Szabad Nógrád. 1955. január (11. évfolyam. 1-9. szám)

1955-01-01 / 1. szám

6

SZABAD NOGRAD

1955 január 1.

Csapó János, az ellenállás vezetője összehívja a bányába menekült embereket. Hangja acélosan cseng. Csak arcának mély barázdái mutatják fájdalmát.

— Fiaim! Nehéz napok várnak ránk. Látjátok, a háború senkit sem kímél. Ártatlan emberek vére folyik. De nem szabad megtörnünk, most a békéért harcolunk. Ezért nézünk szembe minden veszéllyel. Igaz, csak kicsiny pontok vagyunk ebben a viharban, de ha bátran szembenézünk a veszéllyel, óriásivá nőhetünk : : «

— Fiaim! Holnap ránktömek, hogy megsemmisítsenek és elhurcoljanak szülőföldünkről. De nem megyünk. Nem adjuk olcsón életünket. Aki úgy érzi, hogy nem bír helytállani, az most békességgel távozzék. De mától félelmet nem ismerünk.

Ezzel befejezte. Néma csend volt, csak a vájatokbán és az emberek ereiben bujkált még szavának visszhangja.

Ezen az éjjelen talpon volt mindenki. A bányában mintha a végvári hősök élete elevenedne meg. Készültek.

Elraktározták az élelmiszereket, átvizsgálták a karbidlámpákat, kiosztották a fegyvereket és a lőszereket, a fő kijáratokhoz golyószórósokat vezényeltek. Mindenki kapott kézigránátot is. Megjavították a szellőző készüléket, készenlétbe helyezték az omlások eltakarításához szükséges felszereléseket.

Csak akkor pihentek meg, mikor minden a helyén volt. Csak a bejáratok sötétjében állottak éhesen, fegyvert szorítva az őrszemek. Elült a zaj. csak az egyik vájatból szállt még egy szájharmonika búsan zsongó hangja, és ringatózott a csendben.

Vári Feri óvatos léptekkel elindult az alvók között Csapó János szállása felé, aki a térdére hajtva fejét, búsan ült. Feje felett halvány fénnyel égett karbidlámpája. Amikor a halk léptekre felemelte tekintetét, öreg szeméből vastag könnycseppek gördültek végig beszőrösödött arcán. Rámeredt a fiúra, s elcsukló hangon suttogta:

— Meghalt Juli nénéd.::

— Helyettem őt gyilkolták meg.

— Keserves isten, miért vered szerencsétlen bányász néped — tört ki tehetetlenségében és felzokogott.

Ö is csak ember volt. A messze híres bányász, a bátor harcos, aki félelmet nem ismerve állt ellen a terrornak, szembenézve a halállal, mély fájdalommal zokogott.

— Amikor rámtörték a kaput, tudtam, az életemért jönnek, ahogy menekültem, még utánam kiáltott: „Vigyázz magadra, János!“ — örökön hallani fogom hangját. Engem féltett, mégis ő pusztult el.

De lassan megkeményedett az elgyötört arca. Amikor szólt, már ismét Csapó János volt.

— De esküszöm mindenre, amíg egy csepp lehelet lesz bennem, szívem azért fog dobogni, hogy ne legyen több öldöklés. Ezért fogok élni.:; Esküszöm neked, életem párja.

Vári Feri megrendültén nézte őt. Lassú léptekkel odalépett hozzá, s megragadta csákánytól megkeményedett, ráncos kezét és tehetetlen fájdalmában a szájához emelte. Csapó átölelte a fiút és magához szorította.

— Árvák vagyunk, fiam. Tőled az apádat vették el, tőlem az életem párját. A fiú könnyeit visszafojtva nézte az öreget. Beszélni akart. Valami vigasztalót mondani, de hangját mint éles kés vágta el a vontató csengője, ami sikongva hasított a csendbe.

— Riadó; -..! Támadnak .;:! — ordította kétségbeesetten Valaki. Mindenki talpraugrott, rohanó léptek töltötték meg a tárnát. Csapó még futtából visszakiáltott Ferinek:

— Ügyelj, gyerek! — és ezzel elnyelte az egyik folyosó, csak a futását jelezte merre halad, Vári Feri is szaladt a helyére,

Mí

cÁ béke ehó kafáeiőiti^a

írta: BOBÁL GYULA

(Folytatás)

fiam, várunk rátok. Ne feledd, emberek életéért mész most.

— Megértettem — mondta a fiú. — Egy kérésem van! —

Várakozva tekintettek rá. — Ha nem jönnék vissza, vigyázzanak Eszterre. Neveljék fel a gyermekem, mert Eszter állapotos. Mondják meg neki, hogy minden gondolatom az övé volt — és ezzel elindult.

Négy bányász mélyen lehajtott fejjel kísérte a kijáratig.

Odakint csend volt. Az éjszaka mindent sűrű feketével borított. Egy darabig figyeltek, aztán, mikor a fiú szeme beleszokott a sötétbe, óvatos léptekkel surrant ki és beleveszett az éjbe. Csapóék most mér a kijárat őreivel együtt, sokáig figyeltek az éjszakában.

— Vajon sikerül-e átjutnia? — suttogta Csapó, a fiúért való aggódás hangján. — De miért van ilyen csend...? — kérdezte a többieket türelmetlenül.

Amíg a bányászok hősiesen ellenálltak, a telepen maradt asszonyoknak és gyerekeknek a lakásból nem volt szabad kilépni. A megszállók, ahogy menekültek vissza, egyre nagyobb figyelmet fordítottak az ellenállókra. Külön parancsnokságot állítottak fel.

De volt egy másik parancsnokság is. Ez Szép Eszter házuknál székelt. Innen továbbították az ellenállóknak a híreket, az élelmet, a lőszert, hol öreg, hol gyerek, hol lány, vagy asszony útján. A katonai parancsnokságról is minden fontosabb mozzanatot. Schrank Henrikné öreg bányászasszony útján, aki takarítást, fűtést vállalt csak ezért a parancsnokságon.

December 23. éjszakáján halkan, hármat koppant Szép Eszter ablaka. Utána gyorsan fordult a zár és megnyílt az ajtó.

— Gyorsan, lányom — kért bebocsátást egy öreg asszo- nyi hang.

— Jöjjön, Agnes néném;-.: — Alig zárkóztak be, Eszter nekitapadt az öregasszonynak — Mi hírt hozott...?

— Édes lelkem, tegnapelőtt Tóth Laci.:: A szerencsétlen csak csont meg bőr..: — sopánkodott.

— Mondja, mondja — sürgette őt a lány.

— Kijött a bányából. Ezek az átkozottak rávetették magukat, faggatták, gyötörték. Úgy lettem szemtanúja szenvedésének, hogy egyszer tüzet mentem rakni, egyszer meg kávét vittem nekik.

Mi történt vele::.? Vallott;:.? sürgette egyre türelmetlenebbül Eszter az asszonyt.

— Az a szerencsétlen mindent elmondott: hogy rossz a levegő, megromlott az élelmük, de beszélt az mindent. Magánkívül volt már a szegény.

— Feriről.,. ? — kérdezte remegőn. — Róla nem mondott semmit?

Az öreg asszony gondolkodott.

— De megmondta, hogy Csapó, Dudka, Lukács, Csetneki és Vári a vezetők.

— ÉS ..: és ;::

— Hát lányom, többet nem mondott, mert reggel elvitték, hogy agyonlövik — és az öreg asszony pisszegve, sűrűn hányta magára a keresztet.

— Most miért nem támadnak? Nem tudja? — kérdezte;

— Lányom — ragadta meg az asszony Eszter karját —• ma délben jött egy tiszt, értettem minden szavát. Kiabált velük, szidta, mocskolta őket. Aztán rájuk parancsolt, hogy minden támadást állítsanak le. Minden 20 lépésenként őröket állítsanak. „Majd kifüstöljük a patkányokat“ — ordította. —

„Reggelre itt lesz a gáz“ — mondta nekik ordítva, azzal elrohant. Ezek még akkor is álltak mind a cövek, mikor az az ördögfajzat az ajtójába ugrott.

A lány fojtottan felsikoltott és rémülten kapott arcához,

— Mikor jönnek ...? — kérdezte kétségbeesetten,

— Holnap reggelre, lányom.

— Akkor nincs idő, értesíteni kell őket — és mint a j

ketrecbe zárt tigris, járt-kelt a szobában. |

— Értesíteni kell őket, hogy meneküljenek, ragadta meg*

az asszony karját. Az meg rémülten nyöszörgött. |

— Jaj, édes istenem. Nem tudsz odajutni. Agyonlőnek A szobában lévő fojtott izgalomra belépett a konyhából!

Eszter anyja. Komor tekintettel nézte őket. Az öreg asszony ‘ most hozzá könyörgött.

— Ne engedd, Ilon...! A bányába akar menni. Ott akarja magát veszejteni — tördelte kezét Ágnes néni.

Az anya szótlanul állt. összébb húzta vállán a fekete

Megkezdődött- az ádáz küzdelem az életért. A bányába szorultak védték magukat s a támadók nem bírtak betörni.

Vári Feri küzdött, mint egy oroszlán. Mindenütt ott volt, ahol segítséget vártak. Mint katonaviselt, értett a fegyverekhez. Ha megrekedt a golyószóró, szétszedte és kijavította. Ha elszorult a puska zárja, megcsinálta. Ha ácsolni kellett, széles vál- lával, izmos karjával segített. Arca már durván beszőrösödött.

Eltakarta a szépen ívelő állát. A máskor mosolygós kék szeme gyulladásban égett az álmatlanságtól és a füsttől. De nem lankadt. Egy-egy órácskát pihent csak, aztán ismét talpon volt.

Újult erővel küzdött és bíztatta az embereket.

Ahogy immár a 10. gyilkos támadás csendesedett el. Csapó magához hivatta Vári Ferit.

— Fiam, mikor apád elment, rám hagyta, hogy őrködjek feletted. Gyermekemnek tekintelek. Veled közlöm elsőnek, igen nehéz a helyzetünk. Ha nem kapunk segítséget, nem bírjuk soká. Mind a három bejáratot egyszerre támadják. Már lerobbantották a légaknákat is. A robbanás 10 embert megsebesített. Lekapcsolták a villanyt, leálltak a ventilátorok.

Kézzel kell hajtanunk, ha levegőt akarunk. A déli bejáránál tegnap már egész az alsó kapcsolóig be tudtak jönni. Csak kézi- kendőt, aztán megadó, határozott hanggal mondta, gránáttal tudtuk őket visszaszorítani. Az emberek között a — Hallottam mindent, Ágnes, de ő tudja, mit csinál — bizonytalanság és félelem kezd úrrá lenni. Fojtogatja őket a mutatott a lányára. — Azok az emberek nem pusztulhatnak, rossz levegő. Tóth Laci már el is hagyta a bányát. Nem tudni, mint patkányok, a föld alatt. A bányásznak nagy értéke van, nem lesznek-e követői.

Erősen körülzárhattak.

csúszott, haja hosszan lebegett utána. Ismét sortűz zúgott rá és futásának lendülete megtorpant, majd végigzuhant a földön. Még estében kétségbeesetten felsikoltott:

— Meneküljetek...! Gáz...! — de kiáltását iszonyatos fájdalom kettészakította. Görcsösen kapott hasához és megvillant benne a gondolat: „A gyerekem“. Aztán elvesztette eszméletét. Hamvas arca a sárba fúródott. Fekete haja mint meggyűrött takaró került rá.

A bánya felől, mint vad csatakiáltás harsogta túl az ellenség fegyvereit egy golyószóró és megállásra kényszerítette az elalélt lány felé rohanó németeket. A hirtelen ellentámadásra kialudt a fényszóró is. Most már csak a fegyverek torkolata világította az éjszakát.

A bányászok végső rohamra indultak. A golyószóró fedezete mellett egymásután szőkéitek ki a bányából. Csapó János, mintha démonok szállták volna meg, a golyószóró mellé ugrott és már izzásig tüzelt vele. Kétségbeesetten bíztatta a többieket is. Hangja túlharsogta a fegyverek dörgését,

— Előre, édes fiaim! Előre .:. Hozzátok be a lányt..;

Éppen a kijárati őrségnél volt, amikor eldördültek az első

lövések. Látta a fényszóró fényénél, hogyan esik össze a rohanó lány. Hallotta kétségbeesett sikoltását, megismerte, hogy Eszter volt. Gyötrődött, mert nem tudta, hogy a lány él-e, vagy halott. Ezért indította rohamra a bányászokat.

Újabb nagy fegyverropogás csapott fel, de most már a németek háta mögött. A golyók nem csapkodtak a bánya körül. Nagy ordítás, zűrzavar keletkezett a támadók között; A puskák torkolattüze is hátrafelé világított. A bányászok nem tudták, mire vélni, mi történik az akácosban.

Lassan szürkület váltotta fel az éjszakát. A fegyverek elnémultak. Csak itt-ott hallatszott még, távolodva egy-egv lövés. Menekült az ellenség. A hajnal csörgő motorzúgással telt meg és a dombháton, mint óriási vár, nehézkesen kidugta fejét, egyre nagyobbodva egy harckocsi. Oldalán nagy vörös csillag törte meg a hajnali szürkületet. A bányászok sírva, nevetve borultak egymás nyakába.

Csapó János alig eszmélt fel, rohant a lány felé. Szorongó érzéssel hajolt föléje.

— Dobog a szíve! — sóhajtott megkönnyebbülten. A lány körül kicsiny szalaggal szivárgott a vér.

Mire Vári Feri visszatért a németek üldözéséből, Esztert már sebesültszállító-autó vitte a tábori kórház felé. Felső lábszárán golyóütötte sebét idegen szavú, de baráti kezű orvosnő fehér pólyával kötözgette. De a másik sebet, amit a súlyos testi és lelki megrázkódtatásból gyermeke elvesztése okozott, csak meleg asszonyi, megértő szóval tudta gyógyítgatni.

11 /i ,/

»-'eiuranra hajlott az idő. Két meggyötört, idős asszony, egy szélesvállú, fájdalomtól megnyúlt arcú szőke fiú és egy kemény tekintetű bányász kért bebocsátást a kórházba. Félénk léptekkel haladtak át a folyosón. Dobogó szívvel várták, amíg a szolgálatukra álló halkszavú orvosnő besurrant előttük a kórházi szobába és ajtót nyit.

Félénken léptek be és az ajtó mögött húzódtak meg. Nézték megrendültén a fehér párnák közt fekvő halványarcú Esztert. Fekete haja szélesen kibontva fonta körül arcát, ami még sápadtabbá tette. Olyan volt, mint egy alvó tündér. Fáradtan felnyitotta szemét. Meggyötört arcát egy könnycsepp szántotta át.

A fiú lassú léptekkel, félve, hogy mindez csak álomkép, közeledett a betegágy felé: ott letérdelt és megfogta a lány kezét. A lány ajka megremegett és fájdalmasan suttogta:

— Nincs már gyerekünk...

De szavát elfojtotta a fiú csókja, amit lágyan lehelt a sírástól remegő, sápadt ajakra.

A két asszony visszafojtva zokogott. Az öreg bányász pedig egy ezüstösen zöldelő fenyőgallyat vett elő kabátja alól, egy törékeny gyertyát tett rá és meggyujtotta. Az ablakra, mint megannyi könnyű pille, rakódott a friss, fehér hó.

Karácsony volt. A béke első karácsonya.

r

Már két nap óta üzenet sem jött. Minden áron el akarnak némítani,

Ágnes. Nagyon meg kell őket becsülni.

Ágnes néni csak nyöszörgött kínjában. Eszter elvette anyhogy a többi bányászt elriasszák az ellenállástól, össze kell jától a kendőt, magára csavarta, könnyű cipőt húzott és mihívni az embereket, hadd ismerjék meg súlyos helyzetünket. kor az óra éjfél után kettőt ütött, kilépett az éjszakába. A két Csapó szavaira Vári Ferit elfogta a kétség. Félelem kéz- öregasszony pedig imába kezdett.

dett ereiben bújkálni. S Eszter jutott eszébe. De elhessegette magától a gyengédséget, máris sietett értesítést adni: „Az őrök kivételével mindenki jelentkezzen az altárnában...“ — adta

Óvatos léptekkel lement a kertek alá, aztán átszökkent egy tisztáson. Itt nőtt fel, ismert minden bokrot, minden fát. Beugrott egy fiatal akácosba. Tudta, hogy ennek az akácostudtára mindenkinek. Amikor egybegyűltek, Csapó felállt és nak a szélében állnak az őrök. Innen még ötszáz méterre van

határozott őszinteséggel beszélni kezdett. Elmondta mindazt, amit az előbb a fiúval is közölt.

a bánya bejárata. A bejárat előtt tisztás van. Ha ezen átjut, akkor értesíteni tudja őket. Ezt az utat kell választania, mert

— Azért kértelek benneteket, hogy mindezt bejelentsem, ez a legrövidebb — döntötte el.

Csak úgy menekülhetünk — folytatta —, ha rövidesen segítséget kapunk. Önkéntes jelentkező kéne, ki hírül adja nehéz helyzetünket. Aki vállalkozik, az az életét kockáztatja. Ha úgy látjátok, én magam vállalkozom a híradásra.

Néma csend volt. A lélegzetek is elcsendesedtek. A sápadt arcokból elszántan meredtek a megfáradt szemek. De senki ajkára nem jött szó.

— Én megyek...! — csattant fel egy hang. Vári Feri volt. A többiek reménységgel tekintettek rá. Csapó odament hozzá, s megmarkolta a fiú erős kezét.

— Köszönöm, fiam ..; köszönöm mindannyiunk nevében

>— a többiek zavartan ütötték le fejüket.

*

Éjjel indult. Előtte még pihent egyet. S mielőtt útrakelt, Csapó és az ellenállás négy vezetője tanácsokkal látták el. Pontosan meghatározták részére az útvonalat. A Károly-aká- cos vízmosásán menjen a főútvonalig. Ott az alkalmas pillanatot várja be és hatoljon a bányai erdő sűrűjébe. Innen vegye útját a paptag felé. Ott eléri a kazári erdőt, ahol már át tud hatolni az arcvonalon. Legutóbb azt jelezték, itt van a frontvonal.

— A jelszó, „győzelem“. Ezzel jelentkezz! — oktatta őt Csapó gondosan. — És akkor mondj el mindent. — Indulj,

Óvatosan, fától fáig haladt. Már jó egy félórát ment, amikor megpillantotta a katonák őrtüzeit. Aztán arra vette útját, ahol tudta, hogy közelítésre legalkalmasabb a terep. Macskaléptekkel osont. Elért a két tűz vonalába. Megállt, s most már kúszva haladt tovább. Megállt hallgatózni. Csend volt. Csak a tüzek mellett topogtak az őrök. Tovább kúszott. Szoknyája elszakadt. Tövis hasította testét, a fájdalomtól összeszorította fogát, de ment tovább.

Egy szederbokor került eléje. Óvatosan felállt, hogy megkerülje az akadályt. Szíve az izgalomtól hevesen dobogott. Már a negyedik lépést tette, amikor teljes súlyával rálépett egy száraz ágra, ami nagyot roppant alatta. Úgy hallotta, hogy az egész erdő visszhangzik tőle. Teste megdermedt, torkát fojtogató érzés szorongatta. Gyors lépteket hallott maga mögött közeledni. Gondolatában felvillant Feri arca, ahogy fuldoklik a gáztól, összeszedte minden erejét és futásnak eredt a bánya felé.

— Halt:: .1 — hallotta magamögött az ordítást. De futott ereje teljes megfeszítésével. Sortűz zúdult rá, a golyók ott zizegtek a füle mellett. Már a fele utat megtette, amikor fényszóró éles fénye pásztázott végig előtte. Megtorpant és a fény pontosan rávetődött.

— Elvesztem.;: — nyilait agyában a gondolat. De az életösztöne erősebb volt. Ismét futásnak eredt, kendője leNagy István versei:

Pincérek dicsérete

Fekete nadrág és fehér kabát —

Mily szép az ő ruhájuk, hogyha tiszta!

Még mindegyik illegett magát,

Mint mérkőzés előtt a futballista.

Hozzák már a jó ételek szagát.

Ahogy kezükben föllobog a lista.

Munkakezdés előtti pillanat —

S még mennyit tesznek ők egy perc alatt!

Épp dél van, szétrebben a kis sereg.

Minden szavukra várva-vár a konyha,

Az éhes vendégek özönlenek,

S ők tíz tányérát karjaikra fonva * Az asztalok közt elsüvítenek

Merész terhükkel meg nem tántorodva.

Így mutatják be napról napra itt A világ legszebb zsonglőr-számait.

PALÓC MULATSÁG

Itt a falu ifjtt, véne,

Padokon sok palóc néne.

De ki tudja, vajon vén-e Az, akinek sok az éve? Mindez akkor minek kéne?

Padokon sok palóc néni Az ifjúság táncát nézi, Emlékeit felidézi,

S van, ki ezzel be nem éri, Habár nagyon sok az „évi"

Es mindegyik oly egyforma Viseletre, arcra, korra,

Ahogy ülnek ott egy sorba, Pejkendöik összefolyva — Mintha mind az anyám volnaI

Milyen gondolatom támad: Megforgatni mindahányat, Táncba vinni az anyámat! Gyermek ősi anyavágyat El ki így, ha nyomja bánat.