, ingben, mezítláb, s rádiót hallgatott. Az asszony, aki a tűzhely körül szorgoskodott, ülőhellyel kí­nálta még a vendéget, TTjra kézbe került a tankönyv és Mrázik ^ elvtárs elkezdte magyarázni a terme­lési mód, termelési erők, a termelési viszo­nyok lényegét és az ezek közötti összefüggé­seket. — A termelési mód azt jelenti, hogy mit és hogyan termelnek az emberek, milyen ter­melő erőkkel, milyen társadalmi viszonyok között. Mindezek pedig végeredményben meg­határozzák az adott társadalom eszméit, poli­tikai nézeteit. A termelési mód tehát a ter­melő erők és a termelési viszonyok egysége... A termelőerők az ember és a természet között kialakult viszonyt fejezik ki. Minél nagyobb mértékben uralkodik az ember a természet felett, annál fejlettebb a termelőerő, s annál könnyebben termelik meg az emberek a lét- fenntartásukhoz szükséges javakat. A létfenn­tartáshoz szükséges javak megtermelésénél az emberek azonban nemcsak a természettel, ha­nem a termelés során egymással is kapcso­latba lépnek. Ezt a kapcsolatot nevezzük ter­melési viszonynak és ez arra a kérdésre ad választ, hogy kinek a kezében vannak a ter­melési eszközök. így magyarázott Mrázik elvtárs több. mint két óra hosszat apró részletekre bontva az anyagot. Bizony alaposan belemelegedtek mind a ketten. Nem volt könnyű munkájuk, de. az akaraterő győzött, s mind a ketten megköny- nyebbülve búcsúztak egymástól; * Ezután a beszélgetés után Kaposvári elvtárs nagyobb önbizalommal, aktivitással vett részt a konferenciákon. Sokáig nem is hiányzott. Januárban azonban, amikor már újabb anya­got tanultak, megint jelentkeztek a korábbi problémák. Ismét elmaradozott a foglalkozá­sokról és ekkor végleg lemondott arról, hogy oktatásra járjon. 1V/I rázik elvtárs sokat dolgozott addig, amíg a jelenlegi 18—22 fős szeminá­riumot elérte. Az üzemek pártszervezetei ke­vés segítséget adtak munkájához. Az oktatási év elején még a névsort sem kapta meg tőlük — kivéve a Szeptember 6. akna pártvezetősé­gét ;;: s Éppen ezért nem engedte, hogy mun­kájában csorba essék és a hallgatók száma akár eggyel, vagyis Kaposvári elvtárssal is csökkenjen. Ezért újra felkereste őt lakásán. Arra gondolt, hogy „a múltkor sikerült meg­egyeznünk, most is lesz rá lehetőség”. Amint az ajtón belépett, kissé meglepődött, s úgy vélte, hogy most nem a legjobbkor jött. Ugyanis Kaposvári elvtársat nem valami jó hangulatban találta. — Mi újság Kaposvári elvtárs? — kezdi el, hátha kedvére tudna beszélni és feloldhatná ezt a látszólagos nyomott hangulatot. — Hm;;. mi újság... mit mondjak neked? — válaszol kissé emelt hangon. Majd halkab­ban így folytatja. — Mennyit kell nekünk ká­romkodnunk. Nagyon rossz levegőnk van a munkahelyen. Most is annak vagyok a be­tege ,:; úgy fáj a fejem;.. így még a munka sem megy úgy, mint ahogy szeretném. — Azért, ha beteg vagy is, nem kell olyan komor pofát vágni — jegyzi meg tréfásan Mrázik elvtárs. Mindkettőjük arcára mosoly varázsolódott, majd egymás mellett helyet foglaltak a kony­hában. — Még az előző látogatásomat nem is vi­szonoztad, azért mégis eljöttem. Nem hallot­tam rólad semmit, miért nem jársz a konfe­renciákra? — kezdte el Mrázik elvtárs. — Feri, nem megy... öreg Vagyok én már. Nem fog már az én agyam. — Jenő bácsi, segítünk::; — Tudom, te lelkiismeretes ember vagy; mindig jól felkészülsz a foglalkozásokra, de ezt nem kívánhatom. Nekem már mindegy; Én már úgyis öreg vagyok. — Igen ám Kaposvári elvtárs, csak hogy te is párttag vagy. Egy azok közül, akiknek az élvonalban kell harcolnia a párt ideológiájá­nak népszerűsítéséért. Ahhoz pedig, hogy jól harcolj, egyre jobb harcosa lehess pártunknak, állandóan bővíteni kell politikai ismeretei­det is. Mi lenne, ha egy katona a kiképzés so­rán megelégelné tudását a fegyverfogások el­sajátításával és a harcigyakorlatok nem érde­kelnék. Itt szükség van rád is Kaposvári elv­társ, Ezért kell tanulnod. — Igaz!..; Én nem is mondtam, hogy nem tanulok, de..: — Csak nem nálunk. : Egyedül akarsz ta­nulni. Igaz? — szólt közbe Mrázik elvtárs. — Uhm.:: bökött egyet, s mielőtt folytat­hatta volna, újra a propagandista kezdte a szót. — Nálunk mindenki szeret téged. Nagyon hiányzol. Kollektiven még a tanulás is job­ban megy. Egyedül nem fogod ennyire vinni. Ránk nyugodtan támaszkodhatsz. Kaposvári elvtárs nem szólt, de látszott rajta, hogy mély gondolatok járnak agyában; Egyszer csak így szól. — Hát jó, nem bánom, s hogy ne unatkoz­zam útközben sem, még három elvtársat min­den alkalommal viszek magammal — tette hozzá végezetül. Aztán mind a ketten derülten kezet szorí­tottak. Kaposvári elvtárs azóta sem hiányzott; Majducsek József, Mlinárcsik Béla és Miskei elvtársakkal együtt minden konferencián ala­posan felkészülve, pontosan megjelennek. Ka­posvári elvtárs ma már a konferencia egyik legjobb hallgatója. * Tölcsérét illeti ezért Mrázik Ferenc pro- pagandista elvtársat, aki Kaposvári elvtárson kívül még tíz hallgatóval foglalko­zott hasonlóan. Ezek az elvtársak — a bá­nyász szeminárium hallgatói — megfogadták, hogy az oktatási év végéig megtartják a je­lenlegi szemináriumi létszámot. Kökényesi Béla.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom